Gyakran Ismételt Kérdések IX.
Mindenfélét.
Ahogy már említettem, a klasszikusok felé, amely lehet az egyértelmű végcél, az egyszerűbb zene felől kell közelíteni. De ha a tanítvány nem jut el odáig, az sem baj. Lehet még belőle kitűnő blues-, vagy flamenco-gitáros. Sőt, ha jól megfigyeljük, a legnagyobb könnyűzenészek mind klasszikusokból építkeztek-építkeznek!
A választ még jobban bonyolítva én például Morriconé-t is egyértelműen a klasszikusok közé sorolom és semmiképp sem titulálom őt szimpla filmzeneszerzőnek, mert annál nyilvánvalóan jóval több. A zene bizonyos szempontból tehát ízlés kérdése, ezért kell tiszteletben tartani a kezdő tanítvány egyértelműen szegényes zenei ízlését is, de ami a legfontosabb: ez az ízlés fejleszthető.
Erre a kérdésre van egyébként egy másik kitűnő példám: múltkor az egyik haladó tanítványommal közöltem, hogy most a „Boci, boci, tarká”-t fogjuk megtanulni.
„Na de hát…!”- hangzott fel jogos felhördülés. Gyorsan át is néztük C-dúrban, fülre, nagy duzzogások közepette.
„Jó, most légy szíves ugyanezt blues stílusban!” (Jaj!)
„Most légyszí ezt siratósan!” (Át kell transzponálni C-mollba. Mondanom sem kell: Ajjaj!)
„Ha ez nem megy, akkor legalább találj alá jó kis dzsesszes akkordokat!” (…)
A másik elgondolkodtató szituáció, amikor ezt a buta dalocskát a Pénzes-féle skálarendszerbe illesztve rengetegféle skálaszerkezetben játszom le a tanítványnak. Még szórakoztatóbb, amikor mindezt a tanítványnak kell megtennie...
A fenti esetek tanulsága, hogy zeneileg soha senkit és semmit ne becsüljünk alul, mert itt semmi sem az, aminek látszik. Az improvizálás tehát nemcsak önkifejezést jelent, hanem adott helyzetben a mesterségbeli tudás kreatív megcsillantását.
Aki az improvizálás művészetéről többet szeretne tudni, annak ajánlom J. S. Bach mester Goldberg-variációit (Glenn Gould előadásában). A legnagyobb mesterek egyébként egyben fantasztikus improvizátorok is voltak.
Pénzes László