Szólótechnikai alapok
Személyiség és személytelenség
A bevezető gondolatom az, hogy nem fogom a címben szereplő 2 fogalmat elválasztani egymástól. Egészen furcsa lesz az, amit mondok, de az én esetben ez a 2 fogalom egyenesen elválaszthatatlan egymástól, holott egymás ellentétei. "Hát hogy lehet ez?"- ájul ki a székéből a tanulni vágyó gitáros a gitárjával együtt, rá az erősítőjére, mert sok csudaságot olvasott már Gitáriskolámban és alig bírja megemészteni mindezt...
Nos, a Pénzes-féle módszertan egyik legfőbb ismérve az, hogy Pénzes Lászlóhoz kötődik. Ez azt jelenti, hogy kidolgozásakor lényegében nem alapoztam és folyamatosan nem alapozok más gitáriskolákra. (Inkább fordítva: mostanában már mindenki veszett okos lett főleg alapskálák ügyében, abban, ahol előttem mindenki csak hallgatott, mint az illedelmes Kuka Hófehérke szoknyája alatt; persze túl sokat nem mernek dumálni róla, mert tudják, hogy szerzői jogban nem tréfálok.)
A Pénzes-féle Gitáriskola tehát nem kompilálás eredménye, hanem személyhez kötődő, eredeti alkotás. Erre bizonyítékaim is vannak: a publikált vonósskálák, a bináris skálakatalógus, a matematikai skálák, az egyhúros gyakorlatok garantáltan sehol másutt nem lelhetőek fel, de természetesen maga a stílus, a "tálalás" is személyes.
A személyhez kötöttség azonban egyértelmű hátrány egy oktatási anyagban, ezért már régóta törekszem arra, hogy személyes tapasztalataim tömegéből az általam optimálisnak minősítettet kiválasztva személytelenül próbáljam azt átadni-publikálni. Ezért lesz képes a képernyő előtt ülő Tisztelt Olvasó megérteni azt, amiről én néha csak átvitt értelemben, árnyaltan fogalmazok. Erre is létezik bizonyíték: én sok dologra tehát csak utalok Gitáriskolámban és mindig van olyan tanítványom, illetve érdeklődő, aki ezt észre is veszi és bizony kertelés nélkül rákérdez vagy minősíti.
A személyből kinövő személytelenség tehát azt jelenti, hogy (szerintem) 1-10-100-1000 kilométerrel távolabb, egy vadidegen gitárosnál mi lehet az optimális mozdulatsorozat, mi az, amire neki ott, Grönland szigetén, az oroszlánfóka hátán vagy a jegesmedve gyomrában feltétlenül szüksége lehet a hatékony gitártanuláshoz. Mivel azonban ez személyből kinövő mozdulat, mindig lesznek olyanok, akik nem fognak a meghirdetett alapelvekkel egyetérteni.
Szerintem a legfontosabb alapelv az, hogy gyors és biztonságos játékot akarunk elérni.
Ennél általánosabb megközelítés nem lehetséges, vagy ha igen, akkor már filozófiáról beszélünk, amit azért néha nem célszerű behozni a képbe, legalábbis nem a gyakorlat konkrét kidolgozásánál. Ez nem mézesmadzag (bár ki ne akarna Malmsteen-módra "tekerni"), hanem az alapelvek alapelve, mert ebből következik az összes többi.
Hiszen lehetnének-e más alapelvek?
Hogyne! Lehetne az is például: "Játsszunk Hendrix-stílusban!" Ehhez a következő összetevőkre lenne szükségünk:
-
közepes méretű Fender-pengetők,
-
Pentaton skálák I. című fejezet,
-
némi technikai gyakorlatsorozat a pentaton skálafokokban,
-
alapszintű zeneelmélet az improvizációhoz,
-
rengeteg blues-zene (zenehallgatáshoz),
-
és egy dohányfüstös blues-kocsma egy megértő csapossal, aki hajlandó nekünk hitelezni ☺.
Ekkor tehát a fő alapelvből más alapelvek következnének.
Megjegyzem, hogy éppen a személytelenség okán én a különböző (pengetős) zenei stílusokra jellemző, legáltalánosabb vonásokat lecsupaszítottam, hogy egy tiszta, általam optimálisnak minősített szólótechnikai módszertant tehessek le az asztalra, amely a lehető legkevesebb mértékben tartalmazza a Pénzes-féle, eléggé nehezen emészthető személyiséget. Ez megvalósításában lehet jó vagy rossz (erről a Tisztelt Olvasó dönt), de elképzelésében mindenképpen egyedi és előremutató.
Az előttem ülő tanítvány tehát szavatoltan személytelen módszert kap, bár személyes tálalással körítve, amellyel persze nem lesz szegényesebb gitártanulása, sőt! Hiszen az igazi varázs nem a papírlapokon és a TFT-monitoron, hanem a személyes kontaktusban van. Ez persze rám is igaz: nemcsak én hatok a tanítványokra, hanem fordítva is és itt elsősorban nem X.Y. tanítványom álomszép szőke hajára gondolok, hanem a gitárcentrikus tanítványi rezdülésekre.
Minden tanítványom tehát tanulmányainak kezdetén ugyanolyan, valójában személytelen stílusban gitározik. Megjegyzem, hogy ezt így tartom helyesnek, hiszen az alapozásnál pedagógiailag egyenesen hibás módszer volna a tanítvány személyiségének egyéb megnyilvánulásait megengedni, ez ugyanis mindenképpen az optimális technika elsajátítása ellen hatna. Ezt csak jóval később, főként az improvizáció beindulásánál engedhetjük meg, de akkor már nem is szabad visszafogni azt. Ha a Jam session című fejezetcsomag improvizációit hallgatjuk, nehéz róluk elhinnünk, hogy ugyanazon módszertan az alapjuk, pedig ez így igaz. Jene Miki, Vedres tanár úr, Mátrai Levi ugyanazon skálavariációkat gyakorolták-gyakorolják ki, a különbség egyedül az improvizátorok személyiségében van, amely előbb-utóbb zenéjükben, egyfajta hamisíthatatlan zenei ujjlenyomatként meg is mutatkozott.
A személytelenségbe vetett bizalom tehát valami olyasféle, amikor azt mondom a tanítványnak:
"Nézd, először is: én ezt csinálom évek óta. Ám javaslom, hogy ne hagyd magad félrevezetni, mert alapértelmezésben ez nem egy érv, hiszen van, aki évtizedekig csinálja rosszul.
Másodszor: én ezen töprengek napi 20 órát. Ez sem egy érv, mert az ostoba gitártanár napi 25 órás aktív gondolkodással sem tud semmi érdemlegeset kisajtolni magából.
Harmadszor: csak úgy, az én kedvemért, nyugodtan megbízhatnál bennem!"
No, ezt már érdemes megfontolni! ☺
Pénzes László