A négyféle moll skála
A négyféle moll skála (molle = lágy) közül a legelsőt, legegyszerűbbet, a „dúr párhuzamos mollját”, amelyet természetes mollnak is nevezünk, már sokszor gyakorolhattuk. Technikai és zeneelméleti szerkezete a 7 alapskálából következik, azoknak tökéletesen "kompatibilis" része.
A másik három a harmonikus, a
dallamos és a
roma-moll főként technikai szempontból
érdekes, hiszen módosított hangokat tartalmaznak és ezért új
skálaszerkezeteket eredményeznek, amelyekkel még nem találkozhattunk. A
klasszikus és romantikus mesterek egyébként is már bebizonyították, hogy a moll
alaphangnembe megfelelő feltételekkel bármilyen módosított hang
bejátszható-, egyéb atonális irányzatokról nem is beszélve, igaz, az
utóbbi esetekben sokszor már nem is beszélhetünk moll-tonalitásról.
A moll hangnemet megkülönböztetésül szokás kisbetűvel jelölni, szemben a dúr hangnemmel. Például d-moll, D-dúr. Ettől én az egyszerűség kedvéért eltekintek. Szintén az egyszerűség kedvéért skáláinkat most vizsgáljuk A hangról indulva. Ami a skálák technikai felépítését illeti: a már bevált, Pénzes-féle trichord-skálaszerkezetet veszem alapul, amely során tehát minden húrra 3 pengetés (skálahang) fog jutni, de előtte felvázolom a mollfajta teljes skálaszerkezetét is. Ebben nagy segítségemre lesz az OSIRE, mert azzal már szórakoztató gyerekjáték az ilyesmi.
A moll skála harmonikus változatával még a további fejezetek foglalkoznak:
A-h-c-d-e-f-g-a
A-h-c-d-e-f-gisz-a
-
A skála hangjai felfelé: a-h-c-d-e-fisz-gisz-a (teljesben is),
-
lefelé természetes moll: a-g-f-e-d-c-h-a
A-h-c-disz-e-f-gisz-a
Ez egyúttal az Egzotikus skálák I. című fejezetben ismertetett roma-skála 4. foka, természetesen nem véletlenül. Másik érdekesség, hogy ezt a mollfajtát néhány régi zeneelméleti könyv "magyar hangsorként" határozza meg. Ezen a tévedés okáról is részletesen írok a fent említett fejezetben.
Én azt olvastam valahol, hogy a könnyűzene a dallamos mollt, míg a komolyzene inkább a harmonikus moll skálát használja. Mi a véleménye Önnek erről?
A megállapítással nem értek egyet. Az igaz, hogy a klasszikus zene és annak elméleti tudománya a harmonikus moll hangsort veszi alapértelmezettnek a természetes moll helyett. Valószínűleg ezt azért teszi, mert a klasszikus és romantikus mesterek az előbbit részesítették kiemelt előnyben. Ám ez nemcsak használatának gyakoriságára utal, hanem arra is, hogy a harmonikus moll skála -amint azt már részletesen kidolgoztam az Összhangzattan című fejezetben-, külön alaphangnemként, tonalitásként kezelendő. Ez azt jelenti, hogy a harmonikus moll skálára építhető hangzatok a csakis reá jellemző, azaz egyéni tonális jelleget hordoznak magukban. Ez azonban nem mondható el a dallamos mollról, mivel annak tonális magva nagy valószínűséggel szintén a harmonikus mollra építhető hármas-, vagy négyeshangzatokból áll. Ebből következően észrevehetünk a két skála között egyfajta alá-, és fölérendeltségi viszonyt, amelyben mindenképpen a harmonikus moll lesz a meghatározó elem.
Egyébként a dallamos moll a maga kétféle skálaépítkezésével (felfelé és lefelé ugyanis más hangokból áll) egészen öszvér képződménynek tűnik; én nem is tudom, hogy kinek jutott eszébe egyáltalán katalogizálni és azonos szinten említeni a tonális alapként kezelt természetes és harmonikus moll skálával. A magam részéről a dallamos moll skálát, főként mint improvizációs kiindulópontot nem használom, helyette annál inkább a természetes és a harmonikus változatot. Ez nem azt jelenti, hogy az improvizáció során nem lépek ki a skálaszabta keretek közül, de mindig látom alatta az alapként felhasznált, szerencsés esetben statikus szerkezetű skálát (mert a dallamos moll nem az).
A "könnyűzene" kifejezés enyhén szólva tág és egyébként is gyűjtőfogalom, így nem lehet közötte és a dallamos moll skála között egyértelmű és minden mást kizáró szimbiózist megállapítani.
Pénzes László