Az alapskálák Ib.
Az alapskálák rövid magyarázata
Gitároktatói működésem során nem volt még olyan tanítvány, aki az alapskálák rendszerét az első magyarázat lendületében megértette volna. Ennek során praktikus szempontok alapján én mindig a zongorából indultam ki, tegyünk tehát így a mostani esetben is:
Már említettem, hogy a zongora fehér billentyűi egy elképesztően hosszú C-dúr hangsort alkotnak. Szinte alapértelmezettek, legalábbis az európai fülnek, de nem mindig volt ez így. Amit itt láthatunk és hallhatunk, az az európai zene néhány 100, de talán már 1000 éves fejlődésének végterméke. A középkorban Palestrina, Lassus még vígan komponálgatott számunkra idegen hangnemekben, amelyek valóban „idegenszerű” hangzást eredményeztek. A kényes európai fül végül a többi közül a dúr-moll tonalitásrendszert emelte ki és tette alapértelmezetté. A görög születésű Vangelisnek van egy szimfonikus költeménye, címe Mythodea.
Forrás - Source: www.vangelis.com
Ebben néhány tétel erejéig (főleg a 3. tétel ilyen), visszanyúlik az ősi Görögország még ősibb hangsoraihoz, amelyek hihetetlenül izgalmas zenét eredményeznek. Néhány indiai gyökerű zenében a dór és a mixolíd hangnemek varázsát sikerült felfedeznem, bár azok egészen más zenei megközelítés eredményei. A zongora fehér billentyűire pillantva valójában hétféle hangsort (egyúttal hangnemet) vagyunk képesek indítani. Ha D-ről indítunk egy skálát, akkor D-dórban játszunk, ha E-ről, akkor E-frígben és így tovább. Így jön ki a 7 alapskála, eredeti nevükön modális skála, név és sorrend szerint:
dúr - dór - fríg - líd - mixolíd - moll - lokriszi
Mivel ez a sorrend standard és rendkívül fontos, praktikusan rövidíthetjük is:
DU - DO - FRI - LI - MI - MO - LO
A rendszer a 2 (sőt minden, az európai temperált hangrendszerhez tartozó) hangszeren ugyanaz, csak a gitárnál technikai és kényelmi okok miatt F-be transzponáltunk. Persze nevezhetjük a modális skálákat dúr-moll skálafokoknak is (F-dúr 1.-2.-3.-4.-5.-6.-7. fok). Ezzel sem állítottunk semmi valótlant, csupán más nevet adtunk a dolgoknak.
Itt jegyzem meg, hogy az "abszolút" elnevezés használatának (dúr-dór-fríg...) a "relatív" elnevezés ellenében (1.-2.-3...fok) komoly oka van, amire most nem térek ki.
Nagyjából J. S. Bach mester óta (1685-1750) fülünk a dúr-moll hangrendszer belső zenei törvényeihez szokott, maguk a tonális szabályok is erre épülnek. Ezeket az írott-íratlan szabályokat először a romantika kezdi feszegetni a 19. században, a 20. század pedig már nagyobbrészt az ünnepelt tizenkétfokúság, a dodekafónia, később a teljes atonalitás jegyében telik. Ez valójában a válság zenéje. Egy-két elszigetelt zsenit kivéve (Bernstein, Sosztakovics, Prokofjev), nincs komolyzene a 20. század második felétől. Ez az emberiség nagyobbik felének nem okoz komolyabb aggodalmakat, elvégre a könnyűzene annál inkább fellendülőben van. Én egyébként –belátom, hogy merész állítással-, a ma oly népszerű könnyűzenei számokat is részben néhány klasszikus, például Schubert dalaira vezetném vissza, hiszen terjedelmük, jellegük, „alapkoncepciójuk” nagyon hasonlóak egymáshoz.
Pénzes László