tolna.gitariskola.hu

(Szakmai) tévedések és egyéb vígjátékok VII.

Az angol B és magyar H hang közti elnevezés különbsége egy kottamásoló hibája...

 

Egyik tanítványom olvasta valahol a fenti állítást, amely nyilvánvalóan csakis egy középkorban élt kottamásolóra vonatkozhat. Hát igen, sok száz év távlatából meglehetősen nehéz az oknyomozás, de végül is megpróbálhatjuk...

 

Kezdjük tiszta logikai következtetésekkel:

  1. A kottamásoló KOTTÁT MÁSOL, NEM PEDIG HANGELNEVEZÉSEKET. Nem lehetséges úgy hangnév elírása, hogy rossz helyre írjuk a hang kottafejét. Próbáljuk ki: vegyünk magunk elé egy kottát! Egyetlen hang sincs nevén nevezve benne! Ebből arra az azonnali megállapításra juthatunk, hogy ha másolási hiba történt, akkor az nem a kottában, hanem a kotta értelmezésében, magyarázatában, esetleg fordításában keletkezett.

  2. Ha a kottamásoló kottát másol, akkor már léteznie kellett a kottának, azaz a Guido-féle terctávolságú vonalazásnak, viszont a kotta alá nem kell írni a hangelnevezéseket, maximum a dal szövegét, ami akkoriban nagy valószínűséggel keresztény liturgikus dal lehetett.

Ennyi elég bevezetőnek.

A fenti 2, abszolút logikus következtetés a valótlanság felé billenti a címben megfogalmazott állítást, de azért ennyire nem ilyen egyszerű a helyzet. Nézzük tehát meg, hogy miképpen működik a Pénzes-féle Gitáriskola múltban is könyökig turkáló, analitikus szemléletmódja! Induljunk ki abból, amit már ismerünk!

 

Nem nehéz tetten érnünk a törzshangok, a zongora fehér billentyűinek mai elnevezésében (C-D-E-F-G-A-H) a latin ábécé kezdőbetűit: A-B-C-D-E-F-G. A betűsor egy hétfokú, azaz 7 hangból álló skálát határoz meg, mert:

  1. A

  2. B

  3. C

  4. D

  5. E

  6. F

  7. G

Ha az Alapskálák eredete című fejezetcsomagot elolvassuk, akkor megállapíthatjuk, hogy ez a hétfokúság (diatónia) már az ógörög zenére is jellemző volt és ez a hétfokú szemlélet voltaképpen végigkísérte az egész korai középkort, azaz lényegében ehhez a zenei rendszerhez a korakeresztény zeneanalízis nem tett újat hozzá. De hogyan ékelődhet ezen hangsor közé egy olyan meghatározó hang, amely később félreértések forrása lehet?

 

Ez csakis úgy lehetséges, ha megváltozott a zenei alaprendszer.

 

Valóban, hiszen Arezzoi Guido (992 k. - 1050 k.) már nem hétfokúságban, hanem hatfokúságban (hexatónia) gondolkodott. Amint a fenti hivatkozású zenetörténeti áttekintésben olvashatjuk, ő egy állandó belső szerkezetű, de hatfokú hangsort vett alapértelmezettnek:

 

1 egész - 1 egész - 1 fél - 1 egész - 1 egész.

 

Arezzoi Guido hexachord-rendszere

 

A rendszer alapja tehát egy állandó belső szerkezetű, de különböző hangokról indított skálaegyüttes, amely majdnem 3 oktávot ér át. A mi szempontunkból most csak 2 hexachord (6 hangból álló hangcsoport) fontos, az f és g hangról indítottak. Nézzük azt meg, hogy mi lesz, ha erről a 2 hangról indítjuk a Guido-féle állandó 1 egész - 1 egész - 1 fél - 1 egész - 1 egész szerkezetet:

Az f  hangról indított hexachord Guido-féle belső szerkezete csakis akkor teljesül, ha H hang helyett B hang van, az új zenei rendszerben tehát -amelyet Guido főként a lapról való éneklésre, modern szóval szolmizációra fejlesztett ki-, itt jelenik meg először azonos skálapozícióban a 2 különböző hang.

 

A félreértés első forrása a Guido által feltalált ut-re-mi-fa-sol-la szolmizációs hangnevek használata lehetett, hiszen a lapról való énekléskor ez volt az elsődleges zenei referencia, nem pedig a hangelnevezések és a szolmizációs hangneveket bizony könnyű elfordítani, ha nem ismerjük alaposan Guido rendszerét.

Azonban van itt valami, amely élét veszi az egész fenti okoskodásnak:

 

Nemzeti hangelnevezések

 

Köztudottan a "nemzeti" hangelnevezések minden kultúrkörnél más és más. Ez nem fogja erősíteni a bandzsa kottamásoló legendáját, sőt ellenkezőleg: úgy tűnik, hogy minden kultúrkör kitalálta a számára legvonzóbb hangneveket. Ebből a szempontból az angolok sem különbek; csak egyszer kell elmennünk Londonba, hogy saját szemünkkel is lássuk: merő hagyománytiszteletből gyakorlatilag mindent fordítva csinálnak. Ám a táblázatból jól kitűnik, hogy a francia és olasz hangnevek között is van eltérés, még pedig szintén csupán egyetlen hangra, akárcsak a magyar H és angol B esetében.

 

Én személy szerint a bandzsa kottamásoló legendájával még nem találkoztam, bár átolvastam egypár hitelesnek tűnő zenetörténeti könyvet. Az általam leghitelesebbnek nyilvánított Riemann-Brockhaus lexikon sem említi sem a B, sem a H betűnél. Arra azonban több, egymástól független helyről is értesültem, hogy a Guido előtti időszak egyik legjelentősebb zenei eseménye egy fordítási hiba volt, amelynek eredményeképpen nem egyeznek az antik és az egyházi hangnemek elnevezései. Ez viszont fordítási-értelmezési és nem kottamásolási hiba, tehát ha egyáltalán létezett a bandzsa kottamásoló, akkor nagy valószínűséggel nem rosszul másolt, hanem rosszul fordított.

 

Bővítés

Szóval, míg a többiek nem, én vettem a fáradtságot, megpróbáltam utánajárni a dolognak és felemeltem a könyvet az asztalról. A szerény sikerhez egy kis szerencse is hozzájárult, hiszen a szükséges információ első lökete nem nagy lexikonokban, hanem "Lehotka Gábor - Az én hangszerem, az orgona" című könyvében volt fellelhető.

 

Ennek ellenére sokat első körben nem tudtam meg, de az úgy tűnik bizonyos, hogy először egy Boethius (475-524) nevű zenetudós (és egyben államférfi) használta a (latin) ABC betűit a zenei hangok azonosítására. Erről és az általa elkövetett skálaértelmezési hibáról részletesen írok az Alapskálák eredete című fejezetben.

 

Mire következtethetünk mindebből?

  1. Úgy tűnik, hogy ez alapján helyes fenti gondolatmenetünk (amely tehát híján volt eme zenetörténelmi tény ismeretének), miszerint itt nem rossz kottamásolás, hanem rossz kotta-, vagy zeneelmélet-értelmezés történt. Ugyanis az Alapskálák eredete című fejezetben egyértelműen kiderül, hogy Boethius a skálaazonosítás irányát cserélte fel.

  2. Mivel a görögök diatonikus (hétfokú) skálákban gondolkodtak, a Boethius által kiosztásra került 7 betű csakis a latin A-B-C-D-E-F-G lehetett. És mindez természetesen római földön, hiszen ő Nagy Teodorik gót király tanácsadója  és római konzul volt, nem pedig egy angol(szász), akik egyébként ilyentájt, azaz Boethius idejében vándoroltak be germán földről Angliába.

  3. Észrevehetjük, hogy a betűs hangsor következő, még fel nem használt betűje a H. Ebből arra a nyilvánvaló következtetésre juthatunk, hogy ez a betű csak később és tudatosan ékelődött be a zenei rendszerbe. A fent ismertetett elméletem szerint ez Guido mesternél, a hexachord-probléma megoldásakor történhetett.

  4. Ennek a történetnek több helyen nagyjából azonos reflexiója keletkezett, én legalábbis mindenütt ugyanazt olvastam, következésképpen mindez hitelesnek tűnik. Én személy szerint a bandzsa kottamásoló legendájával még mindig nem találkoztam, de nem lankadok: folytatom tovább kutatásaimat!

Folytatom tovább kutatásaimat!

Forrás: www.u-szeged.hu

 

A "Gyakran Ismételt Kérdések" című fejezetcsomag Magyar H és angol B című fejezetében a 2 hang elnevezésbeli különbségét egy másik szempontból is vizsgálat alá veszem.