A skálázásról és általában véve a gyakorlásról
Egy szólóhangszer művészi szintű (illetve bármely dolog mesterszintű) elsajátításának legjobb módja a zseninek való születés.
Forrás - Source: www.time.com
Ha ennek híján vagyunk, akkor a szorgalmas skálázás, amit persze a zseni
sem nélkülözhet.
Ez a módszer azonban kizárólag a megszállottak kiváltsága: aki egyszer
hozzákezdett skálagyakorlataihoz, annak utána pályafutása végéig ki kell
tartania mellette. Ellenkező esetben minden tanult folyamat rettentő hamar
eltemetődik és igen fárasztó (s mennyire bosszantó!) lesz azt újból
előásni. A skálázás a leghatékonyabb módszer, ám egyben hosszútávon a
legunalmasabb. Ez már a múltban sem riasztotta el a megszállottakat;
állítólag Liszt
Ferenc minden idők legnagyobb zongoraművészeként...
...a napi 4-6 órás gyakorlóidejének jelentős részét skálázással töltötte, de ezzel a többi művész sincs másként.
Általánosságban a skálázás fogalmába sűrítem az összes olyan gyakorlatot, amely kifejezetten nem –esetleg gyakorló-, hangszerdarabként, azaz etűdként íródott s így nem rendelkezik a zeneiség legalapvetőbb (tonális) törvényszerűségeivel. Művészi szint felett a skálázás már nem tanító, hanem pusztán „megtartó” tevékenység, jóllehet így is pótolhatatlan.
A skálázással kapcsolatban egy másik fontos szabály is felállítható: amíg örömmel foglalkozunk hangszerünkkel, azt hívjuk egyfajta élvezetnek, amikor pedig már nincs kedvünk hozzá, ott kezdődik a gyakorlás. Eredményes hangszertanulás nem képzelhető el türelmes, biztos alapozás nélkül sem. Ha rossz az alapozás, összedőlhet a ház, éppúgy, ahogyan a kudarcok rombolhatják le lelkesedésünket, ha „légbe építjük” hangszertudásunkat. Érdemes ezért teljesen kezdőként szakemberhez fordulnunk, aki legalább az alapozást felügyeli. (A dolog csak első pillantásra tűnik egyértelműnek. Számos ellenpéldával találkoztam már, ezért láttam szükségét ezen megjegyzésnek.) Ez gitárnál az optimális test-, és kéztartást, pengetést, alapszintű kotta-, valamint gitártudás és szemlélet kialakítását jelenti.
Az eredményes gyakorlás további záloga a rendszeresség. Aki napi 25 órát szentelhet hangszerének, az szerencsésnek született. Ha erre nem vagyunk képesek, legalább napi másfél órát szánjunk rá. Ám napi 1 óra skálázás is többet ér az egyszeri 3-4 órásnál hétvégén, ez utóbbi esetben ugyanis nem lesz fejlődés. A tudás mottója tehát csakis ez lehet:
A mindennapok részévé kell tennünk azt, amit meg akarunk tanulni.
Ha lehetőségeink megengedik az éjt is nappallá tevő gyakorlást, akkor (körülbelül) 6 feszített munkanap után mindenképpen iktassunk be 1 teljes pihenőnapot...
...ilyenkor lesz feladata elménknek a pihenésen kívül a sok, ömlesztve megtanult folyamat végső elrendezgetése, amihez már egyébként hozzáfogott a köztes alvások alkalmával. A pihenőnap ugyanakkor eredményesen akadályozhatja meg a „torkig vagyok”- érzés elhatalmasodását.
A modern, kitűnően megépített gitárok, valamint a fejlett elektronika igen megkönnyítik a gyakorló fejlődési útját. Ennek negatív következménye azonban az elkényelmesedés, azaz –noha az illető zajosan és pontatlanul rossz technikákat alkalmaz-, az apparátus játszva tünteti el a súlyos egyenetlenségeket. (Egy kicsit olyan ez, mintha a súlytalanság állapotában akarnánk fekvőtámaszt gyakorolni.) Ez valószínűleg csak a műkedvelőket elégíti ki, a maximalistákat soha. Nincs más dolgunk, mint rátalálni ideális gyakorlóhangszerünkre, az akusztikus gitárra:
Forrás - Source: www.ellisguitars.com.au
Ezt az instrumentumot egyszerűen nem lehet becsapni. A zajt éppúgy felerősíti, mint a hasznos hangot, dinamikája kizárólag a pengetés minőségétől függ, húrfekvése pedig a kezdeti időkben olyan elviselhetetlenül magas, hogy garantáltan beállítja a helyes kéztartást. A szenvedés azonban akkor válik teljessé, ha mindezek után szeretett és persze erre alkalmas (pl. western) gitárunkat a legvastagabb húrok készletével ajándékozzuk meg. A zajos, háborús korszak után viszont szavatoltan békés idők fognak következni. Ha sikerül a kezdeti nehézségeket szokássá szelídíteni, akkor a gyakorló útja most már nyílegyenesen halad a cél felé, attól függetlenül, hogy az talán még messze van. De legalább nem téved tévösvényekre és vargabetűket sem ír le többé.
A másik, alapvető probléma a türelmetlenséggel van összefüggésben. Általában a kezdők szoktak kedvenc zenéjükön tanulni („…azért gyakorlom, hogy majd egy napon tökéletesen lejátszhassam azt…”). A lelkesedés méltányolandó és természetesen csak a komolyabb műveknél számítható fel a türelmetlenség hibájának. A „tingi-tangli”, valamint "tuci-tuci" dalokon az alapfogalmak kitűnően elsajátíthatóak, erre legalább alkalmasak. A helyes módszer –amint ez a Fejezet a klasszikus zenének fejezet "Klasszikus boncolgatás", illetve a Szólótechnikai alapok I. fejezet "Dal vagy skálarendszer?" című részében olvasható-, a megtanulandó zenedarab megfelelő skálákra való bontása, tehát:
határozottan, éles választóvonallal különítsük el zenei célt és a hozzávezető utat.
Későbbiekben, már magasabb szinten ugyanilyen élességgel határoljuk el egymástól a bemelegítő és a betanulandó skálákat. Előadási darabhoz csakis a legutolsó fázisban, tudásunk és önbizalmunk teljes birtokában nyúljunk. Rendkívül hasznos lehet hangszeres tanulmányaink mellett alapszintű zongoraleckéket is vennünk vagy zeneelméleti problémáinkat zongorán tanulmányoznunk, hiszen a billentyűs hangszerek, elsősorban a zongora adja a legnagyobb zenei áttekinthetőséget. Ez egyébként bevett módszer a komolyzenei képzésben.
Összefoglalva, az igényes gyakorlás anyagi és szellemi kellékei:
-
jó minőségű akusztikus gitár,
-
biztos alapozás,
-
rendszeresség,
-
rendszerezett, következetes gyakorlás és ismétlés,
-
türelem és kitartás,
-
és nem árt egy jó gitártanár és/vagy egy jó módszertan sem.
A Pénzes-féle módszertan ugyan megpróbálja a hangszertudáshoz vezető utat logikusan rendszerezni, "racionalizálni", ezerféle módon megmagyarázni, tehát lényegében magát az utat lerövidíteni, de a tudás megszerzése mellett nem tud mást ígérni, mint vért...
...izzadtságot...
...és dögunalmat:
Pénzes László