(Szakmai) tévedések és egyéb vígjátékok VIII.

Csak a pentaton skálák lényegesek, a többi bohóckodás...

A Magyarországon középmezőnyben lévő együttes középmezőnyű (NB II.) gitárosának riportban elhangzott, szó szerinti megjegyzésére egyik tanítványom talált rá. A kijelentés abszolút igaz, amennyiben 25 év múlva is 4 akkordos közhely-döciket szeretnénk játszani.

A szakmai irányultság tehát kizárólag magán a gitároson múlik.

Nem tagadom, én is a Pentaton skálák 1. fokán kezdtem, hiszen az általam akkoriban szeretett könnyűzene, a 70-es, 80-as évek rockja és a blues túlnyomórészt ebben a skálában mozog. Erre minden, ösztönösen tanuló gitáros gond nélkül ráérez és legelőször ezt gyakorolja ki. Számomra szintúgy nagyon élvezetes volt, hiszen a pentatónia rendkívül "szívhez szóló" hangsor, oly könnyen ad a zenésznek gyors, zenei örömet. A probléma szerintem az: sok gitáros megreked a zenei fejlődés eme szintjén, pedig természetes tanulási folyamatnak kéne lenni, hogy a gitártechnikai fejlődéssel előbb-utóbb elérkezünk az alapskálákhoz és a harmonikus moll skálafokokhoz. A világ legnagyobb zenéi ugyanis ezekben a zenei objektumokban íródtak.

Most nézzük meg azokat a "bohócokat", akik szavatoltan nem ismerték vagy nem alkalmazták a pentaton skálákat!

• A komolyzene szinte összes zeneszerzője. Közülük jópáran akkora zenei tehetséggel rendelkeztek (abszolút hallás, hihetetlen mélységű zenei memória és hangszeres tudás), amelyekről mi, középszerű gitárosok még csak álmodni se merünk. Ebben a csoportban híres kivételek (a teljesség igénye nélkül) George Gerschwin, Leonard Bernstein és a századelő jazz zenéjének nagy öregjei, hiszen az afroamerikai gyökerű blues hazájában születve kiválóan  ismerték és alkalmazták a moll-, és dúr-pentatóniát. Sőt, még a rövid időre Amerikában tartózkodó, cseh származású Antonin Dvorak is komponált dúr-pentaton dallamot a 9. (Új Világ) szimfónia 2. tételében (erről is részletesen írok a Néhány gondolat a dúr-pentatóniáról című fejezetben).

• A flamenco összes zeneszerzője és gitárosa. Itt egyre inkább sarkosodik a címben szereplő kijelentés, hiszen egyrészről én a flamenco-gitárosokat a világ legjobbjainak tartom (erről az álláspontról részletesen írok a Gyakran Ismételt Kérdések "Ki a legjobb gitáros" című fejezetében), másrészről ez a műfaj nagyon drasztikusan nem használja a pentatóniát, helyette annál inkább a dúr, a moll, a harmonikus moll, a fríg vagy a domináns (keleties) fríg skálát.

• A világ legnagyobb gitárosainak többsége. Én szakmailag úgy látom, hogy a legnagyobb, a ma élvonalban lévő gitárikonok (Vai, Satriani, Petrucci, Malmsteen) hamar kinőtték a pelenkás moll-pentaton korszakukat. Satriani mostanában a líd és más skálák varázsát tesztelgeti oktatóvideóiban, míg John Petrucci, vele az egész Dream Theater szintúgy következetesen komponál szokatlan tonalitásokban. Malmsteen egyszerűen mindenben otthon van: bár virtuóz módon képes alkalmazni a pentatóniát, de mégis határozottan klasszikus zenében, azaz dúr és harmonikus moll tonalitásban gondolkodik.

További megjegyzésem, hogy a nyilatkozó gitáros nagy valószínűséggel csupán a moll-pentatóniát ismeri és arról nincs már tudomása (ha csak el nem olvassa a Pénzes-féle Gitáriskola idevágó fejezeteit), hogy a moll-pentatónia 2. fokáról indított skálát nevezzük dúr-pentaton 1. foknak is, amely alapja például a kínai zenének. Így lesz gitárstílusa egy idő után a szakma számára unalmas és gitárszemlélete korlátolt.

De sebaj! Kis moll-pentatónia, aztán jöjjön a buli, fanta, hanta, hiszen egyszer élünk (vagy inkább sose halunk meg)? ☺