Radics Béla-emlékfejezet III.

Tárász József - Radics Béláról

Volt olyan fellépése a Sakk-Matt-tal, ahol Béla mögött egy összetákolt erősítő állt, nagyteljesítményű papír hangszórókkal, de koncert közben kigyulladt. Felszaladt egy technikus, rohangált az erősítő körül, majd egy vödör vízzel eloltották a tüzet. A gitárt átdugták egy másik erősítőbe, alig volt kimaradás a zenében. Béla hátrafordult, majd belekezdett Jimi Hendrix Fire című dalába. A közönség extázisba esett...

Pályafutása 1968-tól 1972-ig elképesztő sikerek sorozata. A Jimi Hendrix és a Cream nevével azonosított rhythm and blues alapú kemény rockzenét ismertette meg a közönséggel, gitárjátékával pedig különösen Hendrixet idézte. Pályafutását, saját bevallása szerint egy televíziós műsor indította el, amelyben egy műkorcsolyázónő Bill Haley „Rock Around the Clock” című számára futotta körét. A dal Radicsot annyira felkavarta, hogy elhatározta megtanul gitározni. Életének fontos mérföldköve: 1968. „Ebben az időben fedeztem fel magamnak a blues zenét és akkor tudatosult bennem, milyen az igazi rock zene”- emlékszik vissza egy későbbi interjúban. „Próbaszünetekben és lakásban is odaültem a magnó mellé és igyekeztem hangról hangra ugyanazt játszani, mint Hendrix. Addig sosem volt ilyen nehézségem, de az ő játéka nem ment, nem értettem a logikáját. Amikor rájöttem a titkára, más zenész lett belőlem. Minden átértékelődött bennem, éreztem, végre megtaláltam az utam. Amikor az első Cream-lemezt meghallgattam, még inkább megerősödött a hit. Olyan gitárzene volt ez, amiről mindig álmodtam.” A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején elsődlegesen Radics kedvéért zarándokoltak tízezrek a Budai Ifjúsági Parkba, valamint Csepelre a Radnótiba, Újpestre a Derkovitsba, a „Csilibe” vagy akár a Kellnerbe. Aztán szólt a kórus: „Béééla, Béééla!” A zenével foglalkozott, így az elüzletiesedő rockvilágban nem tudta menedzselni sem zenekarait, sem magát. Azt hitte, elég, ha a közönség megőrül érte, a hanglemezgyár és a rádió illetékesei majd jönnek maguktól. Nem jöttek. 1968 legprogresszívebb csapata a Sakk-Matt. A zenekar a legminimálisabb hírverés, reklám ellenére 1968. május 1-jén telt ház- tízezer ember – előtt debütált a Budai Ifjúsági Parkban. A közönség nem akart hinni a fülének, annyira valószínűtlennek tűnt, hogy ismeretlen zenekar, ilyen színvonalas zenét játsszon. A Sakk-Matt koncerten Cream, Jimi Hendrix, Johm Mayal és a Yardbirds dalok, valamint három saját szerzemény hangzott el. Kétség sem férhetett hozzá, a Sakk-Matt a legszínvonalasabb progresszív zenét játszotta Magyarországon, leiskolázva a „Triászt”. Radics játéka megbabonázta a vájtfülűeket is. A zenekar felállása mégis megváltozott, aminek legfőképpen az lehetett az oka, hogy a Sakk-Matt anyagi gondokkal küszködött, más zenekaroknál viszont gyakrabban és hangosabban csilingelt a pénztárgép. 1969-ben az együttesből távozott a dobos, helyét Váradi "Vadölő" László (Scampoló) foglalta el. Ezután néhány hónappal újabb helycsere, Harmath Albert helyére Demjén Ferenc kapaszkodott az együttes szekerére. A repertoárba Béla felvett több Led Zeppelin és Jethro Tull dalt is, a sikersztori töretlennek látszott, de hiába a szájpropaganda, az óriási közönségsiker, a zsúfolásig megtelt Ifjúsági Parkos bulik, a lapok nem írtak róluk, a rádió és a televízió nem foglalkozott velük. A zenekar komoly anyagi problémákkal küzdött, volt olyan koncertjük, ahol a támogatóik kalapozták össze a pénzt, hogy a Triálból kibérelhessék az erősítőket. Végül 1969. december 20-án búcsúkoncertet adott a Sakk-Matt a Kassák Klubban. A közönség sírva fogadta a bejelentést, de már nem volt visszaút. Egy hónappal később, Béla megalapította második nagy bandáját, a Tűzkereket. Az első Tűzkerék trióban játszott, Som Lajos és Váradi „Vadölő” László álltak Béla mellett, de ez a formáció sem úszta meg a tagcseréket. Megfordul a zenekarban Demjén Ferenc, Döme Dezső, Könnyű József és Tátrai Tibor is. Eközben meghalt a példakép Jimi Hendrix, amitől Béla „padlót fogott”. 1970. november 20-án Jimi Hendrix emlékkoncertet tartottak Újpesten a Munkásotthonban és még ebben az évben az Ifjúsági Magazin az olvasók szavazatai alapján az „év gitárosának” választotta Bélát. Mindezek mellett a hivatalos kultúrbunkók ellehetetlenítették a zenekart és a zenészeket is, elsődleges célpontjuk Radics Béla lett. Béla nem tudta feldolgozni az őt ért folyamatos támadásokat, egy évre szögre akasztotta a gitárt és a legrosszabbat tette, az alkohol felé fordult. 1971-ben poraiból feltámadva újra alakította a Tűzkereket, a fogadtatás a rajongók részéről változatlan, nem felejtették el a kapitányt, de a problémák még mindig ugyanazok voltak, kevés a gázsi, nem készült felvétel, a rádió és a televízió sem foglalkozik vele. ’72-ben Som felkereste Bélát azzal az ajánlattal, hogy egy szupergroup szervezése előtt állnak, szálljon be, ráadásul nem kell zenekarvezetőnek lennie, mert ezt a posztot Brunner Győzővel felvállalja, lemezt pedig rövid időn belül készítenek. Béla boldogan mondott igent, mert régi nagy álma volt, hogy bekerüljön a „krémbe” és végre országosan megkapja azt az elismerést, amire régóta vágyott. 1972-ben összeállt a szupergroup, a Taurus EX-T 257882. Brunner Győző-dob (Metró), Som Lajos-basszus, vokál, Balázs Fecó-billentyűs, ének (Neoton), Radics Béla-gitárkirály, ének, vokál. A zenekar semmilyen segítséget nem kapott. Nem véletlen… Három hónapig gyakoroltak szinte éjjel-nappal és írták a számokat, Horváth Attila pedig a szövegeket. Elsőként április 30-án a Citadella bárban, egy zártkörű rendezvényen mutatkozott be a zenekar-elsősorban a szakmának-, ahol a hátbaveregetések mellett az MHV-től kislemez szerződést is kaptak, amelyre a Zöld csillag és a Szólíts meg vándor című dalok kerültek fel. Május elsején az Ifjúsági Parkban délután ötkor léptek színpadra, ez a koncert lett az, amelyre máig a legnagyobb buliként gondolnak a rajongók. Legalább tízezren szorongtak a vár tövében, többen a rakpartról hallgatták a muzsikát, bejutni lehetetlen volt. Évekig nem volt hasonló méretű megmozdulás az ifiparkban, ez is azt mutatta, hogy mekkora igény volt a hetvenes évek elején valami újra, valami keményebb zenére. A koncert után hazafelé igyekvő fiatalok kórusban skandálták: „Bélát a pártba, Taurust a kormányba!” A rendőrség tűrte. Úgy tűnt a zenekar sínen van. A nyáron Budapestre érkező, világhírű Free elé az ORI őket kérte fel előzenekarnak. Tömve volt a Kisstadion, a Taurus fergeteges koncertet adott. „Levertük a Free-t, mint nagymama a poharat”- fogalmazott Som. Béla fogával pengette a húrokat, az „E” húr be is szorult két foga közé, de még vérző szájjal is végigjátszotta az Anyám, vigasztalj engem című számot. Ahogy Balázs Fecó mesélte „A dal ugyanaz marad” című könyvben: A Freevel érkező szaksajtó, a Melody Maker és a New Musical Express újságírói is elámultak, s a budapesti fellépés után szuperlatívuszokban írtak a mi produkciónkról. Áradoztak Radics Béla játékáról, hogy milyen kvalitású gitáros, sőt, ragyogó színészi képességekkel megáldott előadó. Azt hitték, vérpatront harapott át és piros festék dőlt a szájából. Nem gondolták, hogy a vér valódi. Béla attrakciója maga volt a magyar valóság! A Taurus az év során minden komolyabb fővárosi helyen fellépett, sőt, több vidéki nagyvárosban is játszott. A siker ellenére a zenekarban nőtt a feszültség, mert a nagylemez-ajánlat késett. Ekkor Brunner Győző húzott egy merészet, és Zoránt behozta a csapatba, hátha majd ő „szalonképessé” teszi a Taurust. Somnak távoznia kellett. A váltás azonban megpecsételte a zenekar sorsát. A rajongók nem fogadták el Zoránt, és nem akarták tudomásul venni Som távozását. Így senki számára nem volt meglepetés, hogy Brunner Győző zenekarvezető 1973 májusában bejelentette a zenekar megszűnését. Bélának ez már sok volt, ismét a pohár után nyúlt. Ettől kezdve pedig már sohasem találta meg a felfelé vezető utat. Bár 1973-ban még próbálkozott az Aligátor nevezetű formációval, de ez igazából már Béla hattyúdala volt. Újra összehozta a Tűzkereket is, de már tisztában volt azzal, hogy nem lesz a magyar rockzene elismert képviselője. Súlyos alkoholbetegsége következtében 1982 októberében hunyt el. 36 évet élt. Magyar sors. Sírhelye a Megyeri úti temetőben a mai napig is a progresszív zenét szerető „ötvenesek” zarándokhelye. Horváth Attila: „Magyarországon a zsenik sorsa vagy az, hogy megőrülnek, vagy az, hogy öngyilkosok lesznek, vagy alkoholistaként halnak meg.”