Gitár és pszichológia II.
Üzenet a pszichológusoknak
Igazából honlapom egyetlen fejezete sem kavart soha olyan viharokat, „idegi kisüléseket, agyi gömbvillámokat”, mint a pszichológiával foglalkozó. Az elmúlt 5 év során 3 (!) pszichológus-pszichiáter kérte ki magának a leírtakat és próbált arról kioktatni, hogy a fejezet minden egyes állítása-megfigyelése pontatlan, esetleg nem is igaz. Némelyikük természetesen mindezt udvarias formában követte el, azaz előzékenyen felhívta a figyelmemet néhány kisebb hibára és amikor kikértem a véleményét, rám ömlesztett egy 10 oldalas, formázatlan, valójában kiokító magánértekezést, amely számomra olyan zavaros volt, mint Az őrült naplója Gogoltól. (Ez egyébként kétszer is megtörtént.)
Az első gondolat, amely ekkor nekem eszembe jutott, hogy most ki a terhelt, az orvos vagy a páciens?
Ma már úgy látom, hogy mindez nem volt a véletlen műve. Én olvastam Eric Berne Sorskönyv-ét...
...az őrült anya a sorskönyvi parancsoknak megfelelően továbbadta betegségét gyermekeinek: egyikük a bolondokházába került, a másik pszichiáter lett. Legalábbis ez volt Berne tapasztalata. Ezzel nem állítom (amint Berne sem teszi), hogy ez motivál minden lélekgyógyászt, azonban a felém megmutatkozó szakmai türelmetlenség, mintegy tudományoskodó toporzékolás mögött valójában kőkemény, türelmetlen fanatizmus (és bizonyos orvosokra jellemző arisztokratikus gőg) áll mindenki felé, aki nem képes ennek ellenállni.
(Érdekes, hogy ezzel párhuzamosan matematikusok sohasem toporzékoltak rossz képletek miatt, de programozók sem elfuserált algoritmusok végett, pedig szép számmal van belőlük honlapjaimon.)
További "klinikai" tapasztalatokkal is tudok szolgálni. Praktizálásom ☺ (azaz a gitároktatás) során nekem eddig 2 olyan tanítványom volt, aki egyetemi szinten pszichológiát tanult. Egyikük szerintem csak azért foglalkozott vele, mert önmagát akarta megérteni és ennek egyébiránt része volt a zenetanulás. A másiknak már az apja is pszichológusként dolgozott és nagyjából féléves gitártanulása során végül az egyik legnehezebb tanítványi esetemmé vált.
De vajon honnan a fanatizmus?
Nos, erről csak (pszichológiai) elméleteim vannak. Meghallgatják?
A pszichológia olyan, mint a zene: nem egzakt tudomány. Talán a legfontosabb jellegzetessége, hogy nem lehet matematikával nekitámadni, azaz mindent előre kiszámolni és utána az eredményeket a gyakorlatban ellenőrizni. S fordítva sem működik: a megfigyeléseket nem lehetséges matematikával alátámasztani. Ez aztán táptalaja a különféle, pusztán megfigyeléseken, legfeljebb klinikai tapasztalatokon alapuló pszichoteóriáknak (freudizmus, jungizmus, tranzakcióanalízis, stb.), amely mindegyikétől csak remélhetjük, hogy választ ad a lélek bonyolult problémáira.
A fanatikus hangvételt általában több, egymással keveredő elem mozgatja:
-
(Vak)buzgó hit a közös üggyé emelt, de valójában egyéni meggyőződés érdekében, amely lényegében arrogáns, „én OK, te nem OK, amíg…” pozícióból fakad.
-
Az egyéni meggyőződés sokszor kizárólag hiten alapul. A hit lehet jó ügy előmozdítója, azonban mégsem tudomány a fogalom egzakt, matematikailag bizonyítható értelmében. A fanatikus arroganciáját valójában a hiten alapuló ügy bizonytalansága adja meg. Ez tehát lényegében érzelmi kompenzáció a (sokszor tudatalatti) bizonytalanság elnyomására.
Szóval, veszélyes művelet a laikus szakmai lehurrogása, elvégre mindenki megpróbál, de rosszul fogalmazok: mindenképpen fel KELL építenie magában egy viszonylag megbízható pszicho-vonatkoztatási rendszert a világ működésével kapcsolatban. Aki nem teszi ezt meg, garantáltan vészes helyzetekbe fog kerülni élete során (és állítom, hogy szinte mindennap). Valljuk be, a lélekgyógyászatnak, a fogalom klinikai értelmében (hiszen egészséges emberek lelkét nem szükséges gyógyítani) ehhez semmi köze és jobb, ha ez így is marad. Azaz a lélekgyógyász menjen és gyógyítson, mert ez a dolga és mert ez itt az egészségesek birodalma. Másrészről Budapest már úgyis komplett őrültek háza benyomását kelti, van tehát elég beteganyag (sic!, ahogyan a pszichiáterek fogalmaznak egymás között).
A magánoktatás során nekem rengeteg pszichológiai tapasztalatom gyűlt fel, amit én magánvélemény formájában folyamatosan publikálok, arról nem is beszélve, hogy pedagógiai munkásságom mozgatója is éppen a pszichológia. Ezek a tapasztalatok működnek, ezen tapasztalatok nélkül a Pénzes-féle oktatási módszer nem volna a világ egyik legnagyobbja és legjobbja. Ezek a tapasztalatok Pénzes László számára az élet más területein is rendkívül fontosak és hasznosak, másszóval nélkülözhetetlenek. Mindezt megkérdőjelezni azt jelenti, hogy ködös, valójában számomra érvénytelen tekintélyelvek alapján kétségbe vonjuk az egyén felelős döntéseit, quasi az egyén önmaga által felépített egzisztenciáját. Nagyon durva pszicho-beavatkozás ez, amit –akár ugyanolyan nyílt agresszivitással-, azonnal el kell hárítani. Erre kizárólag egyetlen kivétel lehetséges, amikor az egyén lelki beteg és kezelésre szorul, ez azonban már egy másik történet.
Pénzes László