Pénzes-féle Gitáriskola - Beszélgetések - Demjén Ferenc

Beszélgetések

Demjén Ferenc - "A közönség érezhető..." - Gesztesi Márta

Demjén Ferenc - "Ezzel még tartozom..." - Gesztesi Márta

Demjén Ferenc - "A közönség érezhető..." - Gesztesi Márta

„Számomra a művészetnek az alapja, hogy az állóvíz kicsit megmozduljon, és hullámot verjen. Például itt van a rockzene, ami képes volt megváltoztatni generációkat” – vallja lapunknak adott interjújában Demjén Ferenc sokszoros gyémántlemezes előadóművész. Az ismert rockzenész őszintén beszél a politikához való viszonyáról, arról, hogy miért éppen éjjel születnek a slágerei, és hogy kik is az „elveszett gyémántok”.

Fotó: Gesztesi Márta

Lassan tradícióvá vált, hogy minden évet egy nagy koncerttel zártok. Hogyan tudtok évről évre újabb és újabb attrakcióval előállni?

Talán mert nem csináljuk görcsösen. Nem akarjuk lepipálni a világ legnagyobb show-műsorait, nem próbáljuk úgy fokozni a hangulatot, hogy olyat is mondunk, ami nem igaz. Egyszerűen tudjuk, hogy mire vagyunk képesek, és azt teljesítjük. Újítanunk pedig könnyedén lehet, mivel hál’ Istennek, van egy több száz dalból álló nagy repertoár mögöttünk. Minden évben megmérettetnek a dalok, hogy túlélték-e a születésük óta eltelt pár évet, néha több évtizedet.

Pályakezdőként a rendszer nagy lázadójának tartottak. Mi volt az első ütközeted a Kádár-rezsimmel?

Sosem álltam ki szónokolni vagy botrányt csinálni hivatalos helyeken, hiszen tehetetlen voltam. Ezért ha nagy lázadó nem is, de valóban ellenálló voltam. Akkoriban ezt a műfajt csakis azért tűrték meg, mert látták, hogy nagy tömegeket vonz. Persze igyekeztek mindent jól kézben tartani, irányítani. Irtottak mindent, ami angolszász volt vagy külföldi. Tilos volt a hosszú haj vagy a koszos farmer.

Veszélyesnek tartottak?

Nem. Miért? Úgy nézek ki, mint valami veszélyes srác?

Nem, nem, csak úgy kérdeztem…

Ha olyasmit írtam, ami szerintük veszélyes volt, akkor azt nem engedélyezték. Nem vehettem fel lemezre, és nem játszhattam koncerten. És csak azért történt mindez, mert egy kilencvenévesekből álló bizottság így döntött, és kész. Azokra a dalokra, amiket nem engedtek át a rostán, általában azt írták, hogy kevésbé invenciózus, vagy nem eléggé jelentős alkotás. Aztán a következő meghallgatásra átírtam azt a pár „gyanakvást” keltő szót, amitől azt hitte a tisztelt bizottság, hogy összeomlik a rendszer, vagy kitör a forradalom. De ők általában mindenre azt hitték. Szakmai részről ezek voltak az én lázadásom alapjai. A többiről pedig nem beszélek, mert az aktuális most is.

Eszedbe jutott-e már, hogy esetleg a III/III-as dossziékat tartalmazó irattárban körülnézzél?

Körülnéztem.

És mit találtál?

Én már csak azt kaptam, amit a kezembe nyomtak. De még így is nagyon sokunkról voltak ott adatok. Azokat is jól ismerem, akik leadták az információkat. De őket már nagyjából mindenki ismeri abból a bizonyos listából. És hogy mit tehetek én ezek után? Esetleg bosszúból nem találkozom velük, vagy nem köszönök nekik? Visszataszítónak találom, hogy azok a kollégáim, akiket beengedtem magamhoz, mindenféléket írogattak a dolgaimról. Persze nemcsak rólam, hanem az egész szakmáról. Meglepett, hogy azt is be kellett jelenteni, hogy hol, merre fordultunk meg. Hihetetlen egy világot éltünk, és nem vagyok biztos abban, hogy a mai napig nem működik valami hasonló.

Nagy csalódás volt, amikor szembesültél a nevekkel?

Nem volt nagy csalódás, mivel azokkal az emberekkel ugyanazok a fenntartásaim a mai napig is, mint akkor voltak. A jellemtelenségük pedig nem okozott meglepetést. Hozzá kell tennem, többen is vannak még, akik nem is voltak rajta a listán.

Annak idején több kollégád is külföldön próbált szerencsét. Te miért nem tetted?

Gondolkodtam rajta, mivel lényegesen többet lehetett keresni, mint itthon. De ha egyszer kimentem volna, soha többet nem jövök vissza. Akkoriban nálunk egy monopolhelyzetben levő kulturális irányítás működött, ami évekre meghatározta a zenészek jövedelmét. Számokat nem mondok, nehogy kiábrándítsam azokat, akik azt hiszik, milliókat kerestünk. Szóval nekem éppen akkoriban jött a Bergendy, és így nem mentem sehova. Boldog ember vagyok, mert megtaláltam azt a nyelvet, amin olyan érzelmeket tudok kifejezni, amelyek csak itt Magyarországon léteznek. Ezekkel a dalokkal talán sehol máshol a világon nem érdekelném az embereket.

Beszéltünk eddig a rendszerváltás előtti időszakról. Most hogy érzed magad?

Nagyon lassan változnak a dolgok. Elégedetlen vagyok, mert ugyanolyan ügyekkel küszködünk most is, mint negyven éve. A politikai hozzáállással is elégedetlen vagyok.

Mennyire foglalkozol politikai kérdésekkel napi szinten? Mit gondolsz a vizitdíj-automatáról, a nyugdíjreformról, az egészségügyi reformról?

Abszolút tudom a napi politikai történéseket. Olyan rendszerben nőttem fel, ahol meg kellett tanulnom a sorok között olvasni. Pontosan tudom, mi van a hivatalosan kinyilvánított valóság mögött. Sok változásra van még szükség, ez pedig minden esetben attól függ, hogy mennyien nyitják ki a szemüket és a szájukat. A magunkban tartott vélemény nem közvélemény. Ha valaki még mindig félelemből vagy érdekből nem mer józanul gondolkodni, akkor amögött nincs valós tartalom. Nyilvánvaló vélemény kell a változáshoz.

Ezek szerint nem bántad meg, hogy a Fidesz kampányába is beszálltál.

Nem bántam meg, de nem vagyok Fidesz-tag. Jelen pillanatban a Fideszt egy ütőképes politikai erőnek tartom, akik nem nagy tervekkel, hanem akadályokkal állnak szemben.

Rajongóidtól milyen visszajelzések érkeztek a kampánydallal kapcsolatban?

Az igazság az, hogy én nem politizálok. Sem a színpadon, sem a dalokban. Ez a szerződésemben is benne van. Ha netán mégis volt bennük valami kis politika, az csakis a véletlen műve. Némely kollégám szerint a zene politikán felüli. A koncertjeimen sincs semmiféle politikai meccs. Egyszerűen csak amellé a politikai vélemény mellé állok, amit a leginkább magaménak érzek.

Mit gondolsz a Magyar Gárdáról?

Nagyon szerencsétlen vállalkozásnak tartom, holott jobboldali politikai beállítottságú vagyok. Jelképeiben valóban ijesztő. Nem kellett volna ilyen színű ruhát választani, nem kellett volna a karszalag, nem kellett volna azt a militáns magatartást felvenni. Nem gárdára van szükség, hanem egy közös magyar állampolgári gondolkodásra, olyanra, ami komolyan veszi az államot, a hazát, a jövőt, és legfőképpen a gyermekeink jövőjét.

Mennyire látod valós problémának az antiszemitizmust Magyarországon?

Németországban, Csehországban, Szlovákiában sokkal erőteljesebb.
Nemrég hallottam tőled Pajor Tamás holokausztra emlékező Rosenberg Dani című dalát énekelni a zsinagógában. Fontos neked ilyen témákban is hallatnod a hangod?

Azt mindenki tudja, hogy a holokauszt a világ legnagyobb szégyene volt. Szerintem minden emberiség elleni, vagy akármely vallás vagy egy bizonyos réteg elleni tett ellenzése alapvetően benne van minden normális ember szívében. Nagyon szeretem ezt a dalt, mert arról szól, hogy valaki önfeláldozó módon bevállal valamit. Úgy látszik, abban az időben még voltak önfeláldozó emberek.

Van olyan fiatal zenész, akire tanítványodként tekintesz?

Nincs. Sosem tanítottam, nincs is hozzá türelmem. Az iskolákat kijártam, de nem vagyok egy oktatócentrikus valaki. A tanárságra születni kell.

Nincs szükségük az ifjú titánoknak egy-két jó tanácsra?

Nem vagyok egy nagy tanácsadó. Persze lehet velem beszélgetni, elmondok bizonyos dolgokat, felhívom a figyelmet különböző szakmai csapdákra. Bevallom, én nagyon szerettem régen beszélgetni idősebb zenészekkel. De ez ma már nem divat. Persze én sem vagyok öreg, bölcs zenész. Néha olyan tanácstalan vagyok, mint ők maguk.

Melyik napszakban szeretsz alkotni?

Kizárólag éjszaka. A nappal annyira érdekes, hogy minden elvonja a figyelmemet. Figyelem a televíziót, fontos számomra, hogy mi történik a világban. Az alkotói fázis nálam akkor kezdődik, amikor a feleségem és az összes nálunk élő kutya és macska már alszik.

Előre tudod, hogy melyik dalodból lesz sláger?

Általában megérezzük, hogy mennyire lesz kedves egy dal a közönség számára. Erre egyszerűen rá lehet érezni. Vannak bizonyos igények, határok, ameddig el lehet menni, hogy egy dal népszerű legyen, de volt már arra is példa, hogy született egy gyönyörű dal, amiről rögtön tudtuk, hogy sosem lesz sláger.

Szerinted mennyire tudják a dalaid megváltoztatni az emberek életét?

Senki sem tudja diagnosztizálni, hogy mi marad meg egy dalból az emberben legbelül. Nekem mint művésznek az a célom, hogy egy-egy dalom építsen, változtasson akár pozitív, akár negatív irányba. Számomra a művészetnek az alapja, hogy az állóvíz kicsit megmozduljon és hullámot verjen. Például itt van a rockzene, ami képes volt megváltoztatni generációkat, ízléseket és világnézeteket.

December 21-én leszel hatvanegy éves. Hogyan éled meg az idő múlását?

Sehogy. Soha nem várom a születésnapomat, jön az magától. Azt katasztrófának tartom, hogy az embernek egyszer meg kell halni. Ha lehet, dolgozni szeretnék az utolsó pillanatig. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ne énekeljek, vagy éppen ne komponáljak, hogy ne csináljak valamit. Ez elképzelhetetlen számomra. Az idő egy nagy ellenség, és folyamatosan ellenünk dolgozik, ezért van bajom vele. De azért nem félek tőle, és a koromat sem tartom túlságosan aggasztónak.

A karácsony a szeretetről, az ajándékozásról szól. A feleségeddel együtt komoly adományozók vagytok. Szinte nem létezik olyan jótékonysági, karitatív megmozdulás, amelyből ne vennétek ki a részeteket. Miből fakad ez a hozzáállás?

Szerintem nincs ebben semmi különleges. Ez egy alapvető emberi tulajdonság. Inkább az a furcsa, hogy nem mindenki gondolkodik így. Én ezt tanultam a szüleimtől. Nálunk olyan, hogy önzés, nem létezett. Négyen voltunk testvérek, és hosszú ideig éltünk együtt. Azt nem mondom, hogy ragyogó körülmények között, mert az ötvenes években nem voltak ragyogó körülmények. Mégis megtanultuk, hogy akin tudunk, azon segítsünk.
A feleségem amerikai hölgy, és Amerikában sokkal természetesebb az adakozás és a másokkal való törődés, mint nálunk. Amit én a gyermekkoromból hoztam, azt ő csak megerősítette.

Szerinted hogyan lehet ezt jó értelemben vett divattá tenni?

Semmiképpen sem úgy, hogyha valamit az állam nem tud elintézni, akkor az majd az önként felajánlásos rendezvényen úgyis összejön. Ezek néha úgy sikerülnek, hogy többe kerül a leves, mint a hús. Szerintem fontos lenne erősíteni az emberekben a másokon való segítést.

Szerinted hol lehetnek az „elveszett gyémántok”?

Ez a dal olyanokról szól, akik valamikor gyémántok voltak, de már elvesztettük őket. És akikkel egyszer még úgyis találkozunk, mert az ember nem térhet ki azon elképzelés alól, hogy aki elmegy, az valahova megy, és mi is valahová megyünk.

(Forrás: Hetek)

Demjén Ferenc - "Ezzel még tartozom..." - Gesztesi Márta

(2008.) december 30-án, húsz év „különélés” után újra együtt lépett színpadra egy igazi szupergroup. A V’Moto-Rock 1977-ben alakult, tizenkét éves fennállása alatt 7 nagylemezt készített, melyből az egyik angol nyelven jelent meg. Európa számos országában számtalan sláger fűződik a nevükhöz, ezek közül a Várj, míg felkel majd a nap hónapokig vezette a slágerlistát. Az együttes alapítóját nemcsak a régi szép időkről, hanem a jelenről és a jövőről is kérdeztük.

V’Moto-Rock

Honnan jött az ötlet, hogy ennyi év után újra összeálljon a V’Moto-Rock?

Az igazság az, hogy húsz évvel ezelőtt olyan hirtelen váltunk szét, hogy el sem tudtunk búcsúzni a közönségünktől. 1988-ban a Novotelben egy kiadós vita végeztével felálltunk az asztal mellől, és a szó szoros értelmében mindenki elindult a saját feje után. Szétmentünk, de ezt nem követte sem hivatalos bejelentés, sem búcsúkoncert. Én hamarosan elkészítettem a Szabadság vándorai című lemezemet és Lerch Pisti is inkább a szólókarrierjén munkálkodott. Úgyhogy a búcsúkoncertre most kerül sor. Hogy frappáns legyek, hadd idézzem az egyik lemezcímemet: Ezzel még tartozom.

De hát két évvel ezelőtt láttalak benneteket együtt zenélni a Sportarénában, éppen a te bulidon, a Demjén 60-on.

Az számomra is meglepetés volt. A producerem, Rózsa István hozta össze a bulit, de nekem nem árulták el, hogy kik lesznek a vendégek. Csak ott szembesültem a fellépőkkel. A koncert utáni partyn tényleg szóba került, hogy mi lenne, ha… A csapat gyorsan összeállt, nagyjából a dalokat is tudjuk. Talán a legnehezebb feladat jelenleg mind a négyünk számára, hogy visszahozzuk azt a hangulatot, azokat az érzéseket, amiket akkor éreztünk.

Te alapítottad a zenekart. Hogyan választottad ki a zenésztársakat?

Amikor kiléptem a Bergendyből, megkerestem Menyust, (Menyhárt Jánost – a szerk.) ő volt az első, utána megtaláltam a Lerch Pistit, ő pedig hozta Herpait. Így jött össze a banda, ami V’Moto-Rock néven valami vadonatúj feelinget képviselt. Az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy nagyon jól fogunk tudni együtt dolgozni. Éveken keresztül sikert sikerre halmoztunk. Játszottunk az összes kelet-európai országban, már ahová elengedtek. Jártunk Kanadában és Szibériában is. Zenéltünk mi szinte mindenhol, aztán valahogy lassan kifulladt a dolog, vagy az is lehet, hogy mi magunk fulladtunk ki, nem tudom. Talán az volt a baj, hogy sokkal többet akartunk, mint amit akkoriban megtehettünk.

Külföldi útjaitok során egyszer sem merült fel benned, hogy mi lenne, ha kint maradnál?

Soha nem akartam kint maradni és most sem tenném. Tudod, én ezen a nyelven beszélek, ezen énekelek és ebben az országban szeretnék még letenni valamit az asztalra. Azt szoktam mondani, hogy „itthon vagyok otthon”. Máskülönben, pedig a gyomrom sem bírja a külföldi kaját. Odakint mindig borzasztóan rossz az étvágyam.

A szövegeidben mennyire igyekeztél üzenni az akkori rendszernek?

Most mondjam azt, hogy 1946-ban születtem, 1956-ban tízéves voltam? Nagyjából mindent tudok arról a világról, amiben élnünk kellett, és azokról a dolgokról, amiket át kellett élnünk. Tudom, mi az, ami mindig is hiányzott, vagy ami sosem volt a helyén, és még most sincs. A dalszövegeim többnyire burkolt kritikát jelentettek akár még szerelmes dalokba ágyazva is. Fontos volt nagy publicitást teremteni a másfajta gondolatiságnak, még akkor is, ha az úgynevezett sanzonbizottság agyonkritizálta és darabokra szedte a dalainkat. Engem ez nem érdekelt. Kicseréltem egy-egy szót anélkül, hogy visszavettem volna a progresszivitásból, és már át is engedték a nótákat a rostán. Az üzeneteimet valahogy mindig el tudtam juttatni az akkori magyar társadalomnak. A dalainkból ma is üzennek azok a mondatok, amelyek a nyolcvanas évek végéig aktuálisak voltak.

Szerinted miért nem tudtak hozzátok hasonló „héroszok” felnőni a 70-es évek óta a magyar zenei palettán?

A rendszerváltás előtti érában a zene és a sport egyfelől társadalmi szelepként működött, másfelől pedig egy kitörési pontot jelentett. Mivel rendelkeztünk egyfajta zenei előképzettséggel, mi is megláttuk a zenében a kitörési pontot. De ez ma már nem releváns, mert ezek már nem a kommunizmus évei, hanem a piacgazdaságé. Egy-egy karrier összejöhet, de szervezett formában, mondhatnám életformában – ahogy anno mi is éltünk, nem beszélve az anyagi előnyök mellett járó népszerűségről – ez már egyáltalán nem létezik.

Mit gondolsz a mai tehetségkutató versenyekről?

Egyiket sem nevezném tehetségkutatónak, inkább csak egy egyszerű karaokénak. Az egész nem más, mint egy trükkös médiafogás. A mai sztárkeresőknek semmi köze a régi nagy táncdalfesztiválokhoz, még akkor is, ha azok ma már kissé szocreálnak tűnnek. Oda mindig új dalokat kellett írni, amit aztán a saját műfajodban kellett előadni. Nem áll szándékomban senkit megsérteni, csak sajnálom, hogy sok fiatalemberrel elhitetik, hogy milyen tehetséges, miközben nem az. Sajnos nem járják végig a szamárlétrát, sem igazi nagy pofonokba, sem pedig igazi nagy sikerbe nem szaladnak bele a saját erejükből. Aki tehetséges, az mindig fanatikus. És az ilyen fanatikus embereknek van nagy lehetőségük, mert ők tényleg „igazi” zenészek, nem pedig a bulvármédia által felfújt lufiemberek. A lufi ugyanis előbb vagy utóbb kipukkad.

Talán nem titok, hogy nagy bulizós voltál. Mikor jött el az életedben az a pillanat, amikor eleged lett a duhajkodásból, és elkezdett hiányozni az igazi családi otthon melege?

Rám az volt a jellemző életem legduhajabb időszakaiban is, hogy képtelen voltam egyedül élni. Mindig is pontosan tudtam, hogy milyen fontos az otthon, a család, de valahogy nem tudtam kiszakadni a jól megszokott önző életmódomból. Általában a zenészek, művészek, médiaszereplők egy elég terhelt közeget alkotnak, és a legritkább esetben alkalmasak hosszú távú párkapcsolatokra. Ahhoz egy másfajta világképre van szükség.

Most ünnepled a 62. születésnapodat. Hogy érzed magad?

Azt gondolom, Isten a tenyerén hordoz. Sok mindent megúsztam már. Szeretnék még jó néhány dolgot letenni az asztalra. Remélem, lesz rá időm!

(Forrás: Hetek)