Hangszer-, és egyéb tesztek V.
Három Fender Stratocaster-összehasonlítás: Stratocaster Showdown
Írta: Balogh János
Ki ne vágyna egy gazdag amerikai nagybácsira? Még akkor is, ha épp nem hagy ránk milliókat. De mi van, ha a nagybácsi csak egy átlagos amerikai, sőt egy szegényebb mexikói rokon? Azért akkor is tudjuk szeretni, nem? Nos, ez a dilemma. Ha mindenképpen olyan Stratocaster-t szeretnénk, amelynek a fején a Fender felirat olvasható, akkor jól körül kell néznünk a rokonságban…
Túl a Squire-ön
Amint az ember kipróbál, sőt használ is néhány Stratocaster-utánzatot, olcsóbb kópiát, gyári, másodvonalbeli terméket (ilyen például Squire), előbb vagy utóbb kíváncsi lesz az „eredeti” Strato-ra. Amennyiben ki is próbál egyet, valószínűleg már vágyni is fog rá. Nem elhanyagolható momentum viszont ebben az esetben, hogy mi a vágyunk tárgya. Sóvároghat az ember csábító küllemmel rendelkező, hollywood-i színésznők iránt is, ám a kedves, szomszéd lány mosolya romantikusabb kalandokat ígér. Érdemes-e kezdő vagy éppen hobby muzsikusként túlfetisizálnunk egy olyan Strato-t, ami „made in USA” felirattal ellátott, vagy a Fender cég csurrant-cseppent nekünk hasonló minőséget „Highway 1” vagy „Made in Mexico” feliratú termékeivel is? Meglátjuk!
A mexikói – Bueno!
A legolcsóbb Stratocaster, amely már a büszke Fender feliratot viseli a fején, Mexikóban készül. A Fender gyakorlatilag az összes híresebb elektromos gitárját Mexikóban gyártatja, így elég széles palettáról válogathatunk. Én személy szerint az összes nagyobb szériás Squier Strato-t próbáltam már hosszabb ideig (Bullet, Affinity, Standard) a Delux és Special szériák kivételével. Ennyi tapasztalatom volt, amikor a kezembe vettem egy mexikói Fender Stratocaster-t. Ez egy jávor nyakú, éger testű, fekete modell volt. Az, hogy ennek fája és anyaga pontosan miben különbözik az amerikai testvértől, nem tudom, azt hiszem, ez a test több darabból áll és a fa szárítási módozata is eltérő. A test persze 1–1,5 milliméterrel vastagabb, mint a Squire Standard esetében.
A súlya nagyjából a Squire Standard súlya, a szerelékek, a gombok, a kapcsoló is ahhoz hasonlók, egyedül a pickup-váltó tűnik jóval finomabb, szofisztikáltabb darabnak, főleg a mozgása miatt. Furcsa és nem annyira megfogható érzés pontosan az is, hogy a gitár „egyben van”, sokkal jobban, mint egy kópia. Mind fizikailag, mind zeneileg szervesebb egységet alkot, mint az olcsóbb Strato-k. A nyak jó, szépen lakkozott, a bundok és a húrmagasság is megfelelő, rajta kényelmes a játék, összességében egy árnyalattal minden jobban beállítottnak tűnik, mint egy Squire-nél.
A nyakmerevítő pálca valószínűleg hátulról lett behelyezve, mert a nyakon a jellegzetes csík hátul látható. A koptatólap három rétegű, a húrláb hat pontos, vintage tremolókarral. A testen található hátsó fedőlap négyszögletes műanyag, sok-sok Fender felirattal és matricával. A kulcsok zártak, pontosak és jól hangolható velük a gitár. No és legfőképpen a hang: az öt pickup-állás jól és határozottan elkülöníthető, de leginkább az tűnik fel, hogy a második (középső) és a harmadik (híd) pickup sokkal jobban teszi a dolgát, mint egy Squier esetében. Ezenfelül mindhárom hangszedő gazdagabb, dúsabb hangot ad, olyat, amire egy olcsóbb Strato fejletlenebb hangszedői nem képesek. Itt már megtalálható az a plusz a hangok és akkordok pengetésénél, nyújtásánál, zengetésénél, amitől az egész gitár hangzása felnőttes, komoly lesz, egyre jobban hasonlítva arra a rockos hangzásra, amit kedvenc lemezeinken hallhatunk. Itt máris tapasztalhatjuk azt, hogy nemcsak a Fender-logó és a gitáron mindenhol megtalálható feliratok jelentik az igazi különbséget, hanem az anyag és a hangszedők minősége, egysége. Annak ellenére, hogy a mexikói alap Strato kerámia mágneses hangszedős, mégis sokkal szebben szól mint az ALNICO-mágneses Squire Standard. Valamivel százezer forint feletti árával ezért nemcsak Fender-logót kapunk, hanem valódi minőségi ugrást hajthatunk végre egyenesen a másolatok és másodvonalbeli termékek fölé!
American Standard – Itt van Amerika!
Mivel sorrendben másodikként próbálhattam ki egy eredeti amerikai Strato-t, így most erről írnék előbb, mint olcsóbb amerikai testvéréről, a Highway 1 Stratocaster-ről. Tehát mikor megkaptam ezt a gyönyörű gitárt, megfelelő áhítattal telve mentem haza, bedugtam az erősítőbe, lehunyt szemmel vártam a csodát, aztán csak vártam és vártam…
Néhány perc játék után erős hiányérzetem támadt és le kellett állnom átgondolni a dolgokat, ugyanis a helyzet a következő: adva van egy szép, fehér színű, éger testű, jávor nyakú, szépen lakkozott gitár, ami minden porcikájában „made in USA”, mégsem taglózott le a hangjával. Pedig minden adott: kényelmes nyak, jól beállított húrmagasság, szépen kidolgozott bundok, szerelékek és kapcsolók, amelyeknél már nem éreztem túl nagy minőségi ugrást a mexikóihoz képest. Itt megint megpihentem egy kicsit és kezembe vettem saját Squire Standard-omat, utána meg a Fender-t. A különbség csak annyi volt, hogy megszabadultam az káros előítéleteimtől, tehát ennek a gitárnak a tesztje csak most kezdődik igazán, íme:
...szóval, talán egy leheletnyivel nehezebb, mint a mexikói testvér, de az biztos, hogy a test vastagabb több mint 1 milliméterrel. A nyak lakkja, mint a selyem játék közben…finom és jó tapintású. A pickup-váltó olyan, mint amikor a napon kissé megolvadt vajat vágunk késsel – sima, halk és könnyű. A kulcsok érzésem szerint valahol Svájcban készülhettek -egy atomórák előállításával és hangolásával foglalkozó üzemben–; eszméletlen jól és precízen hangolhatók!
A koptatólap három rétegű, a húrláb hatpontos vintage tremolókaros, a nyakmerevítő pálca itt is hátulról került behelyezésre, a test hátsó fedőlapja itt is négyszögletes, de több rétegű műanyag. A test–nyak találkozási pont négyszögletes fémlapján a „Corona – California” feliratot olvashatjuk, hogy véletlenül se felejtsük el a rózsaszínű amerikai álmot...
A fejen található húrvezető a mexikói testvér funkcionális lemezkéjéhez képest már-már művészi kivitelű. Persze ez mind szép, de akkor most mi van a hanggal?
Szóval, az a bizonyos hang; lassan kezdett feltűnni, hogy ebben a gitárban három hangszedő van. Jó, jó, nem őrültem meg, tisztában vagyok azzal, hogy a többi Strato-ban is ennyi van, de itt olyan markánsan külön életet élnek, mint a morgós Kovácsék húsz évvel a válásuk után. Mind az első, mind a hátsó pickup két külön karakter..., a valódi közepekkel rendelkező középső is külön világ, de a hátsó bizony odateszi magát kérem szépen! Ez pedig nemcsak azért van, mert ezek ALNICO-hangszedők a mexikói kerámia mágneseivel szemben!
Hogy jöttem erre rá? Egyszerűen! Én a végletekig jámbor, vidéki versenyző milyen eszközökön is próbálgatom a gitárokat? Egy digitális multieffekten és egy tranzisztoros Marshall gyakorló kombón keresztül! Na bravó! Ekkor ismertem fel, hogy az embernek, aki a szomszédos utcasarokra jár bevásárolni, teljesen felesleges Ferrarit venni! Vagyis lehetséges, de ahhoz vagy nagyon gazdagnak vagy nagyon hülyének kell lenni, esetleg a kettő dinamikus keveréke is előfordulhat. Most őszintén: mikor hétköznap délután dugóban araszolunk a Hungária Körúton, hát nem mindegy, hogy hatvan vagy hatszáz lóerő van alattunk? A végkimenetel szempontjából édesmindegy, maximum a Ferrarit többen megcsodálják. Ez a nagy helyzet: minthogy egy hatszáz lóerős sportkocsi igazi potenciálját is csak zárt versenypályán használhatjuk ki, egy professzionális elektromos gitár teljesítményét sem tudjuk igazán lemérni amatőr vagy kezdő zenészeknek készült eszközökkel.
Ez az a hangszer, amihez már komoly csöves erősítő kell, jó minőségű analóg effektekkel, egyszóval valódi, professzionális felszerelés. De jobb híján analóg torzítómat bevetve már elájultam a gitár hangjától. A hangszedők tiszták, szépek, dúsak és különállóak, a hátsó hangszedő pedig sikolt, vijjog, üvölt, ha kell… nagyon-nagyon rendben van ez a hangzás!
Azért ezzel kapcsolatban van egy nagyon jó hír: a régóta imádott hollywoodi díváról kiderült, hogy ragyogása jobban érvényesül egy Bel Air-i többszintes villa medencéje mellett, mint egy negyven négyzetméteres garzon főzőfülkéjében. A szerelem nem múlik el nyomtalanul, csak az esztelen vágyakozás szelídül és talál új célpontokat. Minek is vágynánk olyanra, amivel (itt és most) úgysem tudnánk mit kezdeni?
Egy érthetetlen momentum – Highway 1 Fat Strato
Utoljára egy Amerikában készült Highway 1 Strato-t volt szerencsém kipróbálni. Sok dolgot hallottam már ezekről a gitárokról. Elviekben mexikói alkatrészekből, de már az USA-ban szerelik össze őket. A nevüket állítólag onnan kapták, hogy alkatrészeik az 1-es számú országúton át érkeznek Mexikóból az USA-ba. Ez mindenesetre egy natúr lakkozású, azaz faszínű példány volt, ami annyiban különbözött a többitől, hogy Fat Strato-ként a híd hangszedő dupla (humbucker) típusú hangszedővel lett felszerelve és nem single coil pickup-pal, mint normál Strato-knál. Elsőre az tűnt fel a gitáron, hogy valamivel könnyebb volt, mint a többi Strato, beleértve a mexikóit is. Fura, mert lehet, hogy nincs rajta annyi fedőréteg lakk, de a hátsó dupla hangszedő miatt csak nehezebbnek kellene lennie, nem? Érdekes. A gitár kidolgozása mindenesetre jó, a kapcsolók, a szerelékek megfelelőek, finoman kidolgozottak.
A nyak játékérzet szempontjából jó, bár a bundok nekem magasabbnak tűntek, mint a másik kettő gitáron. A gitár teste éger, a nyak jávor, rózsafa fogólappal. A kulcsok igen pontosak, a koptatólap három rétegű, hátul egyrétegű, műanyag fedőlap, nyakmerevítő pálca itt is hátulról a nyakban. A fejen ezúttal két, művészi kivitelezésű húrvezető, a húrláb itt is hatpontos vintage tremolókarral. A hangszedők legjobb tudomásom szerint ALNICO-mágnesek, ám nekem egy nagyon nagy bajom volt velük: a hangjuk!
Igen, meglepő, de nekem nagyon nem tetszett a gitár hangja! A három hangszedő-hangzás ugyan kellőképpen elvált egymástól –főleg a leghátsó–, de mégis túl tompa, leginkább fedett hangszíne volt, mindegyik pickup-állásban. Nem hallottam azt a meleg, tiszta vagy ércesen vijjogó hangot, amire az előző gitárok képesek voltak. Az döbbentett meg leginkább, hogy ez a hangzás esett messze a legtávolabb attól, amit az előző kettő után vártam. Ám ahogy a „legendás díva” esetében, itt is kellett egy második nekifutás. Amennyiben (analóg) torzítón keresztül hallgattam a hangját, azért nem volt olyan rossz! Keményebb műfajokra, esetleg valami jó dirty blues-ra nem rossz ez a gitár!
Ne feledjük, hogy a hatvan éves Stratocaster ma már inkább műintézmény, semmint egyszerű hangszer, szóval alaposan beleégett már a zenészek fülébe a standard Strato-hangzás, míg egy Fat Strato inkább rétegigényt kielégítő, jóval későbbi „hibrid” termék. Ezért is lehet nagy különbség a gitárok között. Ezenfelül számíthat a test vastagsága is (itt körülbelül mint a mexikói esetében) a lakkozás vagy éppen annak hiánya, a rózsafa fogólap és még több olyan dolog, amit felsorolni sem tudok. Ettől függetlenül számomra kicsit túlzónak tűnik egy ilyen tudású gitár jóval százezer forint feletti ára...
Végső konklúzió avagy akkor kit fogadjunk be a családba?
Amennyiben abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy csak döntenünk kell a három gitár közül és már megyünk is megvenni valamelyiket, a következőket mondhatom: a legjobb, legésszerűbb és leggazdaságosabb választás, amennyiben Fender Stratocaster márkát akarunk, a mexikói! Ez már felvillant nem is keveset abból, ami a Fender Stratocaster-t méltán világhírűvé tette: jól szól, kíméli a pénztárcánkat és már valóban Fender. Amennyiben amatőr, hobby vagy kezdő gitárosok vagyunk, ez a legjobb választás.
Az amerikai Fender Strato persze ettől még a legjobb mindhármuk közül, de jó csöves (értsd: drága) erősítő és effektek nélkül csupán a dugóban araszolgató Ferrari marad: érték, anyag és kidobott pénz feleslegesen. Csak gazdagoknak és profiknak, akiknek valóban szükségük van rá...
A Highway Strato még ebben a Fat formájában is leginkább a keményebb műfajokhoz ajánlható, legjobban kilógva a többi közül. Valószínűleg az ő „fatsága” erősen torzította a tesztet, egy hasonló felépítésű Highway Strato szerintem másképpen szólna. Ennek ellenére csodálkoznék, ha lenne annyi különbség, amiért inkább érdemes lenne őt választani a mexikói helyett. Ezenfelül természetesen mindenkinek ízlésére és pénztárcájára van bízva a választás, hisz különbözőek vagyunk; mindenkiben más és más a birtoklási vágy azon bizonyos „díva” iránt...
Hálás köszönet az alábbi személyeknek, akik voltak szívesek féltett hangszereiket a teszt időtartamára rendelkezésemre bocsátani:
-
Werlein Attila
Pénzes László