Összhangzattan IId.
A tonalitás változásai
A tonalitás, mint az európai gyökerű, a temperált hangrendszerre alapuló, polifon zenei rendezőelv masszív, szinte megingathatatlan alapot ad a zenének. Alapjában véve mi európai gyökerű emberek "zene" címszó alatt legtöbbször ezt, azaz a tonális zenét értjük. A tonalitás, mint fő zeneszerkesztési kiindulópont elvi szinten nem szokott változni, bár gyorsan jegyezzük is meg, hogy a zeneszerző zsenik már egészen a kezdetek óta keresték annak határait.
(Ez nyilvánvalóan csakis a komolyzenére igaz, a könnyűzene mindig is abszolút tonális volt és úgy tűnik marad.)
Talán még a több szempontból is "egzaltált" 19. századi romantika is
tiszteletben tartotta, bár például Richard Wagner (1813-1883) a végletekig
feszítette addigi kereteit. Később azonban színre lép egy olyan
zeneszerzői csapat, amely teljességgel elveti a tonális alapelveket (Schönberg,
Berg, Webern, stb. - atonalitás, dodekafónia), ám ezen zenei értelmezéssel
a jelen fejezetben nem foglalkozunk.
A tonalitás tehát stabil képződmény, így ebben a fejezetben csupán azt
mutatjuk meg, hogy miképpen "játszhatunk el" a tonalitással anélkül, hogy
semmibe vennénk magát az elvet. Kiindulópont egyetlen dal vagy zenemű,
amely éppúgy lehet könnyűzene, mint komolyzene. Tehát az alábbi definíciók
egyetlen, zárt zenemű belső, tonális változásait határozzák meg.
Ezt azért szükséges kihangsúlyozni, mert sok komolyzenei mű tonalitás
szempontjából jóval komplexebb. Vegyük például Beethoven (1770-1827)
híres, 4 tételes 5. szimfóniáját (C-moll, op. 67.). A zenemű elfogadott
elnevezésében a C-moll tonalitás előrejelzése csak egy általános
megjegyzés, mert mind a 4 tételnek önálló és sokszor különböző tonalitása
van...
-
1. tétel - Allegro con brio (C-moll)
-
2. tétel - Andante con moto (Asz-dúr)
-
3. tétel - Scherzo: Allegro (C-moll)
-
4. tétel - Allegro – Presto (C-dúr)
...amelyek a tételen belül egyébként is változhatnak.
Tehát még egyszer: az alábbi definíciók csakis egyetlen zeneművön (dalon, tételen) belül érvényesek!
A tonalitás-, más néven hangnemváltás során a dalon belül hangnemjelleg váltása történik, ez kétféle lehet:
-
dúr hangnemből mollba,
-
moll hangnemből dúrba.
Például versszak moll, refrén pedig dúr hangnemű lesz. Nem törvényszerű, de a váltakozó hangnemek sokszor rokoni kapcsolatban állnak egymással:
-
H-moll – D-dúr - párhuzamos hangnemek,
-
H-moll – H-dúr - közös hang (itt H).
Transzponálás (hangnem-áthelyezés) során egyszerűen "mindent" 1-2 vagy több félhanggal áthelyezünk, legtöbbször hangmagasságban felfelé. Például Eros Ramazotti - Cose della vita című dalában 2 ilyen jellegű transzponálás is van:
Fisz-moll --> Gisz-moll --> A-moll
Ez a zeneszerzési eljárás jellegzetes hangulatemelő módszer, de inkább a könnyűzenére jellemző.
Ez is tonalitásváltás, ám a különbségek az előzőekhez képest, hogy:
-
legtöbbször több lépésben történik, ezért időben és zenei lépésekben lassabb kidolgozású,
-
figyelembe kell venni bizonyos, itt nem ismertetett zeneelméleti (zeneszerzési) szabályokat,
-
illetve a fentiekből következően néha jóval távolabb kerülhetünk a kiindulási alaphangnemtől.
Mivel a modulálás időben lassúbb folyamat, ha jól van kidolgozva, sokszor még "észrevehetetlen" is maradhat a hallgató számára, persze mindeközben azért érzékelheti a zenemű bonyolultabb szerkezetét az egyszerűbb ellenében.
2 moduláló magyar dal:
-
Korál - Homok a szélben,
-
LGT - Álomarcú lány.
A fent ismertetett 3 tonalitás-változtatási lehetőségre dalok, zeneművek ezrei épülnek. A transzponálás inkább a könnyűzenére jellemző, mert egyszerű elemekkel dolgozik és legtöbbször nem is kívánja a zenét túlbonyolítani, míg a hangnemváltás és a modulálás inkább a komolyzene sajátja.
Pénzes László