Radics Béla-emlékfejezet I.
Bevezetés
A fejezetben olvasható írások Tárász József, a Radics Béla Emléktársaság volt elnökének engedélyével kerültek publikálásra. Egyúttal ezúton szeretném megköszönni azt a sok önzetlen segítséget, amelyet Tőle és Máté Gábortól kaptam. A publikált fotókon sok más művész is látható. Amennyiben ez sérti az érintettek személyiségi vagy szerzői jogait, kéretik mielőbb az info@music-instrument-guitar.org címre jelezni.
Ebben a fejezetben nem célom a mítoszállítás. Az egyébként is már fel lett állítva a Gyöngyösi utca - Vőlegény utca sarkán...
...amellyel tehát minden dolog az őt megillető helyére került, mert egyhamar nem lesz zenésznek szobra Magyarországon, az biztos...
Radics Bélát (becenevén RB Kapitány, megkülönböztetésül a híres roma muzsikus-famíliától) én személyesen nem ismertem, de már ifjúkoromban is sokat hallottam róla. Aztán egyszer véletlenül kezembe akadt egyik korai felvétele, amelyen Hendrix Purple Haze című gyöngyszemét játssza egy koncertjén, 1968-ban. A jól ismert Hendrix-hangzás, a feeling lényegében ugyanaz volt. "Hogyan??" - kérdeztem magamban döbbenten. Hiszen én is éltem még a régi, elátkozott rendszerben, alaposan megismervén annak minden gusztustalan rákfenéjét. Tudtam, hogy Radics Bélának kezdetben nem volt sem Marshall erősítője, sem effektje, de még egy tisztességes minőségi húrkészletért is alaposan meg kellett küzdenie. (Nem is mindig sikerült, ekkor jöttek a híres-hírhedt húrkifőzések.) Voltaképpen ez volt legelső találkozásom Radics Béla nevével és művészetének mélységével. Aztán később, évek múlva egyszer csak beült elém X., akiről kiderült, hogy személyesen ismerte Radics Bélát, sőt egy lépcsőházban lakott vele.
X. a mai nemzedék számára már hihetetlen anekdotákat mesélt az akkori időkről, amely írmagjában próbálta elnyomni a tehetséget, ahol szabadon lehetett feljelentgetni (bár ezt sokan mostanában is vígan megteszik L), ahol megszólták az embert a piros csizmája, hosszú haja és zenei ízlése miatt, amely rendszer tehát -mint valami lappangó ragya-, hosszú távon garantáltan halálos volt bárminemű kimagasló tehetségre. Valóban, nagyon sokan pusztultak ebbe bele és Radics Béla közéjük tartozott.
A legfontosabb tisztázandó kérdés ebben a kérdéskörben az alkoholfüggőség, mert sokan -közöttük néhány elismert zenész-, Radics Bélára csak magányos alkoholistaként emlékeznek. Sajnos tényleg öregszenek...
Nos, az alkoholfüggőség tagadhatatlanul rossz dolog, ám annál sokkal rosszabb volt (erkölcsileg) az előző rendszer kénye-kedvétől függeni, sőt azon himbálózni. Ez azt jelenti, hogy aki nem érzett hajlandóságot a rendszerrel való bizonyos szintű együttműködésre és ellenszenv formájában ki is mutatta, az egyszerűen kegyetlenül el lett nyomva. Természetesen ezzel nem állítom azt, hogy az előző rendszer minden sikeres zenésze kollaboráns lett volna, ám közöttük -eme tényt ma már mindannyian jól tudjuk-, kiemelt számban találhatunk egykori besúgókat, jelentgetőket, talpnyalókat és egyéb békés "szemhunyókat". Radics Béla erre sohasem volt képes és amikor a kommunista kultúrmogulok kijelentették, hogy "nem kell nekünk kemény rock-zene, mert veszélyes a fiatalságra", akkor Béla sorsa megpecsételődött, már csak azért is, mert ezzel együtt nem volt hajlandó elmenni X. énekesnő háta mögé háttérzenésznek sem.
Igen, Radics Béla az alkoholt választotta a lelki mocsok és megalkuvás helyett, ám sohasem volt olyan esztelenül önpusztító, ahogyan például Hendrix élte mindennapjait, habár neki az óceán túloldalán aztán igazán minden megadatott: siker, kibontakozás, pénz, hírnév. Hiteles tanúk egyöntetűen állítják, hogy Béla nagyon-nagyon sokáig nem ivott, sőt, amíg hagyták zenélni és remélni, nála józanabb, céltudatosabb, de van erre egy még jobb szó: elkötelezettebb zenészt nem igen lehetett találni...
Mindebből következően számomra teljesen egyértelmű, hogy Bélát megölték, nem pedig önmaga okozta halálát. Ez -sok más áldozattal együtt-, olyan gyilkosság volt, amelynek sohasem lesznek tetten érhető tettesei, mert nem emberektől indult, hanem egy hazug és a végletekig korrupt eszmerendszerből. De nézzük meg Béla fotóit, a mosolya mindent elmond: jó és az elveihez mindvégig hűséges ember volt, valamint nagy zenész, aki sikereinek csúcsán is lement a grundra focizni a szomszéd gyerekekkel...
Pénzes László