Hangszer-, és egyéb tesztek VI.
Csöves erősítő vagy digitális?
Írta: Vedres Balázs
Talán sokan emlékeznek Mr. Bean katasztrófafilmjére, ahol a főhős –valójában múzeumi teremőr–, nagynevű brit művészettörténésznek adja ki magát Amerikában. Az amerikai galéria híres szakemberei megkérdezik: "És mi a tudományos módszere?" Mr. Bean válasza: "Ülök, és nézem a képeket." "Zseniális." – mondják erre az amerikai kollégák.
A gitárhangzás témakörét is sokan próbálták már tudományosan megközelíteni, az Interneten is sok elemzés olvasható a hanghullámok alakjairól, páros és páratlan számú harmonikusokról, a torzítás és overdrive különbségeiről, stb. Ebben a cikkben a módszer a lehető legegyszerűbb lesz: csak ülök és hallgatom a hangokat. Illetve, hallgassuk együtt a hangokat!
Ehelyütt nincs szándékomban néhány termék vagy eszköz részletes bemutatása, értékelése. A cél inkább az, hogy tipikus, etalonként elfogadott eszközökkel a gitárhangzás általánosabb kérdéseit közelítsük meg. Napjaink talán legizgalmasabb kérdése, hogy a csöves erősítők hangzását fel tudja-e váltani a digitális modellezés. A digitális modellezés az utóbbi néhány évben vált komolyan vehető alternatívává, míg a csöves erősítők technológiája most pontosan száz éves: 1907-ben jelentette be szabadalmát az amerikai Lee De Forest az első, hangerősítésére használható elektroncsőre.
Bár a csöves erősítők működési elve nem változott, a technológia folyamatosan fejlődött. Az első elektromos gitár erősítők hangja még annyira lefojtott és tompa volt, hogy csak a Fender Telecaster és Stratocaster hídnál lévő hangszedője tudott egy zenekari környezetben igazán hallható lenni. Ennek a korszaknak érdekes maradványa, hogy a Stratocaster-híd hangszedőjéhez mai napig nem is tartozik hangszín szabályzó–, ennek metszően magas hangja kifejezetten arra volt jó, hogy a jazz vagy country zenész szólója egyáltalán hallatszódjon. A hatvanas és hetvenes évek rock zenéjének nagy Marshall erősítői (amiket Hendrix vagy Page is használt), még csak a hangerő feltekerésével érték el a torzított hangjukat. Ehhez persze tudni kell, hogy olyan hangerő mellett, ami egy szobában még halláskárosodás nélkül emberileg elviselhető, ezeknek az erősítőknek még csaknem teljesen tiszta a hangja. A nyolcvanas és kilencvenes években aztán megjelentek olyan erősítők, ahol már megvolt a master volume (fő hangerőállítás), különböző, lábbal kapcsolható csatornák (tiszta, vagy torzított), vagy effekt hurkok. Ezek az erősítők elvileg bármilyen hangerő mellett tudnak tiszta és torzított hangzást adni és ma már vannak olyan változatok is, ahol az előerősítőt mint egy kis fiókot ki lehet húzni, a csöveivel együtt, és egy másik modulra cserélni menet közben (a Randall új erősítői ilyenek), vagy ahol a világ csaknem bármely típusú csöve használható, még kombinációkban is (a THD némely modelljében).
A digitális gitár erősítő modellezés története jóval rövidebb, ugyanakkor nehezebben átlátható. A kilencvenes évek közepére jutott a számítástechnika oda, hogy a gitárhangzást valós időben feldolgozó eszközök megjelenjenek a piacon. Az elsők között a Korg (1994) és a Roland (1995) jelent meg ilyen eszközökkel. A digitális modellezés lényege, hogy a gitár hangszedőiben keltett analóg jelek először digitális adatokká fordítódnak le, majd ezen az adatfolyamon, amely a hanghullámokat írja le, lényegében egy számítógép műveleteket végez el, aminek az eredménye digitális adatból ismét analóg hanghullám jellé alakul. A számítási műveletek eredménye így az, hogy például egy tiszta gitár hangból egy torzított, visszhangos, kompresszált, stb. hang keletkezik. Amit egy csöves erősítőben az elektronsugarak áramlása és kis kapacitorok, ellenállások stb. végeznek el, azt itt egy számítógép számításai helyettesítik. Elég korszerűnek hangzik, nem?
A digitális modellezésnek számtalan előnye van. Elsőként, akár egy zsebre is vágható eszközzel helyettesíthetjük a csöves erősítőnket, amely nemritkán negyven kilót is nyomhat. Másodszor, mivel a digitális modellezés nemcsak az erősítő csöveit helyettesíti, hanem annak hangszóróját is, sőt a hangszóró elé helyezett mikrofont és a mikrofon körüli szoba zengését is modellezi, egy digitális eszközzel úgy készíthetünk halkan Jimi Hendrix-hangzású felvételeket, ahogy azelőtt csak az üvegablakok és a saját testi épségünk veszélyeztetésével tehettük volna csak meg (amikor átjönnek a szomszédok). Harmadszor, mivel az eszköz digitális számításokon alapul, sokféle hangzás előállítására alkalmas. Egy kis eszközzel sokféle erősítő, hangfal, mikrofon, szobák és termek, különféle effektek hangzását állíthatjuk elő. A következő lépés (például a Digitech új eszközeivel) már az, hogy mi is kitalálhatunk a való világban nem létező erősítőket hangfalakat, mikrofonokat, effekteket és ezzel a digitális technika végleg elszakadhat az analóg világtól.
Miért nem haltak ki még akkor a csöves erősítők? Sok válasz lehetséges az izzó elektroncsövek sajátos szagától a megszokáson át a sznobizmusig. Az is lehetséges, hogy még mindig jobban szólnak, mint a digitális modellek. Csöves vagy digitális – melyik szól jobban? Erről gitáros fórumok százait töltik meg a késhegyig menő viták. A viták ismertetése helyett – halljuk a hangokat.
Az itt felvett gitárhangzások a csöves és a digitális eszközök egy-egy elismert és népszerű típusával készültek. A csöves hangzást egy Marshall JCM 2000 DSL-401 erősítő képviseli.
A digitális eszköz pedig egy Line 6 PodXT gitár processzor.
Az összehasonlíthatóság kedvéért megpróbáltam a lehető legközelebb hozni a két eszköz hangzását, ami nem volt könnyű. Egy Ibanez Artist AR300BS gitárt használtam és esetenként egy Stratocaster-t (American Standard, VanZandt-hangszedőkkel).
Nézzük először a csöves erősítő hangjának beállítását. Mivel a digitális eszköz a rugalmasabb, a Marshall-on beállítottam egy általánosnak mondható torzított hangzást, a klasszikus, „minden gomb 12 óránál” elv alapján. (Az erősítő gyári kézikönyve is ezt javasolja kiindulásként: a torzításból, csatorna hangerejéből, a mély, közép, magas hangszínből válasszuk a középértéket, tehát a felfelé mutató déli 12 óra állást.) Az erősítőben egy közepes minőségű gyárilag beépített Celestion hangszóró van, ez elé egy Shure SM57-es mikrofont tettem, pont középre a hangszóró közepéhez és ezt bekötöttem egy kis Behringer XENYX1002FX keverőpult mikrofon bemenetébe.
Nézzük most a digitális versenyzőt. A PodXT-n a kis Marshall erősítőhöz legközelebb álló modellt választottam ki (tapasztalataim alapján ez a JCM 800), és a Marshall hangzásához igyekeztem közelíteni a hangszíneket. A hangszóró szimulációt a Celestion G12T-75-re állítottam (ez van legközelebb a Marshall beépített hangszórójához), a mikrofon modellt pedig Shure SM57-re állítottam. Ezután a PodXT kimenetéből a Behringer keverő vonal szintű bemenetébe került a jel.
Ízlés kérdése, de én „szárazon”, azaz reverb nélkül nem szeretem a gitárerősítők hangját, itt viszont nem akartam a két eszköz beépített reverb-jét használni. A PodXT ezen a területen messze veri a Marshall elég gyenge beépített rugós zengetőjét, ami felborítaná az összehasonlítást. Szerencsére a keverőpult tartalmazott beépített reverb hangzást, ezért a két eszköz száraz hangja ugyanazt a reverb-et kapta a keverőben. A keverőből aztán a számítógépembe vezettem a jelet, és digitálisan készítettem a felvételeket.
A csöves és a digitális hangzás összehasonlításánál az alábbiak szoktak visszatérő szempontok lenni:
-
a digitális modellezés nem adja vissza azt a dinamikát, amit a csöves erősítő tud,
-
a digitális technika kevésbé alkalmas a pengető kéz élével való tompítás (palm mute) technikára,
-
a digitális modellezés elmossa a különböző gitárok sajátos karakterét.
Ezeknek a kérdéseknek a vizsgálatán túl, mintegy a puding próbájaként felvettem mindkét technikával egy rövid darabot (Gilbert-riff), backing track-kel, hogy lássuk, hogyan „ül a mixben” a kétféle hangzás.
Bemelegítésként, egy skálavariáció, a lépcsős tizenhatod (0123), elsőként a csöves erősítőn, másodszor digitális modellezéssel:
Akármilyen sokáig is próbáltam közelíteni a PodXT hangzását a Marshall-hoz, az utóbbi egy kissé élesebb hangzású, az előbbi pedig tompább. Ez lehet, hogy már része a két technológia különbségének, de lehet, hogy hosszas állítgatással kiküszöbölhető lenne.
Nézzük a dinamika kérdését. Ehhez először visszaállítottam 3-ra a gitár hangerő szabályzóját és játék közben feltekertem 10-re. A csöves erősítők jellemzője, hogy a gitár kisebb hangerejénél kitisztul a hangjuk, nagyobb hangerőnél pedig visszajön a torzított hangzás. Kérdés, hogy ezt a digitális modell is tudja-e.
A digitális technika jól szerepelt ezen a teszten, a gitár kisebb kimeneti jelénél tiszta volt a hangja és fokozatosan visszatért a torzítás a hangerő emelésével. A két eszköz nem viselkedett egyformán, a digitális modell hangzása kompresszáltabb, azaz a tiszta hangok hangereje nagyjából ugyanolyan volt, mint a torzítotté. A csöves erősítőnél a tiszta hangok halkabbak voltak. Ebben tehát jobban szerepelt a digitális eszköz. (Persze a csöves erősítő hasonlóan szerepelt volna nagy hangerőnél.)
Itt talán jobban látszik a csöves erősítő előnye. A tompított hangok mélyek, a tompítatlanok sokkal magasabbak. A digitális hangzásnál nem volt ekkora különbség a tompított és tompítatlan hangok között. A csöves nekem itt jobban tetszik, de nem mondhatom, hogy a digitális hangzás használhatatlan lenne.
A harmadik kérdés, hogy a különféle gitárok karakterét mennyire adja vissza a két technológia. Itt ugyanazt a rövid dallamot először az Ibanez-en (humbucker), majd a Strato-n (single coil) játszottam, először a csöves, aztán a digitális eszközön.
Bár nem mondhatnám, hogy a PodXT elmossa a két gitár karakterének a különbségét, de nem is adja vissza annyira, mint a csöves erősítő. Valahogy a Marshall esetében a Strato nyak hangszedőjének sajátos hangja sokkal jobban megjelent. Végül nézzük, hogyan válik be a kész eszköz egy „stúdiófelvétel” esetében. Ugyanazt a kíséretet használtam és ugyanazt a dallamot játszottam mindkét esetben.
Itt nekem összeállt a kép (vagyis a hang). A csöves erősítő hangjához azért volt nehéz hozzáigazítani a PodXT-t, mert a csöves hangzás többrétű, összetettebb. Valami olyasmiről van szó, hogy egy megpendített hang először magasabb, élesebb, aztán mélyebb. A mix-ben a csöves erősítő hangja jobban elkülönül, ezért -kissé ellentmondásos módon-, jobban illeszkedik, mint a digitális hang. A digitális hangzás egyformább, és kevésbé markáns. A mix-ben néhol zúgássá olvadt össze ez a hang.
Összegzésként visszatérnék a képi hasonlatokhoz. A digitális hangzás úgy viszonyul a csöves erősítőhöz, mint egy digitális három dimenziós környezet egy igazi térhez. A modell olyan szempontból jó, hogy rá lehet ismerni a modellezett erősítőre (még bizonyos mértékig az SM57 mikrofon hangjára is), de az élményből hiányzik valami életszerű, amint egy három dimenziós digitális modellből is. A PodXT modellje elég közel van a csöves hangzáshoz, valószínűleg elég közel ahhoz, hogy hátrányait ellensúlyozza a digitális technológia többi előnye. A PodXT még 41-féle erősítőt és 23-féle hangfalat tud modellezni és itt egyet sem használtam fel a 61-féle effektből.
Ezúton ajánlom szíves figyelmébe az elektroncsöves téma iránt érdeklődőknek Bozó Balázs honlapját, webcíme: www.elektroncso.hu.
Pénzes László