Beszélgetések
Edvin Marton - Hegedűs a csúcson - Zsurkán Mariann
Százmilliók láthatták, hallhatták magával ragadó hegedűjátékát a torinói olimpia műjegén. A világhírű zenészt – szokás szerint – Magyarországon éri a legtöbb kritika, irigy megjegyzés. Élettörténetét megismerve azonban kijelenthetjük: Edvin Marton bőségesen megfizette a siker árát.
Az idei torinói téli olimpián szó szerint te is a jégen „táncoltál”. Milyen érzés volt 280 millió ember szeme és füle láttára hegedülni?
Az én forrásaim szerint legalább 500 millióan követték a záró gálaműsort. Nagyszerűen éreztem magam. Ha jól tudom, magyar zenész még nem játszott ennyi ember előtt.
A komolyzene és a könnyűzene határán mozogsz, úgynevezett „crossover” műfajban. Ez mit jelent a te esetedben?
Instrumentális dallamvilágot ötvözök a mai, modern pulzáló ritmussal. A New York-i Juilliard School of Music-ban, a világ talán legjobb zeneiskolájában volt egy DJ-szakos barátom, neki köszönhetem, hogy megéreztem ezt az új stílust. Én egy 21. századi hegedűs vagyok, aki ma gondolkozik, ma érez, s ezt akarom kifejezni a színpadon is. Ma digitális, elektronikus hangszerek állnak rendelkezésünkre, amiket használnunk kell, hiszen ezek tükrözik a jelenkori életérzést. Ha Mozart most élne, biztosan ő is ilyen zenét játszana. Minden zeneszerző újított a maga korában, ha nem tették volna, talán ma is gregoriánt, vagy Lassus műveit énekelnénk. Műfajomon belül annyiban vagyok más, hogy én nem csak reprodukálom a dalokat, hanem vannak saját feldolgozásaim, illetve szerzeményeim, olyan stílusban, amit fel merek vállalni.
Miről szól ez a zene?
A zene mindig érzelmekről szól. Persze, sokféle műfaj van, és én a show, a szórakoztató zene irányába indultam el. Ez sok mindenből tevődött össze: a Szovjetunióban a szigorú technikát és a kemény hangzást tanultam meg, Bécsben és Budapesten lágyult a hangzás, európaibb lettem, New Yorkban pedig a show-elemek fontosságára jöttem rá.
Sokszor elmondtad már, hogy nálatok „családi vonás” a hegedülés, így neked sem volt más választásod. Kényszerpálya volt?
Ez nagyon régen kezdődött. Óvodás korban szerelmes lettem egy lányba, és azon gondolkodtam, hogy szerenádot kellene neki adni. A szüleim buzdítottak, hogy a hegedű egyébként is legközelebb áll a szívemhez, így rövid időn belül eljátszottam neki a Süss fel napot, amiért puszit kaptam. Úgy gondoltam, nem is olyan rossz ez a hegedülés.
Meddig volt ilyen rózsaszínű a kép?
Még akkor is az volt, amikor nyolcéves koromban felvételiztem a moszkvai Csajkovszkij Központi Zeneiskolába, ahol 500 gyerek közül egyet vettek fel. Ez a Szovjetunió kollégiummal egybekötött központi zeneiskolája volt, ahová csakis a különleges tehetségek kerültek be. Gondolj bele, egy 250 milliós országban annyi gyerekből engem vettek fel. Ez számomra kisebbfajta csoda volt, mivel nagyon távoli helyről, Kárpátaljáról, Nagyszőlősről származom, ahol általában a gyerekek annyit tudnak a zongoráról, hogy három lába van.
Nyolcévesen 1700 km-re az otthonodtól, hogyan élted túl ezt az időszakot?
Napi két órát utaztam HÉV-vel mínusz 25 fokban. Tizenhatan voltunk egy szobában, ráadásul 9-14 évesek között, akik arra kényszerítettek minket, hogy mossuk a zoknijukat, takarítsunk utánuk. Sőt, ha gyakorló termet akartunk, hajnali ötkor kellett kelni. Szörnyű körülmények voltak, és annak ellenére, hogy rossz volt a koszt, mindig repetát kértem, hogy ne legyek éhes. Édesanyám mindig sírt, amikor erről írtam. Karácsonykor és nyári szünetben látogattam haza.
Nagyon kellett szeretned a hegedülést, hogy ilyen körülmények között
megmaradj. Milyen szenvedély hajtott téged nyolcévesen?
Ezt csak azok értik meg, akik a volt Szovjetunióban éltek. Gyakorlatilag minden ember álma az volt, hogy kijusson külföldre, de erre csak a sportolóknak és a zenészeknek volt esélyük. Sokszor sírva néztem az ablakból a focizó társaimat, de én nem mehettem ki, mert gyakorolnom kellett. Úgyhogy elmondhatom, gyerekkoromban fizettem meg a mostani sikereim árát.
Hány évet töltöttél Moszkvában?
Nyolcat, 17 éves koromig, majd ugyancsak ösztöndíjjal Magyarországra jöttem, szintén kollégiumba, de ott már csak hatan voltunk egy szobában. Ennek a „soklakiságnak” annyi előnye van, hogy egyaránt beszélek oroszul, magyarul, németül és angolul.
Többnyire úton vagy. A család hogyan viseli a hiányodat?
Már megszokták. Szüleim boldogok, hogy megtaláltam az életcélomat. Nagyon szeretek utazni, bár a ki-be pakolás mindig lefáraszt. Ugyanakkor a legnagyobb örömmel mindig Ferihegyen szállok le.
Régi egyetemista társaid szerint mindig is a saját bűvkörödben éltél. Ez mit takar?
Talán azt, hogy nem csak a kötelező órákra mentem el, hanem mindig többet akartam. Egy napom se telt el úgy, hogy valami többet ne csináljak, például nyelvet tanultam. Nyilván nehezteltek a társaim, hogy nem volt időm rájuk és a bulikra.
Vannak álmaid?
Nincsenek. Szeretem a klasszikus zenét, mégsem az az életcélom, hogy még huszadszor is eljátsszam a Mendelssohn-hegedűversenyt. Leginkább az foglalkoztat, hogy miként lehetne a saját egyéniségemet is belevinni abba a zenébe, amit játszom. Csak annyit szeretnék, hogy színpadon lehessek minél tovább és minél többet. Ez egy állapot, a lelki boldogság állapota. Vannak fellépéseim, új dallamokat írhatok, ez éltet. Ami a jövőt illeti, mindenképpen szeretnék családot, gyerekeket, akiket jóra nevelhetek. Szeretném átadni a tapasztalataimat, hogy a gyerekek még többet és kreatívabban élhessenek.
Számodra mit jelent a siker, a pénz?
Engem maga a játék motivál. Ha csak pénzt akarnék, akkor inkább vennék egy pohár-fröccsöntő gépet. Nem mondom, fontos a pénz, mert a villanyszámlát nekem is ki kell fizetnem.
Ha nem lenne a zene és a hegedű, mivel foglalkoznál?
Fogalmam nincs. Én ehhez értek.
(Forrás: Hetek)
Pénzes László