Cikkek, írások
Slamesnek áll a világ
Slam poetry – költészet határok nélkül
Csütörtök, este hat. Egy belvárosi romkocsmába slam-estre érkezem. Alig lézeng egy-két fiatal, meglepődöm, hiszen úgy értesültem, a slam tömegeket érdekel. Tájékoztatnak: „Hattól csak a nevezés indul” – hazaugrom, majd kilencre visszaérkezem. Heringekként préselődünk a fülledt százhúsz négyzetméteren.
A slam poetry egymás szórakoztatására, megnevettetésére, önkifejezésre, elgondolkodtatásra, társadalomkritikára, „a világ megváltoztatására” létrejött, alulról szerveződő műfaj, mely a rap, a költészet, a dalköltés, a színház, a performance és a stand up határait súrolja, mondhatni e halmazok metszete. Bob Holman slamguru szerint az, „ahol a zenész versel, és a költő zenél”. Összehoz rappert, „klasszikus” költőt, hangköltőt, felfedezésre váró amatőrt. Nem titkolt célja a nyelvi sokszínűség megőrzése, a költészet hétköznapokba való beemelése, népszerűsítése – ezen okból New Yorkban már költészeti flash-mobokat is rendeznek.
A családias hangulatú slam-kocsmákban a résztvevők verseny keretében saját verseiket szavalják, erre tizenöt másodperc bemutatkozás után három percük van. A „szavalás” történhet zenei alapra vagy anélkül, ismeretes nyílt (Open Slam), meghívásos (Invitation Slam), megadott téma alapján folyó (Theme Slam) vagy rögtönzött slam (Freestyle Slam).
Ma este nyílt verseny van, hattól nyolcig bárki nevezhetett, a megmérettetést úgynevezett Open Mic – azaz versenyen kívüli fellépés – előzi meg. Ez azoknak ajánlott, akik most próbálkoznak először. A zsűri – melynek tagjai időnként szintén szavalnak – általában egytől tízig pontoz tizedesekkel, de ma csupán egész és fél pontok adhatók. Taps csak hét pont felett jár.
A közönség többnyire fiatalokból, tenni vágyó entellektüelekből áll, de vannak gyermekekkel érkezők, ötven, hatvan pluszosok is. A hangulat: szerethető nagycsalád, költészet mentén szerveződő szimpatikus testvériség.
A műfaj gyökerei egészen a bibliai időkig, az ógörög költői viadalokig, középkori makámákig, lovagi énekesekig, trubadúrokig nyúlnak vissza, a legnagyobb antik slammernek – héber nyelvű zseniális megoldásaival – Ézsaiás próféta nevezhető.
A műfaj a modern korban az avantgárd és beat költőkkel indul (például Allen Ginsberg), a költő-zenész Bob Dylannel folytatódik, újonnan pedig az 1970-es évek Amerikájában születik. Az úgynevezett Spoken Word irányzatból nő ki, mely amolyan „performansz költészet”.
1973-ban a New York-i Miguel Algarín, a Rutgers University professzora – egyébiránt író-költő – saját lakásán költészeti felolvasóesteket rendez. Két évvel később a lakás szűkösnek bizonyul, s egy kávézóban lelnek törzshelyet. A nyolcvanas években a műfaj egyre terjed, versenyformát 1984-ben Chicagóban egy építőipari munkás, Marc Smith önjelölt költő által nyer. Ő lesz a „slam nagypapija”, a műfaj elnevezése – „odalökött/odacsapott” költészet – is tőle származik.
Az irodalomkritikusok egy része a slamet „a művészet halálának” nevezi, mások az „unalmas európai pózolással” – értsd: „hagyományos” költészettel – szemben az igazinak. Mindenesetre a mozgalmat fiatalok számára létesített nemzetközi irodalmi szervezetek nagy erőkkel támogatják, a slammerek és rajongóik tábora fergeteges gyorsasággal gyarapszik.
Hazánkban az első slam-estet 2006-ban rendezik, az első hivatalos egyesület 2012 őszén alakul. Számos vidéki városban is tartanak viadalokat, sőt, a reménybeli „költőknek” slamináriumot is. A műfaj hazai sztárjai többek között: Süveg Márk (Saiid) és Závada Péter (Újonc) „Akkezdet Phiai” slammer-formációból, Simon Márton, Pion István költők. Nőknek a műfajba eddig még nem igazán sikerült betörniük.
Megkezdődik a verseny, a gyűrött papírral vagy mobil-jegyzettel színpadra lépő, remegő kezű elsőkkel én is együtt izgulok. Várom a rímes-ritmikus halandzsát, prózaverset, monológot, naplójegyzetet, team-slamet. A társadalomkritikát, az odamondogatóst, meg hogy gondolkodjak – gondolom. A csalódás hamar utolér. A nyelvújító ötlethalmok, kreatív szófüzérek helyett ömlik rám az obszcenitás. Legalábbis az esetek nyolcvan százalékában. Vagy kilencvenben, de azt a tíz százalékot már észre sem veszem, mert elenyésző ahhoz képest, ami gyakran nemcsak trágár, hanem egyszerűen állati. Nem állati jó. A közönség persze értékeli, neki ez az, ami bejön. Én szégyellem magam, hogy idáig süllyedünk.
Az emberhez méltatlan nyelvi-stiláris brutalitás dekadens versbetyárság – állapítom meg –, és felsejlik: Gesztinek tán igaza van. Nemrégiben ugyanis Költőtroll című dalával szembeszállt a „neveletlen, neves és névtelen szájhősökkel”, „akik telepiszkítják az életünket a médiában, a weben és a közéletben”, akik – mint mondja – „káromkodásból csak egy putrit építenek”.
Aztán arra gondolok, még sincs igaza Gesztinek. A „közhelyraktáron”, lapos fordulatokon túl, a slam-esteken vannak őszinte dalnokok, tehetséges szózsonglőrők, ötletemberek, performerek.
Valaki feleletválasztós teszt formájában értésünkre adja, hogy nem jó, ha a családi viszonyaink – meg úgy általában a viszonyok – úgy iszonyulnak egymáshoz, mint Novák Előd a maceszleveshez.
Aztán kiáll egy pszichológushallgató, nehéz időszakon van túl. Rímben mondja el öngyilkossági kísérletét. Tiszteljük és csendben vagyunk, az élet szól. A véletlen hálával teli öröme. Aztán egy roma férfi – vállalja –, keze remeg, szemében félelem. „Mit jelent, hogy romagyar?” – kérdi a közönséget. – „Hogy mindenki magyar” – valaki válaszol. A versinterjúban fél emberöltőnyi fájdalom és remény. Aztán jön a Színész Bob, az idén költővé avanzsált Závada, majd valaki Kanttal. Posztmodern intertextualitás. Trágárságok nélkül. Ritka, értékes pillanatok a vulgáris nárcizmus özönében. Szavak, mögöttük mondatok.
Az est végére különbséget teszek igazi és pszeudo slammer között. A között, aki közönséges szógengszterként elfogadás után katat, és a között, akit nem biztos, hogy megtapsolnak, de nem koldulni jött. Könnyű léptű szavak mestere, elhivatott, üzen.
A helyzet – a retorika – remélem, változik, változunk. A lírát egyszer visszalopjuk a közéletbe, s a szavak üröme helyett az öröméért gyűlünk majd össze. A slam ugyanis tényleg közvetíthetne értéket, a slammer lehetne posztmodern „próféta”, kultúraforradalmár, a nemesség, a jobb idők követe. A nyelvi sokféleség pedellusa, melynek nyomán átértékelődünk. Mi, s a hétköznapok. A jövő. Az érték. Abszolút.
(Forrás: Hetek)
Pénzes László