A gitár története III.
Középkor
Egy kis történelmi előzmény: az arab birodalom 827-ben elfoglalta Szicíliát, később az Ibériai félszigetet, 1492-ben távoztak, tehát valószínű az a feltevés, hogy ők hozták be Európába ezeket az ősi húros hangszereket. Más feltevések szerint a föníciaiaknak is szerepe volt ezen hangszerek beáramlásában, náluk viszont elsősorban kereskedelmi érdekek alapján. Tehát valószínűsíthető, hogy bár több úton kerültek be ezek a hangszerek Európába, de a spanyoloknak kiemelkedő szerepük volt ezen hangszerek tovább fejlődésében és a X.-XI. században már guitara néven bukkan fel náluk.
Ezek a hangszerek alsó húrrögzítésűek, a húrláb 2 oldalán szimmetrikus, félhold alakú hanglyukak vannak, fejrészük a lantoknál ismert módon hátratört formájú vagy sarló alakú, oldalsó állású kulcsokkal.
A kasztíliai Juan Ruiz 1330-ban már kétféle gitárt említ, nevezetesen a latin gitárt és a mór (arab) gitárt. Az utóbbit tekintjük a később nagyon népszerűvé váló guiterne elődjének.
A XIII.-XIV. században egy váratlan irányt vesz a hangszerek fejlődése és kezdenek egyre jobban hasonlítani a lanthoz, azaz középen elhelyezett hanglyuk, tetőre ragasztott húrláb, a húrokat csomózással rögzítették, plektrum (pengető) helyett ujjal pengették. Idővel egyre népszerűbbek lettek az énekmondók, ménestrelek és a lantosok körében is.
Kezdetben többnyire nők játszottak rajta...
...majd fokozatosan elterjedt nemcsak az arisztokrácia körében, hanem polgári körökben is, de a labda továbbra is a spanyoloknál maradt, ugyanis a katalán törzsek nagyon magukénak érezték ezt a hangszert és hamarosan igen magas szintű népzenét játszottak rajta, ez tulajdonképpen az őse a flamenco zenének. Ezek jobbára négykórusos húrozású gitárok voltak, azaz 3 dupla és 1 szimpla húrból álltak.
A reneszánsz korban, a XVI. század körül megjelentek az 5 pár húros gitárok és a gitár kezdett szabványosodni, azaz kialakult a 8-as formájú test, egy hanglyuk volt középen díszes rozettával ellátva, sík vagy domborított háttal épült, a fogólap fa, csont vagy már fémbundozású volt. A kor zeneszerzői már darabokat írtak a gitárra és ezeket tabulatúrában rögzítették. Majd nem sokkal később létrejött az ötkórusú gitár, a hangolása G – c – f – a – d' volt.
A barokk korban a nagy vetélytárs lantot kezdték egyre több húrral felszerelni, viszont az akkor már spanyol gitárnak nevezett hangszer nagyjából 2 évszázadig megmaradt ebben az egyszerű formájában, talán ennek is köszönhette egyre növekvő népszerűségét.
Megszülettek az első gitárelméleti művek Spanyolországban, és Itáliában, de Franciaországban és Németországban is adtak ki ilyen jellegű műveket. A korszak kiemelkedő gitárkészítői voltak a francia René Voboam, a velencei Domenico Sellas, de említsük meg, hogy Antonio Stradivari is készített gitárokat. Néhány gitártípus ebből a korból:
A klasszikus korban a húrok számát tekintve eddig a lanttól átvett dupla húrozás terjedt el, mégpedig 5 pár húrral. Vannak példák 7 húros gitárra 3 dupla és plusz 1 húr kombinációjában is. Az 5 pár húros változat még ma is fennmaradt a brazil viola caipira nevű kis gitárban.
A X század közepe felé kezdték –először Spanyolországban– az ötkórusos gitárt egy hatodik húrpárral kiegészíteni, ezzel létrejött a hangszer ma elterjedt hangolása:
E – A – d – g – h – e'
A hatodik, mélyebb húr hozzáadását az is elősegítette, hogy ebben a korban már egyre szélesebb körben voltak hozzáférhetőek a fémszállal körbetekert bélhúrok, amelyek viszonylag rövid menzúra esetén is erős, felhangdús basszushangot tudtak kiadni.
Ennek -valamint annak, hogy a gitárosok igényelték az egyszerűbb hangolást-, volt köszönhető, hogy a dupla húrpár helyett a szimpla húrokat kezdték alkalmazni és ezzel már eljutottunk a mai változathoz.
A gitár szép lassan elterjedt egész Európában, meghódítva az északnyugati országokat is, eljutott Angliába, sőt a keleti területeken is egyre népszerűbb lett. A XVIII. század közepe felé Oroszországban is megjelenik és a 7 húros változat kezd uralkodóvá válni. Meg kell említeni Andreas O. Sichra nevét, aki élete folyamán közel 100 darabot komponált erre a hangszerre.
A XIX. század elejétől a tabulatúra helyett kottában rögzítették a műveket, ezzel már hivatalos zenei körökben is elfogadottá vált a gitár, mint igazi „komoly” hangszer. Ez a fejlődés kitermelte az olyan ünnepelt gitárvirtuózok megjelenését, mint például az olasz Dionisio Aguado.
Ekkor a gitár fizikai felépítését tekintve már szinte teljesen a mai gitárnak felelt meg. Mechanikus húrgépet használtak, rozetta nélküli, kerek hanglyuk volt középen, fémbundozás, kombinált húrláb és húrtartó, a test belső merevítése legyezőszerű bordákkal történt.
A kis különbség az volt, hogy ezáltal a menzúrahossz (húrhossz) a gitár teste is kisebb volt mint a mai változatnál.
Az akusztikus gitár fejlődésének utolsó mozzanata a XIX. század közepére tehető, amikor egy híres spanyol gitáros, J. Arcas tanácsára Antonio de Torres sevillai mester olyan módosításokat hajtott végre, amivel kialakult és világszerte szabvánnyá vált az úgynevezett spanyol gitár. Ennek elterjesztésében az előbb említett Arcas mellett F. Tárrega és a tanítványi körébe tartozó, a XX. század legnagyobb klasszikus gitárosa Andrés Segovia voltak.
A forradalmi változást a megnövelt menzúrahossz (650 mm) és a belső merevítés adták. Az alábbi kép egy 1864-ből való Torres-gitárt mutat.
Ezt követően a gitárkészítők egy új generációja kezdte meg a gitár fejlesztését a Torres által kijelölt úton és generációról generációra adták tovább a tudást. Elsősorban a spanyol mesterek jeleskedtek ebben, de nem szabad lebecsülni a német francia, olasz újítókat sem. Ezek a változtatások külsőre nézve már sok újat nem hoztak, inkább belsőleg hoztak apró változtatásokat a minél jobb hangzás érdekében.
Az elmúlt évtizedekben már csupán egy nagy áttörés volt a gitár fejlődésében. A bélhúrokat felváltották a nylonból készült húrok a mély húroknál pedig műselyem alapanyagra tekert rézötvözet lett a megfelelő anyag. Ezáltal a hangerő megnövekedett és a hangszín is szebb lett.
A gitárépítésben erősen uralkodik a hagyomány, bár a fizika és az akusztika folyamatosan fejlődik és egyre több jelenség modellezhető, tehető láthatóvá, de még mindig nem ért el olyan szintre, hogy alapjaiban meg tudná változtatni a Torres-féle hagyományos gitárépítésben bevált megoldásokat.
A spanyol klasszikus gitárépítési stílus 2 irányban indult el, az egyik a klasszikus koncert gitár, aminek a káváját indiai vagy brazil rózsafából készítik, a másik a flamenco gitár, ami ciprusból készül. Mivel ezen a vidéken sok ciprusfa van és a ciprus csaknem feleakkora súlyú, mint a rózsafa, ez a szegényebb réteg hangszerévé vált. A leghíresebb flamenco gitárkészítő dinasztia a Ramirez, akik ma is az egyik legkiválóbb gitárokat készítik.
Végezetül beszéljünk a klasszikus gitár új építési irányzatairól. Ezek mindegyike a merevítő rendszerrel kapcsolatos. Az amerikai Michael Kasha tisztán tudományos elvek alapján dolgozta ki merevítő rendszerét.
Mint minden változás, ez is nehezen tör utat magának. Sokan csupán esztétikai okok miatt utasítják vissza ezt a hangszert, mások a spanyol gitártól eltérő felharmonikusai miatt.
A másik figyelemre méltó újítás az ausztrál Greg Smallman nevéhez fűződik. Ő teljesen újrafogalmazta a merevítési technikát.
A rácsos szerkezetű, balzafából és karmon kompozitból készült merevítés a középtartományban hangsúlyos kiemelést okoz és aki megszokta a Torres-gitárok hangját, nehezen fogadja el ezt az új hangzást, bár számos művész játszik ilyen hangszeren és bizony ma már csak csillagászati áron lehet tulajdonosává válni.
Befejezésképpen nem lehet nem megemlíteni a gitár népszerűségének újabb nagy motorját, a XX. század második felében kialakuló könnyűzenei irányzatok, mint például a rock, folk, blues és még az ezekből tovább is kinövő szubkultúrák hatásait, amelyek az elektromos gitár kultuszára épülnek.
Pénzes László