Cikkek, írások
Mark Knopfler Budapesten - A szving szultánja
A könnyűzenében Knopfler az egyetlen világhírű magyar származású gitáros. A rocktörténet egyik legsikeresebb zenekara, a Dire Straits egykori frontembere turnéja során hatvanöt állomást érint. Amerika előtt most Európát járja be, (2008) pünkösd hétfőn pedig az Arénában adott pazar koncertet.
Bár a Dire Straits, mint formáció már a múlté, a jövőre hatvanéves Knopfler továbbra is megmaradt zenei ikonnak. Az évek során védjegyévé vált a jól felismerhető, penge gitárjáték, a hanyagul elegáns énekhang és a történeteket megéneklő dalszövegek. Magyarországon először 1985-ben lépett fel, ekkor nyugtázta a kerengő híreket magyar felmenőiről – semmi több –, de a történtek ismeretében ez érthető is. Édesapja, az építész Knöpfler Ervin 1939-ben, a magyarországi zsidótörvények hatására emigrált Nagy-Britanniába és egy skót lányt vett feleségül. Mark zene iránti érdeklődését anyai nagybátyjának harmónika-, és zongorajátéka keltette fel, tizenévesen pedig már Jimi Hendrix és Django Reinhardt gitárjátékában gyönyörködött. Nagy kincsként emlékszik első elektromos gitárjára, erősítőre viszont már nem tellett a családi kasszából. A gyakorlással azonban nem állt le: akusztikus gitárra ültette át a húrokat, és pengető nélkül, ujjbeggyel játszott; idővel sajátos „fingerpicking” stílusát csiszolta mesteri szintre. A gitárt nem tekintette leendő kenyérkereső eszköznek, tizennyolc évesen újságírónak tanult, azután elvégezte az angoltanári szakot, tanított is egy ideig. Londonba költözve neves zenészek játéka inspirálta továbblépésre; öccsével, Daviddel pedig felújították az éjt nappallá tevő közös zenélést. A Dire Straits majdani basszusgitárosa egy efféle kis éji zene után ismerte meg Markot: talpig farmerbe öltözötten és padlóra csúszott testhelyzetben. Az idősebb Knopfler fiú állítólag igen figyelemre méltó jelenség volt: miközben mélyen aludt, még ha félrebillentve is, de biztos kézzel tartotta derekán a gitárt. Azóta még inkább „álomba játssza magát”, mint valaha: ujjai ma már alvás közben játszanak. Később elérkezett az ideje, hogy hangjukat szélesebb körben és színpadon is hallassák: immár dobossal kiegészülve felállt a kvartett. Ekkoriban koncertjeik semmit nem hoztak a konyhára, mégis kockáztattak: otthagyták munkájukat, és csak a zenének szentelték idejüket. Knopfler vezénylésével éppen harminc éve a Dire Straits már első, mozgalmas rockzenét nyújtó albumával bevonult a nemzetközi zenei köztudatba, s a nyolcvanas évek legismertebb – bár nem mindenhol körberajongott – együttese lett; Dél-Afrikában például a zenekart betiltották apartheidellenes üzenete miatt. A banda Brothers in Arms című albuma az akkoriban az egyik legnagyobb (11 millió!) példányszámban eladott lemez lett – és az egész nyolcvanas évek harmadik legnépszerűbb albuma. Egyre szaporodtak a frontember filmzene-szólólemezei, miközben haladt a Dire Straits szekere is előre, mígnem elérték az évi 248 élő előadást összesen 4 milliós tömeg előtt, majd ’91-re Knopfler nem bírta tovább a fellépésekkel járó állandó nyomást és a megterhelő stúdiómunkákat. Idegei annyira tönkrementek, hogy sem a csapatot, sem a gitárját nem bírta látni egy-két hónapig. 1993-ban nemcsak elhunyt édesapjától, hanem a Dire Straitstől is elbúcsúzott. Mivel úgy érezte, kinőtte a zenekar kereteit, szólókarrierbe fogott három év múltán. Az írói hajlamait a dalszövegekben kiélő művész elbeszélve vagy párbeszédes formában adja elő számait, mindezt szabadon – kelta, skót és más folk motívumokkal díszített játékstílusban.
100 milliónál is több
eladott korong után mostanra életvitele kiegyensúlyozottabbá vált. „Már tíz éve
egyetlen egy szál cigarettát sem szívtam. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amire
büszke vagyok. A gyerekeimtől eltekintve” – állítja a négygyermekes apa. A
nősülésnek már háromszor is nekifutott: első feleségétől, akit a középiskolában
ismert meg, még a Dire Straits-korszak előtt fiatalon elvált. Második
házasságából született ikerfiai huszonegy évesek. Jelenlegi feleségével öt- és
tízéves kislányaikat nevelik. „Megtanultam, hogy minden más tevékenységet
alárendeljek a zenélésnek. Már fel sem merült bennem egyéb alternatíva a
gitározás helyett.” Véleménye szerint a fiatal zenésznemzedék ezt az árat már
nem akarja megfizetni. „Értékelem az állhatatosságot. A türelmetlen és
állhatatlan embereket pedig nem kedvelem.” Amikor egy interjú során visszadobták
neki a labdát, miszerint a Dire Straits megszűnése és két válása nem támasztja
éppen alá, hogy ő maga állhatatos lenne, így válaszolt: „Meglehet, de úgy
gondolom, hogy van bennem egy bizonyos nyakasság és akaraterő.” A mások
szórakoztatását célzó zenélést valóban mindenekelőtti kötelességének tekinti,
erről mindig is többet nyilatkozott, mint magánéletéről. „A rockzenében van
valami a jógából és a miszticizmusból – vélekedik. – Ott húzódik például hosszú
évek gyakorlása és fájdalma. A zeneszerzés meglehetősen misztikus dolog: az
inspiráció néha megmagyarázhatatlanul hirtelen érkezik, máskor viszont hosszú
ideig tart.” Lényegesnek pedig nem a technikai tudást tartja, hanem hogy a zenét
szívvel-lélekkel játsszák.
A bravúros futamokból a minap nálunk is bőven kijutott. A legutóbb kiadott
lemezéről a koncerten csak két új dal szerepelt, ezt rajongói egyáltalán nem
vették zokon, hiszen Knopfler régi szerzeményeit képes mindig újszerű
változatban előadni. A Dire Straits klasszikusai, a Romeo & Juliet és a Sultans
of Swing a hallgatóságot tartós pezsgésbe vitte. Most ráadásul síppal, dobbal és
hegedűvel is kísérték a virtuóz gitárjátékot. A budapesti koncert másfél órás
intenzív zenei élménye után a zenekar levonult. Ez volt a pont, amikor a taktust
elégedetten verő lábak miatt addig lágyan ringatózó lelátó méltatlankodva
rázkódni kezdett alattam. Az Aréna végül első ráadásként a háború
esztelenségéről szóló Brothers in Arms dalt kapta, a búcsú második felvonásának
stílszerű záródala a Going Home (Hazafelé) volt. Knopfler félórás „késéssel”
aztán már szó nélkül elment – nem haza, hanem tovább, a maga útján.
(Forrás: Hetek)