(Szakmai) tévedések és egyéb vígjátékok XV.
Néhány gondolat napjaink sebességmániájáról
Mivel a YouTube egyre inkább tele van fiatal, sebességmániás gitárosokkal és bizony ezen tapasztalatok sokszor nem múlnak el frusztráció nélkül a tanítványi elmékben ("Jaj, soha nem fogok ilyen sebességgel játszani..."), egy-két zeneesztétikai gondolatot hadd osszak meg a Tisztelt Olvasóval.
Kezdjük Einstein relativitáselméletével, no persze nem a fénysebesség okán!
Gondoljunk bele a következőbe: ha mindenki gyorsan játszik, akkor ki játszik gyorsan?
A válasz egyenesen következik a relativitáselméletből: valójában senki, mert az egymáshoz viszonyított sebességek eredője 0!
A tréfát megmagyarázva: ha minden gitáros csakis a sebességre törekszik, akkor nem keletkezik semmi olyan kimagasló művészi cselekedet, amelyet a közönség annak értékelhetne. Ugyanis a sebesség nem művészi, hanem sportteljesítmény.
Ebből következően a művészetet és a jó zenét szerető közönséget garantáltan nem érdekli a sebesség az 5. perc után. Ha mégis érdekelné őket, akkor az olimpiát választva a 100 méteres gátfutásért fognak őrjöngeni, ezt ne felejtsük el. Azt viszont nehéz gitárral végigfutni. Másként pedig a közönség vakarni fogja a fejét:
"Jó, a sebességet már láttam, elhiszem, hogy óriási gitáros vagy, de hol az én katarzisom?"
Hát nem így gondolkodik mindenki, aki a zenét, nem pedig a gitártechnikát keresi?
Erről van szó: a nyers, sebességre koncentrált gitározás kizárólag a gitáros borzalmasra nőtt egójáról tudósít. Nagyon kevés gitáros játszik csakis önmagának, mivel az egó, annak legnyilvánvalóbb kisugárzása, az exhibicionizmus pontosan az ellenkezőjére stimulál, hiszen a gitáros tudásáért elismerést, hírnevet kíván szerezni. Ez jogos elvárás, ám zeneesztétikai véleményem szerint soha nem fogja megkapni, ha stílusa kizárólag sebességcentrikus elemekből tevődik össze. Főleg nem manapság, amikor már mindenki ezt csinálja. Ebbe a közönség nagyobbik része soha nem fog belemenni. Ebből következően kimondhatjuk és már értjük is a Zenés bemutatkozás című fejezeteim meghirdetett mottóit:
-
1. mottó: Nem az a nagy gitáros, aki egy perc alatt képes 3 millió hangot lejátszani, hanem az, aki csak hármat, de attól megőrül a közönség...
-
2. mottó: Tanuljunk meg gyorsan játszani, majd utána tanuljunk meg lelassulni!
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy akkor miképpen értelmezhető például Malmsteen 80-as évekbeli, valójában szintén sebességmániás forradalma?
Nos, az ő gitárforradalma mélyebb gyökerekből táplálkozott. Ő nemcsak a sebességben volt az első (egy ideig), hanem a klasszikus zene modern, gitárcentrikus hangvételű megújításában, egyúttal új, hegedűszerű gitárhangzásban és bizonyos technikai elemek (például arpeggio-technika) újszerű, virtuóz használatában. Ő volt az, aki után mindenki újratanulta a szakmát nemcsak technikai, hanem koncepcionális szempontból. A mai sebességmánia az ő által újrafogalmazott technikai és zenei hagyományokból ered, de sokszor már ész nélkül. Ezt érzi meg a közönség, nevezetesen a totális lélektelenséget, amely egyébként tisztességgel lóg korunk levegőjében és az hosszabb távon nem kell neki, mert torkig van vele. Igaza van.
(Aki azt gondolja, hogy fanatikus Malmsteen-rajongó vagyok, az téved. Én csupán elemzem a történteket, mert még emlékszem rájuk.)
Mi a megoldás? Tulajdonképpen a 2. mottó: tanuljunk meg gyorsan játszani, majd utána tanuljunk meg lelassulni. A lassulás voltaképpen a zenei kreativitás transzcendens elérése. A kreatív ötlet az, ami még nem jutott eszébe senkinek, ezért a kreativitáshoz vezető folyamat nagyon nehezen tanítható. Meglehetősen szakállas jótanács volna, miszerint ha nagy (meghatározó) gitárosok akarunk lenni, akkor csináljuk pontosan az ellenkezőjét annak, amit a többség gitárjával tesz. A kreativitás persze kiindulhat az éppen divatos trendek tagadásából (sajnos a divat jelensége a gitárvilágra is igaz, mert a divat, bár legtöbbször ideológiába van csomagolva, mégiscsak tiszta, lélektelen üzlet), de nyilvánvalóan ez önmagában nem elég.
Legelső használható tanácsom, hogy költözzünk Londonba, mert úgy tűnik a könnyűzenei mogulok (természetesen szándékosan) úgy tesznek, mintha Anglián és az Egyesült Államokon kívül nem volna könnyűzene. Hogy mi kell még hozzá? Tudom is én, tessék kitalálni...☺