Cikkek, írások

Bobby McFerrin - A zene szolgálatában

A héten (2007. május) Budapestre látogatott Bobby McFerrin, a tíz Grammy-díjjal büszkélkedő világhírű jazzénekes és karmester, aki páratlan zenei tehetsége mellett széles mosolyával is levette lábáról a kelet-európai közönséget. A Don’t Worry, be Happy című dal szerzőjét bámulatos képességei miatt „élő hangszernek” is titulálják. A zene nagymestere a muzsika megszerettetését és tanítását érzi leginkább hivatásának, bár húszmillió eladott lemezzel a háta mögött előadóművésznek sem utolsó.

Bobby McFerrin egy New York-i operaénekes házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot 1950. március 11-én. Édesapja, Robert McFerrin volt az első afroamerikai szólóénekes a Metropolitan Operában. Az idősebb McFerrin egy nyolcgyermekes baptista család gyermekeként hosszú ideig kizárólag gospelt énekelhetett édesapja szigorú nevelése miatt, így amint önálló életet kezdett, az opera világába vetette magát, nem kevés sikerrel. Ellenben Bobby a zene sokszínűségében nőtt fel, s hatévesen már megkezdte zenei tanulmányait. Virtuóz énektudásával csak viszonylag későn, a hetvenes évek végén lépett a közönség elé, először mint jazz-zongoristát ismerhette meg a világ, bár a zongora mellett klarinétozni, csellózni és fuvolázni is megtanult. Legnagyobb sikerét azonban hangjával aratta: négy oktáv hangterjedelmű, csupa mosoly előadásmódja magával ragadta a közönséget, szívükbe zárták Amerikától Európán át Ausztráliáig. Legsikeresebb zenei műfajai a jazz, a coral és nem utolsó sorban a klasszikus zene, melyek mindegyikében improvizatív és spontán. Lemezein olyan hírességekkel zenélt együtt, mint a nagynevű zongorista, Chick Corea, akihez szoros baráti kapcsolat is fűzi, vagy a híres csellista, Yo-Yo Ma. A virtuóz énekes-zenész tündöklése akkor indult el, amikor az innováció útjára lépett, és a zenei megújulást elősegítendő a rögtönzött előadások felé fordult. Az improvizatív koncertekre ugyanis nem készült konkrét dalokkal, egyszerűen csak énekelt, ami épp eszébe jutott. Nemsokára olyan sikere lett, hogy a zenei kíséretet is ő adta elő, ezzel létrehozta a zenetörténet első, száz százalékban vokális szólójazz-műfaját. Első ilyen koncertjére Európában, Németországban került sor, kisebb sokkot okozott a hallgatóságban, amikor hanyag eleganciával besétált a színpadra, és minden kíséret és készülés nélkül szórakoztatni kezdte az egybegyűlteket. A kezdeti zavar hamar elült, és McFerrin óriási sikert aratott, a németek ezentúl csak Csodahangként emlegették. A zene iránti szeretete mellett fő erősségének a humora és interaktív, közvetlen előadásmódja bizonyult, melyet továbbfejlesztett a nyolcvanas években, rendszeresen megénekeltetve a közönséget is, hogy minden jelenlevő részévé váljon a zenének. Magas zenei képzettsége és játékos előadásmódja természetesnek és pillekönnyűnek tünteti fel a zenét mindenki számára. Az éneklési technikák széles skálája és virtuóz alkalmazása mellett is tovább képezte magát: elképesztő hangokat tanult meg utánozni, sőt a lélegzetvétel közben is hangot kiadni, hogy ne kelljen megszakítania az éneklést ilyen apróságok miatt. Ehhez időnként dobol a mellkasán, vagy különféle stílusban énekel egy kis örömöt kicsikarva.

A jókedvet alapvető üzenetnek tartja, ezért több ízben neves komikusokkal is fellépett, mint Robin Williams vagy Billy Crystal. A zenei élet nagy felfedezőjének és megújítójának tartott énekes legismertebb dala is ezt az életérzést tükrözi, a Don’t Worry, be Happy egy humoros kis nótának indult, majd világsiker lett.

Ahogy a zenei pályafutása kezdett révbe érni, a turnézás helyett visszavonult, és egészen új dolgok kezdték foglalkoztatni: a komolyzene felé fordult, és karmesteri tanulmányokat folytatott. A szakma krémjétől – Leonard Bernsteintől, Gustav Meiertől és Seiji Ozawától – leste el a vezénylés csínját-bínját, rövidesen pedig olyan virtuóz esteket tartott, hogy a klasszikus zenét is megszerettette az emberekkel. Következő albumait már Mozart, Bach, Vivaldi és Mendelssohn hangjegyei fémjelzik, ám itt is játszva szórakoztat, spontán trombitaszólót, fuvola- vagy csellórészletet énekel a klasszikus darabokba is, ha úgy tartja kedve. Egy-két album erejéig a vallásos zene is megihleti. A 23. zsoltárból készített dala – amelyben az Istenre utaló hímnemű névmás hirtelen átvált nőneműbe – arról árulkodik, hogy nem a felmenők protestáns örökségének, hanem sokkal inkább a katolikus egyház tanításainak hódol. Bobby tizenéves korában komolyan fontolgatta, hogy pap legyen. Miközben az Ave Mariával emlékezik hitbuzgó korszakára, elmondja: „egy sokkal egyszerűbb és közvetlenebb módja az imának és az isteni elmélkedésnek az éneklés, és a közös éneklésben rendkívüli erő van”. Legutóbbi lemezeivel megint az újítások mezejére lép, a különféle földrészek, kultúrák zenéit ötvözi a jazz, a coral és az a capella stílusaival. A zsongító, bódító dalok hol muszlim kántálást, hol afrikai törzsi éneket idéznek, legújabb coral stílusú számai pedig már címükben is tükrözik etnozenéjének kevert jellegét: a selyemúttól a derviseken át a zikkuratig csak pár percig tart az utazás. Egyedülálló pályafutásának legújabb célkitűzése a zene megszerettetése és tanítása, ezenkívül feleségével és három gyermekével kívánja tölteni minden idejét. Új stílusú koncertjeit magával ragadó lelkesedéssel adja, és a zenéről mint természetfelettiről beszél: „Olyan sokféle muzsika van, a különböző kultúrák, különböző földrészek zenéi, és úgy gondolom, hogy a Zene szellemisége nyilvánul meg ezeken a koncerteken.”

(Forrás: Hetek)