Gyakran Ismételt Kérdések V.
Nem szeretem a „példakép” szót, mert korunk egyik tartós népbetegségének, a rock-, és másféle bálványimádatnak egyik rejtett kórisméje. A példaképállítás pszichológiai pillanatában ugyanis a példakép „legfelülre” kerül, míg az egyén „legalulra”. Rövidtávon talán ez némelykor előnyös, de hosszútávon soha. Inspiráló személyek, zenék persze mindig kellenek, de ezeket a behatásokat nem szabad bálvánnyá emelni.
Néhány dolgot azért pontosítanunk kell ezzel kapcsolatban. Vannak ugyanis a zenei iparosok, akiknek az a mesterségük, hogy zenéljenek. Ezt ők a maguk körein belül vagy színvonalasan (vagy pocsékul) teszik meg. Ide tartozik a Pénzes-féle Gitáriskola is, illetve véleményem szerint a legtöbb átlagos tudású és karrierű könnyűzenész.
Aztán vannak a zenei zsenik, akik annak születtek és erről nem is igazán tehetnek. Ők már egy jelentős minőségi ugrás a zenei életben és éppen ezért nem sok értelme van őket az előző társulattal összehasonlítani. Közülünk már csak kevesen hallottak arról, hogy Kocsis Zoltán, Perényi Miklós, Vásáry Tamás csodagyerekként kezdték zenei pályafutásukat. Ezek a zsenik aztán mindig valami olyasféle társaságról beszélnek, akiket jól ismerhetünk a mi Matrixtól terhes korunkban: ők a kiválasztottak. J. S. Bach, W. A. Mozart, L. van Beethoven és a többiek nem pusztán zsenik voltak, hanem valahogy még annál is többek. Itt, ennél a pontnál kezd az elmélkedés misztikumba hajlani, amelyet a Gitáriskola szabott keretei között nem kívánok folytatni. A lényeg, hogy semmiképpen ne keverjük össze „bálványaink” rangsorolását.
A kérdést meg nem kerülve: rock-vonalon nagyon szeretem Jimmy Hendrixet, kamaszkorom ideálját Ritchie Blackmoret és a virtuóz Y. J. Malmsteent. Mindhárman igazi reformátorok, akik után mindig átértékelődött a szólógitár technikája.
Flamenco-vonalon a nagy nevek: Paco de Lucía és Sabicas mellett nagyon szeretem Manolo Sanlucart. Az itthoniak közül az én ízlésemhez legközelebb Szűcs Antal Gábor gitárművészete áll.
A zene tartalmát illetően azonban nem gitárosoktól, hanem hegedűművészektől és zongoristáktól tanultam a legtöbbet. Számomra az egyik leghitelesebb hegedűs zeneértelmező David Ojsztrah és tanítványa Gidon Kremer, akiknek kifejezésvilágával mindig egyetértek.
Vásáry Tamás nemcsak zongoristaként alkotott óriásit, hanem karmesteri pályafutása is példaértékű. Ugyanez vonatkozik Kocsis Zoltánra, akiről egyébként még az igen morcos Szjatoszlav Richter is elismerőleg nyilatkozott.
Fisher Iván pedig egy világszínvonalú zenekart fabrikált a Budapesti Fesztiválzenekarból.
Pénzes László