Beszélgetések
Takáts Tamás - "Úgy fényljék a ti világosságtok..." - az énekessel Pénzes László beszélget
Takáts Tamás évtizedek óta meghatározó egyénisége a magyar könnyűzenei életnek. A beszélgetés előtt nagy gonddal előkészített kérdéseimből bizony nem sokat sikerült feltennem, mert Tamás lendületes beszédstílusa sokkal érdekesebbnek és tartalmasabbnak bizonyult az én unalmas kérdéseimnél. Ebből mindenképpen a Tisztelt Olvasó fog gazdagodni a legtöbbet…
Fotó: www.takatstamas.extra.hu
Az autóban a gitárstúdióba menet a nyolcvanas évek zenei langyvizéről beszélgettünk. Ne felejtsd szavadat, miszerint abban az időben rengeteg együttes oszlott fel…
Igen. Volt például egy cikksorozat az Ifjúsági Magazinban vagy valami hasonló kommunista újságban, hogy kell-e nekünk Piramis-brigád, amely jelenség azt fedte, hogy az úttörőcsapatok megváltoztatták a nevüket Lenin-őrsről Som Lajos-őrsre.
Tehát új, ideológiamentes bálványok születtek…
Igen és ez már nagyon nem tetszett a hatalomnak. Egyébként szerintem semmilyen hatalomnak nem tetszik, főként nem egy diktatúrának. Én úgy gondolom, bár sose lett kimondva, legalábbis én nem láttam olyan párthatározatot, amely ezt betiltja, de minden bizonnyal megvoltak a titkosszolgálati és egyéb emberi eszközök a jelenség teljes felszámolására. Ám ez a hatvanas-hetvenes évek forradalmi hangulatának csak az egyik szelete volt. Amikor például a hajógyári szigeten egy „fekete bárány” fesztiválon megjelent harmincezer olyan gyerek, akiről azt állította a hivatalos vezetés, hogy egyszerűen nem létezik, akkor még bizonyosabbá vált a zene társadalmi mozgatóereje és még jobban kilógott a szocialista lóláb. Én még akkoriban úgy gondoltam, hogy ez a pánikszerű rock and roll-félelem a szocializmus egyik gyógyíthatatlan ragyája, de aztán rájöttem: nem biztos, hogy ez másképp van a kapitalizmusnál. Nekem vannak ilyen összeesküvés elméleteim, például hogy John Lennont sem véletlenül lőtték le. Mert hihetetlen mértékű társadalmi és mozgósító ereje van a jó zenének, amely mozgalom szerintem a hatvanas években érte el a csúcspontját. Amikor Lennon azt énekelte ’69-ben, hogy „Give peace a chance”, azaz adj esélyt a békének...
...akkor rengeteg fiatal égette el a behívóját és nem ment el harcolni Vietnamba. Ez már a hatalom komoly problémája lett, mert két vagy háromezret még be lehet börtönözni, de milliókat már nem. Ezért volt előnyösebb a jelenség okozóját lefejezni.
Ezt én is így látom. Lennont többször próbálták előtte kiutasítani az Egyesült Államokból…
Én úgy gondolom, hogy a hatvanas évek közepén lezajlott egy iszonyatos erejű kulturális forradalom, amit a hatalom alig tudott elfojtani, de aztán lassan végül sikerült neki. A késői hetvenes évek diszkó hulláma talán ennek felszámolására jött létre, de a nyolcvanas évekre már mindenképpen sikerült. Ám nem akarom ezt misztifikálni, mert lehet, hogy időnként vannak ilyen meglódult társadalmi mozgások, azaz időszakos kultúr-csomópontok, amikor a „Hold ragyog az égen” című izéből kilép a művészet és konkrét fegyverré válik. Csak emlékezz ’48-ra és a Marseillaise-re! Nagyon komoly mozgósító ereje van tehát a zenének és ezen tulajdonsága a hatvanas években olthatatlanul fellángolt. Én már megtért ember vagyok és tudom, hogy a korszak csodálatos célokat tűzött ki maga elé, csakhogy kihagyta belőle Istent. Béke és szeretet, meg ilyenek, csak a legfontosabb maradt ki. Úgy látszik, ez egy komoly lecke volt az emberiségnek, ám az is kétségtelen, hogy bár óriási harcok árán, de az emberek ilyen módon sok és sokféle előnyt szereztek a hatalommal szemben. Nekem személy szerint ez a korszak nagyon tetszett.
Fotó: www.takatstamas.extra.hu
Szerinted nem volt ez az egész lázadás egy irányított gőzkieresztés; nem volt az egész, úgy ahogy van, a hatalom manipulációja?
Nem. Azért merek ilyen egyértelműen nemet mondani, mert láttam az ijedtséget a hatalom arcán. Zavargások törtek ki például Párizsban, amit azóta is ugyanúgy próbálnak magyarázni: „ezek csak idétlen tinédzserek, akik fellázadtak az avas menzakaja ellen”. Nem, nagyon komoly jelenségről volt szó, amely tehát a maga nyers brutalitásával átformálta a világ arcát. Azt olvastam valahol és nekem nagyon tetszett, hogy a felnőtt társadalom tulajdonképpen megbukott a II. világháborúval, a holokauszttal, azzal, hogy leégetik az egész világot vélt vagy valós érdekek alapján, több millió embert mészárolva le. Tehát a felnőtt társadalom, aki egyébiránt rettentő komolyan veszi magát, egyszer és mindenkorra megbukott az összes addig gyártott ideológiájával együtt. Kiderült, hogy ez semmire az ég egy adta világon nem vezet, csakis halálra… Tehát ebből a szempontból nem tudom elítélni a hippiket. Ezek ebben a miliőben nőttek fel, lényegében nemet mondva erre az egész földi pokolra: „Make love not war”, azaz szeretkezz, ne háborúzz...
...és ez az alapvetően békepárti elv mindmáig szimpatikus nekem, miszerint a politikusok, ezek a nyakkendősök csak romlásba vezetik az egész világot.
Értem… és akkor hogyan számolták fel a Piramis-brigádot, magyarán hogyan fojtották el a magyar lázadást?
Egészen hirtelen elkapták a Piramis együttest aranycsempészés miatt.
Fotó: www.passzio.hu
Szovjetunióból aranyat csempészni! Ha gazdaságilag belegondolsz: 1. milyen hasznos, ha aranyat hoznak az országba, mert akkor több arany lesz itt. 2. mindenki aranyat hozott a Szovjetunióból, tudniillik a rubel nem ért egy fabatkát sem. Tehát nem tudtad mire költeni és a forintra való váltásra -én emlékszem, egyszer végigcsináltam-, három hónapot kellett várni. Tehát dolgoztál étlen-szomjan, illetve főleg étlen, mert rommá ittuk magunkat, nem csak azért, mert olyan jól éreztük magunkat, hanem mert rettenetes hideg uralkodott és magányos voltál, hiszen nem tudtál beszélgetni senkivel; a Szovjetunió romokban hevert, szóval rettenetes hely volt, de nagyon jól kerestünk. Hazahoztuk azt a rengeteg pénzt és nem tudtad forintra váltani, hanem leadtad a nem tudom milyen gazdasági hivatalnak és 3-4 hónap múlva már küldték is a pénzt. Most voltak, akik azt mondták, hogy vagy színes tévét hozok, de a hónod alatt nyolc darab százkilós tévével nagyon nehéz a egyensúlyozás, vagy pedig aranyat csempészel. Általában mindenki aranyat hozott. Ebből következően a Piramis lebuktatása csak a bűnbak megtalálása és felmutatása volt, mert ők voltak a leghíresebbek.
Én sohasem voltam Piramis-rajongó, de kétségtelen: csakis a Beatles-filmben (A Hard Day's Night) láttam olyat, hogy sírva sikítanak a csajok a koncerten. A filmen kívül egyszer láttam ilyet a Kisstadionban, mondom, én nem voltam Piramis-rajongó, de döbbentem ültem: körülöttem ordítva visítanak a csajok és közben azt kiabálják, hogy Révész, meg Lajos! Egy csúnya, kopasz és nyurga emberre! Szóval, hihetetlen bálványok voltak. És akkor a hatalmasok azt gondolták, hogy le kell fejezni ezt a sárkányt és meg is tették. És meg ne sértődjön senki, de utána jött a Hungária, az Első Emelet, beöltöztek színes ruhácskákba, a Neoton azt énekelte, hogy „de jó játék a jojó”. Azaz, bármi, csak ne legyen veszélyes. Te csak énekeljél a jojóról, no meg csintalan palacsintáról, ne pedig nagyvárosi farkasról, akit kivertek a szülei az utcára. A rock and roll műfajában Bob Dylan óta divat társadalmi témákat feszegetni.
Végül is akkor azt állítod, hogy ez a nagy hatvanas évek végén keletkezett társadalmi felfordulás eltartott a nyolcvanas évek elejéig?
Igen. Az utolsó szélsőséges megnyilvánulási formája a punk volt, azt hiszem.
Az még működött Magyarországon a 80-as évek közepén is…
Igen, de a magyar kultúra a nyugatitól el volt maradva körülbelül 10 évvel. De mindegy. Ma már engem ez csupán annyiban érint, hogy ezt egy nagyon izgalmas korszaknak tartom, abból a szempontból is, hogy mindmáig teljesen elmismásolt, nem tisztázott. Olyan dolgokra is rájöttem, hogy például miért volt gombafrizurája a Beatlesnek?
Teljesen egyértelmű. Ha nézel „régivágású” angol filmeket, akkor a nyolc-tízéves kisdiákoknak volt ilyen hajuk, mert azoknak még erős és mindig előre ugrik, illetve még nem kopaszodnak. Ezt a jelenséget hoztam össze azzal, hogy Mick Jaggernek mindig rövid volt a zakója, mert valószínűleg kinőtte. Ez az egész tehát azon alapszik, hogy nem növünk fel. Ha megnézed a XX. századi népirtásokat, ez az, amire én is azt mondom, hogy sosem akarok felnőni. Sajnos ez egyúttal a hátrányokkal való azonosulást is jelenti, bár ezt nem panaszképpen mondom. Itt ülök ötven évesen és nem is őszülök, nem festetem a hajamat! Úgy tíz-tizenöt évet elvett az életemből ez a mentalitás. Számomra szimpatikus az, ha azt mondom: nem növök fel. Azért, hogy tudálékos arccal jöjjek-menjek az emberek között és próbáljak olyan dolgokról intézkedni, amiket marhára nevetségesnek tartok?
Mondanál erre egy konkrét példát?
Például mindmáig nincs autóm. Mostanában már sokminden megváltozott az életemben és elhatároztam, hogy most már ötvenegy évesen felnőtt ember leszek és veszek egy autót. De mindig értetlenül tekintettem az autóimádó emberekre. Emlékszem, a Karthágóval voltunk Bécsben, ahol zenésztársaimnak sikerült venniük autós újságokat és mondták: odanézz, egy Mazerati! Én már akkor sem értettem, hogy ez miért érdekes. Passzív ellenállóként ilyenkor szoktam azt mondani viccesen, hogy én azért teljesen egészséges férfi vagyok két dolog kivételével: nem szeretem az autókat; a Mercedest, a bogárhátú Volkswagent megismerem, meg a Mini Morrist, mert a George Harrisonnak olyanja volt. A Forma 1-en azonnal elalszom. Az még ráadásul zúg is, tehát ahogy elkezdik, már esik is le a fejem. Szóval, nem izgatnak fel az autók. És kifejezetten – bocsássák meg nekem, akik szeretik-, de kifejezetten utálom a futballt. Az egy borzalmas dolog. Mint sportág sem túl izgalmas, jó, a világbajnoki döntőt néha megnézem, de ami körülötte tombol üzlet és imázs címszóval, az számomra förtelmes. Egyetlen esetben vagyok hajlandó megszeretni…
…ha női futballról van szó? ☺
Fotó: www.takatstamas.extra.hu
Nem, én szeretnék lenni a magyar futball szövetségi kapitánya, mert véleményem szerint ezeknek tökéletesen mindegy, hogy ki a szövetségi kapitány, én viszont még egyelőre szegény vagyok. Ennek fejében megígérem, hogy én itthon, Magyarországon fogom elkölteni a honoráriumomat. Itt fogok autót és házat venni rajta. Érteni én sem értek hozzá, de úgyis édes mindegy nekik. Tehát ezt így szeretném deklarálni, hogy ÉN szeretnék lenni a magyar futball szövetségi kapitánya. Amit ma látunk foci néven, az nyilvánvalóan agyrém, de nemcsak Magyarországon, hanem a világban is, miszerint ezt a sportágat az emberek arra használják fel, hogy össze-vissza verjék egymást. Voltaképpen gyerekkorom óta van egy, én úgy hívom: UFO-életérzésem, amikor csak bámulom az emberiséget és egyszerűen nem értem. Emlékszem az első ilyen UFO-effektusra: még iskolásként egyszer valahol Shakespeare drámákat láttam és nem értettem, hogy miért jó királynak lenni. Miért kell megölni a testvéremet azért, hogy én legyek a király? Királynak lenni eléggé fárasztó, mert akkor állandóan engem zaklatnak államügyekkel és attól kezdve engem akarnak megölni, szóval ezt az egész hatalmi izét nem értem; földönkívüli vagyok ebből a szempontból is. Emlékszem, egyszer az NDK-ban voltunk turnén valamelyik zenekarommal és a Rolling Stones előtt játszottunk. Én annyi embert addig még soha nem láttam. Volt vagy 60 ezer fő. A színpadon azt mondtam magamban, hogy most kipróbálom ezt a hatalmi tébolydát. Odakiáltottam nekik: „Hőj!”, mert nem akartam heil-t kiáltani. És akkor láttam, hogyan működnek a németek, mert visszamorajlottak: „Hőj!”. Akkor hangosabban mondtam: „Hőőőj!”, ők meg vissza: „Hőőőj”. A végén ugyanúgy ordítottak, mint Hitlernél láttam a filmeken. Ekkor arra gondoltam, hogy Úr Isten, nem, én ezt nem csinálom, ez borzalmas. Később ugyanezt tapasztaltam Phil Collinsnál a Népstadionban, de ott ironikusan, az egésznek elvéve az élét.
Ő arra kért minket, hogy csináljunk mindannyian úgy a szánkkal, mint a csecsemők: büübüübüü. Mi megtettük és olyan jó volt, mert nem volt benne agresszivitás, a mozdulat önmagát tette nevetségessé. De hihetetlen félelmetes dolog a tömeg és erre biztos rá lehet szokni, ebbe biztos bele lehet szeretni. Hála Istennek, nekem sikerült nem beleszeretnem, pedig nagyon sokszor volt alkalmam rá; hihetetlen mértékben irányítható és kihasználható a tömeg…
De, hogy visszakanyarodva az UFO-életérzéshez. Nem értem -hogy visszatérjek az eredeti témához-, miként képesek összeverni egymást az emberek azért, hogy a lila mezesek juttassanak egy gömbölyű bőrtárgyat az „A” hálóba vagy a zöld mezesek a „B” hálóba. Szóval, nekem ez annyira nevetséges és annyira szánalmas.
Ez nyilván csakis úgy lehetséges, hogy a tömeg egyik fele azonosítja magát a zöldekkel, a másik fele meg a lilákkal és akkor…
…és akkor így jól össze tudják verni egymást. Régebben más volt a helyzet. Anyukám mesélte, hogy az ő idejében édesapám az udvarlása idején azt mondta neki: a jövő pénteken színházba, a következő pénteken pedig futballmeccsre megyünk. Felöltöztek, vettek kis szotyolát és elmentek erre a közösségi eseményre. Ha az a csapat, amelyiknek drukkoltak, gólt rúgott, akkor hangosan tapsolták meg az eredményt, amikor az ellenfél, akkor viszont halkan és szomorúan. Tehát a futballmeccs egy kultúrált szórakozási forma volt. Mostanra pedig szinte nyílt agresszióvá lett az egész. A másik jellemző történetem régi családi hagyományból fakad. Apukám evezős edző volt a Fradiban. Krúdy Gyula idején még az evezős nemzeti hősként húzhatta a lapátokat és rajongtak érte a nők, ám az én kamaszkoromra, azaz a korai Kádár-rendszer idejére már csak egy megtűrt sportág lett, éppúgy mint a tenisz, mert annak idején mindkettő urizáló sport volt. Ez egyébként máig így van. Az első dolog, amit felszámoltak a Fradiban, az az evezős szakosztály volt; úgy ahogy van, mindenestől megszüntették. Pedig az evezésnek nagyon komoly európai hagyományai vannak. Én egy kissé szarkasztikusan úgy szoktam fogalmazni, hogy kajakozni az eszkimók szoktak, kenuzni az indiánok, a fehér ember meg evez. Ez persze csak buta vicc, de tudod: Cambridge, meg az angolok… szóval rém elegáns dolog evezni! Épp emiatt nincsenek eredményeink nekünk magyaroknak az evezésben. Néhány évtizeddel ezelőtt volt valahol egy ezüst érmünk, de azóta szinte semmi. Emlékszem, apám volt az edzőjük – nem azért mondom-, de ez számomra gyerekkori élmény. Az apámat akkor nem vitték ki a versenyre, mert nem volt párttag. Most nem akarom verni a mellem, de hagyományos antikommunista családból származom, beraktak helyette valaki mást, ám az ő kinevelt csapata volt, csak hát sajnos a sportot is át meg átszőtte a politika. Itthon megvette az újságot, hogy mi lehet a fiúkkal és azt sose felejtem el, hogy a nyolcadik oldalon egy körülbelül fél hüvelyujjnyi cikk volt a harminc év óta először nyert magyar ezüst éremről, míg a címlapon: a Nyékládháza legyőzte Bivalypiripócsot 3:2-re! A címlapon egy másodosztályú futballmeccs két oldalas leírása, érted? Visszautalva a családi hagyományhoz: én nagyon sokáig úsztam és vízilabdáztam a Fradiban. A magyar Nemzeti Sportuszodában nőttem fel, a Hajós Alfréd uszodában. Minden tégláját, minden kis drótdarabot, bokrot ismerek abban az uszodában. Hat éves koromtól egészen húsz éves koromig minden nyarat és majdnem minden szabadidőmet ott töltöttem. Reggel hatra mentem edzésre, onnan iskolába, az iskolából vissza edzésre, satöbbi… Nagyon kemény volt. Én tudom, hogy egy úszó vagy egy vízilabdázó mit is csinál végig pályafutása során, mondjuk egy átlagos magyar futballistához képest. Erről van egy óriási történetem, mert mások egyébként ebből élnek, nevezetesen hosszú könyveket írnak arról, hogy miért is beteg a magyar futball és milliónyi példányszámot adnak el belőlük. Én egy történetben elmondom. Ugye voltak még a szocializmusban azok a bizonyos május elsejei felvonulások. Kivittek minket Csepelre, ott felszálltunk egy buszra, amivel behoztak, majd visszavittek minket, mert közötte fel kellett vonulnia a sportoló ifjúságnak a tribün előtt. Ültünk a buszon és kérdeztük, hogy mikor indulunk már? Vízilabdások, kerékpárosok, sakkozók és más sportolók, átlagban tizennégy évesek és akkor mondták nekünk, hogy még várunk valakiket. Egyszer csak megérkezett négy-öt velünk egykorú gyerek, beleszívtak a cigarettájukba, ledobták a földre és felszálltak a buszra. Én odafordultam a mellettem ülő Miki bácsihoz (Horváth Miklós KSI-edző) és azt kérdeztem tőle, hogy kik ezek a fürdőzők? Na már most, van egy elitkultúra az uszodákban. Ha te sportoló vagy, akkor neked domború melled, hasad és széles vállaid vannak és megkülönböztethető egy másik embertípus is, akinek ezzel ellentétben beesett a melle, tehát ha oldalról nézed, akkor keskenyebb felül, mint alul, nagy pocakja van és általában cigarettázik. Nos, ez a fürdőző. Az az igazság, hogy én még addig soha nem láttam dohányozni sportolót, számomra az egész nonszensz volt. Döbbent arccal néztem tehát a Miki bácsira. Ő azt válaszolta -és ez kulcsmondat lett életem során-, hogy fiam, egy életre jegyezd meg, amit most mondok: ezek nem sportolók, ezek futballisták. Később kiderült, hogy tényleg azok... Azóta is láttam már hasonlót. Koncerteztünk valahol a hetvenes években és éppen előttünk fejeződött be a futballmeccs. Jönnek le a pályáról a játékosok, az edző bácsi meg ott áll a pálya mellett egy láda dobozos sörrel és osztogatja nekik. Hát, ha engem a vízilabdás edzőm meglátott volna sörözés közben, úgy rúg fenékbe, hogy a lábam nem éri a földet: amikor abbahagyod a sportot, fiam és elmész az egyetemre, akkor rúgsz be, amikor akarsz, esetleg rászoksz a bagóra, az már nem az én dolgom. De addig, amíg itt sportolsz, szó sem lehet róla. Majd ha megnyered az olimpiát, akkor elmegyünk és megiszunk egy üveg pezsgőt tizenöten…
Van egy másik történetem is. Megyek hazafelé és a kocsma előtt valaki nagyon ügyesen dekázik, a másik kezében pedig egy fröccs. Kérdem, hogy ki ez a dekázós alak? Visszakérdeznek: hát nem ismered? Ő X. a híres futballista. Mondom, akkor mit keres itt a kezében egy fröccsel…
Szóval, ez egy olyan mentalitás, amit én abszolút nem értek…
Fotó: www.takatstamas.extra.hu
Tulajdonképpen az eddigi beszélgetésből lejött a következő kérdésem válasza is, nevezetesen hogyan érzed magad a második ötven évben?
Nagyon jól. Dicsőség az Úrnak érte. Igen, jól érzem magam. Hála az Úrnak, egészséges vagyok, óriási feeling, hogy el tudom tartani a családomat és olyan munkám van, amit szeretek csinálni. Szerintem ez óriási áldás itt a földön. Ha feltennéd azt a kérdést, hogy mi lettem volna, ha nem zenész lennék…
Tulajdonképpen mi lettél volna, ha nem zenész lennél?
…akkor én tanító bácsi lettem volna. Tanítóképzőbe jártam először.
Miért hagytad abba?
Volt egy három hónapos szovjet turné és megtagadták a halasztási iránti kérelmemet. Azt mondták, hogy az első évben nem lehet rögtön három hónap halasztást kérni, mondtam, akkor köszönöm szépen és elmentem a turnéra. Ott dőlt el, hogy zenész leszek. De ha egyébként tanító bácsi lettem volna, akkor is zenélnék szabadidőmben. Reggel, amikor imádkozom, mindig megköszönöm az Úrnak, hogy zenész lehettem.
Mitől érzed authentikusnak a Takáts Tamás-féle bluest? Mi található benne, ami garantáltam nem fedezhető fel sok más blues zenében?
Elsődlegesen nem a professzionalizmus miatt. Én úgy gondolom, a baráti alapon való szerveződés ma már ritka a profiknál, szerintem már csak az amatőröknél létezik. Én voltaképpen az amatőr mentalitást próbáltam átmenteni a profizmusba. Én nem azért játszom valakivel együtt, mert ő a legjobb gitáros vagy basszusgitáros, hanem mert ő a barátom. Fontosabb szempont a barátság, de hála Istennek, egyúttal barátaim jó zenészek is. Amitől meg végképp rosszul vagyok, hogy legyen egy szőke, egy barna meg egy vörös hajú. Az egy egészen más műfaj…
Ebből a szempontból példaképeim egyike a Rolling Stones. Abban a bandában azért Keith Richards a gitáros, mert ő és Jagger jóban voltak az általános iskolában és kész. Nem azért, mintha ő jobban tudott volna gitározni. Én megőriztem ezt a mentalitást: mindegy, mivé válsz, a lényeg, hogy együtt játszunk, mert barátok vagyunk. A barátság pedig a koncert során lejön a színpadról. Ezért működik a dolog tizenkilenc éve. Ez az egy, azt hiszem ez az, ami a legfontosabb… Ennek vannak egyéb következményei is: például hihetetlen játékosság folyik a színpadon és mutatkozik meg a szövegekben. Szakmailag én úgy gondolom, hogy a blues zenét leöntötték itt Magyarországon egyfajta intellektuális sziruppal. Ez a fajta blues a Hobo által fémjelzett intellektuális blues, ahol a Hófehérke jön a farkassal, majd később a Piroska is... Tehát a szocializmusból itt ragadt, áttételes, művészi izé, értelmiségi felhangokkal, amely nagyon komolyan veszi önmagát, szóval, a világ megváltását magára vállaló komoly művészet. Ez az egyik blues vonal. A másik, amiben sajnos én is benne voltam és nem győzöm kimosdatni magamat megtérésem óta, hogy menjünk le a kocsmába, rúgjunk be, csináljuk meg az összes csajt, aztán menjünk haza, dögöljünk be az ágyba és aludjuk ki magunkat. Már a kezdetektől fogva én azt próbáltam lehántani a blues-ról, ami nekem a legjobban megtetszett benne: az aktualitás, akár rossz, akár jó értelemben. Ehhez máig ragaszkodom. Tehát én a dalszövegekben mindig azt fogalmazom meg, amit életem során tapasztalok. Néha koncertjeimen szoktam kicsit ironizálni, miszerint az én dalaimban hiába fogják keresni azt, hogy de jó koktélt szopogatni a riviérán, mialatt színes bőrű lányok tüllszoknyákkal legyezgetnek, mert én nem voltam még a riviérán, sőt, dupla whiskyt sem fogom meginni New York fölött, mert sem New Yorkban nem jártam, sem annyi pénzem nincs, hogy duplán igyam a whiskyt. Az én megénekelt világom például a munkahely. Van egy ilyen slágerünk: megöl a vágy, hogy velem töltsd az éjszakát és akkor rád gondolok délelőtt a munkahelyemen… Ez a fajta koncepció mostanában már kiegészült egy pozitívabb életszemlélettel is, de én ezt próbálom képviselni. A szakadt bluestól való különbözőségünk további oka a humor. A blazírt humor majdnem mindenhol fellelhető szövegeimben, kicsit néha csipkelődősen, máskor felülről ránézően, de azért résztvevő humor az. Az igazi blues zene rettenetesen tud szenvedni is és én nem vagyok hajlandó olyan rettenetesen szenvedni. Ebből a szempontból áruló blueser vagyok. Szoktunk azzal is viccelődni, hogy antibluest írunk: nem kell korán kelnem, van munkám és hűséges hozzám a feleségem. Ez az antiblues.
Fotó: www.takatstamas.extra.hu
Ha a ti blues zenétek és a szöveg ennyire életszagú és aktuális, akkor mi a dirty blues?
Én akkoriban az East-ből jöttem át. Szokták mondani, hogy minden öndicséret büdös, de véleményem szerint technikailag és tartalmilag is európai színvonalú, nagyon míves zenekar volt. Egyrészt nagyon tehetséges zenészekből állt, másrészt meg olyanokból, akik hajlandóak voltak mütyürkézni. Ez azt jelenti, hogy akár két napig is csináltunk egy dalt a stúdióban és ha nem sikerült, az se volt baj. Nagyon míves, és türelmes emberek születésüktől fogva: Pálvölgyi Géza, a Skorpióban volt előtte, közben pedig az Eastben, ő írta a Charlie szövegeit, Mozart Péter, aki egy kicsit merev ember, de szakmailag rettenetesen jó. No és Dorozsmai Petiről mindenki tudja, hogy milyen kvalitású dobos. Aztán a gitárosok: Karácsony Jancsi és Tátrai Tibi, mindketten nagyszerű zenészek. És csináltunk egy magyar lemezt, aztán meg egy angol úrnak és komoly szakmai sikereket értünk el. Ennek ellenére totális anyagi kudarcba fulladt a dolog. Azt szoktam mondani: az East volt az a zenekar, amelyet mindenki szeretett, de senki nem vette meg a lemezét, ami nyilván túlzás, de azért találó megállapítás. A kudarc láttán azt mondtam, hogy ennyi felesleges míves munka után én most csinálok egy olyan zenekart, amelyben mindent elölről kezdek: vettem egy NDK-s pergődobot, ilyet úttörőboltokban lehetett kapni, a Dorozsmaitól kértem egy darab lábdobot lábgéppel, valahonnan szereztem egy cintányért és kész. Aztán kaptam még egy alsó tamot is, mert valamelyik számban hiányzott, de mondtam, hogy nincs felső tam és több cintányér, mert az már kispolgári csökevény! Továbbá a színpadon előretoltam a dobfelszerelést. Egyébként gyerekkori vágyam volt a dobolás, én sose akartam énekes lenni, csak szegények voltak a szüleim és nem volt pénzünk dobfelszerelésre, ezért úgy gondoltam, hogy énekelni a legolcsóbb. Szóval, teljesen puritán, szinte lecsupaszított hangszerekkel nekifogtam a dirty blues stílusnak. A dirty szó tehát az én értelmezésemben minden szofisztikától és kiműveltségtől mentes, szinte ösztönös zenélést jelent. Én felvállaltam, hogy akár hamisan is játszunk és ilyen egyszerű eszközökkel, de őszintén. A szónak sajnos egyúttal van erkölcsi értelemben elítélő jellege is, ám ettől a felhangtól én a megtérésem óta elhatárolódom.
Ha már az éneklésnél tartunk; Te is úgy látod, hogy mi nem vagyunk egy énekes nemzet?
Nagyon érdekes a kérdés, igen, szerintem ez magyar sajátosság. Szerintem ez valahol a pedagógiában gyökerezik vagy a társadalmi sztereotípiákban. Nem egyszer láttam, hogy a kisgyerek a buszon énekelni kezd, mert az embergyerek születésétől fogva hajlamos erre; talán előbb énekel, mint beszélne. A magyar pedig rászól a gyerekére, hogy ne énekeljen. Ott egyszer és mindenkorra agyon is verte az éneklési kedvet. A támadás második hulláma az általános iskolában csap le. Bejön az énektanár néni az órára. Általában nincs neki férje vagy éppen most hagyta el őt, lyukas a cipője, nagyon ideges és elkezd neked olyan zenéket mutogatni, amihez semmi közöd.
Igen, erről én is írtam egy rövid kritikai értekezést a Kritikai fórum című fejezetemben…
Utána pedig felszólít, hogy most tessék énekelni! Bár meglehet, hogy ebben van valami néplélek is, mert azt vettem észre, hogy a germánok és a szlávok bár ölik egymást, de olyan szépen énekelnek két szólamban még részegen is a kocsmában. Ha egy hagyományos templomba bemész, ott is úgy húzzák, mintha a dallam fájna a magyar embernek. Szerintem ennek oka a szabadsághiány, mert az ember önfeledt énekkedvéhez elengedhetetlenül szükséges a szabadság életérzése. Ez sajnos a magyarok többségének nincs meg. Én egy olyan utolsó generáció vagyok -és ez óriási dolog, mert hatalmas tőkeerő-, akinek szülei megismerkedtek egymással huszonvalahány éves korukban, összeházasodtak és életük végéig boldogan éltek egymással. Apám abszolút apolitikus ember volt s mint ilyen –én egyre jobban úgy látom-, hogy szabad. Képes volt felállni a Fradis nagygyűlésen, hogy gyerekek nem kéne hazavinni a benzint. És akkor mindenki el kezdett morogni, hogy Takáts, üljön már le, legyen szíves! Ilyenkor anyám otthon ordított az apámmal: hogy lehetsz ilyen hülye! De a hétköznapi tányércsörömpölést leszámítva életük végéig nagyon szerették egymást.
Fotó: www.takatstamas.extra.hu
Szüleid élnek még?
Nem, édesanyám költözött el később erről az árnyékvilágról nyolcvan évesen, szépen és gyorsan. Ha lehet ilyeneket kívánni, akkor valahogy így kéne csinálni. Hihetetlen kegyelemben ment el. Anyám részéről kaptam egy kis klasszikus zenei műveltséget. Ő nagyon szerette Bartók Bélát és Sztravinszkijt. Apám pedig jazz-mániás volt, amely akkoriban komoly ideológiai kiállásnak számított. Apukám mesélte, hogy Magyarországon óriási jazz-élet tombolt, csak a jazz-zenészek nagy része zsidó volt. Hatvan százalékukat kiirtották a németek, a maradék negyvenet meg a Rákosi vitette el a gulágra vagy disszidáltak ötvenhatban. Sajnos elmentek, mert ez egy élhetetlen ország. Az apám otthon, sistergő rádión Duke Ellingtont hallgatott...
Én tehát Duke Ellingtonra és Charlie Parkerre eszméltem. Anyám meg dúlt-fúlt, hogy az apád teljesen hülye, mert amikor itt voltak a németek, az amerikaiakat imádta, aztán jöttek az oroszok, akkor is. Biztos, hogy onnan azért átjött valami szabadság-feeling…
Igen, később az amerikaiak is bevallották, hogy a jazz-zene szabadságával higították a kommunista ideológiát…
Gyerekkori alapélményem a rádió zöld macskaszeme a sötétben, én a szüleim közé bújva, miközben mindhárman Charlie Parkert hallgatunk.
Apám fizikailag rosszul érezte magát az indulószerű csasztuskáktól. Ez az iszonyat bennem is tovább él az acid-house műfaj irányába, illetve minden olyan zenei stílus felé, amely ritmusában az indulóra hasonlít.
Igen, ezt olvastam Rólad egy korábbi riportban.
Ezért a gépzenét sem bírom igazán, a cigányzenét sem, a klezmert sem, Isten bocsássa meg nekem mindezt. Egyszerűen az „ucca-ucca” ritmusképlettől rosszul vagyok. Nekem a swing jön be. Én mindennél jobban gyűlölöm a katonaságot, katona sem voltam, de ahogy az amerikai katonák megfordulnak, az olyan elegánsan laza. Azok swingesen fordulnak meg, míg a németek kockásan, iszonyú pedánsan…
Visszatérve az énekléshez: nem titok, hogy én járok a Hit Gyülekezetébe. Az egyik idősebb kereszténnyel néztük a fiatalokat: ezek már jól énekelnek és jól fogják a gitárt. Tudod miért? Mert van szabadságélményük, mert szabad emberként nőttek fel. Azt hiszem, ez a felszabadultság legjobban az éneklésben jön ki. Ez az egész egyébként Amerikából származik, az ottani színes bőrű gyülekezetekből. Elvis Presley világi karrierje előtt újjászületett keresztény volt. Az már megint más probléma, hogy sikerei után ráugrottak a csajok, ilyenkor aztán sokan szét tudnak esni, ha nincsenek felkészülve rá. Lásd a legutóbbi esetet Whitney Houstonnal. Kapott egy jó kis férjet: csak ezt a kis fehér port kóstold meg! Ma Whitney már romjaiban hever…
Ezek szerint az éneklés felszabadulás?
Nem, fordítva. Csakis a felszabadult ember tud énekelni. Az elnyomott szorongva énekel és nem jön ki belőle rendesen a hang.
Mint sikeres rockzenész, Te is megjártad már a poklok útját…
Igen.
Fotó: Császár Márta
Törvényszerű-e ez ebben a szakmában bizonyos szint felett vagy csak tévedések vígjátékának az eredője?
Én úgy gondolom, hogy törvényszerű. Először az kell, hogy megtaláljon az Úr téged, másodszor, hogy én a megkeresésre igennel válaszoljak, de még azután sincs minden elrendezve, mert utána is lehet nagyot bukni. De addig teljesen törvényszerű. A problémát az ellenkező oldalról, azaz a világi részről szeretném megvilágítani. A világi ember azt mondja magában: én nem hiszek abban, hogy van célja az életemnek itt a földön, hogy vannak fontosabb dolgok is a havi keresetemnél, a foci VB-nél és a testi élvezeteknél. Ebből következően törvényszerű a hedonizmus és az erkölcsi fertő. Ez egyébként nemcsak rockzenészeknél van így. Tudok arról például, hogy köztiszteletben álló, egyetemet végzett értelmiségiek, egyúttal többgyerekes családapák közösen bérelnek lakást, hogy felvigyék oda a csajokat. A rock and roll-guruk ebben a vonatkozásban legalább őszinték, mert ezt ki is hirdetik a színpadról, míg persze a nyakkendős ráadásul még képmutató is. De este azért elmegy és jól berúg vagy belekóstol a marihuánába a házibulin. Persze ők ezt másképp hívják: közösségépítő kirándulásnak, ahol aztán biblikusan fogalmazva alaposan keresztbe „ismerik” egymást. Utána hetven évesen berakják a kukába, megeszik a kukacok és jó napot. Na már most, ha ez így van, akkor életünk rövid ideje alatt minden tortát fel kell zabálni, minden alkoholt meg kell inni és minden lányt el kell kapni. Én értem ennek a mechanizmusát, sőt évtizedekig műveltem is.
Ez alól nincs kibúvó a világiak számára?
Nincs, ez törvényszerű. Ezenkívül még lehetnek értelmesen kitűzött világi célok is, például a szabadságért való küzdelem. Valójában ezt sem értettem soha: Adolf Hitler bevonult Párizsba. Ez most jó neki, Párizs ettől német lesz? Vagy elfoglaltuk Erdélyt. Én mindig arra gondolok, hogy ha elfoglalom a szomszéd kertjét, akkor azontúl nekem kell azt takarítanom. És ha elromlik a kerítés, azontúl nekem kell drótoznom. Ellenben ha jóban vagyok a szomszéddal, át tudok menni hozzá, a szó nemes értelmében megiszunk egy pohár borocskát, utána pedig ő jön át hozzánk kávézni. A saját részén ő nyírja a füvet, innen meg én és minden békességben van. Ha elfoglalom a szomszéd kertjét, akkor attól kezdve nekem kell nyírni a füvet? Vagy igába hajtom őt rabszolgának és jól megverem, ha nem azt teszi? Akkor viszont állandóan tornáznom kell, hogy izmos legyek a fizikai fenyegetés fenntartása miatt? Ilyenkor nem értem az emberiséget, legfőképpen azt a részét, amelyik hatalomra és vagyonra törekszik. Ahogy Paul McCartney mondta: „Meg ne mondjátok a királynőnek, hogy gazdagabb vagyok nála! Az az igazság, hogy nagyon sok pénzem van, de nekem is csak egy fenekem van is WC-n való üldögélésre.” Ez másképp megfogalmazva azt jelenti, hogy mire jó az egész hatalom és pénz körüli hőzöngés…?
…mert bizonyos szint felett már úgysem tud mit kezdeni vele az ember…
Igen. Persze én is szeretnék jobban élni, például venni egy családi házat, ahol kifekhetek a napra. Már van egy kis telkem, de szeretnék ott egy pincét kialakítani, ahol lehet zenélni. Nyilván vannak földi vágyaim is, de hiányától nem leszek sem depressziós, sem agresszív.
Fotó: Császár Márta
Hogyan lehet kivédeni ezt a fajta haszonelvű életszemléletet, ha egyáltalán ez lehetséges? Világi ember ezt ki tudja védeni egyáltalán?
Szerintem nem. Persze, nyilvánvalóan vannak kivételek. Most elképzelem a híres tudóst, aki ugyan nem tért meg, de éjjel-nappal a padlásszobájában dolgozik az emberiség jövőjének jobbátételén. John Lennon is kihirdette a világbékét Isten nélkül és rövid ideig még működött is, viszont hosszabb távon már kudarcba fulladt. Nálam egyrészt szellemi élmény volt a megtérés, másrészről objektív dolgokra adott magyarázatot. Egyszerűen megmagyarázott végre olyan dolgokat, amelyek évtizedekig hevertek előttem értetlenül. Miután elolvastam a Bibliát, egy csomó dolog úgy állt össze, mint a puzzle. Addig csak részleteiben láttam az igazságot, utána viszont már átláttam az egészet. Sajnos azért tudok nehezen megtéríteni más embereket, mert észérvekkel teszem, tudniillik számomra az egész annyira logikus. Mert én nemcsak elhiszem, hogy Jézus Krisztus meghalt értem a kereszten, hanem látom annak Isteni logikáját is, mert szerintem Isten törvénytisztelő és törvényes keretek között így játszotta ki az ördög jogait. Mert hogy az ördög szerzett jogokat ezen a földön, az biztos, elég csak rápillantani erre a globális erkölcsi nyomorra. Ez ugyanolyan, mint annak idején az oroszok behívása. Az oroszok csak úgy nem jöhettek be, be kellett őket invitálni, hogy ugyan legyenek már szívesek elnyomni minket. Ezek tehát jogi dolgok. Hihetetlen kaland ilyen szempontból a Biblia, már harmadszor olvasom és mindig mond valami újat.
Ebből következően, mire figyelmeztetnéd a mai fiatalságot, akár még a világi részt is?
A világi részre nem nagyon látok megoldást. De mostanában nemcsak feléjük, mindenki felé egy hihetetlen támadássorozat indult: a cél puszta személyiségünk. Egyrészt beolvasztó, másrészt pedig romboló támadás ez. Megpróbálja teljesen elvenni maradék emberi céljainkat is, teljesen a fogyasztásra koncentrálva. Ez hihetetlen mértékű átverés. Én arra figyelmeztetnék innen mindenkit, hogy ne egyék meg az anyatejjel, az X. energiaitallal, az instant levesporokkal együtt ezt a manipulációt. Volt egy visszatérő képem már óvodás koromtól kezdve: én fél óráig építem a kis kockavárat, odajön a rossz gyerek, belerúg egy jó nagyot és összeomlik az egész. Sajnos úgy van berendezve a világ, hogy rombolni sokkal könnyebb, mint építeni. Miért? Mert a világban az ördög uralkodik. Számomra ez teljesen egyértelmű. Ha a dolgokat csak úgy hagyjuk megtörténni, akkor azok tönkre fognak menni. Ez törvényszerű. Oda kell tehát figyelni, mert ha csak úgy hagyod magad sodortatni az eseményekkel, akkor az biztos pusztulásba visz. Én vagyok erre a legjobb példa. Én a 25. órában kaptam a hívást. Valahol részegen fetrengtem, fölém hajolt egy régi barátom, aki szintén ugyanúgy csinálta annak idején és azt kérdezte: te ezt meddig akarod csinálni? Azt válaszoltam, hogy már nagyon unom az egészet. Ez volt a konkrét párbeszéd. Én bárhová lemegyek, rögtön azzal nyitnak: Tamás, mit iszol? Ha én mindazt meginnám, amit ők, ha nem fejtenék ki tudatos ellenállást, akkor már régen halott lennék. Ez egy példa arra, hogy ha én nem állnék ellene a kísértéseknek, akkor egy hájas, alkoholista, parázna homokos lennék. Ám egyszerűsíthetem is mondandómat a materialista fiatalok felé: nézzék meg ötödszörre is, mit fogadnak el, nemcsak anyagi, hanem szellemi értelemben. Kezdve a japán rajzfilmeken keresztül, egészen a buli-mantra-hantáig. Mellébeszélés és mindenkit felzabálás: hát ez a materialista kultúra.
Fotó: Császár Márta
Erről van egy másik jellemző történetem is. A múltkoriban beléptem egy benzinkút pénztár-pavilonjába és rögtön jobbra gyerekmagasságban gusztustalan pornóújságokra lettem figyelmes. Ezt azonnal fennhangon kikértem magamnak, elsősorban a gyakorló családapa jogán. Az eladók először próbáltak mellébeszélni, mire kértem a panaszkönyvet, amibe bele is írtam. Néhány hét múlva megint arra vezetett az utam és láss csodát: az újságok jóval feljebb kerültek, egyúttal a panaszkönyvben megköszönték értékes észrevételemet. Hát így kell küzdenünk a minket ért rossz hatások ellen…
Saját életed tapasztalataiból merítve hogyan neveled a gyermekeidet? Mit tartasz az ő életükben fontosnak és mitől próbálod megóvni őket?
Az Úr kezében vagyunk mindannyian. Rájöttem arra, hogy a gyerekek nem azt csinálják, amit mondunk nekik, hanem azt, amit látnak tőlünk. A gyereknevelés nálam ott kezdődik, hogy magamat kezdem nevelni. Például: fiam, szájon váglak, ha rá mersz gyújtani! Apád ugyan egyik cigit a másik után szívja, de ha téged meglátlak cigarettázni, úgy megcsaplak, hogy a fal adja a másikat! Ez semmire nem jó. Szinte biztos, hogy a gyerek dohányozni fog.
Tehát példamutatás…
Így van. Ez az egyik. A másik meg a gyerekeimmel kialakított közvetlen kapcsolat. Én tulajdonképpen semmitől sem tiltom el igazán gyerekeimet, hanem inkább megpróbálom őket a lehetséges következményekről tájékoztatni, még akkor is, ha láthatóan még nem értik a dolgot. Amikor három évesek voltak és azt mondták: apa, gyere és nézzük meg ezt a mesét, akkor én vettem a fáradtságot és leültem velük mesét nézni. Mikor láttam, hogy a mesében sok borzalom van –mert a mai mesék már csak ilyenek-, akkor azt mondtam: ez gáz, ez nem jó, ezt ne. A másikról pedig: ó, de aranyos! Tehát rögtön értékeltem nekik a látottakat és mindig igyekeztem nagyon becsületesen tenni azt, sőt, figyelembe venni az ő szempontjaikat is. Úgy látom, ez megéri. Tehát, a felnőttkor megalapozása nagyjából hároméves korban kezdődik. Lehet, hogy még előbb. Szóval nagyon fontos, hogy én a gyerek nyelvén beszéljek és hogy megpróbáljam neki magyarázni a világ történéseit. De nem úgy, hogy ez gáz, mert különben szájon váglak, hanem elmondom azt is, miért gáz. Ugyanígy vagyok a csúnya beszéddel. Nem is beszélnek csúnyán gyerekeim. Egyszer azonban az óvodából hazajőve egyikük mondott egy csúnya B betűs szót. Kérdem: te ezt hol hallottad? Se anyád, se én nem beszélünk így. Azt mondja, bent a Pistike mond ilyeneket, tudod, aki futballozni jár. Ez az óvoda: futballozni jár és már tud káromkodni. Na, mindegy, ennyit a futballról. Mondom neki, gyere ide. Akkor nagyon eltorzult a fejem, elkomolyodtam és felszólítottam, hogy üljön le. Meglehet, nem volt jó keresztény kiindulópont, de akkor azt mondtam neki: kétféle ember van. Vannak a jó fejek, ezek vagyunk anyukád és én, mi nem beszélünk csúnyán. Aztán vannak a bunkók. Egyszer volt egy trolivezető bácsi és rohantunk babakocsival, hogy elérjük a buszt, toltam az öcsédet és a vezető bácsi az orrom előtt becsukta az ajtót. No, ő a bunkó. Meg aki verekedni akar és elveszi a játékaidat. Fiam, az egy dolog, hogy ha meghallak csúnyán beszélni, úgy váglak szájon, hogy a fal adja a másikat, de te ne ezért ne beszélj csúnyán. Ezt így mondtam el neki, ő is nevetett rajta. Te arra legyél büszke, hogy nem vagy bunkó és nem beszélsz csúnyán…
Én nem vagyok híve annak, ha eltakarjuk gyerekeink szemeit. Előbb-utóbb úgyis észreveszi a jelenséget, mert sajnos ma Magyarországon itt tart a magyar média. Én liberális típus vagyok sok mindenben, igenis hiszek a szabadságban, amely talán a legfontosabb tényező, de igenis lehet és kell szabályozni, hogy délután hat órakor egy transzvesztita arról tart élménybeszámolót, hogy miként operáltatta magát nővé, illetve hogyan lett homoszexuális. Nem érdekel minket, de sajnos mutatják, sőt, ma már ott tartunk, hogy csak ilyeneket mutatnak. Ha meg akarsz nézni egy világi szempontból értelmes filmet, akkor éjjel tizenegyig fent kell maradnod a kezdéshez. A hatéves gyerekemnek pedig el kellett magyaráznom, hogy mi a homoszexualitás (P.L. megjegyzése: Tamás itt erőteljesebb szót használt…) -bocsánat, de most nagyon fel vagyok háborodva-, mert ezt kiabálják az arcunkba a televízióban. Előugrik egy ipse és azt mondja: drágám, ezt neked hoztam. Elővesz egy rózsaszálat és a fiú letérdel egy másik fiú elé! Mindez délután négy órakor a magyar televízióban. És akkor megkérdezi a fiam, hogy most mi ez. És akkor mondom, hogy ez az, amikor két férfi szereti egymást. A válasza: de nekem is van barátom. De nem úgy, hanem az egyik úgy csinál, mintha lány lenne. És miért csinál úgy, mintha lány lenne? Bolond? Hát mondom, igen, sajnos az, fiam. És ezt kell elmagyaráznom. Nagyon fontos, hogy soha nem szabad azt mondani a gyereknek: te ezt még nem értheted. Nem, én leülök, bár néha fárasztó és addig nem tudok dolgozni, de elmagyarázom a problémát a gyerekeimnek. Én úgy látom, hogy mindez beválik.
Megjegyzem: nemcsak a hétköznapok, hanem a közélet prominens szereplői is egyre alpáribbak. Ez leginkább durva politikai és személyes stílusban mutatkozik meg és ez számomra tűrhetetlen, elvégre valamilyen szempontból ők a társadalom vezetői, tehát elsősorban viselkedésükkel, másodsorban hiteles szavaikkal kéne irányt mutatniuk.
Összefoglalva a fentieket: ha nincs meg az egymás iránti tiszteletünk, legfőképpen ha nincs meg a család tisztelete, -ehhez még kereszténynek sem kell lenni, a feltételezés egyszerű logikai alapon áll-, ha nincs meg mindez, akkor szétesik az egész. A szellemi és lelki durvaság szét tudja bomlasztani a társadalmat. Ez az én véleményem.
Még világi szempontból is érthető és logikus. Akkor feltenném a két utolsó kérdést: milyen további terveid vannak?
Jó lemezeket készíteni. Egyébként a kérdés időszerű, mert éppen most készül az új nagylemezünk és nagyon jól fog sikerülni. Ezzel párhuzamosan megszabadultam a dirty szótól. A dalok nem Istenhez szóló dicséretek lesznek, de már harmonizálni fognak a hitemmel.
Az interjú végén, kérlek válasz magadnak egy mottót, egyfajta ars poeticát, amely a lehető leghitelesebben sűríti össze a fent elmondottakat.
Lehet a Bibliából is?
Tamás, ez a Te interjúd…
Rendben, akkor azt választom, ami otthon, az ajtómra is ki van írva: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiket, és dicsőítsék a ti Mennyei Atyátokat.” (Máté 5,16)
Köszönöm a beszélgetést és mit is mondhatnék erre: Halleluja!
Fotó: www.takatstamas.extra.hu
Pénzes László