Szólótechnikai alapok V.
Véleményem szerint háromféle oktató van:
-
az egyik típus saját,
-
míg a másik idegen módszertant használ fel oktatása során.
-
A harmadik fajta pedig semmilyet; ő még szinte említésre sem érdemes.
Ha lehet és egyáltalán kell valamiféle fejlődési utat felállítani, akkor megállapíthatjuk, hogy nagyjából mindenki idegen módszertannal kezdte és ha volt vagy van egy kis józan esze és érzéke hozzá, akkor előbb-utóbb kifejlesztette-kifejleszti a sajátját. Persze a saját módszertan még nem garancia a sikerre, elvégre sikeredhet az rosszra is.
A bevezető gondolatokat a gitároktatásba átvezetve: nekem 3 gitártanárom volt, akik közül egy idegen módszertannal oktatott, míg a többiek lényegében nem rendelkeztek ilyennel. Természetesen ezért én nem neheztelek rájuk, mert gitároktatásuk tévedésen alapult: összetévesztették ugyanis a gitározást a gitároktatással. Ezt a merész, éppen ezért széleskörű magyarázatra szoruló kijelentést a A gitáros és a gitároktató közti szakmai különbségek című fejezetben dolgoztam ki.
A saját módszertan tehát még nem zálog a sikerre, de már megmutat bizonyos dolgokat: az oktató "mintegy felülről" kezdi átlátni a megtanítandó tudásanyagot, főként a tanítványi reakciókból kitapasztalta annak gyenge pontjait, így már tudja, hogy mit kell erősítenie és esetenként "eldobnia". Ebben tehát már van pszichológia és pedagógia is, nemcsak nyers szakma, sőt egy jó nagy adag rendszerező képesség is (rendszerszemlélet).
Bevallom őszintén, hogy módszertanom kidolgozásának kezdetein sokszor nem voltam ilyen tudatos, inkább intuitív, azaz inkább csak nagy sejtések lebegtek szemem előtt. A tabulatúrával (alább ennek statikus változatát szemlélhetjük) igazából sohasem békültem ki, mert a legalsó, legvastagabb E6 húr fizikailag legalulra került és ez számomra nem logikus.
(Az egyik tanítványom egyszer elmagyarázta az első tabulatúra-író bácsi logikáját, amit azóta sem sikerült megértenem.)
A gitároktatás során egyaránt dolgozni kell statikus és dinamikus ábrákkal.
A legtipikusabb statikus szemléltetési mód az általam erőltetett tükörkép, amely egy skála teljes vagy szegmentált, időtől független szerkezetét mutatja meg.
A kotta és a tabulatúra ezzel szemben mindig dinamikus, azaz zenei folyamatokat ír le. (Megjegyzem, hogy a tabulatúrának létezik statikus megoldása is, ezt én statikus tabulatúrának neveztem el.)
Teljesen egyértelmű, hogy az oktatás során némelykor az egyik hasznos, máskor meg a másik.
Én azt állítom (és következetesen alkalmazom is), hogy módszertanom teljes megértése után a tabulatúra tökéletesen kiváltható és ha lehet választani -már pedig lehet-, akkor én a kotta-tükörkép páros mellett döntök. Hiszen mi van akkor, ha például Vivaldi-szólórészletet kívánunk lejátszani hegedűkottából? A tabulatúra-böngészéshez szokott gitáros ilyenkor nagyjából újrakezdi tanulmányait, legalábbis ami a kottaolvasást illeti és hirtelen olyan módszereket kezd keresni, amelyekkel a kottaolvasás is kiváltható lenne. Ilyen módszer sajnos nincs, ám jelentős mértékben megkönnyíthető, ha megérti a tükörképekkel szemléltetett alapskálák és a többi skála belső logikáját. A megvilágosodás után már nincs is más dolga, mint ezeket a tükörkép-sablonokat tudatosan "műveltetni". Ez egyébként a magánoktatás során automatikus tanítási és tanulási folyamat. Erre konkrét példát is tudok mondani, bár itt szemléltetni nem fogom, mert az csakis a tanítvány oldalon elérhető: én egyetlen tükörképpel és 7-8, nem is teljes kottasorral, no meg egy kis, igazán nem számottevő szóbeli magyarázattal képes voltam lemodellezni 2-3 hónap kemény, alapozó skálázását.
A tükörképeknek van még egy óriási előnyük: általuk vizuálissá válik az egész skálaszerkezet, amely hosszútávon azt fogja eredményezni, hogy a gitár zeneelméleti és technikai szempontból teljességgel átláthatóvá válik. Hatalmas előny ez, ha nem a legnagyobb, azaz a többi módszerhez képest behozhatatlan. További megjegyzésem, hogy az a gitáros-gitároktató, aki egész nap tabulatúrát körmöl, tehát tabulatúrában gondolkodik, valószínűleg sohasem fog közelebb jutni olyan témakörök megértéséhez, mint például "Skálaépítési lehetőségek a gitáron", vagy "Optimális skála-, és ujjrendtervezés", mert állandóan kizárólag zenei folyamatokat lát és így mindig "bennük lesz", azaz sohasem tud tőlük eltávolodva "globálisan rájuk tekinteni".
Belátom, sejtelmes kijelentés ez, de képzeljük el: többször körbefutjuk a Földet azon célból, hogy minél jobban megismerjük és átlássuk azt...
Persze kétség nem férhet hozzá, hogy ez is hasznos, ám csak egyszer kell az űrbe emelkednünk, hogy végre statikusan átlássuk az egészet:
A tükörképek adta globális rálátás persze nem nélkülözheti egy dal, egy szólórészlet aprólékos tabulatúra-böngészését, amelyre főként akkor van szükségünk, ha egy ösztönösen zenélő nagy gitáros játékát, technikáját szeretnénk elsajátítani, legalábbis megközelíteni (például Mark Knopfler - Dire Straits), illetve azt sem állítom, hogy én nem használom ki a végletekig a tabulatúra lehetőségeit...
Amit egész életemben gyűlöltem, azok az esztelen beidegződések voltak, amikor az embert már nem a józan esze, hanem a szokásai irányítják. Számomra ugyanis nem érv, ha a tanítvány azt mondja nekem, hogy ő a tabulatúrához szokott. Természetesen lehet ez jó, de lehet, hogy nem talált jobbat helyette, főleg az Interneten nem. A beidegződéseket először tudatosítani kell, majd felülvizsgálni és ha rosszak, akkor a szemétbe hajítani. Ezzel én nem azt mondom, hogy a tabulatúra rossz módszertani megoldás, hanem hogy vegyük észre gyenge pontjait és ha ezen gyenge pontok lefedésére ki tudunk találni jobbat és hasznosabbat, akkor tegyük meg ezt lépést. Ezzel párhuzamosan vegyük észre a tükörképek korlátait is, tehát nem is kell tennünk mást, mint okosan rendszerezve a különböző módszertani elemeket, mindent a maga polcára felrakni és azokat csakis akkor venni le, amikor szükségesek. Nos, ehhez kell a globális rálátás!
Létezik még egy döntő érv a tükörképek használatára: ez a szerzői jogok védelme. Egy tükörkép hamisítatlan Pénzes-találmány, amely jogi következmények nélkül nem plagizálható.
Pénzes László