Tetrachord-skálák V.
A tetrachord-skálák ujjrendje
A tetrachord-skálák technikai hasznához nem férhet kétség, bár a gitár standard hangolása miatt az optimális skálaszerkezetek trichord-töredékekből épülnek fel (amely során 1 húrra 3 skálahang jut):
G-dúr skála trichord-skálaszerkezetben
A tetrachord-skálák lejátszása során azonban elnyújtott skálaformátumban 1 húrra 4 skálahang fog esni:
F-dúr skála tetrachord-skálaszerkezetben
A skála egyetlen előnye a hosszúsága, amely gyors játék esetén rendkívül jól hangzó skálafutamokban manifesztálódhat. Felmerül tehát a kötelező kérdés, hogy miképpen kell ezeket a megaskálákat ujjrendileg elrendezni?
Nos, 2 fő technikai csapásirányból válogathatunk. A tetrachord-skálatöredékeket:
-
külön ujjakkal,
-
ujjáthelyezéssel fogjuk le,
-
illetve létezik a fenti 2 lehetőség kombinációja, amellyel szerintem nem szabad foglalkoznunk, ezért nem is részletezem.
Az alábbi 2 videóban mindkét lehetőséget megmutatom:
Az első, külön ujjas lefogás -bár közvetlen és éppen ezért hatékonynak tűnik-, ám valójában nagyon kényelmetlen, hiszen a terpeszek abszolút nem illeszkednek a kéz ujjainak fiziológiájához. Sőt, maguk a terpeszek nagysága is változó, hiszen maguk is az alattuk lévő bundoktól függnek (a bundok-érintők hangmagasságban felfelé fizikailag kisebbednek). Pontosan ez okoz nehezen megtanulható ujjterpesz-állásokat.
Ráadásként pedig a közvetlen bundlefogás azért is nehéz, mert a tetrachord-skálatöredékek húrok közti fekvésváltása kétszeres (ellenőrizzük le ezt a fenti tükörképen), sőt a G és H húrok között háromszoros.
Szerintem ennél hatékonyabb lejátszási mód az ujjak áthelyezése. Szándékosan nem írtam ujjcsúsztatást, hiszen azt én egy zenei effektusnak minősítem, ahol maga a hangzás a fontos, nem pedig az alkalmazott technika (erről részletesen írok a Zenei effektusok III. - A pull off-, a hammer-, és a slide-technika című fejezetben). Ellenben az ujjáthelyezésnél éppen nem a hangzás, hanem maga a technika, nevezetesen a fekvésváltás a lényeges.
A második, ujjáthelyezéses lefogás a kétszeres-háromszoros fekvésváltás problémáját nagyobbrészt megoldja, mert ujjáthelyezéskor a kezet arrébb pozícionálja. Ám ez egyúttal hátrányként is felfogható, mert a tetrachord-skálatöredékekben megjelenik egy járulékos technika, a fekvésváltás. Ennek ellenére én az utóbbit én még mindig jobb megoldásnak tartom az első, külön ujjas megoldásnál.
Matematikailag nézve a tetrachord-skálák ujjáthelyezéses lejátszásánál -függetlenül a skála haladási irányától-, jónéhány ujjrendi lehetőségünk lehet. Ezt itt most nem részletezem, helyette az optimális ujjrendi megoldást ismertetem.
Az ujjrend a skála haladási irányától függ:
-
ha a skálában hangmagasságban felfelé haladunk, akkor mindig 4. ujjal váltunk fekvést,
-
ha a skálában hangmagasságban lefelé haladunk, akkor mindig 1. ujjal váltunk fekvést.
Ezt a megoldást mutatjuk meg a fenti, ujjáthelyezéses videóban is.
A zenében ritkán kell lejátszanunk teljes hosszában 1 tetrachord-skálát, annál gyakrabban alkalmazhatunk trichord-tetrachord skálakombinációt (erről részletesen írok a Trichord-, és tetrachord-skálakombinációk matematikája című fejezetben). Azonban célszerű ezeknél a skálaszerkezetnél is a fenti, általam optimálisnak minősített ujjrendi megoldást követni.
Pénzes László