A domináns (keleties) fríg skála

Kérdések és válaszok

Lenne egy kérdésem. Van itt egy dolog, ami nem teljesen világos nekem a domináns (újonnan keleties) fríg skálával kapcsolatban. Ugyebár a skála hangjai E-keleties frígben a következőképpen indulnak: E-F-Gisz-A... stb., viszont az alapvető akkordmenet az E, F és G hármashangzatokat használja. Na, akkor hogy is van ez? A keleties fríg skála is kicsit ilyen képlékeny formájú, mint a dallamos moll, néha egy G, néha meg egy Gisz?
 

A zene mindig is túl fog nőni a kapcsolódó zeneelméleten. Rengeteg olyan flamencós dalt tudok mutatni, ahol ez a kettő: a E-keleties fríg és a központi E-dúr hármashangzat előfordul. Ha vesszük például a "klasszikus" flamenco Bulerias nevű stílusát, akkor ezt a fajta zenei koncepcionalitást a lehető leghitelesebben tudjuk megvizsgálni:

Az első 2 Bulerias-videóban Darius csakis A-keleties fríget használ központi A-dúr hármashangzattal. A 3. Bulerias-videó viszont A-moll hangnemben indul és csak később vált A-keleties fríg tonalitásba!

No, ezt gyömöszölje bele valaki egységes tér-, és zeneelméletbe ☺!

Hogy miképpen lehetséges ez? Csakis úgy, hogy a zene enyhén szólva nem egyenlő a zeneelmélettel. Ha az volna, előbb-utóbb a számítógép is képes lenne (algoritmikusan) nagy zenei alkotások létrehozására, ez azonban képtelenség: Mozart, Beethoven, de még egy bulerias sem modellezhető matematikailag. A zeneelmélet tehát sohasem lesz egzakt, előremutató, "felfedező" tudomány, tehát olyan, amellyel előre következtethetünk újszerű zenei dolgokra. Éppen ellenkezőleg: a zeneelmélet mindig is leíró, "utólagos" tudomány volt és az is marad. Ebben a minőségében pedig csakis arra vállalkozhat, hogy rendszerezve megpróbálja megmutatni, mit is csináltak zeneileg a "nagyok". A klasszikus zeneelmélet tonális építkezési szabályai végképp nem alkalmazhatók a keleti gyökerű flamenco-zenére, bár megjegyzem, sokszor magára a klasszikus zenére sem. Tehát kérdésére konkrétan válaszolva: nemhogy a keleties fríg skála egy kicsit (nagyon) képlékeny formájú, hanem valójában maga a zene az. Itt van például Wagner - Trisztán és Isolda előjátéka:

Klasszikus zeneelméleti értelemben totális baklövés és tévedés, szélsőséges amatőrizmus, holott zseniális zene. A zene elképesztő, némelykor egyenesen brutális hatását szemlélve (ettől a zenétől próba közben zenészek őrültek meg!) a zenetudósok azóta is kapkodnak a fejük után, meg a rendszerük omladékai között (1865!) és nem tudják a hallottakat rendszerbe illeszteni. Nem is kell, nem is lehet, ez nem a zeneelméleti szabályok összessége, hanem maga a zene, még pedig annak zseniális fajtájából, mert csakis az a zene zseniális, amelyik ilyen hatásokat képes kelteni (és amelyiket nem lehet matematikai rendszerbe foglalni).