Pénzes-féle Gitáriskola - Kritikai fórum XIII.

Kritikai fórum XIII.

Természetesen nem kívánom megbántani a fórumozók igen népes és kreatív táborát, de ebben a fejezetben szeretném megvilágítani a fórumozás 1-2 káros, etikailag vitatható oldalát.

Egy személy emberi (és vele persze szakmai) hitelességét társadalmi szinten elsősorban az biztosítja számára, hogy mindenütt a nevét adja önmagához. Csak lépjünk be egy közhivatalba! Nem is nagyon tudunk onnan távozni aláírásunk megadása nélkül. Mindemellett a társadalom nem nagyon díjazza, ha valaki nem önmagát írja alá: ha például ezt hivatalos okiratban tesszük, akkor ezt a büntetőjog okirathamisítás bűntettének minősíti és szigorúan bünteti.

A fentieket magamra vonatkoztatva: Pénzes László mindig azonos volt önmagával, ezt a Gitáriskola neve is mutatja: Pénzes-féle Gitáriskola.

Nekem általában határozott szakmai, esztétikai és etikai állásfoglalásaim voltak és vannak, ezek lehetnek jók vagy rosszak, de én mindig mindenhol a teljes nevemet adtam a véleményemhez, ezáltal vállalva önmagamat. Az Internet ebből a szempontból enyhén szólva nem a legjobb megoldás, mert nagyon sokan rejtőzködve, internetes álnéven írogatnak a különböző fórumokba anélkül, hogy ismernénk az írói álnév mögött megbújó személyt.

A fórumozás valójában az, amit annak idején láthattunk az ógörög agórán: az emberek összegyűlnek a piactéren, utána felállnak a helyükön, bemutatkoznak és elmondják véleményeiket. Ez egyedül így korrekt. Soha nem lett magánvélemény meghallgatva és elfogadva, ha valaki azt névtelenül tette, spontán bekiabálva a tömegből, ez a vélemény egyszerűen nem volt hiteles. Hitelesség? Csak ellenőrizzük le, hogy mi erről a bankoknak a véleménye és hitelfelvétel esetén hányféle dokumentummal kell igazolnunk még azt is, hogy hányas alsónadrágot hordunk.

Mindezt azért mondtam el, mert a vélemények modern jellegű, internetes cseréje -ha nem kötődik hozzá korrekt bemutatkozás és lenyomozható személyazonosítás-, már nem fórumozás, csupán virtuális bújócska és éppen ezért számomra egyetlen vélemény sem hiteles, ha nem ismerem a mögötte lévő személyt. Gondoljunk bele: számíthat egy olyan ember véleménye, aki önmagát sem meri vagy akarja felvállalni?

Egyáltalán: kik is szoktak rejtőzködni? Nézzük csak:

terroristák és bűnözők,
kémek, titkosszolgálatok,
szatírok és egyéb aberráltak,
frusztrált felnőttek, akik zsarnoki szülőjük elől menekülnek,
bliccelők, de ők csak a BKV-tól rettegnek,
kiscsoportos óvodások, akik leverik a virágcserepet,
politikusok, amikor nem tudnak elszámolni nagy közpénzekkel vagy amikor éppen a kuplerájból jönnek ki.

Természetesen nem célom a fórumozás intézményének lejáratása, csupán egy hozzá kötődő, rossz magatartásforma megváltoztatása. A probléma megoldása egyszerű: udvariasan és mindenképpen igazat mondva mutatkozzunk be...

Érdemes elolvasni a Hetek egyik, nagyjából idevágó cikkét (2008. május), amely egyébként még a nem vallásos emberek számára is elgondolkodtató.

Becsapottak klubja

Fiatal férfinak adta ki magát a huszonéves Vali, és úgy szédítette a lányokat az interneten – bár ezzel az erővel akár magukat lánynak tettető férfiakat is becsaphatott volna. A chat ma már – a korlátlan internetnek is hála – össznépi szerepjátékká vált, amibe meglehetősen kockázatos belemerülni. Nem kevesek szórakozásáról van szó, hiszen a GfK kutatóintézet szerint a magyar fiataloknak szinte csak virtuális barátaik vannak. A józan határt nehéz meghúzni, miközben Vali tapasztalata szerint skizofrénia, nemi identitászavar, kóros netfüggőség és totális magány lehet az ára a több verzióban működtetett virtuális személyiségnek.

Becsapottak klubja

Hogyan került a chat közelébe?
Az egyetemen, amikor a számítógépteremben felsőbb éveseket hallottam beszélgetni a chatelésről. Kíváncsiságból kipróbáltam én is. Huszonkét éves lehettem, amikor elkezdtem, és négy-öt évig voltam benne. Megtetszett, mert így jóval könnyebb kapcsolatot létesíteni másokkal: nyitottabb, lazább mindenki.

A nyitottság miben nyilvánul meg?
Fél óra ismeretség után nem fogok egy idegen embernek olyat elmondani, mint amit a chaten leírok. Van, aki eleve azért megy fel, hogy a legdurvább magánéleti problémáit kiteregesse a „közösbe”, ahol harminc-negyven-ötven ember olvassa egyszerre. Ettől vár megoldást, hogy majd valaki reagál rá. Írásban nagyon sokan szeretnek segíteni a másiknak, és „bölcs” tanácsokat adni. Ez nem kerül semmibe. Viszont igen erős, ámde hamis kötődések jönnek így létre: az, aki a chaten a legjobb barátom, nem valószínű, hogy a valóságban is segíteni fog rajtam. Van olyan anyuka például, aki a chaten mindenkivel kedves, mindenkinek segít, a házimunkát meg nem csinálja meg, a gyereket leordítja, ha vacsorát kér, és csak a gép előtt ül, napi öt-hat órát. Azt láttam, hogy akik általában fent vannak a chaten, azok saját maguk is olyan gondokkal küzdenek, amit nem tudnak kezelni. Többnyire hosszan megbeszélnek mindent, de előre nem megy semmi tőle.

Hány emberrel tartotta a kapcsolatot?
„Közösben” negyven-ötven emberrel, úgynevezett privátban volt, hogy egyszerre hét-nyolccal is. Az évek alatt összesen több száz emberrel beszélhettem, a tíz-tizenkét évestől a hatvanévesig. Az első chatszobában, ahová felmentem egy kiválasztott nicknévvel, összejött tizenöt-húsz fő, akikkel élőben is találkoztunk. Másfél évig jártunk közös programokra, de aztán szétment a társaság. Ami a virtuális térben nagyon jól működik, az a valóságban egy idő után tönkremegy. Ha a gép előtt megsértődik valakire az ember, akkor egyszerűen kikapcsolja, de az életben kezelni kell a konfliktusokat.

Mikor jött össze ez a társaság?
2002-2003 környékén. Akkor még nem volt elterjedve a korlátlan internet, így rengeteg pénzem ment el erre, ami némileg visszatartó erő is volt. Ma már viszont havi három-négyezer forintból korlátlanul lehet otthon internetezni, és pont ez az, amitől igazán veszélyes.

Mi visz valakit a chatelésbe?
Talán az unalom és a hiányérzet. Sokan úgy gondolják, hogy ami a valós életben látszik belőlük, az nem azonos velük, nem tudják magukat megvalósítani. A chaten viszont azt találnak ki magukról, amit akarnak, például, hogy három diplomájuk van. Hacsak nem futnak bele egy valódi szakemberbe, nem fognak lebukni. Nagyon sok a pánikbeteg is, aki nem mer a négy fal közül kimozdulni. A chat nem javít a helyzeten, sőt, tudok olyanról, aki napokig nem mosdott, mert nem mozdult el a gép elől. Sokan teljesen elvesztik a realitásérzéküket, időérzéküket, mindent. A baráti társaságunk egyik tagját kirúgták a munkahelyéről, mert egész nap chatelt. Ez is lehet függőség, ugyanúgy, mint a fórumozás, blogolás vagy a játékok. Sokan inkább blogot írnak, és nagyon személyes információkat adnak meg. Komolyabb számítástechnikai tudás nélkül tudnék olyan adatokat begyűjteni emberekről, amivel simán vissza lehet élni. Van, akit lelkileg terrorizáltak, SMS-eket írtak neki, hívogatták éjjel-nappal, követték. Vagy ocsmány telefonokat kapott, mert kiderült, hogy egy szexhirdetésbe tették ki az adatait.

Ön őszinte volt?
Igen, kezdetben saját magamat adtam. Eszembe se jutott, hogy hazudjak, csak élveztem, hogy sokféle emberrel tudok kapcsolatot teremteni. Nagyon sokan informatikával foglalkoznak, aztán amikor a való életben is megismertük egymást, jöttek a csalódások. Elmúlt a varázs. Akkor azt gondoltam, milyen érzés lenne másnak adni ki magam. A legkeményebb az volt, hogy azzal csináltam meg ezt először, akit a valóságban is ismertem, tulajdonképpen a barátnőm volt.

Ő tudta, hogy ezt a játékot űzi vele?
Nem. Egyszer viccből hamis néven reagáltam egy kérdésére, fiúként, de ő elzárkózott. Másnap eszembe jutott, hogy mi lenne, ha folytatnám. Felléptem ugyanazzal a hamis nickkel, kerestem egy fotót is az interneten, és elküldtem neki.

Kitalált egy ideális férfit?
Igen. Amikor elkezdtem beszélgetni vele, olyan valakit kezdtem eljátszani abban a szerepben, akivel én is szerettem volna találkozni. Ez a kettős játék két éven át ment így, miközben barátnőkként élőben is tartottuk a kapcsolatot. Végül beleszeretett abba a kitalált valakibe, akinek a nevében írogattam neki. Nem volt visszaút: egyik hazugság jött a másik után, azt mondtam, hogy külföldön vagyok, hogy baleset ért, hogy nincs pénzem, hogy ellopták a telefonomat, és hónapokra eltűntem. Mellesleg szinte általános, hogy az emberek így szórakoznak egymással, például megbeszélnek valahová egy találkozót valakivel, és utána a közelben röhögnek a barátokkal azon, aki naivan elmegy, és vár rájuk.

Két év hosszú idő, főleg napi szinten, több órán keresztül chatelve. Hogyan lett vége?
Kiprovokáltam egy veszekedést, és szakítottam vele minden téren. De a szereptől nem tudtam szabadulni. Más helyekre is be kellett lépnem, ugyanezzel vagy más karakterekkel, és újrakezdeni más emberekkel – többel is egyidejűleg. Kiszálltam egy-egy helyzetből, amikor kiéleződött, de rögtön el is indítottam a másikat. Olyan ez, mint a drog, tudja az ember, hogy nem jó, de muszáj menni és csinálni. És láttam, hogy nagyon sok jóhiszemű ember fenn van a neten.

Hogyan végződött a többi hasonló „kapcsolata”?
Egy másik eset során tudtam végleg kijönni az egészből. Az a lány Németországban tanult. Amikor komolyra fordult a kapcsolat, itt is próbáltam eltünedezni, de egyre kevésbé tudtam megszakítani ezeket a kapcsolatokat. Lelkileg nagyon mélyre kerültem, és ez átjött a vele való beszélgetéseinken is. Nem sokkal később bizonyságot tett neki valaki, megtért, és utána már nekem – a képzelt fiúnak – is csak Jézusról, Istenről volt hajlandó beszélni. Folyton elhajtottam, de egyszer csak eltalált. Kezdettől éreztem, hogy nem jó, amit teszek. Jogra jártam, bújtam a Btk.-t, hogy bűncselekmény-e, amit csinálok, de nem találtam rá paragrafust.

Mit mond a jog a személyazonosság meghamisításáról?
Csak akkor bűncselekmény, ha haszonszerzés céljából történik. Ez nem nyugtatott meg. A lány meg addig beszélt nekem, míg megtértem: ő Németországban beírta a chatablakba a megtérő imát, én meg Budapesten elmondtam hangosan. Ő kint járt egy gyülekezetbe, ott ismerte meg a férjét is. Mindez 2005-ben történt. Hosszas vívódás után e-mailben kértem tőle bocsánatot a hazugságokért, de a valódi kilétemet akkor sem tártam fel – csak hónapokkal később, egy személyes találkozás során a Hit Gyülekezetében. Oda az ő javaslatára csatlakoztam, amikor éreztem: egyedül soha nem leszek képes leválni a netről. Ismertem ezt a lányt fotóról, és mikor megláttam, félrehívtam, és elmondtam neki, hogy én vagyok az, aki négy éven keresztül hazudott neki, köszönöm, hogy bizonyságot tett nekem, és kértem, hogy bocsásson meg. Átölelt, és azt mondta: nem haragszik. Ezt követően annak a másik két hölgynek is színt vallottam, akikkel szorosabb kapcsolatba kerültem a chaten keresztül.

Mivel magyarázza ezt az egészet?
Nem tudok rá racionális okot, talán a szeretetéhség.

Voltak elvonási tüneteid?
Megtérés után már nem, mert eltűnt a vonzása, kijózanodtam. Előtte viszont, ha nem volt valami miatt internet, akkor tiszta ideg lettem, dühömben szét tudtam volna verni a gépet. Mára nagyon óvatos lettem a chattel. Próbáltam a hitemről bizonyságot tenni a neten más függőknek, de rájöttem, hogy ez nem működik. Vannak olyanok is, akik virtuális istentiszteleteket tartanak, és ezzel letudják a közösségi életet. De ez nem leszokás, lényegében ugyanaz marad minden.

Az iWiWről vagy MSN-ről mi a véleménye?
Idő és idő, ráadásul nagyrészt feleslegesen. A messengeren saját adataikkal szerepelnek ugyan az emberek, de többnyire olyan beszélgetések mennek több óráig, amit telefonon két percben el lehetett volna intézni.

Végül is mi a határ?
Nehéz kérdés. Bizonyos korlátok között hasznos az internet, a chat. Akkor egészséges a dolog, ha ott van az ember a gép mellett, mégis elvan anélkül, hogy bekapcsolná. És ha úgy érzi, hogy valami nem stimmel, akkor lehetőleg ne azoktól kérjen segítséget, akikkel az interneten keresztül tartja a kapcsolatot.

Mit tehetnek a szülők?
Sajnos a szülők nincsenek tisztában azzal, hogy a gyerekek mit csinálnak a gép előtt. Nálunk amikor a szüleim lefeküdtek aludni, mindig szóltak, hogy kapcsoljam ki a gépet. Vártam még egy órát, hogy elaludjanak, és újra visszakapcsoltam. Aki benne van, az nem érzi, hogy ezzel baj lenne, azt hiszi, teljesen normális, ha pár emberrel beszélget. De ez egy betegség. Sokan felszámolnak minden kapcsolatot a való életben, és inkább a chaten élnek. Egyszerűen minden gátlástól meg tudnak szabadulni az emberek, amikor több életet élnek egyszerre.

Ez elég skizoid módon hangzik.
Igen, a skizofrénia nagyon találó kifejezés. Amikor az ember belép egy ilyen szobába, főleg ha nem saját magát adja, akkor teljesen átveheti az uralmat ez a személyiség felette. Vannak, akik öt-hat karaktert tudnak egyszerre kezelni úgy, hogy nem kavarodnak bele, mesterien megtanulnak hazudni. Vannak házastársak, akik külön-külön chatelnek esténként: ahelyett, hogy leülnének egymással megbeszélni a dolgaikat, felmennek chatszobákba, és kitárulkoznak idegeneknek.

Pontosan hogy érti azt, hogy a karakter irányítást vesz az élet felett?
Egy idő után a való életemben is belehelyezkedtem a fiú szerepébe. Ha a valóságban jött egy nehéz szituáció, elkezdtem úgy gondolkodni, mintha ő lennék. Fantáziálásba ment át az egész. Közben folyamatos bűntudat gyötört, tudtam, hogy másokat tönkreteszek, de nem tudtam, hogyan hagyjam abba. Igazából nekik is segíteni szerettem volna, szerettem volna „önmagamként” is megismerkedni velük, mert értékes emberek, de rájöttem, hogy már erre sincs lehetőség. Annyi személyes vonást, történetet is beletettem a kitalált illetőbe, hogy lebuktam volna, amitől egyébként folyton rettegtem. Innentől kezdve én valahogy elvesztem.

Mindebből semmi sem tűnt fel a környezetének?
Kívülről ez az őrlődés nem látszott rajtam: egyetemre jártam, barátaim voltak, sikereket értem el, de mégsem mentek a dolgok. Volt olyan, hogy egyetemi barátokkal mondtam le találkozót, és inkább beültem a gép elé. Éreztem, hogy ez egyre mélyebbre visz, egy spirál, ami egyre inkább húz lefelé, és nem tudok belőle kitörni, mert amikor egyszer megpróbáltam, a vége az lett, hogy még több embernek hazudtam.
Elidegenedtem az emberektől. Eljutottam arra a pontra, hogy biztos velem van a baj. Saját magamat sem tudtam elfogadni: miért vagyok nő, és miért nem lettem férfi, itt valami tuti el lett rontva. Fel kellett ismernem azt, hogy önmagam is érték vagyok, a hibáimmal együtt is szerethető, és aki nem fogad el, az nem is kell hogy elfogadjon.

Milyen érzés volt „kijönni” a függőségből?
Szabadság. Kommunikálni kezdtem és tudtam is az emberekkel. Felnőttem, rájöttem arra, hogy a konfliktusokat fel kell vállalni, és meg kell tudni oldani. Vannak már valódi barátaim, akik számíthatnak rám és én is rájuk. Másként mentem be vizsgákra, magabiztosabb lettem, tudtam, hogy ki vagyok, és mit akarok. Azelőtt nem így volt.

Öt év kiesett az életéből?
Semmi értelme nem volt visszanézve. Korábban nagyon sok időt töltöttem a tévé előtt, sorozatokat néztem, tehát több mint öt évről van szó. Felszabadítja az embert, ha bevallja, hogy hazudott, és bocsánatot kér, még akkor is, ha a reakció nem feltétlenül neki tetsző.