A klasszikus gitárstílus
A klasszikus gitárstílus jellemzői
A klasszikus gitárstílus helye a teljes hangtartományban
A klasszikus gitárstílus helye a teljes hangtartományban
Amint az több helyen is említésre került, az átlagos komoly-, és könnyűzene a következő komponensekre osztható:
Kissé leegyszerűsítve, mégis a lényeget kiemelve:
-
a szólótechnika a dallam lejátszását célozza meg (például szólógitár, hegedű),
-
a folkgitár és általában véve a közép zenei hangtartomány a kíséret akkordmeneteinek különböző lejátszási módjait (folkgitár, szintetizátor automatizált kíséretei),
-
a basszushangszerek pedig legtöbbször a kíséret basszushangjait (basszusgitár, nagybőgő).
A klasszikus gitárstílus azonban a zongorával együtt a mű egészének előadását helyezi előtérbe, azaz egyetlen hangszeren kívánja visszaadni a dallam, a kíséret és a basszus szólamát.
Ahhoz, hogy véleményt tudjunk alkotni a klasszikus gitár zenei funkcionalitásáról, összehasonlítást kell végeznünk egy hasonló funkciójú hangszerrel. Természetesen nem választhatunk mást, mint a zongorát, amely -hasonlóan a klasszikus gitárhoz-, a mű egészét igyekszik előadni.
A zongora hangterjedelme több mint 7 oktáv, míg a klasszikus gitáré nagyjából 3 (üres húros E6 húrtól E1 húr 12. fekvéséig számolva).
Ha a zongora és a klasszikus gitár technikai apparátusát összevetjük, akkor a következőket vehetjük észre:
-
a zongora 10, külön-külön felhasználható ujjal + 2 pedállal rendelkezik. Ez elméletileg 10, külön vezethető szólamot jelent.
-
A gitár elméletileg 5, külön-külön felhasználható ujjal rendelkezik, de pengetéskor az ujjak összekapcsolódnak, azaz a külön vezethető szólamok maximális száma 4. Azaz a gitáros maximálisan ennyivel tud pengetni egyszerre, amit a másik oldalon ugyanennyivel tud lefogni. Itt kell megjegyeznünk, hogy mivel a klasszikus gitárstílus a pengetéshez nem használja a q ujjat (pengető kéz kisujja), ezért lesz a végeredmény 4. Ezt a technikai egyszerűsítést egyébként soha sem értettem, számomra érthetetlen luxusnak tűnik, de nyugodjunk meg: a flamenco nem követte el ezt a hibát. A nem használt q ujj egyébként nem módosítaná lényegesen a fenti végeredményt, csak akkor, ha sikerülne üres húrokat pengetnie. Ez azonban a mű egészéhez képest legtöbbször elszigetelt jelenség.
A klasszikus gitárosnak tehát a dalmű teljes zenei kidolgozását 4 pengetős ujjon (p i m a) kell megvalósítania. A stílus azonban a technikai repertoárt tovább egyszerűsíti: a p i m a pengetések nem tartalmaznak további speciális pengetéseket, ezeket már a flamenco fejlesztette ki, ilyenek: rasgueo-variációk, tresillos, alzapúa, tremolo, golpe, pulgar-technika, stb. Aki ebben a megállapításban kételkedne, az vegye észre, hogy ezen különleges pengetési technikáknak csakis spanyol nevük van, kivéve a tremolo-technikát, de szerintem az is közvetett flamenco-hatás).
A klasszikus gitárstílus alappengetése egy minél kevesebb ujjmozgással járó, variált p i m a pengetés, a flamencóban a jellegében hasonlót tirando-nak mondják. Pengetési dinamikája nem erős, ez magából a technikából következik, mindenesetre van nála jóval erőteljesebb pengetési csomag is (természetesen a flamenco-stílusban). Egyértelműen flamenco-hatásra kezdtek el foglalkozni a klasszikus gitárművészek ilyen technikákat igénylő zenei repertoárral.
A szűk technikai és hangtartományból következik, hogy ha a zenedarab nem külön gitárra írott, akkor a különböző gitárátiratok mindig csonkolni kénytelenek az eredeti darabot (például egy zongoraművet). Erre később még visszatérek a Gitár-, és egyéb átiratok című részben.
Bár nem feledve a skálarendszer tonális fontosságát (hiszen a skálából mindhárom zenei komponens, azaz a dallam, a kíséret akkordjai és a basszusmenet levezethető), a Pénzes-féle módszertan a skálákat eddig főként szólótechnikai szempontból vizsgálta, tehát olyan megközelítésben, miszerint hogyan lehet a skálából a dallamot (optimális szabályok szerint) levezetni. Ez a megközelítés legtöbbször viszonylag homogén, technikailag igen jól felhasználható és széles tartományban transzponálható skálaszerkezeteket eredményezett. Például egy F-dúr tonalitású dalmű 1. fekvéses skálacsoportosítása (ez a Pénzes-féle módszertanban az alapértelmezett trichord-skálaszerkezet) így néz ki:
A klasszikus gitárstílus azonban ezt a nagyfokú skálahomogenitást már nem tudja következetesen elérni és alkalmazni, hiszen minimum egyszerre 3 szólam hangjait kell úgy csoportosítania, hogy nagyjából 1 fekvés alá kerüljön. Ezért például a fenti trichord-skálaszerkezetnek a klasszikus gitárdaraboknál nincs is értelme, hiszen más az alapkoncepció.
Ezt a koncepciót neveztem én el egyfekvéses gondolkodásmódnak.
Honlapomon ilyen című fejezet már található (Egyfekvéses skálák), ott pejoratív éllel hivatkozom erre a technikai lehetőségre, itt azonban erről nincs szó, mert a klasszikus gitárstílus esetében nem az ostoba kényelem a döntő mozzanat, hanem a folyamatos szólamvezetés technikai kényszere.
Az egyfekvéses gondolkodásmódból tehát az következik, hogy a legfontosabb alapelv a folyamatos, különálló szólamvezetés 1 fekvésen belül, lehetőleg a leghosszabb ideig, épp ezért a fenti trichord-skálaszerkezetet egyfekvéses gondolkodásmódban így módosíthatjuk:
Ez a skálaszerkezet szólótechnikailag már használhatatlan, legalábbis így nincs sok értelme oktatni. Ez az egyfekvéses skálatömb potenciálisan tartalmazza az F-dúr tonalitáshoz tartozó összes lehetséges hangot, hangközt, akkordot, dallamtöredéket, az egyetlen technikai kapocs pedig, hogy minden hangja elérhető 1 fekvésen belül. (Lényegében ugyanerről a zárt, tömbösített technikai megközelítésről szól a Gitár hangolása fejezet "Gondolatok a gitár hangolásáról" című része.)
A "tömbösített", egyfekvéses gondolkodást semmi mással nem lehet ellensúlyozni, mint gyors fekvésváltással, ilyenkor azonban az összes szólam pozícióját technikailag át kell rendezni.
Vegyük észre azt is, hogy a fenti ábrán bejelöltem az üres húros hangokat (ezek a bal oldali, függőleges, szürke sávba esnek) és ez nem véletlen. Az Egyfekvéses skálák című írás egyik fontos megállapítása, hogy már maga a gitár standard alaphangolása is az egyfekvéses gondolkodásmódot támogatja. A másik pedig, hogy ez az alaphangolás nagyon szépen "beemeli" a gitár hangkészletét a viszonylag sokat használt hangnemek (1b - 0 - 1# - 2# - 3#, azaz F-dúr/D-moll - C-dúr/A-moll - G-dúr/E-moll - D-dúr/H-moll - A-dúr/Fisz-moll) régiójába. Mindemellett az üresen hangolt húrok mindegyike törzshang, azaz a viszonylag sokat használt hangnemekbe könnyen felhasználható és ez technikailag nagyon előnyös.
(A szerző zeneesztétikai magánvéleménye)
Nehéz érzelmi felhangok nélkül erről beszélni, ugyanis rengeteg gitárművész gyárt gitárátiratot mindenféle zenéről és mindezt teljességgel a magukénak vallják. Sokmindent igen, ezt nem lehet elvitatni tőlük. Mostanában már a YouTube is tele van mindenféle gitárátirattal és régesrég elérte a könnyűzene birodalmát is. Az utóbbival nincs is baj, talán nem is árt neki egy kis alkalmi zenei vérfrissítés, ám a komolyzene más, sokkal neuralgikusabb ügy, hiszen a komolyzene közkinccsé lett alkotásai önmagukban tökéletes tartalmúak és formájúak.
Gondoljunk bele: egy Michelangelo Dávid szoborhoz sem nyúlunk hozzá smirglipapírral, miszerint én képzett művészként úgy látom, hogy a fül kicsit nagyra sikerült, leveszek hát belőle.
Lehet-e például Chopint gitárra átírni? Persze hogy lehet, ahogy ezt megtette már sok gitárművész és gitáros. De mi lenne erről magának Chopinnek a véleménye? Erről már jóval kevesebben gondolkodtak el. Csak nézzünk bele kottáiba: zongorista volt, aki igyekezett még a legkisebb tartalmi-lelki rezdülést is valahogy beleírni a kottafejek közé. Nála minden hangjegy, minden mozdulat maximálisan ki van használva. Továbblépek: valójában Chopinnél az is számít, hogy milyen zongorán adjuk elő (az optimális a Pleyel márka). Ehhez képest minden gitárátirat csakis vészes mértékben egyszerűsíthet, de van erre egy jobb szó, amit szerintem a hiperérzékeny Chopin szintén használt volna: torzíthat. Ebből a szempontból a YouTube és tágabb értelemben az általános gitárrepertoár (bárkié is legyen) már olyan, mint az 5 puttonyos, de vízzel higított Tokaji Aszú.
Természetesen én is hozzányúlok a komolyzenéhez, én azonban ezeket csakis figyelemfelkeltésre, oktatásra és nem utolsósorban zenei poénkodásra szánom. Soha nem állítottam erről és nem is fogom, hogy ez művészet volna, belépődíjat pedig végképp nem kérek érte.
Amit én tapasztalok, hogy már az én olcsójános-átirataimtól is elképesztő hatása van a komolyzenének. Ez persze nem az én érdemem, hanem a feldolgozott zenéé, mert az ilyen zene még átalakítva-széthigítva is elementáris erővel képes hatni, ám ez kizárólag a komponista (és a Jóisten) érdeme.
Még egy kérdés hátramaradt: miért van egyáltalán annyi gitárirat? A válasz részben a hangszer történetében, részben jelen korunkban keresendő.
Végeredményben a klasszikus gitárnak nem alakult ki akkora zeneirodalma, mint mondjuk a zongorának vagy a hegedűnek. Ez, a többihez képest szűk és valljuk be: korántsem oly népszerű előadási repertoár viszont átirányította a figyelmet a népszerűbbek felé és már csak idő kérdése volt, hogy mikor jelennek meg ezek gitárátiratai. A zeneesztétikai higítás első lépcsője ez volt, a második pedig korunk zenei tendenciái, amelyek szintén egyre kommerszebbek. Ezt támogatja az elképesztő mértékben felgyorsult kommunikáció (például videómegosztás), amely millióknak nyújt milliók felé azonnali publikálási lehetőséget.
Az egyéb átirat egy kissé más kérdés. Az (igazán) nagyok sokszor készítettek maguknak vagy másoknak hangszeres átiratokat mindenféle zeneműről. Talán a legismertebb eset Maurice Ravel nagyzenekari átirata Modeszt Muszorgszkij Egy kiállítás képei című zongoradarabjáról. Meg kell mondani, zseniálisan sikerült. Talán azért, mert zseni csinálta. Meglehet, itt van a virtuális kutya algoritmikusan elásva: a színvonalas átirathoz nem elég a képzett hangszeres tudás, ezek szerint ez még mindig "zenei iparos" kategória. De azért -amint erre rádöbbenhettünk a fenti analízis után-, ennek mindig létezni fog egy, a hangszer és stílus lehetőségeiből adódó határa, főleg a klasszikus gitár esetében.
Annak idején Leonard Bernstein (1918-1990) két kiváló nagyzenekari átiratot készített két Beethoven zongoraszonátáról. Amikor megkérdezték, hogy miért nem írja át a többit is, azt válaszolta: "Megvizsgáltam és a többihez nem szabad hozzányúlni."
Nos, ez a tudás és ez az alázat hiányzik napjainkból.
A fentiek alapján már kaphattunk egy viszonylag tág képet a klasszikus gitárstílusról. Nem tagadom, van ebben jócskán magánvélemény is, ám a sok intellektuális körbejárás egyetlen érzelmi kijelentésbe összefoglalható: a stílus nem ütötte meg a szívemet. Nem érzek benne férfias zenei erőt (flamenco!), a lágy, nőies, romantikus karakterre pedig ott van a sokkal hatásosabb hegedű, brácsa vagy a cselló. Ebbe a vitaminszegény stílusba egyedül a flamenco zene és technikái hoztak vérfrissítést a 19. században. Egyébként pedig olyan vértelen, mint Benkő Dániel (1947-2019) gitárművész vézna, meztelen teste az RTL Klub éjszakai műsorában...
Pénzes László