Beszélgetések
Pavlovits Dávid - "Hat húron pendül..." - Tóth Linda
Pavlovits Dávidot itthon kevéssé ismerik, de ez önmagában nem jelent semmit: a harminckét éves zenész nevét ma Európa és Amerika legrangosabb hangversenytermeiben jegyzik. A klasszikus gitár mestere a Szegedi Nemzetközi Gitárfesztivál megalapítója és művészeti vezetője, tanít a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán, emellett mesterkurzusokat tart külföldön is – az általa beszélt hét nyelv bármelyikén.
Tizenhét évesen kezdtél gitározni: ezt valahogy úgy tudom elképzelni, hogy a tinédzser srác leül Beatles-dalokat pengetni…
Én sem a komoly műfajjal kezdtem: a gimnáziumban rockzenekart alapítottunk. Amikor aztán elkezdtem zeneiskolába járni, akkor fedeztem fel, hogy milyen darabok vannak, és gitáron milyen sok ujjal lehet játszani! Egyre több fantáziát láttam benne, és végül kikötöttem a komolyzenénél.
Hogyan viszonyulnak a magyar zenekedvelők a klasszikus gitárhoz?
Magyarországon a gitár mint klasszikus hangszer hiányzik a koncertéletből, és csak elszórtan van tábora.
Hatalmas sikert aratott a tavalyi (2005)
tengerentúli turnéd: a New York-i Carnegie Hallban ovációval fogadott a
közönség. Milyen volt az itthoni visszhang?
A magyar lapok nem reagáltak a Carnegie Hall-estre. Miután hazajöttem,
tartottam egy szólókoncertet Budapesten, amelyre zenekritikusokat is meghívtam.
Egy kivételével senki sem jött el. A jelenség okai igazából nem a gitárral
kapcsolatosak. Megtörténhet ez akár egy zongoristával is, aki nincs itthon benne
a „pesti krémben” – lehet, hogy külföldön a legnagyobb termekben játszik, de nem
biztos, hogy itthon foglalkoznak vele. Négy-öt éve a fővárosban élek, de mivel
nem ott nőttem fel, ezért nem ott alakult ki a fiatalkori ismeretségi köröm. A
magyar klasszikus zenei pálya úgy működik, hogy a Zeneakadémiára jársz, vagy
legalább a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, és korán kiépülnek a
kapcsolataid. Ez kívülről szinte megközelíthetetlen.
Nem elég meggyőző a nyilvánvaló tehetség, a külföldi elismerések?
Legjobb példa erre a Keller Vonósnégyes. A komolyzenei szakma nemzetközi jegyzékében az első tíz között tartják számon őket, a legnagyobb lemezcégekkel van szerződésük, évente játszanak a Carnegie Hallban és Európa legrangosabb termeiben, a legnagyobb fesztiválokon. Magyarországon két-három évente egyszer halljuk őket. Ez a beszűkült szemlélet igen lassan változik. A főiskolákon már régóta van gitártanítás, de erőteljesebb fellendülés csak az utóbbi évtizedben tapasztalható: egyre több tehetséges növendék és jó tanár bukkan fel. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Magyarországon a gitáros szakma borzasztóan megosztott. A főiskolai tanárok több évtizedre visszamenő konfliktusok miatt nem beszélnek egymással, sőt a diákjaik is elszigetelődnek egymástól.
Tehát olyan is elképzelhető, hogy azt mondják egy diáknak, ne menj el Pavlovits koncertjére?
Nem mondják, de ha mégis elmegy, akkor könnyen úgy érzi, hogy elárulta a tanárát. Ez egy egészen extrém helyzet.
Márai Sándor azt írta a naplójában, hogy napi nyolc-tíz óra olvasásra van szüksége ahhoz, hogy másfél órát jól tudjon írni. A zenészeknél hogy van ez?
A komolyzenészek elég nagy része nem hallgat zenét, pláne komolyzenét. Viszont ha valaki ezt megspórolja, annak egyszerűen hallatszik a játékán. Nem tud kommunikálni a zenéjével.
Az amerikai turné után azt nyilatkoztad, hogy az elmúlt években érettebbé,
kiforrottabbá vált az előadásmódod. Hogyan, milyen hatásokra alakul a stílusod?
Ez egy természetes érési folyamat. Amikor valaki már tizenöt éve zenél, akkor ha találkozik egy darabbal, abban az egész zenetörténetet látja. Nyilván az is hat a stílusomra, hogy sokat utazom és sok mindenkit hallgatok. Azt tudni kell, hogy Magyarországon hihetetlenül „tudós” zenei hagyomány él. A legjobb muzsikusaink mögött hatalmas műveltség és hozzáértés van, ugyanakkor megvan a veszélye, hogy ez az erősen intellektuális hozzáállás agyonnyomja az ösztönöket.
A barokk daraboktól kezdve az ismertebb flamencón át a kortárs művekig sok
mindent játszol. Mi áll hozzád a legközelebb?
Ez szinte évente változik. Nagyon élvezem Henry Purcell műveit, aztán az olasz virtuóz, Scarlatti csembalódarabjait, vagy a kései Liszt-zongoraműveket, amelyek gitáron előadva gazdag hangzásúvá és izgalmassá válnak. A modern zene pedig tele van ritmusokkal, virtuozitással, és a hallgatóság ezt szereti.
(Forrás: Hetek)
Pénzes László