Az alapskálák
Kérdések és válaszok
Mint sokszoros újrakezdő, teljes erővel gyakorlom a modális skálákat (P.L.: ezek az alapskálák). Azt hittem, mindent értek, ám egy mondat teljesen összezavart (P.L.: a 2. kérdés-válasz):
"A flamenco és a zsidó-arab népzene ugyanakkor előszeretettel használja a fríg-skálát." Most akkor hogy van ez? Ha egy arab népzene E-frígben van, akkor hangkészlete megegyezik C-dúréval, tehát akkor végeredményben C-dúrban van (vagyis európai). Vagy A-mollban. Vagy G-mixolídban. Nem? Ebből adódik a következő kérdés: ha egy zenemű elején nincs előjegyzés, az azt jelenti, hogy C-dúrban vagy A-mollban van. De azt miért nem mondjuk, hogy D-dórban, E-frígben, stb. van? Hiszen a hangkészlet megegyezik.
Köszönöm a kérdést. Ez a probléma csakis olyan egyéneknél vetődik fel, akik már haladó szinten foglalkoznak a gitárral.
Induljunk ki az alapértelmezett törzshangokból, erre a következő skálák építhetőek fel (bár itt most pontosabb volna hangnemet mondani, de ettől eltekintek):
C-dúr - D-dór - E-fríg - F-líd - G-mixolíd - A-moll - H-lokriszi
Persze ezernyi más skála is létezik, ám láthatóan a zongora fehér billentyűi...
...ezt a 7 skálát adják ki egyfajta alapként.
A modális elnevezés arra utal, hogy ezeket a skálákat-hangnemeket igen vegyesen sokáig főként az egyház használta. Ám nem mindegyik skála hangzik jól: a líd-ben van a híres, gyűlölt tritonus (F - G - A - H), míg a lokriszi a klasszikus (azaz Triász-korabeli) zeneelmélet szerint manapság is tiltott!
(Ugyanígy sokáig a dúr is az volt az egyház által; modus lascivus - buja hangnem néven volt megbélyegezve és betiltva.)
A több évezredes zenei és szellemi fejlődés eredményeképpen azonban ebből a 7 alapskálából, végül 2 vált igazán fontossá, legalábbis Európában: a dúr és a moll.
A zenében a legfontosabb a tonalitás. Ez hangnemiséget jelent, tehát azt, hogy a zenének mindig van egy alaphangneme, amelyben bizonyos zenei szabályok szerint folyamatosan mozog és abból általában nem lép ki. Ekkor a zenének van alaphangja is, amelyet nem nehéz kitalálni: C-dúr esetén C, A-moll esetén A. Minden zene -szűkebb értelemben és leegyszerűsítve-, visszatér az alaphangra. Ha nem így lenne, azt a botfülű is meghallaná és bizony nem tetszene neki, bár nem tudná megmondani, hogy miért.
Az igaz, hogy az "arab" E-fríg és az "európai" C-dúr hangkészlete azonos, ám más a tonális megközelítés. Egy E-fríg dallam jellegében másképpen hangzik, mert mások a tonális jegyei. Ezt tanítványaim előtt egyszerűen szoktam érzékeltetni: először bemutatom nekik a C-dúr skálát, mondván: ebből az improvizáció során nem fogok kilépni! Ezután C-dúr dallamra, majd A-mollra, végül spanyolos E-fríg alapra rögtönzök. Tanítványaim láthatják-hallhatják, hogy a hangkészlet azonos, a tonalitások különbözőek. Tehát ha például E-frígben vagyok, a C hangnak nem lesz kitüntetett szerepe, hacsak be nem jön a kíséretbe egy C-dúr akkord. Ez persze fordítva is igaz: egy C-dúr improvizáció során sok más fontosabb hang is van E-nél. (Ez így nagyon leegyszerűsített, de plasztikus.)
Itt, ennél a pontnál még néhány további dolog magyarázatra szorul.
Láthatjuk, hogy az alapskálák között szoros zeneelméleti összefüggés van. Ez a zeneelmélet a "fejben" keletkezik, mindig a tonalitás alapján. Egy improvizáció esetén elsősorban az akkordmenetet kell figyelni, ez a meghatározó, ez alapján mozog a tonalitás. Ám ha C-dúrban vagyok, használhatok akár "technikai" H-lokriszi skálát is.
Ezzel a meghatározással még nem találkozhattak a látogatók Gitáriskolámban. Ezt a fogalmat pontosan az ilyen kétértelmű szituációk megszüntetésére kellett bevezetnem és ez a kifejezés azóta tanítványaim körében elfogadottá vált. Ebben a helyzetben persze maradok C-dúrban, ám alatta technikailag használhatok akár H-lokriszi skálát is. Fontos észrevenni, hogy nem a H-lokriszi tonalitását követem, hanem a C-dúrét! Miért jó, sőt miért kell ez? Mert a gitáron - annak belső felépítéséből adódóan-, sokféle skálaszerkezet állítható fel akár egyetlen hangnemen belül is. Ám ez csak gitártechnikai megközelítés! Voltaképpen erről szól az egész Pénzes-féle Gitáriskola előregyártott sablongyűjteményével együtt. Ennek elrendezése a zeneelmélet alapján az elme dolga.
Tehát a fenti gondolatmenetet követve C-dúr esetén a következő technikai skálákat használhatom:
(C-dúr) - D-dór - E-fríg - F-líd - G-mixolíd - A-moll - H-lokriszi
A-moll esetén a következő technikai skálákat használhatom:
(A-moll) - H-lokriszi - C-dúr - D-dór - E-fríg - F-líd - G-mixolíd
E-fríg esetén a következő technikai skálákat használhatom:
(E-fríg) - F-líd - G-mixolíd - A-moll - H-lokriszi - C-dúr - D-dór
Az előjegyzéssel kapcsolatban megjegyzésem, hogy vigyáznunk kell vele, mert nem mindig mutatja azt, ami a zenében történik. Például nekem van flamenco E-fríg darabom és kottájában nincs előjegyzés. Ezek után már értjük, hogy miért. Egy másik kitűnő példa a Kottaolvasási gyakorlatok című fejezetcsomagban tanulmányozható. A 17. dal egy bé előjegyzéssel nem F-dúr és nem is D-moll, hanem G-dór! Ez a magyar népdal tehát ebben a hangnemben van.
A mindenkori hangnemet úgy tudjuk megállapítani, hogy figyeljük a dal tonális jegyeit, főként a záróhangot vagy a záróakkordot. Ugyanakkor magasabb szinten megpróbálhatjuk a dallam hangkészletét egymás mellé, növekvő sorba rendezni (skála). Kis gyakorlattal és rutinnal, no meg egy kis zenei hallással hamar rá fogunk érezni, azaz egyszerűen hallani fogjuk a bejátszott dallam tonikáját, azaz alaphangját, hangnemtől függetlenül. A zenei hallás ugyanis tanulható-fejleszthető! Ezen gyakorlatokat nevezem én tonalitás-gyakorlatoknak. Ilyen jellegű gyakorlatok tanulmányozhatók a Gitárcenrikus szolfézs című fejezetcsomagban.
Pénzes László