(Szakmai) tévedések és egyéb vígjátékok VIII.

Csak a pentaton skálák lényegesek, a többi bohóckodás...

 

A Magyarországon középmezőnyben lévő együttes középmezőnyű (NB II.) gitárosának riportban elhangzott, szó szerinti megjegyzésére egyik tanítványom talált rá. A kijelentés abszolút igaz, amennyiben 25 év múlva is 4 akkordos közhely-döciket szeretnénk játszani.

 

A szakmai irányultság tehát kizárólag magán a gitároson múlik.

 

Nem tagadom, én is a Pentaton skálák 1. fokán kezdtem, hiszen az általam akkoriban szeretett könnyűzene, a 70-es, 80-as évek rockja és a blues túlnyomórészt ebben a skálában mozog. Erre minden, ösztönösen tanuló gitáros gond nélkül ráérez és legelőször ezt gyakorolja ki. Számomra szintúgy nagyon élvezetes volt, hiszen a pentatónia rendkívül "szívhez szóló" hangsor, oly könnyen ad a zenésznek gyors, zenei örömet. A probléma szerintem az: sok gitáros megreked a zenei fejlődés eme szintjén, pedig természetes tanulási folyamatnak kéne lenni, hogy a gitártechnikai fejlődéssel előbb-utóbb elérkezünk az alapskálákhoz és a harmonikus moll skálafokokhoz. A világ legnagyobb zenéi ugyanis ezekben a zenei objektumokban íródtak.

 

Most nézzük meg azokat a "bohócokat", akik szavatoltan nem ismerték vagy nem alkalmazták a pentaton skálákat!

További megjegyzésem, hogy a nyilatkozó gitáros nagy valószínűséggel csupán a moll-pentatóniát ismeri és arról nincs már tudomása (ha csak el nem olvassa a Pénzes-féle Gitáriskola idevágó fejezeteit), hogy a moll-pentatónia 2. fokáról indított skálát nevezzük dúr-pentaton 1. foknak is, amely alapja például a kínai zenének. Így lesz gitárstílusa egy idő után a szakma számára unalmas és gitárszemlélete korlátolt.

De sebaj! Kis moll-pentatónia, aztán jöjjön a buli, fanta, hanta, hiszen egyszer élünk (vagy inkább sose halunk meg)?