Kritikai fórum
A sötét oldal
Noha én is Judas Priest-rajongóként, azaz metalosként kezdtem zenei tanulmányaimat a nyolcvanas években, de kezdettől fogva csakis a gitárcentrikus zene érdekelt és nem a köréje épített image, amely kötelezően vérből, koponyából, láncból és egyéb agyament szörnyekből állt.
Valójában akkor sem értettem, hogy a kettő miként tartozhat össze, azaz a gitárban, ebben a csodálatos és sokoldalú hangszerben, -még ha sokszor kemény hangzást képvisel-, hogyan lehet sötét és gonosz dolgokat felfedezni.
Értetlenségem azóta tovább erősödött, látva, hogy rengeteg olyan gitáros van, aki bár szereti a kemény, gitárcentrikus zenét, ám a hétköznapi élet kisstílű embertelenségei ellenére is képes ember maradni, azaz nem vérben és szörnyekben, hanem családban és barátságban gondolkodik. Következésképpen a gitárról, mint "ősellenségről" nincs is szó, pusztán bizonyos emberek saját lelkük szénfekete bugyrait vetítik rá a hangszerre. Ám ami metal image címszóval manapság tombol, az már minden horrorisztikus képzeletet felülmúl, mert a szintén nyolcvanas évekbeli Iron Maiden logo-koponyája...
...a mostani jelenségekhez képest békés, óvodai plüssmaci. Mindezt azért szükséges megjegyeznem, hogy észrevegyük:
-
a metal image bizonyos irányzatai egyre brutálisabbak és ez nem marad nyom nélkül a társadalmakban, főleg a fiatal nemzedékben,
-
ebben a kérdésben tehát jóval nagyobb a közös felelősségünk, semmint gondolnánk, mert sajnos elérkezett az idő, amikor ezen alapvetően zenei dolgokat már erkölcsileg is minősítenünk kell, nemcsak "zeneesztétikailag" .
Ebben a szituációban a liberális gondolkodás a laissez faire (hagyjuk élni) elvét említené meg. Ezt én is szívesen hangoztatom egészen addig, amíg közvetlenül bele nem botlok a brutális metal image indukálta jelenségekbe, például nekem szegezett konyhakésbe, tanárt verő, esetenként osztálytársait is lemészároló diákba.
Hogy a problémát tovább bogozzam, gondolkodjunk el a következő kérdéseken:
-
szeretnénk-e, ha a világ kizárólag ilyen szörnyekből állna és mindenki azt tehetné, amit ezek a szörnyek sugallnak?
-
Szeretnénk-e, ha a leendő gyermekeink ilyen zenéket hallgatva ilyen image-dzsel, tágabb értelemben ilyen ideológiával szembesülnének?
-
A kérdést a lehető legplasztikusabban feltéve: szeretnénk-e, ha életünk kizárólag azon a gyorsaságon múlna, amellyel sikerült kijutnunk az osztályteremből?
Szerintem Adolf Hitleren kívül erre senki sem válaszolna határozott igennel. Ennek ellenére a problémát nem lehet elkendőzni, miután a világ már szembesült több, főleg a fiatal korosztály körében elkövetett mészárlással, amelyek közül talán a legjobban dokumentált a Colorado állambeli Columbine nevű gimnáziumban elkövetett volt.
A probléma orvoslására én mindenképpen gyógykezelést javasolok (a Pénzes-féle módszertan rendelkezik egyfajta letisztult és harmonikus szemléletmóddal ☺), ám a teljes felépülésig nézzünk néhány kórleletet!
Most támadunk vagy zenélünk? Az úrból egyébként (de még alkotójából) sem nézem ki, hogy tudja, mi az a Cisz-lokriszi skála. A fegyvert és a gitárt egyébként soha ne tévesszük össze, illetve ne hagyjuk magunkat megtéveszteni: a fegyverrel a csúnya, gonosz bácsik ölnek, míg a gitárral az aranyos, jó bácsik zenélnek, sőt annak is tudnak örülni, ha van egy jó gitárjuk...
Egy másik pszichotikus lázálom: hóhér és Gibson-gitár a Guitar Hero nevű programban (hogy mi közük egymáshoz...?)
Egyesek még az ártatlan gyerekmeséből is képesek agressziót gyártani. De ne felejtsék el, hogy ha saját gyerekig egyáltalán eljutnak, mindezt vissza fogják kapni tőlük...
Mostanában az egyébként nagyon fegyelmezett Japán is becsatlakozik ebbe az agyatlan agresszió-imádatba.
Slash nem rossz gitáros, a Gibson gitárok pedig egyenesen kiválóak, ám ez a két alak..., de miért is kell párosítani őket?
A jelenség méltó megkoronázása az amerikai Slipknot együttes imázsa, amely kedves, előzékeny gesztusként egyesíti (nehogy nekünk kelljen összegyűjtögetni) a horrorfilmekben eddig valaha megjelent összes pszichopata sorozatgyilkos figuráját...
Amikor az együttes nevére a keresőmotorban rákerestem, olyan képek bukkantak fel, hogy 5 perc után vért hánytam. Íme, például egy tapétának szánt csendélet a Slipknot romantikus cserkész-dzsemborijáról, amelyet általában a chicagoi vágóhídon töltenek el holdtölte idején éjfél és reggel 4 között...
Ez még talán rendben volna (bár egyáltalán nincs rendben!) és nyugodtan felfoghatjuk kissé brutálisnak sikerült polgárpukkasztásnak és nyílt, dacos lázadásnak az éppen aktuális, fennálló társadalmi rendszer (ilyen például a nyomorgó és mindenhonnan kirekesztett USA), valamint olyan dolgok ellen, amelyik éppen az együttes keze ügyébe akadt. Erre valóban sok, többségükben szerencsétlen sorsú fiatal mozdul rá, mondván: "Végre egy banda, aki odavágja a frankót a hatalmasoknak!" Hasonlóan nyílt lázadásként hatott annak idején a hippi-, és a punk-korszak, amelyek tehát nemcsak járványszerű divatfellángolások voltak, hanem olyan megmozdulások, amelyek mögött már valamiféle zavaros ideológia is rejlett.
Ám mit csinál az együttes a Grammy-díj átvételekor? Amikor azt mondja a producer:
"Fiúk, ez azért jelentős esemény és tessék szépen kiöltözni, másként nem engednek be!"
...ez az agresszív horrorbanda felveszi legjobban szabott öltönyét és elmegy átvenni a díjat!
Ennyit az ideológiáról, mert ez a gusztustalan, barom feltűnősködés sem szól másról, mint néhány elhízott zenemogul pénztárcájának töméséről, azaz befolyásolható tömegek manipulatív hülyítéséről.
Úgyhogy a magam részéről ezt a sok, szabadon terjeszthető lelki mocskot visszautasítom!
Pénzes László