Cikkek, írások
Edith Piaf - A kis veréb ámokfutása
Tizenöt perces ováció fogadta Olivier Dahan La Mome/La Vie en Rose című életrajzi művét a (2007.) februárban megrendezett 57. Berlinialén. Az Edith Piaf sorsát feldolgozó filmprodukció a művésznő halálának negyvenedik évfordulójára készült. Az alkotás némileg árnyaltan foglalja össze a „szent szörnyeteg” mindössze negyvenhét évet felölelő önpusztító életét.
Nagy várakozással vetettem magam a mozi foteljába a két és fél órába gyömöszölt, francia–angol–cseh koprodukcióban készült Piaf-film vetítésén. Ám a La Mome Piaf, azaz a kis veréb/Verebecske című film kissé elnagyolva és kíméletesen kezeli a sanzonkirálynő despota jellemét, folytatódik tehát a mítoszgyártás. Piaf a néző számára egy vagány, időnként spicces, de mégis aranyos „kismadár”, a rendező kisebb botlásokként prezentálja önpusztító, szexuálisan velejéig romlott, egoista életét, aki úgy fogyasztotta a férfiakat és a morfiumot, mint más a kávét. A véget követő, már-már kötelezően elvárt intellektuális csendben szimpátia és empátia kavarog, holott autentikusabb képet is kaphattunk volna arról, aki „nem bánt meg semmit sem”.
„Rózsaszínű élet”?
Edith Piaf életét
inkább feketének nevezhetnénk, mint az általa megénekelt rózsaszínűnek.
Valószínűleg ezt a dalt és sok minden mást is Szent Teréz útmutatásának
köszönheti, aki Piaf elmondása szerint rózsaillattal közeledett hozzá, és
földöntúli hangokkal tolmácsolta a túlvilág üzenetét junior éveitől kezdődően.
Edith Giovanna Gassion néven 1915-ben jött a világra. Tizenhét éves, toszkán
származású anyja és másfél méteres akrobata apja hamar különváltak. A négyéves
Edith az apai nagymama vezette kuplerájba került, ahol a „lányok” rajongtak a
kislányért. Piaf ekkortájt állítólag kötőhártya-gyulladás miatt megvakult egy
időre, de későbbi nyilatkozata szerint 1921-ben történt gyógyulását Szent
Teréznek köszönhette – akit mellesleg 1925-ben avattak szentté.
A kis Edithnek rendkívüli hallása és memóriája volt, de az iskolába járást a
halmozottan hátrányos „családi” háttere miatt tiltotta meg a helyi tanerő, így
az apja magával vitte az utcai mutatványokra. A kiskamasz Edith egy ágyban aludt
idült alkoholista apjával, aki kétes hírű hölgyekkel osztotta meg a közös
heverőt… Másnapos apja helyett nemsokára egyedül, énekléssel kereste meg a napi
betevőt az utcán. Még tizenöt sincs, és neki is az ital a legjobb barátja.
Különválik apjától, majd egy kifutófiú képében jött a szerelem, és hamarosan a
közös gyerek is. Edith azt sem tudta, mi fán terem a háztartás, nem hogy a
gyereknevelés, a higiénia meg pláne nem volt az erőssége: elhordott, koszos
ruháit mosás helyett inkább elhajította.
A száznegyven centiméter magas Piaf képtelen volt ellenállni az egyenruháknak.
Nem tartotta magát szépnek, de híre bejárta a környéket, így hamarosan
barátnőjével a laktanyában adtak „estet”, a dalokat a katonák kedvéért trágár
szavakkal cifrázták. Tizennyolc, amikor rátalál a Champs Élysées közelében lévő
„Gerny” leszbikus bár tulajdonosa, a transzvesztita, kábítószerrel és
kiskorúakkal kereskedő Louis Leplée (Gerard Depardieu). Melegen fogadta a
kellemes hangú lányt, akit azonmód Kis Verébnek (Piaf) keresztelt el. Ez idő
tájt Piaf kétéves lánya, Marcelle, meghalt agyhártyagyulladásban, a temetésre a
„sorstársak” dobták össze a rávalót. Ettől kezdve elindult a „Kis Veréb”
mélyrepülése: a harmincas évek alvilági figurái, stricik, transzvesztiták vették
körül. Piaf apjaként nézett fel a párizsi „keresztapára”, akit üzlet- és
élettársai hidegvérrel meggyilkoltak. Mademoiselle Piaf első számú
gyanúsítottként került a címlapokra, ami jó ideig stigmaként pecsételte meg
karrierjét.
Piaf öt perc alatt beleszeretett bárkibe, de ugyanennyi idő alatt ki is
ábrándult belőle, és „leselejtezte” az udvarlót, attól függően, épp milyen napja
volt. Mindenkit magához láncolt, elvárta, hogy őt dicsérjék, a saját lemezeit
hallgatta, igazi zsarnok volt. Falta a férfiakat, akik sokszor egyidejűleg férfi
szeretőiket a szomszéd szobában szállásolták el. Különösen azokat a határozott
fickókat kedvelte, akik néha lekevertek neki egyet-egyet. A vég nélküli
tivornyákon borivó verseny, a morfium és a szerelem hajkurászása folyt –
minderre a magánytól való rettegés késztette. Kiválasztottai kék öltönyt és egy
Szent Teréz-érmét kaptak, és Edith minden szerelmének kötött egy pulóvert. Az
afrikai idegenlégiót megjárt, nős Raymond Assónak is, akinek sokat köszönhetett,
amiért „emberi lénnyé” változtatta, kiművelte közönséges, faragatlan és
dilettáns modorából. Voilá, a hároméves képzés bevált, az óriási nimbusszal bíró
sanzontemplom, az ABC koncertterem kapui megnyíltak, a közönség tombolt. Volt
olyan koncert, ahol huszonkétszer tapsolták vissza. Piaf keményen dolgozott, a
napi nyolc óra este tizenegytől reggel hatig tartott. Felfogása szerint „a tompa
fények megszépítik az embereket, a sötétség pedig bátrakká teszi őket. Az
éjszakai emberek összetartanak, közös vágy, közös ösztön hajtja őket. A
személyes titkok beleolvadnak a Nagy Titokba, amely maga az Éjszaka”.
Életvitele fölött szemet hunyt a korabeli elit, sőt olyan
körökben forgott, mint Charlie Chaplin, Albert Einstein, és a későbbi Erzsébet
királynő. Bejárta Európát, Észak- és Dél-Amerikát, még Ausztráliába és Japánba
is meghívták. Marlene Dietrich felkarolta, és mindent megtett, hogy elnyerje
Piaf szerelmét. Mindhiába, pedig még egy kilencdarabos gyémántkeresztet is vett
számára, amit Piaf amulettként hordott. Babonából nem ült repülőre, miután egyik
nagy szerelme, a harminchárom éves világbajnok bokszoló, Marcel Cerdan,
feleségétől és három fiától utazott Piafhoz New Yorkba, de soha nem érkezett
meg. Piaf kikészült, olyannyira, hogy az aznapi Carnegie Hall-i koncertjén
összeesett, kétségbeesésében asztalt táncoltatott avégett, hogy meghalt szerelme
szellemével tartani tudja a kapcsolatot. Ettől fogva teljes rabja az italnak. A
négy autóbaleset és tucatnyi bél- és gyomorműtét megtette a hatását, de Piaf
szavait idézve „legyőzhetetlennek” érezte magát. Ekkor kezdődött az öngyilkos
turné, betegen kiállt a színpadra, majd összeesés, kórház, gyógyulás vagy szökés
– ez így váltakozott, amíg végül az áttétes rák győzött. Igaz, nem járt
templomba, de minden fellépése előtt imádkozott, megcsókolta Szent Terézt, a
Dietrich-féle keresztet és a világot jelentő deszkákat a színpadon.
A második világháború idején még a németek is imádták Piafot. Sőt, nagy sikerű
koncertjeit követően, szinte az SS-tisztek szeme láttára menekített ki négyszáz
francia hadifoglyot. Anyjához ridegen viszonyult, ha az ablaka alatt énekelt,
saját vizeletével öntötte le, temetésére el sem ment. Apját ellenben szerette,
halála előtt még inast is fizetett mellé.
Végső visszaszámlálás
Kifulladásig énekelt. Piaf vallásossága ellenére a Vatikán nem volt hajlandó katolikus temetést biztosítani számára, érdekes módon nem könnyűvérűsége miatt – a pápa által aláírt nyilatkozat szerint „a Szentszék soha nem nézte jó szemmel a bálványimádást, és Edith Piaf a tömegek számára fabrikált bálvány volt, s így nem érdemli meg, hogy az egyház végtisztességben részesítse”. Temetésekor Párizs forgalma leállt, százezres tömeg gyászolta a francia nemzeti ikont.
(Forrás: Hetek)
P.L. a témához fűződő megjegyzése
Az az igazság, hogy én Edith Piaf művészetének feltétlen rajongója voltam és maradok. Egyesített etikai és esztétikai véleményem az, hogy egyfelől a művésznő hányatott és botrányos életéről saját magának kellett elszámolnia, másfelől viszont a botrányok közepette is életében olyan kimagasló zenei értékek keletkeztek, amelyeket azóta sem tudott egyetlen énekes, egyetlen dalszerző sem felülmúlni.
Itt van például a XX. század legszebb szerelmes sanzonja, címe: Hymne á L'Amour. A szövegíró maga Piaf volt, de említsük meg a zseniális (női) dalszerzőt is: Marguerite Monnot.
Akit kottaformátumban is érdekel ez a mű, az innen letöltheti:
837 KB - zip
...és a folytatása: a világ egyik legszebb könnyűzenei dala (szintúgy szerelmes tartalommal), címe: Le Vie en Rose.
Pénzes László