A felkiáltás jelentős érzelmi felhangokkal dúsított és mostanában viszonylag gyakran hangzik el mindenféle médiafórumon. A látogatás legtöbbször valamelyik angolszász országból történik, tipikusan az Amerikai Egyesült Államokból vagy Angliából.

Elöljáróban jelzem, hogy nem vagyok sem amerikamániás (bár minden délelőtt amerikai hírcsatornát nézek, ám ezt csakis az igen egyoldalú, magyar királyi közmédia miatt), sem népnemzeti nagyon nagymagyar, nagyjából ultraközépen állok, azaz sehol.

Először is vegyük észre, hogy míg X. jelentős marketingzajjal Budapestre látogat, addig Tátrai Tibor...

Forrás - Source: www.24.hu

...hazánk szerintem legnagyobb és legmeghatározóbb gitárosa, aki simán felveszi a versenyt bármelyik világszinten jegyzett gitárossal, nem vagy csak alig kap meghívást külföldre.

Ez már önmagában is gyanús. Szóval, mi történik itt?

A választ a közgazdaságtanban találjuk meg. Az angolszász országok GDP-jük jelentős részét (ez 72-73%! - Világbank-jelentés) ma már a szolgáltatásexport teszi ki, ennek is kiemelkedő szegmense a szórakoztatás. Ugye nem lepődünk ezután azon, hogy az angolszász sztárok a világ minden (fizetőképes) országában szinte egymásnak adják kilincset, míg mondjuk a magyarok -mivel a külső piac előttük szándékosan le van zárva-, kénytelenek beérni egyre szűkülő belső piaccal?

Ez az ügy közgazdasági oldala. Az ügynek azonban van kulturális vetülete is. Ezzel kapcsolatos első megjegyzésem, hogy a kettő, azaz a kultúra és üzlet szándékosan össze is van keverve, azaz a dolog úgy van beállítva, mintha kultúrterjesztés folyna, holott csak nyers üzletről van szó.

Én nagyon szeretem Amerikát, több okból:

• erős, lendületes,

• gazdag,

• innovatív,

• patrióta,

• nyitott,

• liberális szemléletű.

(Néha ez kissé ellentétébe csap át, amikor egy meghülyült kamasz postán rendelt támadófegyverekkel lemészárolja a fél iskolát, de most nem erről beszélek.)

Amerika fiatal kora miatt szerintem önmagára jellemző zenekultúrája csakis a blues zenéből táplálkozik, azaz nem idősebb körülbelül 100 évnél, hiszen Amerika elsősorban az odavándorló népek hatalmas olvasztótégelye, nem pedig 1 vagy több nép egzisztenciális és kulturális "törzsfejlődése". (Ebből a szempontból is tehát pontosan ellentéte az etnikailag rendkívül homogén Kínának.)

A zenei gyökér mindenképpen a blues, amely az elmúlt 100 évben lélegzetellállító minőségű és mennyiségű zenei alkotást eredményezett, ez azonban egyúttal be is határolja a zenei múltat és talán a jövőt.

X. amerikai gitáros vadonatúj CD-jét csillogó szemmel hozza a tanítvány, amelynek hallgatásakor azonban én csak poros zenei közhelyeket és blues zenéhez mérten is tökéletes zenei fantáziátlanságot fedezek fel.

Y. kiváló amerikai gitáros ugyanakkor új hangnemmel kísérletezik, azaz végre felfedezte magának a dórt, a mixolídet, stb., holott annyi zenei hallása azért még sincs, hogy felülmúlja Sosztakovics, Mahler, Bartók, Richard Strauss újfajta zenei nyelvezetét. Apropó, már Bachnak is van dór hangnemban írt toccata és fúgája (BWV 538), illetve többek közt Ottorino Respighinek is egy "Concerto in modo misolidio", azaz mixolíd hangnemben írott zongoraversenye (1925).

Nemrégiben egyik tanítványom lelkendezve hívta fel figyelmemet Y. gitáros egyik remek ujjgyakorlatára, amely néhány perces videóformátumban érhető el a YouTube-on. Belenézve azonnal rábólintottam:

"Igen, ez az egyik Sápi-féle ujjrendi skála. 1 db a több mint 1000 lehetséges közül."

Szóval, -a legnagyobbak, a Led Zeppelin, Hendrix, Deep Purple, stb. kivételével-, vajon milyen zenei-zeneelméleti újdonságot tudnak nekünk még mondani mostanában az angolszász gitárosok, amit mi, itt az európai kultúrkör kellős közepén ne tudnánk kb. 200 éve?