Pénzes-féle Gitáriskola - Tévedések és egyéb vígjátékok

Ebben a fejezetben áll szándékomban összegyűjteni az Interneten fellelhető vagy egyéb helyeken hallott, látott szakmai tévedéseket. A bevezetés legfontosabb gondolata, hogy a szakmai tévedés természetesen nem egyenlő az egyéni ízléssel, az utóbbi ugyanis saját személyes benyomásaimat tartalmazza, így mivel az teljességgel szubjektív, nem erőltethető rá más személyekre. Mi alapján mondhatom akkor ki azt, hogy egy bizonyos dolog szakmai tévedés-e vagy sem? Elsődlegesen Gitáriskolám egyik legmeghatározóbb alapelve alapján: egy optimális mindig létezik, míg a többi nem az. Ebben a pillanatban képes vagyok:

a problémát analízis alá venni, azaz a probléma lényegét feltárni,
utána felvázolni az összes lehetséges megoldást,
majd abból kiemelni az egyetlen optimálisat.

Ám ne sértődjünk meg: nyilvánvalóan ez a személytelen módszertani eljárás is tartalmazhat személyes mozzanatokat, ezt a jogot fenntartom magamnak. Másodlagosan: sokszor nem is a technikát kell analízis alá venni, hanem a klasszikus zeneelmélet bizonyos káros szokáskötegeit vagy egyéb zenetörténeti tévedéseket. Amit valójában el szeretnék érni, hogy ez a fejezet magas szintű szakmai viták bázisává váljon, ebből következően nagyon szívesen publikálnék az enyémtől eltérő szakmai véleményeket is, ha írója a teljes nevét, e-mail címét és írásbeli engedélyét adja hozzá. (Bubu, Sziszi, Kuki és egyéb internetes álnevű, azaz névtelen jánosok leveleit nem publikálom és nem is érdekelnek.)

Természetesen a fejezet célja a szakmai analízis és nem a személyeskedés, ezért a tévedések és egyéb vígjátékok forrásait nem jelölöm meg, kivéve persze ha azok magától Shakespeare-től származnak ☺.

További szakmai gondolatok, reakciók olvashatók még az olyan fejezetekben, amelyek tartalmaznak "Kérdések és válaszok" című részeket, illetve az alábbi fejezetekben:

Fórumozás

Természetesen nem kívánom megbántani a fórumozók igen népes és kreatív táborát, de ebben a rövid részben szeretném megvilágítani a fórumozás 1-2 káros, etikailag vitatható oldalát.

Egy személy emberi (és vele persze szakmai) hitelességét társadalmi szinten elsősorban az biztosítja számára, hogy mindenütt a nevét adja önmagához. Csak lépjünk be egy közhivatalba! Nem is nagyon tudunk onnan távozni aláírásunk megadása nélkül. Mindemellett a társadalom nem nagyon díjazza, ha valaki nem önmagát írja alá: ha például ezt hivatalos okiratban tesszük, akkor ezt a büntetőjog okirathamisításnak minősíti és szigorúan bünteti.

A fentieket magamra vonatkoztatva: Pénzes László mindig azonos volt önmagával, ezt a Gitáriskola neve is mutatja: Pénzes-féle Gitáriskola. Nekem általában határozott szakmai, esztétikai és etikai állásfoglalásaim voltak és vannak, ezek lehetnek jók vagy rosszak, de én mindig mindenhol a teljes nevemet adtam a véleményemhez, ezáltal vállalva önmagamat. Az Internet ebből a szempontból enyhén szólva nem a legjobb megoldás, mert nagyon sokan rejtőzködve, internetes álnéven írogatnak a különböző fórumokba anélkül, hogy ismernénk az írói álnév mögött megbújó személyt.

A fórumozás valójában az, amit annak idején láthattunk az ógörög agórán: az emberek összegyűlnek a piactéren, utána felállnak a helyükön, bemutatkoznak és elmondják véleményeiket. Ez egyedül így korrekt. Soha nem lett magánvélemény meghallgatva és elfogadva, ha valaki azt névtelenül tette, spontán bekiabálva a tömegből, ez a vélemény egyszerűen nem volt hiteles. Hitelesség? Csak ellenőrizzük le, hogy mi erről a bankoknak a véleménye és hitelfelvétel esetén hányféle dokumentummal kell igazolnunk még azt is, hogy hányas alsónadrágot hordunk...

Mindezt azért mondtam el, mert a vélemények modern jellegű, internetes cseréje -ha nem kötődik hozzá korrekt bemutatkozás és lenyomozható személyazonosítás-, már nem fórumozás, csupán virtuális bújócska és éppen ezért számomra egyetlen vélemény sem hiteles, ha nem ismerem a mögötte lévő személyt. Gondoljunk csak bele: számíthat egy olyan ember véleménye, aki önmagát sem meri vagy akarja felvállalni?

Egyáltalán: kik is szoktak rejtőzködni? Nézzük csak:

terroristák és bűnözők,
kémek, titkosszolgálatok,
szatírok és egyéb aberráltak,
frusztrált felnőttek, akik zsarnoki szülőjük elől menekülnek,
bliccelők, de ők csak a BKV-tól rettegnek,
kiscsoportos óvodások, akik leverik a virágcserepet,
politikusok, amikor nem tudnak elszámolni nagy közpénzekkel.

Ebből a megfontolásból nincs a Pénzes-féle Gitáriskolában lehetőség fórumozásra. Természetesen nem célom a fórumozás intézményének lejáratása, csupán egy hozzá kötődő, rossz magatartásforma megváltoztatása. A probléma megoldása egyszerű: udvariasan és mindenképpen igazat mondva mutatkozzunk be...

Érdemes elolvasni a Hetek egyik, nagyjából idevágó cikkét (2008. május), amely egyébként még a nem vallásos emberek számára is elgondolkodtató...

Becsapottak klubja

Fiatal férfinak adta ki magát a huszonéves Vali, és úgy szédítette a lányokat az interneten – bár ezzel az erővel akár magukat lánynak tettető férfiakat is becsaphatott volna. A chat ma már – a korlátlan internetnek is hála – össznépi szerepjátékká vált, amibe meglehetősen kockázatos belemerülni. Nem kevesek szórakozásáról van szó, hiszen a GfK kutatóintézet szerint a magyar fiataloknak szinte csak virtuális barátaik vannak. A józan határt nehéz meghúzni, miközben Vali tapasztalata szerint skizofrénia, nemi identitászavar, kóros netfüggőség és totális magány lehet az ára a több verzióban működtetett virtuális személyiségnek.

Becsapottak klubja

Hogyan került a chat közelébe?
Az egyetemen, amikor a számítógépteremben felsőbb éveseket hallottam beszélgetni a chatelésről. Kíváncsiságból kipróbáltam én is. Huszonkét éves lehettem, amikor elkezdtem, és négy-öt évig voltam benne. Megtetszett, mert így jóval könnyebb kapcsolatot létesíteni másokkal: nyitottabb, lazább mindenki.
A nyitottság miben nyilvánul meg?
Fél óra ismeretség után nem fogok egy idegen embernek olyat elmondani, mint amit a chaten leírok. Van, aki eleve azért megy fel, hogy a legdurvább magánéleti problémáit kiteregesse a „közösbe”, ahol harminc-negyven-ötven ember olvassa egyszerre. Ettől vár megoldást, hogy majd valaki reagál rá. Írásban nagyon sokan szeretnek segíteni a másiknak, és „bölcs” tanácsokat adni. Ez nem kerül semmibe. Viszont igen erős, ámde hamis kötődések jönnek így létre: az, aki a chaten a legjobb barátom, nem valószínű, hogy a valóságban is segíteni fog rajtam. Van olyan anyuka például, aki a chaten mindenkivel kedves, mindenkinek segít, a házimunkát meg nem csinálja meg, a gyereket leordítja, ha vacsorát kér, és csak a gép előtt ül, napi öt-hat órát. Azt láttam, hogy akik általában fent vannak a chaten, azok saját maguk is olyan gondokkal küzdenek, amit nem tudnak kezelni. Többnyire hosszan megbeszélnek mindent, de előre nem megy semmi tőle.
Hány emberrel tartotta a kapcsolatot?
„Közösben” negyven-ötven emberrel, úgynevezett privátban volt, hogy egyszerre hét-nyolccal is. Az évek alatt összesen több száz emberrel beszélhettem, a tíz-tizenkét évestől a hatvanévesig. Az első chatszobában, ahová felmentem egy kiválasztott nicknévvel, összejött tizenöt-húsz fő, akikkel élőben is találkoztunk. Másfél évig jártunk közös programokra, de aztán szétment a társaság. Ami a virtuális térben nagyon jól működik, az a valóságban egy idő után tönkremegy. Ha a gép előtt megsértődik valakire az ember, akkor egyszerűen kikapcsolja, de az életben kezelni kell a konfliktusokat.
Mikor jött össze ez a társaság?
2002-2003 környékén. Akkor még nem volt elterjedve a korlátlan internet, így rengeteg pénzem ment el erre, ami némileg visszatartó erő is volt. Ma már viszont havi három-négyezer forintból korlátlanul lehet otthon internetezni, és pont ez az, amitől igazán veszélyes.
Mi visz valakit a chatelésbe?
Talán az unalom és a hiányérzet. Sokan úgy gondolják, hogy ami a valós életben látszik belőlük, az nem azonos velük, nem tudják magukat megvalósítani. A chaten viszont azt találnak ki magukról, amit akarnak, például, hogy három diplomájuk van. Hacsak nem futnak bele egy valódi szakemberbe, nem fognak lebukni. Nagyon sok a pánikbeteg is, aki nem mer a négy fal közül kimozdulni. A chat nem javít a helyzeten, sőt, tudok olyanról, aki napokig nem mosdott, mert nem mozdult el a gép elől. Sokan teljesen elvesztik a realitásérzéküket, időérzéküket, mindent. A baráti társaságunk egyik tagját kirúgták a munkahelyéről, mert egész nap chatelt. Ez is lehet függőség, ugyanúgy, mint a fórumozás, blogolás vagy a játékok. Sokan inkább blogot írnak, és nagyon személyes információkat adnak meg. Komolyabb számítástechnikai tudás nélkül tudnék olyan adatokat begyűjteni emberekről, amivel simán vissza lehet élni. Van, akit lelkileg terrorizáltak, SMS-eket írtak neki, hívogatták éjjel-nappal, követték. Vagy ocsmány telefonokat kapott, mert kiderült, hogy egy szexhirdetésbe tették ki az adatait.
Ön őszinte volt?
Igen, kezdetben saját magamat adtam. Eszembe se jutott, hogy hazudjak, csak élveztem, hogy sokféle emberrel tudok kapcsolatot teremteni. Nagyon sokan informatikával foglalkoznak, aztán amikor a való életben is megismertük egymást, jöttek a csalódások. Elmúlt a varázs. Akkor azt gondoltam, milyen érzés lenne másnak adni ki magam. A legkeményebb az volt, hogy azzal csináltam meg ezt először, akit a valóságban is ismertem, tulajdonképpen a barátnőm volt.
Ő tudta, hogy ezt a játékot űzi vele?
Nem. Egyszer viccből hamis néven reagáltam egy kérdésére, fiúként, de ő elzárkózott. Másnap eszembe jutott, hogy mi lenne, ha folytatnám. Felléptem ugyanazzal a hamis nickkel, kerestem egy fotót is az interneten, és elküldtem neki.
Kitalált egy ideális férfit?
Igen. Amikor elkezdtem beszélgetni vele, olyan valakit kezdtem eljátszani abban a szerepben, akivel én is szerettem volna találkozni. Ez a kettős játék két éven át ment így, miközben barátnőkként élőben is tartottuk a kapcsolatot. Végül beleszeretett abba a kitalált valakibe, akinek a nevében írogattam neki. Nem volt visszaút: egyik hazugság jött a másik után, azt mondtam, hogy külföldön vagyok, hogy baleset ért, hogy nincs pénzem, hogy ellopták a telefonomat, és hónapokra eltűntem. Mellesleg szinte általános, hogy az emberek így szórakoznak egymással, például megbeszélnek valahová egy találkozót valakivel, és utána a közelben röhögnek a barátokkal azon, aki naivan elmegy, és vár rájuk.
Két év hosszú idő, főleg napi szinten, több órán keresztül chatelve. Hogyan lett vége?
Kiprovokáltam egy veszekedést, és szakítottam vele minden téren. De a szereptől nem tudtam szabadulni. Más helyekre is be kellett lépnem, ugyanezzel vagy más karakterekkel, és újrakezdeni más emberekkel – többel is egyidejűleg. Kiszálltam egy-egy helyzetből, amikor kiéleződött, de rögtön el is indítottam a másikat. Olyan ez, mint a drog, tudja az ember, hogy nem jó, de muszáj menni és csinálni. És láttam, hogy nagyon sok jóhiszemű ember fenn van a neten.
Hogyan végződött a többi hasonló „kapcsolata”?
Egy másik eset során tudtam végleg kijönni az egészből. Az a lány Németországban tanult. Amikor komolyra fordult a kapcsolat, itt is próbáltam eltünedezni, de egyre kevésbé tudtam megszakítani ezeket a kapcsolatokat. Lelkileg nagyon mélyre kerültem, és ez átjött a vele való beszélgetéseinken is. Nem sokkal később bizonyságot tett neki valaki, megtért, és utána már nekem – a képzelt fiúnak – is csak Jézusról, Istenről volt hajlandó beszélni. Folyton elhajtottam, de egyszer csak eltalált. Kezdettől éreztem, hogy nem jó, amit teszek. Jogra jártam, bújtam a Btk.-t, hogy bűncselekmény-e, amit csinálok, de nem találtam rá paragrafust.
Mit mond a jog a személyazonosság meghamisításáról?
Csak akkor bűncselekmény, ha haszonszerzés céljából történik. Ez nem nyugtatott meg. A lány meg addig beszélt nekem, míg megtértem: ő Németországban beírta a chatablakba a megtérő imát, én meg Budapesten elmondtam hangosan. Ő kint járt egy gyülekezetbe, ott ismerte meg a férjét is. Mindez 2005-ben történt. Hosszas vívódás után e-mailben kértem tőle bocsánatot a hazugságokért, de a valódi kilétemet akkor sem tártam fel – csak hónapokkal később, egy személyes találkozás során a Hit Gyülekezetében. Oda az ő javaslatára csatlakoztam, amikor éreztem: egyedül soha nem leszek képes leválni a netről. Ismertem ezt a lányt fotóról, és mikor megláttam, félrehívtam, és elmondtam neki, hogy én vagyok az, aki négy éven keresztül hazudott neki, köszönöm, hogy bizonyságot tett nekem, és kértem, hogy bocsásson meg. Átölelt, és azt mondta: nem haragszik. Ezt követően annak a másik két hölgynek is színt vallottam, akikkel szorosabb kapcsolatba kerültem a chaten keresztül.
Mivel magyarázza ezt az egészet?
Nem tudok rá racionális okot, talán a szeretetéhség.
Voltak elvonási tüneteid?
Megtérés után már nem, mert eltűnt a vonzása, kijózanodtam. Előtte viszont, ha nem volt valami miatt internet, akkor tiszta ideg lettem, dühömben szét tudtam volna verni a gépet. Mára nagyon óvatos lettem a chattel. Próbáltam a hitemről bizonyságot tenni a neten más függőknek, de rájöttem, hogy ez nem működik. Vannak olyanok is, akik virtuális istentiszteleteket tartanak, és ezzel letudják a közösségi életet. De ez nem leszokás, lényegében ugyanaz marad minden.
Az iWiWről vagy MSN-ről mi a véleménye?
Idő és idő, ráadásul nagyrészt feleslegesen. A messengeren saját adataikkal szerepelnek ugyan az emberek, de többnyire olyan beszélgetések mennek több óráig, amit telefonon két percben el lehetett volna intézni.
Végül is mi a határ?
Nehéz kérdés. Bizonyos korlátok között hasznos az internet, a chat. Akkor egészséges a dolog, ha ott van az ember a gép mellett, mégis elvan anélkül, hogy bekapcsolná. És ha úgy érzi, hogy valami nem stimmel, akkor lehetőleg ne azoktól kérjen segítséget, akikkel az interneten keresztül tartja a kapcsolatot.
Mit tehetnek a szülők?
Sajnos a szülők nincsenek tisztában azzal, hogy a gyerekek mit csinálnak a gép előtt. Nálunk amikor a szüleim lefeküdtek aludni, mindig szóltak, hogy kapcsoljam ki a gépet. Vártam még egy órát, hogy elaludjanak, és újra visszakapcsoltam. Aki benne van, az nem érzi, hogy ezzel baj lenne, azt hiszi, teljesen normális, ha pár emberrel beszélget. De ez egy betegség. Sokan felszámolnak minden kapcsolatot a való életben, és inkább a chaten élnek. Egyszerűen minden gátlástól meg tudnak szabadulni az emberek, amikor több életet élnek egyszerre.
Ez elég skizoid módon hangzik.
Igen, a skizofrénia nagyon találó kifejezés. Amikor az ember belép egy ilyen szobába, főleg ha nem saját magát adja, akkor teljesen átveheti az uralmat ez a személyiség felette. Vannak, akik öt-hat karaktert tudnak egyszerre kezelni úgy, hogy nem kavarodnak bele, mesterien megtanulnak hazudni. Vannak házastársak, akik külön-külön chatelnek esténként: ahelyett, hogy leülnének egymással megbeszélni a dolgaikat, felmennek chatszobákba, és kitárulkoznak idegeneknek.
Pontosan hogy érti azt, hogy a karakter irányítást vesz az élet felett?
Egy idő után a való életemben is belehelyezkedtem a fiú szerepébe. Ha a valóságban jött egy nehéz szituáció, elkezdtem úgy gondolkodni, mintha ő lennék. Fantáziálásba ment át az egész. Közben folyamatos bűntudat gyötört, tudtam, hogy másokat tönkreteszek, de nem tudtam, hogyan hagyjam abba. Igazából nekik is segíteni szerettem volna, szerettem volna „önmagamként” is megismerkedni velük, mert értékes emberek, de rájöttem, hogy már erre sincs lehetőség. Annyi személyes vonást, történetet is beletettem a kitalált illetőbe, hogy lebuktam volna, amitől egyébként folyton rettegtem. Innentől kezdve én valahogy elvesztem.
Mindebből semmi sem tűnt fel a környezetének?
Kívülről ez az őrlődés nem látszott rajtam: egyetemre jártam, barátaim voltak, sikereket értem el, de mégsem mentek a dolgok. Volt olyan, hogy egyetemi barátokkal mondtam le találkozót, és inkább beültem a gép elé. Éreztem, hogy ez egyre mélyebbre visz, egy spirál, ami egyre inkább húz lefelé, és nem tudok belőle kitörni, mert amikor egyszer megpróbáltam, a vége az lett, hogy még több embernek hazudtam.
Elidegenedtem az emberektől. Eljutottam arra a pontra, hogy biztos velem van a baj. Saját magamat sem tudtam elfogadni: miért vagyok nő, és miért nem lettem férfi, itt valami tuti el lett rontva. Fel kellett ismernem azt, hogy önmagam is érték vagyok, a hibáimmal együtt is szerethető, és aki nem fogad el, az nem is kell hogy elfogadjon.
Milyen érzés volt „kijönni” a függőségből?
Szabadság. Kommunikálni kezdtem és tudtam is az emberekkel. Felnőttem, rájöttem arra, hogy a konfliktusokat fel kell vállalni, és meg kell tudni oldani. Vannak már valódi barátaim, akik számíthatnak rám és én is rájuk. Másként mentem be vizsgákra, magabiztosabb lettem, tudtam, hogy ki vagyok, és mit akarok. Azelőtt nem így volt.
Öt év kiesett az életéből?
Semmi értelme nem volt visszanézve. Korábban nagyon sok időt töltöttem a tévé előtt, sorozatokat néztem, tehát több mint öt évről van szó. Felszabadítja az embert, ha bevallja, hogy hazudott, és bocsánatot kér, még akkor is, ha a reakció nem feltétlenül neki tetsző.

Pénzes László és a hibák

Az egyik internetes fórumon megint csak nekem estek és ízig-vérig elkezdték kivesézni a Zenés bemutatkozás című oldalon megnézhető zenei videóimat. Ezzel természetesen nincs probléma, amíg nem sért szerzői jogokat és nem hág át bizonyos etikai korlátokat, ha meg spontán átesnek rajta, mint gördeszkás a hídkorláton, akkor úgyis agyon fogom perelni az illetékeseket (ezzel kapcsolatban lásd a Szerzői jogok című fejezetet). A hozzászólás lényegében minden mozdulatban ilyen-olyan hibát vélt felfedezni, így néhány rövid gondolat erejéig reagálok a szakmai állításokra!

Az első spontán gondolatom kissé vállvonogatós, ami aztán igazán nem lóg ki a szubkulturális szint rágógumis hozzászólásai közül: "Take it or leave it!"

Azaz nem kötelező végignézni a videókat, ha nem tetszik, azonnal ki lehet kapcsolni a gépet és el lehet menni, mondjuk skálázni. Az utóbbi szerintem jóval hasznosabb időtöltés, mint bármennyi időt is pazarolni mások hibájának átfogó analízisére s mindezt ménkűlassú gépeléssel. Nekem legalábbis az idő a legdrágább, olyannyira, hogy néha szinte pénzben tudom mérni. Helyette esetleg üljünk tükör elé és nézzük meg, hogy a gitárjáték közben mi magunk miben és mennyit hibázunk.

Természetesen a hozzászólónak igaza volt, ezt nem vitatja senki: a felvételeken jónéhányszor hibázok, illetve a felvételek minősége sem a legjobb. Ezeket én is láttam és látom, ennek ellenére felvállalom és többségét nem törlöm. (A basszusgitáros részt újra fogom venni jobb minőségben.) De miért? Merő, térdnél lógó nemtörődömségből vagy esetleg van valami más is mögötte?

Először le kell szögeznünk, hogy egyszerűen nincs zenész, zenei produkció hibázás nélkül. Mindenki hibázott, mindenki hibázik. Számtalan művészi értékű felvételt tudok mutatni a könnyű-, és komolyzenei műfajból egyaránt, ahol igenis tetten érhetők kisebb-nagyobb hibák, sőt olyat is tudok prezentálni, amelyben a hibát egyenesen benne hagyták, holott kivághatták volna (lévén többszörösen átszűrt stúdiófelvétel). Akkor mégis miért hagyták benne?

Nos, a tökéletes hangszeres játékot csakis gép képes művelni, az aztán nem fog hibázni az első áramszünetig. Az emberek mégsem robotok elé ülnek le "élő" koncerteket hallgatni. De miért? A válasz a másik oldalon, a közönségben van: a közönség katarzist akar és bizonyos határok között nem érdeklik a hibák!

Ezután már érthető, hogy a hozzászóló miért nem fikázza például Angus Youngot, az ACDC szólógitárosát...

Angus Young

...holott ő a koncertjein rohangálás közben nagyságrendekkel többször nyúl mellé, ráadásul a csontig rágott és agyongyakorolt pentatóniában: a hozzászóló szereti az együttest, azaz neki már megvolt az ACDC-katarzisa.

De hangsúlyozom, hogy ez csupán egy gyors, kiragadott példa volt arra, hogy a rejtett szubjektivitás miképpen ütközik ki a "tárgyilagos" szakmai vélemény mögül; nekem személy szerint Angus Younggal és zenéjével semmi bajom (továbbmegyek: nem is érdekel).

Ebben a pillanatban azonban el kell választanunk egymástól a közönséget és a szakmát. A közönség általában szakmailag műveletlen vagy meglehetősen alulképzett. Nem is azért megy koncertre, hogy a zenész hibáit lesse és amikor az végre elköveti, felkiáltson: "Tessék, tudtam, hogy be fog következni!". Én egyszer Paco de Lucia mesternek egy akkora hibáját láttam videón, amely után egy szigorú zeneakadémiás vizsgán minden bizonnyal kivágták volna.

Kevesebb lett ettől a hiba előtti és utáni zenei rész?
Kevesebb lett ettől Paco de Lucia művészete?
Ki az az idióta, aki csak az elkövetett hiba alapján ítél?

Bátran kijelenthetjük, hogy a művészi produkciót egyértelműen nem az elkövetett hibák mennyisége, hanem a produkció tartalmi egésze minősíti. S ebben a vonatkozásban igenis helyes a közönség ítélete, mert ha benne a produkció a hibák ellenére is katarzist keltett, akkor az művészi szempontból kimagaslónak, maradandónak bizonyul. A dolog ilyen egyszerű. Ezzel a vélekedéssel egyébként nem vagyok egyedül: többek között Szjatoszlav Richter, a 20. század egyik legnagyobb zongoraművésze szintén ugyanígy nyilatkozott, meg persze a többiek is.

(A "többiek" közt sokan vannak középszerű tehetséggel megáldott zenei iparosok, akik tudják, hogy hibáikat ilyen módon bizonyos keretek között el is misztifikálhatják, ám ez már egy másik történet.)

Visszatérve a Zenés bemutatkozás videóihoz, szakmai minősítésem szerint az ott megnézhető videók a nyilvánvaló hibák ellenére is felvállalhatók, mert azokat tartalmi szempontból értékesnek tartom, bár belátom, hogy ez egy szubjektív megjegyzés. Sok olyan visszajelzést kaptam, amely a videókat illetően egyértelmű és korlátlan tetszésről biztosított. Igazából jóval többet, mint becsmérlőt, ami engem arról erősített meg, hogy igenis felvállalhatók.

Egyébként a mániákus hibakeresés a tartalom keresése helyett igazi mephisto-i szerepkör...

Mephisto - Klaus Maria Brandauer

...azaz minden egyetemes jóban megtalálni azt a pici, de igaz rosszat, ami azonnal képes derékba törni az ember amúgy is törékeny lelkesedését, nos ehhez kell az a bizonyos kis gonosz manó-mentalitás!

A magam részéről sohasem emelem ki az általam meglátott-meghallott szakmai hibákat, csakis akkor, ha célirányosan az ezzel kapcsolatos véleményemre kíváncsiak, ilyen lehet például egy gitáróra, de ott is csak bizonyos szituációkban. Engem nem a hibák érdekelnek, hanem az, miképpen birkózik meg velük a zenész, hogy mindeközben meg ne sérüljön a produkció egésze. A hibák nyálcsorgató keresése helyett engem egyedül az izgat, hogy a produkció bennem milyen érzelmi és intellektuális érzeteket kelt. Ha azok katartikusak, azaz képesek kiragadni a hétköznapi valóságból, akkor a produkció megtette kötelezettségét: "szíven ütötte" közönségét, azaz engem. Nem ilyen célból keletkezik minden művészi alkotás?

Ugyanerre a globális nézőpontra biztatok minden tanítványt és olvasót, hiszen egyszer túl kell lépnünk önnön és mások hibáiban történő könyökig turkáláson.

A hibák emberi elnézése természetesen nem zárhatja ki a szakmai maximalizmust. Tehát emberileg-szakmailag mindent meg kell tennünk a minél magasabb szintű technikai-tartalmi hangszertudás eléréséért.

Mindezeken felül létezik még két további szempont is: az egyik az antipátia, a másik az irigység. A Pénzes-féle Gitáriskolának nyilvánvalóan nemcsak rengeteg szimpatizánsa van, hanem jónéhány "antipatizánsai", no meg irigye is. Számukra végeredményben mindegy, hogy mit csinálok, az sohasem lesz megfelelő. Miért? Mert keresztül állt bennük a jóindulat és az eszük felé félúton megakadt.

A dór skála és a szerzői jogok

A címben szereplő utalásnak pontosan az ellenkezője igaz: egy alapskálának (más gitároktatási anyagokban a 7 alapskála "modális skála" néven fut) még nem lehet semmilyen szerzői jogi tárgya. A helyzet azonban kissé bonyolultabb. A gitár húrjainak hangolási átfedettsége miatt egyetlen skálát sokféle technikai szerkezetben tudunk lejátszani. Erről részletesen írok az Alapskálák IV. című fejezetben, ahol egyébként bizonyos kiindulópontok felállításával matematikailag kiszámolom, hogy egy D-dúr skálát (vele persze bármelyik alapskálát) hányféleképpen lehetséges a gitáron megszólaltatni. Ez a megközelítés már jogvédett alkotás, persze mindez igazából a zenészek többségét nem nagyon érdekli, talán jobb is, nehogy esetleg plágium és később igen frusztráló, totális pervesztés legyen belőle (a plagizáló egyénnek)...

...később igen frusztráló, totális pervesztés legyen belőle (a plagizáló egyénnek)...

Az eddig megjelent és a modern, on-line gitároktatási anyagokat böngészve ma már szinte mindegyik megemlíti a 7 alapskálát, sőt némelyik az alapskálák után kapkod (ez azt jelenti, hogy először publikált valami mást, majd csak később az alapskálákat, holott szakmai véleményem szerint ezek a legfontosabbak; ez egyébként azt mutatja, hogy az oktatási anyag mögött nincs koncepcionalitás) és van olyan, amelyik egyenesen egy dúr skála sokféle lejátszási lehetőségét boncolgatja, noha ezt előtte évekig nem tette meg. Eme tényt én a Pénzes-féle Gitáriskola közvetett hatásának értékelem, bár az ominózus oldal nyilvánvalóan ezt azonnal letagadná. Gitáriskolám ilyen jellegű "gravitációs" hatásait tehát könnyű letagadni, ám van itt egy dolog, ami authentikus Pénzes-megközelítés. Soha senki eddig nem helyezte előtérbe az alapskálák technikai szerkezeteit, háttérbe szorítván a zenei szerkezeteket.

Vegyünk például egy dór skálát, amelyet ha trichord, azaz minden húron 3 pengetés szabálya szerint építünk fel, akkor a következő technikai szerkezet fog kirajzolódni:

G-dór skála

A Pénzes-féle módszertan megjelenéséig senki nem merte a dór skálában, a G és H húr között látható (D és E hang) kétszeres fekvésváltást megkockáztatni. Ugyanez a kétszeres fekvésváltás tapasztalható a lokriszi skálában is, csak ott ez a probléma érzékelhetően akkor jön elő, ha a skálában (hangmagasságban) visszafelé haladunk:

G-lokriszi

Az eddigi leghagyományosabb megközelítés egyik eklatáns példája X. magyar gitáros Y. nevű, igen színvonalas, magyar nyelvű, igazán a teljességre törekvő kiadványa, ahol a 7 alapskála statikus tabulatúra formátumban (ez hasonlít a Pénzes-féle tükörképhez, csak a húrok sorrendje pontosan fordított, azaz az E6 van fizikailag legalul), főként egyfekvéses skálaszerkezetben van ábrázolva. Az egyszerűség kedvéért a 3 lehetséges egyfekvéses dór-megoldást az említett fejezetből idemásolom:

Egyfekvéses G-dór - 1.

Egyfekvéses G-dór - 2.

Egyfekvéses G-dór - 3.

A dolog további érdekessége, hogy a Pénzes-féle módszertan megjelenéséig mindenki a skálákat kizárólag 1 vagy 2 oktáv terjedelemben jelenítette meg. Ez valójában szintúgy a zenei megközelítés hangsúlyozása a technikai rovására. A fenti 3 db egyfekvéses G-dór skála mindegyike például 2 oktávos. Szerény, áporodott személyem volt a legelső, aki azt állította és állítja ma is, hogy nem a zenei szerkezet a legfontosabb, hiszen azt úgyis sokféleképpen tudjuk megalkotni, hanem a technikai koherencia és a nyers gitártechnika kigyakorlása. Ebből következően a Pénzes-féle skála addig tart, ameddig az a gitáron lehetséges...

G-dór skála

...és mindezt megelőzi egy prekoncepció: mivel a cél a gyors és biztonságos játék elérése, ehhez zárt és következetes technikai apparátus szükséges. Az egyik fontosabb szólótechnikai alapelv a minden húron 3 pengetés elve, ezért a Pénzes-féle dór skála nagyjából 2 és 1/2 oktávossá bővül.

Ilyen módon, egy kis logikus oknyomozással -amely rendőrségi hatáskörben szinte mindennapos-, megállapítottuk a trichord-szerkezetű alapskálák eredetét, mégha az sok gitároktatási anyagban nem is szerepel. De ne tessék megijedni, emiatt senki ellen nem fogok szerzői jogi pert indítani. Elég az, hogy most már mindannyian ebben a kérdésben is tudjuk az igazságot...

Egy gondolat a legato-technikáról

A téma részletesen kidolgozásra került a Szólótechnikai alapok című fejezetben. Mivel a technikai alapozáshoz szükséges nagyon fontos gondolatokat tartalmaz, ezért nem emeltem ide.

A folyamatos fel-lepengetés lassítja a játékot...

Egy fórumon tett megjegyzésre egyik tanítványom talált rá. Hát igen, az emberek mindig is ragaszkodtak tévedéseikhez, ettől olyan nyomorult a világ még 2009-ben is...

Persze a megjegyzéssel nem kéne foglalkoznunk, elvégre azt lényegében névtelen "betelefonáló" tette, így a szakmai vélemény egyszerűen nem hiteles, de azért járjunk az állítás végére.

Úgy érzem, hogy a folyamatos fel-lepengetés analízise teljes a Szólótechnikai alapok fejezet "A pengetés filozófiája" című részben. Itt én az analitika és egy kis logikus próza módszerével bebizonyítom, hogy a folyamatos fel-lepengetés az optimális megoldás az összes közül. Ellenpéldaként a sasszélépés mintájára megemlítem a húrlepengetéses-módszert, amelyben húrváltás esetén a pengetés iránya nem változik, ekkor tehát esetenként minimum kétszer vagy le vagy felfelé pengetünk. Létezik még egy harmadik megoldás is, ekkor nincs is pengetés, hanem úgymond "legátózunk", azaz a hangokat pengetés nélkül játsszuk ki. Erről is részletesen írok az említett fejezetben Egy gondolat a legato-technikáról címmel. Illetve analitikai szempontból van még egy negyedik lehetőség, amely valamilyen erőltetett rendszerben vagy éppenséggel kaotikus módon ötvözheti a fenti 3 lehetséges megoldást. Ez azonban már a ostobaság határát súrolná, mert előbb-utóbb még a rendszertelenül gyakorló gitárosnál is feláll valamiféle rendszerezett pengetési mód, hiszen enélkül nem tudna megtanulni gitározni. Ez általában vagy húrlepengetéses-módszer vagy legato-technika.

A folyamatos fel-lepengetés optimalitását nemcsak én hirdetem, hanem nagyon sokan azok közül, akiket ma a világ gitáros ikonként tisztel. Ilyen például John Petrucci (Dream Theater)...

...akinek szerintem egyszerűen nincs lejátszhatatlan zenedarab, illetve ezúton utalnék Chris Impellitteri Speed Soloing című oktatási anyagára. Ebben a videóban Chris Impellitteri folyamatos fel-lepengetéssel sebességi világrekordokat döntöget. A videót sajnos időközben eltávolították a YouTube oldaláról, így egy másik, nem oly gyors, ám nem kevésbé technikás szólót tudok csak megmutatni:

Természetesen -amint erre Gitáriskolámban több helyen is utaltam-, a gitározás nem rövidtávfutás, ám az már egyáltalán nem mindegy, hogy gitártudásunkat milyen technikai alapokra fektetjük és tömör szakmai véleményem szerint a folyamatos fel-lepengetés az egyedüli, betonkeménységet adó alaptechnika. Ebből az álláspontból nem tudok engedni.

Szóval, most is, mint mindig, elérkeztünk a Pénzes-féle módszertan legfontosabb alapelveihez:

Probléma van! (Mi az optimális pengetési mód?)
Mi a probléma megszüntetésének összes lehetséges módja?
Ezek közül melyik az optimális?
Biztos, hogy az?

Ám ha ilyen szintű analitikára (a jelen pillanatban) nem vagyunk képesek, még mindig marad egy megoldás. Mikor vagyunk a legbölcsebbek? Ha minden lehetséges pengetési módot kigyakorlunk és a választást későbbre hagyjuk. Persze ezen skálamennyiséghez szinte mániákus elszántság és rengeteg nemes erőfeszítés szükséges, nem ostoba, névtelen szövegelés egy kétes szakmai értékű "fórumon"...

A technika nem lényeg, az majd jön együtt a sebességgel...

A valamelyik internetes fórumon elhangzott mondat a felületes gitároktatás központi kijelentése. Ezt még lehet tovább fokozni:

Majd később ráérzel a technikára...
A lényeg a zene, most még nem érzed, de majd megjön az is...
stb.

Fel szeretném hívni a figyelmet, hogy a gitározás sebessége (akár szólótechnika, akár folkgitár esetében) nem olyan módszertani tényező, amelyre a technika tökéletesedését lehetne alapozni! Sőt, attól tartok annak pontosan az ellenkezője: irtózatos pedagógiai baklövés, mert a megalapozatlan technikai sebességmánia az esetek többségében rossz beidegződéseket fog eredményezni.

Hadd állítsak nagyon plasztikus párhuzamot ezen kijelentés és napjaink profitorientált (magyar) építőipara közt. Az utóbbit is mostanában leginkább a gyors kivitelezésre törekvő felületesség hajtja, azaz mindenből kispórolnak, amit csak tudnak, egyrészt hogy kész legyen a ház határidőre, másrészt pedig, hogy minél nagyobb legyen rajta a haszon. (Bocsánat, hogy ebbe is beleütöm az orrom, de sok építész tanítványom van, akikkel nagyon szeretek beszélgetni.) Ha megnézzük az új építésű házak zömét, akkor ezt könnyen le tudjuk rajtuk ellenőrizni, mert ez a kapkodás mindenféle szerkezeti hiba formájában kívülről is jól látható. (Az új építésű házak negyedénél vannak komoly reklamációk.) Arról nem is beszélve, miszerint tudtuk-e: míg az új építésű házakat tudatosan világszerte maximum 50 évre tervezik, addig Magyarországon már erre sem figyelnek? Meglehet: ha építész elődeink ugyanígy jártak volna el, mint mi ebben a műanyag korban, akkor ma gyakorlatilag nem volna Budapestnek archaikus belvárosa.

Szóval, csakis rajtunk múlik, hogy milyen technikát választunk: pelenkásat, azaz egyszer használatosat vagy 500 évre tervezettet...

Kvintfogás 1-4 ujjrenddel

Néhány, főként nem kezdő tanítvány használja a kvintfogást 1-4 állandó ujjrenddel. Például G-kvint esetében:

G-kvint 1-4 ujjrenddel

Nem mondom, bizonyos zenei stílusokban talán elég is, ez nagyjából a blues és középgyors metalzúzda szintje, de sajnos alapelvében nem optimális, így ez a technika inkább a szokáskötegekhez tartozik, semmint a megtervezett, optimális gitártechnikához. A probléma felmerültekor én diszkréten vállat vonok: "Nekem tökmindegy, a hibák magasabb szinten úgyis ki fognak jönni...", majd unott arccal (hogy minél nagyobb legyen az érzelmi kontraszt ☺) nekitámadok egy brutálisan nehéz thrash-metal darabnak, amelynek első részében kizárólag kvintfogások vannak. Utána rezignáltan közlöm tanítványommal, hogy ezt nem tudtam volna lejátszani 1-4 ujjrenddel, mert az nagy sebességen instabillá válik. Nem volt még olyan tanítvány, akinél ezután a régi ujjrendet láttam volna...

Tehát az optimális megoldás:

G-kvint 1-3 ujjrenddel

Döntsük el: szokáskötegek vagy optimális gitártechnika...

Ha már itt tartunk, üssük fel a Pénzes-féle nagylexikont (☺) és nézzük meg, hogy mit is jelent ez a szó: szokásköteg?

"Évek során ránk rakódott, főként kényelmi szempontok vagy kudarcok (például rossz gitároktató) alapján kialakult gitártechnikai repertoár. Legfőbb jellemzője a rendszertelenség, azaz a gitáros elméjében sem technikailag, sem zeneelméletileg nem alkot egész, összefüggő rendszert, sőt, azt nem tudja beilleszteni egyetlen meglévő gitártechnikai rendszerbe sem."

A szokásköteg tehát inkább kényszerzubbony, semmint mindennapi életünket, vele gitártanulásunkat megkönnyítő rutinok gyűjteménye...

Az angol B és magyar H hang közti elnevezés különbsége egy kottamásoló hibája...

Egyik tanítványom olvasta valahol a fenti állítást, amely nyilvánvalóan csakis egy középkorban élt kottamásolóra vonatkozhat. Hát igen, sok száz év távlatából meglehetősen nehéz az oknyomozás, de végül is megpróbálhatjuk...

Kezdjük tiszta logikai következtetésekkel:

A kottamásoló KOTTÁT MÁSOL, NEM PEDIG HANGELNEVEZÉSEKET. Nem lehetséges úgy hangnév elírása, hogy rossz helyre írjuk a hang kottafejét. Próbáljuk ki: vegyünk magunk elé egy kottát! Egyetlen hang sincs nevén nevezve benne! Ebből arra az azonnali megállapításra juthatunk, hogy ha másolási hiba történt, akkor az nem a kottában, hanem a kotta értelmezésében, magyarázatában, esetleg fordításában keletkezett.
Ha a kottamásoló kottát másol, akkor már léteznie kellett a kottának, azaz a Guido-féle terctávolságú vonalazásnak, viszont a kotta alá nem kell írni a hangelnevezéseket, maximum a dal szövegét, ami akkoriban nagy valószínűséggel keresztény liturgikus dal lehetett.

Ennyi elég bevezetőnek.

A fenti két, abszolút logikus következtetés a valótlanság felé billenti a címben megfogalmazott állítást, de azért ennyire nem ilyen egyszerű a helyzet. Nézzük tehát meg, hogy miképpen működik a Pénzes-féle Gitáriskola múltban is könyökig turkáló, analitikus szemléletmódja! Induljunk ki abból, amit már ismerünk!

Nem nehéz tetten érnünk a törzshangok, a zongora fehér billentyűinek mai elnevezésében (C-D-E-F-G-A-H) a latin ábécé kezdőbetűit: A-B-C-D-E-F-G. A betűsor egy hétfokú, azaz 7 hangból álló skálát határoz meg, mert:

Ha az Alapskálák I. fejezet "Az alapskálák eredete" című részét elolvassuk, akkor megállapíthatjuk, hogy ez a hétfokúság már az ógörög zenére is jellemző volt és ez a hétfokú szemlélet voltaképpen végigkísérte az egész korai középkort, azaz lényegében ehhez a zenei rendszerhez a korakeresztény zeneanalízis nem tett újat hozzá. De hogyan ékelődhet ezen hangsor közé egy olyan meghatározó hang, amely később félreértések forrása lehet?

Ez csakis úgy lehetséges, ha megváltozott a zenei alaprendszer. Valóban, hiszen Arezzoi Guido (992 k. - 1050 k.) már nem hétfokúságban, hanem hatfokúságban (hexatónia) gondolkodott. Amint a fenti hivatkozású zenetörténeti áttekintésben olvashatjuk, ő egy állandó belső szerkezetű, de hatfokú hangsort vett alapértelmezettnek:

1 egész - 1 egész - 1 fél - 1 egész - 1 egész.

Arezzoi Guido hexachord-rendszere

A rendszer alapja tehát egy állandó belső szerkezetű, de különböző hangokról indított skálaegyüttes, amely majdnem 3 oktávot ér át. A mi szempontunkból most csak 2 hexachord (6 hangból álló hangcsoport) fontos, az f és g hangról indítottak. Nézzük azt meg, hogy mi lesz, ha erről a 2 hangról indítjuk a Guido-féle állandó 1 egész - 1 egész - 1 fél - 1 egész - 1 egész szerkezetet:

f - g - a - b - c¹
g - a - h - c¹ - d¹

Az f hangról indított hexachord Guido-féle belső szerkezete csakis akkor teljesül, ha H hang helyett B hang van, az új zenei rendszerben tehát -amelyet Guido főként a lapról való éneklésre, modern szóval szolmizációra fejlesztett ki-, itt jelenik meg először azonos skálapozícióban a két különböző hang.

A félreértés első forrása a Guido által feltalált ut-re-mi-fa-sol-la szolmizációs hangnevek használata lehetett, hiszen a lapról való énekléskor ez volt az elsődleges zenei referencia, nem pedig a hangelnevezések és a szolmizációs hangneveket bizony könnyű elfordítani, ha nem ismerjük alaposan Guido rendszerét.

Azonban van itt valami, amely élét veszi az egész fenti okoskodásnak:

Nemzeti hangelnevezések

Köztudottan a "nemzeti" hangelnevezések minden kultúrkörnél más és más. Ez nem fogja erősíteni a bandzsa kottamásoló legendáját, sőt ellenkezőleg: úgy tűnik, hogy minden kultúrkör kitalálta a számára legvonzóbb hangneveket. Ebből a szempontból az angolok sem különbek; csak egyszer kell elmennünk Londonba, hogy saját szemünkkel is lássuk: merő hagyománytiszteletből gyakorlatilag mindent fordítva csinálnak. Ám a táblázatból jól kitűnik, hogy a francia és olasz hangnevek között is van eltérés, még pedig szintén csupán egyetlen hangra, akárcsak a magyar H és angol B esetében...

Én személy szerint a bandzsa kottamásoló legendájával még nem találkoztam, bár átolvastam egypár hitelesnek tűnő zenetörténeti könyvet. Az általam leghitelesebbnek nyilvánított Riemann-Brockhaus lexikon sem említi sem a B, sem a H betűnél. Arra azonban több, egymástól független helyről is értesültem, hogy a Guido előtti időszak egyik legjelentősebb zenei eseménye egy fordítási hiba volt, amelynek eredményeképpen nem egyeznek az antik és az egyházi hangnemek elnevezései. Ez viszont fordítási-értelmezési és nem kottamásolási hiba, tehát ha egyáltalán létezett a bandzsa kottamásoló, akkor nagy valószínűséggel nem rosszul másolt, hanem rosszul fordított...

Bővítés

Szóval, míg a többiek nem, én vettem a fáradtságot, megpróbáltam utánajárni a dolognak és felemeltem a könyvet az asztalról. A szerény sikerhez egy kis szerencse is hozzájárult, hiszen a szükséges információ első lökete nem nagy lexikonokban, hanem "Lehotka Gábor - Az én hangszerem, az orgona" című könyvében volt fellelhető.

Ennek ellenére sokat első körben nem tudtam meg, de az úgy tűnik bizonyos, hogy először egy Boethius (475-524) nevű zenetudós (és egyben államférfi) használta a (latin) ABC betűit a zenei hangok azonosítására. Erről és az általa elkövetett skálaértelmezési hibáról részletesen írok az Alapskálák I. fejezet "Az alapskálák eredete" című részében.

Mire következtethetünk mindebből?

Úgy tűnik, hogy ez alapján helyes fenti gondolatmenetünk (amely tehát híján volt eme zenetörténelmi tény ismeretének), miszerint itt nem rossz kottamásolás, hanem rossz kotta-, vagy zeneelmélet-értelmezés történt. Ugyanis az Alapskálák I. fejezet "Az alapskálák eredete" című részében egyértelműen kiderül, hogy Boethius a skálaazonosítás irányát cserélte fel.
Mivel a görögök diatonikus (hétfokú) skálákban gondolkodtak, a Boethius által kiosztásra került 7 betű csakis a latin A-B-C-D-E-F-G lehetett. És mindez természetesen római földön, hiszen ő Nagy Teodorik gót király tanácsadója és római konzul volt, nem pedig egy angol(szász), akik egyébként ilyentájt, azaz Boethius idejében vándoroltak be germán földről Angliába.
Észrevehetjük, hogy a betűs hangsor következő, még fel nem használt betűje a H. Ebből arra a nyilvánvaló következtetésre juthatunk, hogy ez a betű csak később és tudatosan ékelődött be a zenei rendszerbe. A fent ismertetett elméletem szerint ez Guido mesternél, a hexachord-probléma megoldásakor történhetett.
Ennek a történetnek több helyen nagyjából azonos reflexiója keletkezett, én legalábbis mindenütt ugyanazt olvastam, következésképpen mindez hitelesnek tűnik. Én személy szerint a bandzsa kottamásoló legendájával még mindig nem találkoztam, de nem lankadok: folytatom tovább kutatásaimat!

Folytatom tovább kutatásaimat!

Forrás: www.u-szeged.hu

A Gyakran Ismételt Kérdések fejezet "Magyar H és angol B" című részében a két hang elnevezésbeli különbségét egy másik szempontból is vizsgálat alá veszem.

Csak a pentaton skálák lényegesek, a többi bohóckodás...

A Magyarországon középmezőnyben lévő együttes középmezőnyű (NB II.) gitárosának riportban elhangzott, szó szerinti megjegyzésére egyik tanítványom talált rá. A kijelentés abszolút igaz, amennyiben 25 év múlva is 4 akkordos közhely-döciket szeretnénk játszani...

Ez a szakmai irányultság tehát kizárólag magán a gitároson múlik. Nem tagadom, én is a Pentaton skálák 1. fokán kezdtem, hiszen az általam akkoriban szeretett könnyűzene, a 70-es, 80-as évek rockja és a blues túlnyomórészt ebben a skálában mozog. Erre minden, ösztönösen tanuló gitáros gond nélkül ráérez és legelőször ezt gyakorolja ki. Számomra szintúgy nagyon élvezetes volt, hiszen a pentatónia rendkívül "szívhez szóló" hangsor, oly könnyen ad a zenésznek gyors, zenei örömet. A probléma szerintem az: sok gitáros megreked a zenei fejlődés eme szintjén, pedig természetes tanulási folyamatnak kéne lenni, hogy a gitártechnikai fejlődéssel előbb-utóbb elérkezünk az alapskálákhoz és a harmonikus moll skálafokokhoz. A világ legnagyobb zenéi ugyanis ezekben a zenei objektumokban íródtak.

Most nézzük meg azokat a "bohócokat", akik szavatoltan nem ismerték vagy nem alkalmazták a pentaton skálákat!

A komolyzene szinte összes zeneszerzője. Közülük jópáran akkora zenei tehetséggel rendelkeztek (abszolút hallás, hihetetlen mélységű zenei memória és hangszeres tudás), amelyekről mi, középszerű gitárosok még csak álmodni se merünk. Ebben a csoportban híres kivételek (a teljesség igénye nélkül) George Gerschwin, Leonard Bernstein és a századelő jazz zenéjének nagy öregjei, hiszen az afroamerikai gyökerű blues hazájában születve kiválóan ismerték és alkalmazták a moll-, és dúr-pentatóniát. Sőt, még a rövid időre Amerikában tartózkodó, cseh származású Antonin Dvorak is komponált dúr-pentaton dallamot a 9. (Új Világ) szimfónia 2. tételében (erről is részletesen írok a Pentaton skálák I. című fejezetben).
A flamenco összes zeneszerzője és gitárosa. Itt egyre inkább sarkosodik a címben szereplő kijelentés, hiszen egyrészről én a flamenco-gitárosokat a világ legjobbjainak tartom (erről az álláspontról részletesen írok a Gyakran Ismételt Kérdések "Ki a legjobb gitáros" című részében), másrészről ez a műfaj nagyon drasztikusan nem használja a pentatóniát, helyette annál inkább a dúr, a moll, a harmonikus moll, a fríg vagy a domináns fríg skálát.
A világ legnagyobb gitárosainak többsége. Én szakmailag úgy látom, hogy a legnagyobb, a ma élvonalban lévő gitárikonok (Vai, Satriani, Petrucci, Malmsteen) hamar kinőtték a pelenkás moll-pentaton korszakukat. Satriani mostanában a líd és más skálák varázsát tesztelgeti oktatóvideóiban, míg John Petrucci, vele az egész Dream Theater szintúgy következetesen komponál az európai fül számára teljesen idegen tonalitásokban. Malmsteen egyszerűen mindenben otthon van: bár virtuóz módon képes alkalmazni a pentatóniát, de mégis határozottan klasszikus zenében, azaz dúr és harmonikus moll tonalitásban gondolkodik.

További megjegyzésem, hogy a nyilatkozó gitáros nagy valószínűséggel csupán a moll-pentatóniát ismeri és arról nincs már tudomása (ha csak el nem olvassa a Pénzes-féle Gitáriskola idevágó fejezeteit), hogy a moll-pentatónia 2. fokáról indított skálát nevezzük dúr-pentaton 1. foknak is, amely alapja például a kínai zenének. Így lesz gitárstílusa egy idő után a szakma számára unalmas és gitárszemlélete korlátolt. De sebaj! Kis moll-pentatónia, aztán jöjjön a buli, fanta, hanta, hiszen egyszer élünk (vagy inkább sose halunk meg)? ☺

A csöves erősítő körüli legendáról

Ebben a részben ízlésbeli magánvéleményről van szó, ezért nem áll szándékomban a kialakult legendát megingatni, csupán annak árnyékos oldalát is megvilágítani.

Először is: a csöves hangzás ugyan szép, de nem a gitár referenciahangzása, bár bizonyos szakmai (valójában szakma mögé rejtőzött üzleti) álláspontok szerint annál jobb nem létezik. Ez egyszerűen nem igaz, tekintve, hogy egy hangzás mindig ízlésbeli magánvélemény. Én személy szerint határozottan nem szeretem a csöves hangzást, ami tehát még egyszer hangsúlyozva: ízlésbéli magánvélemény, sőt ezzel az állásponttal nem is vagyok egyedül.

Én találkoztam olyan tanítvánnyal, aki egy csöves Marshall-erősítőre úgy tekintett...

Csöves Marshall-erősítő

...mint álmai netovábbjára, holott mikor elkezdtem őt faggatni, hamar kiderült, hogy valójában fogalma sincs a csöves és nemcsöves hangzás közti akusztikai különbségekről. (Egy ilyen jellegű teszt olvasható Vedres Balázs virtuális tollából a Hangszertesztek fejezet "Csöves erősítő vagy digitális?" című részében.) Ez azt bizonyítja, hogy sokszor nem a józan eszünk után megyünk, hanem a folyamatosan belénk sulykolt marketing-stratégiák után.

Másodszor: találkoztam olyan tanítvánnyal, aki végül megvette csöves Marshallját, ám hangzásával mégsem volt megelégedve, így hamar túladott rajta.

Természetesen nem kell a fenti két példát általánosítanunk, csupán gondolkodjunk el azon, hogy "nem mind csöves, ami fénylik..." ☺

Most folytassuk tovább a vizsgálódást és nézzük meg a csöves erősítők hátrányait!

Egy csöves erősítő rendkívül nehéz. Egyszer cipeltem Vedres tanár úr csöves Marshallját az autójáig egy jam session alkalmával és utána azt mondtam magamban, hogy erre én többet nem vagyok hajlandó, pedig nagyon tisztelem őt ☺. Egy középméretű Marshall szerintem nagyjából 25-30 kilogramm!
Az erősítőben lévő elektroncsövek eléggé érzékenyek, a legkisebb ütésre is tönkremehetnek. Ez enyhén szólva nem előnyös állandó zenészi cipekedés esetén.
A csöves erősítő gyártói elfelejtik megemlíteni, hogy az elektroncsöveknek bizony van egy adott élettartamuk. Csőcseréről nincsenek konkrét adataim, ennek most nem is kívánok utánanézni, de becslésem szerint készüljünk fel minimum 10.000 forint időszakos kiadásra + szerelési díj (valójában én 20.000 forintot gyanítok, de nem lepődnék meg, ha ennél is drágább volna).
Nem mindegyik csöves széria sikerült jóra, így ha nincs szerencsénk, akkor kifoghatjuk a méregdrága, de rossz szériát. Ez fokozottan igaz használt csöves erősítő vásárlása esetén.
A csöves-mániát természetesen a kereskedők igyekeznek leginkább kihasználni, ez viszont brutális hazai erősítőárakat eredményez, így egyre jobban megéri kibatyuzni Németországba és onnan importálni a kívánt erősítőt vagy hangszert. Sárkány Ferinek volt már ilyen tranzakciója egy csöves Peavey-erősítővel és körülbelül 150.000 forintot (!) nyert a bolton.

Hangsúlyozom, hogy mindezzel nem kívánom megingatni a csöves hangzás listavezető pozícióját, már csak azért sem, mert nem teszek javaslatot alternatívára. Aki eddig szerette a csöves hangzást, az ezután is szeretni fogja. De azért vannak másféle álláspontok is a belénk sulykolt marketing-stratégiáknál...

Én bluest (funky-t, metalt, stb.) szeretnék tanulni...

Az én feladatom elsődlegesen nem a zene egy-egy különálló területének megtanítása. Ezen területek között egyébként is jelentős átfedések vannak, ilyen például a blues, a rock, a shuffle és a funky közti testvéri viszony, ahol lényegében (kissé lesarkítva) ugyanarról a pentaton skáláról beszélhetünk, csak más stílusú megszólaltatással. Sőt, globálisan nézve inkább a zene egységességét hangsúlyoznám ki. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy akkor miért nem tanítom ilyen módon? Azért, mert az anyag óriási és nehezen érthető és ha az egészt nem bontom le (az általam optimálisnak minősített) módszertani csomagokra, akkor az átlagos képességű tanítvány sohasem lesz képes átlátni azt.

Az én módszertanom tehát jóval általánosabb és személytelenebb, azaz jobban átadható, valamint szerteágazóbb, mert egész rendszert alkot. Én a tanítványt egyfajta, általam optimálisnak minősített keretrendszer használatára igyekszem megtanítani és ez a keretrendszer már önmagában elég arra, hogy a tanítvány szerzett tudásával azt csináljon, amit akar. Ez persze nem nélkülözi a stílusok egy-egy olyan sajátosságát, amelyet lehetséges, hogy különálló tananyagként kell a későbbiekben megtanítani. A tananyagban éppígy lesz ezután is megtalálható "authentikus" funky-, metal-, blues-riff vagy lick. Ez azonban elhanyagolható részletkérdés a nagy egész, azaz a kidolgozott gitártechnikai és nem utolsósorban pedagógiai módszertanhoz képest.

(A fenti gondolatok az egyik tanítványommal történt szakmai vitám vetülete. Ő blues-t szeretett volna tanulni tőlem, amire én azt válaszoltam, hogy az én feladatom mindenekelőtt nem a blues, hanem a helyes gitártechnika tanítása. Ez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy ő nem fog nálam soha blues-t tanulni, csupán azt: előtte skálázik egy évet, de utána a szerzett tudással már nemcsak bluest fog játszani, hanem bármit...)

Ha már itt tartunk, üssük fel a Pénzes-féle nagylexikont (☺) és nézzük meg, hogy mit is jelent ez a szó: keretrendszer?

"Zeneileg nézve az az optimális gitártechnikai és zeneelméleti módszertani rendszer, amelybe szükséges az adott zenét helyeznünk. Ilyen például a Pénzes-féle Gitáriskola, mert annak összes módszertani eleme mind logikus, éppen ezért jól műveltethető egységben áll egymással. Vegyünk például egy ablakot:

Keretrendszer

Minden ablak két fő részből áll: üvegből és keretből. Minden ablaknak van kerete. Nincsen keret ablak nélkül, mert az ablaküveg kizárólag a keretbe illesztve tudja teljesíteni funkcióját. A keret tehát -ha tökéletesen illeszkedik az ablaküvegre (és csakis akkor)-, optimális funcionalitást képes biztosítani az üvegnek."

Azt hiszem, hogy az üvegesek nagyon hálásak lesznek szakmai alapelveik lefektetéséért...☺

A gitáros és a gitároktató közti szakmai különbségek

Belátom, meglehetősen meredek téma lesz ez, mivel sok gitáros tanít is egyúttal. Természetesen nem szándékom az ő egzisztenciájuk megingatása, de bizonyos szakmai és pszichológiai tévedéseket (sőt a szakma célirányos erőltetéseit) bizony tisztázni kell, mert az én fő tevékenységi köröm nem a diplomácia, hanem a tényfeltárás. Ezért gyűjtöm például azon manipulációs technikákat (a Gyakran Ismételt Kérdések fejezet "Szakmai jótanácsok" című részében), amelyekkel a manipulációra hajlamos kereskedők-eladók a tisztességes, de naiv gitárvásárlót igyekszenek befolyásolni. Ám ezúton jelzem, hogy ebben a vonatkozásban éppoly szigorú vagyok önmagamhoz, mint bárki máshoz, azaz önmagamtól éppúgy elvárom az erkölcsi korrektséget és a szakmai tökélyt.

Ezen rész megírására néhány tanítványom és személyes tapasztalataim ösztönöztek. Volt olyan gitáros, aki egyszer kissé provokatív módon megkérdezte tőlem, hogy voltaképpen melyik együttesben játszom (mert nélküle mintha nem is volna hiteles a Pénzes-féle szólótechnikai módszertan és vele az A-lokriszi skála ☺), illetve mikor az egyik tanítványom gitároktatót keresett magának és arról faggatta a kiszemeltet, hogy mi az a mixolíd skála, akkor azt a választ kapta, hogy ne is törődjön vele, mert úgyis csak a két uralkodóval, a dúr és a moll skálával fognak foglalkozni.

Bevezetésnek a fenti két történet elegendő. Az előző esetben a provokatív megjegyzésre azt válaszoltam, hogy a színpadi rutin valójában nem lényeges ahhoz képest, hogy mivel neki is vannak tanítványai, tudna-e a következő kérdésre kielégítő választ adni: hányféle módon lehetséges a gitáron a skálaépítés? A "provokátor" kiváló gitáros létére természetesen nem tudott a kérdésre kielégítő választ adni, bár én ezt előre láttam, mert tudtam, hogy egy gitárossal állok szemben, nem egy gitároktatóval. De hiszen a probléma nem is a megfelelő válasz hiányában volt, hanem a témakörhöz fűződő tévedésben.

Már ebből az egy esetből is felfedezhetjük azon nyilvánvaló tényt, miszerint a gitáros és gitároktató között léteznek szakmai különbségek.

Dolgozzuk ki azon összetett feltételrendszereket, amelyeknek a két szakmának mindenképpen meg kell felelniük! Először említsük meg a nyilvánvaló párhuzamokat!

A gitáros szakmai feltételrendszere:

gitártechnikai és improvizációs tudás,
előadói (magasabb szintű, azaz színpadi) rutin,
hangosítási ismeretek.

A gitároktató szakmai feltételrendszere:

gitártechnikai és improvizációs tudás,
előadói rutin,
módszertani ismeretek és magyarázó készség,
pszichológiai ismeretek.

Most pedig hasonlítsuk össze a két feltételrendszert!

Az 1. pont mindkét szakmában ugyanaz: a gitárosnak és gitároktatónak egyaránt jól kell tudni gitároznia és én személy szerint külön kihangsúlyoztam az improvizációs tudást is, amely szintén fontos tényező, bár nélküle is el lehet boldogulni bizonyos határok között.

A 2. pontnál igazából már kezdenek elválni a követelmények. A gitárosnak színvonalas játékához minél mélyebb és sokrétű színpadi rutinnal kell rendelkeznie. Valójában a gitároktatónak ilyen mélységű szereplési rutinra nincs szüksége, bár bizonyos szintű előadói rutin nála is alapfeltétel.

A 3. pontnál a követelmények már különbözőek. Véleményem szerint létkérdés az, hogy a gitáros megismerje gitárjának-erősítőjének-effektjének minden egyes hangját teljesen kihangosított körülmények között, azaz 300 Watt teljesítményen szemből és hátulról, mellette kontroll-hangszóróból és nagyzenekari dübörgés közepette. Ezen tapasztalatok nélkül jelentős tévedésben van a gitár hangjait és hangbéli lehetőségeit illetően, aminthogy én is abban voltam, amíg nem kerültem egyszer ilyen helyzetbe. Szerintem tehát a gitáros 3. pontja nagyon fontos tényező, ezért is illesztettem be, mindamellett, hogy egy gitároktatónak alapértelmezésben nem szükséges ilyen irányú tapasztalat. (Persze jó, ha rendelkezik ilyennel, mert így sokkal többféle tudást képes megosztani tanítványával és ez mindenképpen előny.)

Ugyanakkor vegyük észre, hogy a gitárosnak nem kell a színpadon állva a skálák módszertanát elmagyaráznia; neki egyszerűen csak minél jobban, pontosabban és fantáziadúsabban kell játszania. Nem úgy a gitároktatónak, mert hisz neki szent és elsődleges kötelessége egy módszertan teljes ismerete (másként hogyan taníthatna?) és egyfajta verbális készség tudásának hatékony átadására.

A 4. pont már csak a gitároktató követelménye. Az eredményes gitártanítás alapja az oktatói pszichológia, amit talán nevezhetünk pedagógiának is. Sokat gondolkodtam azon, hogy a gitáros és közönsége közti nem oly mély, de a koncert pillanatában meghatározó pszichológiai kapcsolatot megemlítsem-e a gitárosnál 4. pontként. Ezt végül azért nem tettem, mert szerintem ez a pszichológiai kapcsolat rövidsége miatt sokkal felületesebb, szinte elenyésző a közvetlen és általában hosszantartó oktatói-tanítványi kapcsolathoz képest. De természetesen gitárosként semmiképpen ne becsüljük le a "közönségi" pszichológiát, bár -ez személyes tapasztalatom-, a koncert (ha éppen nem kívánjuk a közönséget órákon át énekeltetni ☺) sikeresen leadható nélküle is. Megjegyzem, ha a gitáros csak része a színpadon álló együttesnek, akkor nem is ő a frontember, hanem az, aki énekel és beszél. (Ebből a "klasszikus" felállásból természetesen kivételek a nagy gitárosok által verbuvált együttesek, ahol a központi elem éppen maga a szólógitáros. Például Steve Vai és zenekara.)

A fenti két feltételrendszer különbségéből senki se vonja le azt a következtetést, hogy a gitároktatónak effektíve többet kell tudnia; a gitároktató szakmai feltételrendszerének egyszerűen több vonatkozása van...

Annak idején, hátulgombolós koromban mérhetetlen mértékben tudtam csodálni a színpadon álló és népszerűségében lubickoló gitárhőst. Nyilvánvalóan én is ilyenné akartam válni, így joggal álmodoztam arról, hogy milyen jó lenne például Malmsteentől gitárórákat venni. A példánál maradva: Malmsteen mindig is óriási őstehetség volt és szerintem az ő nyolcvanas évekbeli gitárforradalmát azóta sem tudta senki sem túlszárnyalni. Ám jól jegyezzük meg a következőt: minél ösztönösebb egy gitáros, annál kevésbé képes tudását elmagyarázni. Tehát a gitáros és a gitároktató közti szakmai különbségek itt válnak el végérvényesen egymástól.

Ebben a részben egyértelműen nem az az üzenetem a színpadon álló gitárosok felé, hogy ne tanítsanak, hanem az: ha eddig nem tették meg, rendszerezzék (tudatosítsák) gitártudásukat, gyúrják össze logikus módszertanná és sok-sok magyarázó segédeszközzel tegyék érthetővé tanítványaik számára. Véleményem szerint ebben a vonatkozásban igen nagy és közös a mi felelősségünk, mert a tanítvány joggal vár mindenben optimalitást és azon nyilvánvaló tényt se felejtsük el, hogy a kitartó tanítvány előbb-utóbb ugyanúgy fog a gitárról gondolkodni, mint oktatója. Nemcsak szavunkat, hanem úgy tűnik, gondolatainkat is meg kell válogatnunk...☺

Ennél a pontnál azonban felmerül egy további, nagyon fontos kérdés: vajon minden megtanítható-e?

Erre saját sablonválaszommal felelek (saját módszertanomból következően), amelyet minden kezdő tanítványomnak elmondok: "Mindenre meg tudlak tanítani, azaz minden lényeges gitártechnika és a hozzá kapcsolódó gitárcentrikus zeneelmélet módszertanilag rendszerezve van, illetve a módszertan alapján nincs olyan dolog, amelyet egy idő után te otthon ne volnál képes gond nélkül továbbgondolni. Egyvalamire nem tudlak megtanítani: a belőlem kijövő zene csakis az enyém. De erre, azaz a zene tartalmi megközelítésére is léteznek közvetett gyakorlatsorozatok. Főként erről szól Az improvizáció című fejezet.

Bővített líd skála

A címben szereplő skálával egy régebbi gitároktatási kiadványban találkoztam. A füzet terjedelmű anyag tökéletes szakmai és pedagógiai zöldségnek sikerült, így egyáltalán nem törekedett arra, hogy a vásárló valamit is megértsen abból a zeneelméletből, aminek ráadásul még gitárcentrikusnak is kéne lennie: az egyik oldalon bemutatott 1 darab dúr skálát egyfekvéses szerkezetben, míg a másik oldalon (!) már olyan skálákat mutogatott, mint "harmonikus dúr" és "bővített líd" meg hasonlók, ezáltal azt is tökéletesen összekeverve, amit addig legalább megértettünk...

Nos, az optimális technikai skálaszerkezetről most itt nem értekezek, mert a témakör Gitáriskolámban rengeteg helyen, soha nem látott analitikai részletességgel már ki lett dolgozva. Itt és most a fent említett, furcsa elnevezésű skálákról szeretnék beszélni.

Zenei működésem során én még soha nem találkoztam ilyen skálákkal. Nem tagadom, hogy léteznek, de valószínűleg pusztán annyira fontosak, amennyire én beléjük akadtam, azaz semennyire. (Pedig én aztán mániákus skálagyáros vagyok.) Talán a modern jazz-zeneelmélet használja őket, de az az igazság, hogy ez engem nem nagyon érdekel. A tonalitás legfontosabb skálái az alapskálák, a pentaton skálák, ehhez még kissé morcosan, de hozzátehetjük a harmonikus moll skálafokokat is és kész: a legnagyobb zenéket (értsd: Mozarttól és Mahlertől a Metallicán keresztül Máté Péterig) tonálisan és skálaszempontból le is fedtük. Ez az objektumhalmaz még viszonylag könnyen letanítható, mert egy dúr skálából logikusan következik a líd skála, sőt a többi is. Ez azt jelenti: a kezdő tanítványnak bizonyos idő múltán van még esélye ennek a nehezen érthető anyagnak megértésére, de csakis akkor, ha az okosan és érthetően lesz neki megmagyarázva. Egy líd skálát teljes zeneelméleti összefüggésében önmagában is nehéz megérteni, ha mindehhez azonban egy kezdőknek szánt oktatási anyagban azt is hozzátesszük, hogy "ez pedig a bővített líd skála", akkor a fogalom garantáltan érthetetlenné válik. Pedig ez csupán ostoba ködösítés: én a természetben tapasztalható akusztikai jelenségekből képes vagyok levezetni a modern, temperált hangrendszert olyan szinten, hogy bármelyik (nem kezdő) tanítvány meg is érti. S az egésznek az alapja vitathatatlanul a 7 alapskála, mert erre épül a tonalitás, az európai gyökerű zene egyik legmeghatározóbb ismérve.

De minek is bővíteni egy líd skálát? Csak azért mert egyszer egy egzotikumra hajlamos zenésznek eszébe jutott? Hogy lehet egyéni ízlést zenei referenciaként árulni? Nos, rendben, támadjunk neki akkor ennek a líd skálának és mutassuk meg, hogy ki a legény a gáton!

Legények a gáton

Tehát ihol nézzük azt meg a Pénzes-féle analitika turkálós módszerével, hogy egy líd skálát...

F-líd skála zongorán

F - G - A - H - C - D - E - (F)

...hányféleképpen tudunk "bővíteni"? Bár fogalmunk sincs, hogy ez a "bővítés" szó mit is takar, ám a magyarázat keresgélésére szánt időt inkább arra fordítjuk, hogy kiszámoljuk egy líd skála összes bővítési lehetőségét. Ezzel tehát megint előrébb kerülünk, azaz mintegy megszokott módon megelőzzük az eddigi összes zenei megközelítést...

A prezentáció tárgya egy F-líd skála, mert csakis (fehér billentyűs) törzshangokat tartalmaz, így rajta az ide-oda bővítések nagyon jól követhetők. De természetesen szerkesszük ide a tükörképét is, ekkor a skála egy tetszőleges húron (itt E1) és tetszőleges technikai skálaszerkezetben van megjelenítve (itt egyhúros formátumban):

F-líd skála tükörképen

F - G - A - H - C - D - E - (F)

Skálahang-bővítések

Először azt nézzük meg, hogy milyen skálák keletkeznek maguknak a skála hangjainak bővítésével. Ebből következően az egyetlen követelmény, hogy a skálának mindig hétfokúnak, 7 hangból állónak kell maradnia.

1. fok - F

Az F-líd skála 1. foka F hang. Ezt csakis felfelé tudjuk bővíteni, bár ennek voltaképpen semmi értelme, mert így maga az F-líd jellege veszik el. De mindegy, legyen teljes az analízis:

Bővített F-líd skála 1.

Fisz - G - A - H - C - D - E - (F)

2. fok - G

Az F-líd skála 2. foka G hang. Ezt lefelé...

Bővített F-líd skála 2.

F - Gesz - A - H - C - D - E - (F)

és felfelé is tudjuk bővíteni:

Bővített F-líd skála 3.

F - Gisz - A - H - C - D - E - (F)

3. fok - A

Az F-líd skála 3. foka A hang. Ezt lefelé...

Bővített F-líd skála 4.

F - G - Asz - H - C - D - E - (F)

és felfelé is tudjuk bővíteni:

Bővített F-líd skála 5.

F - G - Aisz - H - C - D - E - (F)

4. fok - H

Az F-líd skála 4. foka H hang. Ezt csakis lefelé tudjuk bővíteni...

Bővített F-líd skála 6.

F - G - A - B - C - D - E - (F)

...mert H és C hang között csupán félhang eltérés van.

5. fok - C

Az F-líd skála 5. foka C hang. Ezt csakis felfelé tudjuk bővíteni...

Bővített F-líd skála 7.

F - G - A - H - Cisz - D - E - (F)

...mert H és C hang között csupán félhang eltérés van.

6. fok - D

Az F-líd skála 6. foka D hang. Ezt lefelé...

Bővített F-líd skála 8.

F - G - A - H - C - Desz - E - (F)

és felfelé is tudjuk bővíteni:

Bővített F-líd skála 9.

F - G - A - H - C - Disz - E - (F)

7. fok - E

Az F-líd skála 7. foka E hang. Ezt csakis lefelé tudjuk bővíteni...

Bővített F-líd skála 10.

F - G - A - H - C - D - Esz - (F)

...mert E és F hang között csupán félhang eltérés van.

A skálahangok bővítésével tehát 10 darab hétfokú, bővített líd skálánk keletkezett. Ez éppen tízszerese az említett kiadvány által bemutatott bővített líd skálának, a további előny pedig, hogy hétfokúságban (heptatóniában) lefedtük a teljes variációs mennyiséget.

Bővítés alterált hangokra

Kissé leegyszerűsítve alterált hangoknak nevezzük a skálához vagy néha az akkordhoz eredetileg nem tartozó hangokat, mert az eredeti skála-, vagy akkordhangok módosítva lettek felfelé vagy lefelé. Valójában a fenti skálahang-bővítések is alterációk, ám az alábbi bővítés már másfajta: általuk nyolcfokú skálák keletkeznek. Szóval, megint egy új, Pénzes-féle fogalom...

Egy hétfokú skálához a 12 félhangos temperált hangrendszerünkben további 5 alterált hang illeszthető (nem számítva az enharmonikus átfedéseket, például Fisz-Gesz). Kedvenc líd skálánkhoz tehát szintígy 5 darab. Ha ezeket az alterált hangokat egyenként illesztjük a líd skálához, akkor már nyolcfokú, azaz 8 hangból álló skálákat kapunk.

Bővített F-líd skála 11.

F - Fisz - G - A - H - C - D - E - (F)

Bővített F-líd skála 12.

F - G - Gisz - A - H - C - D - E - (F)

Bővített F-líd skála 13.

F - G - A - Aisz - H - C - D - E - (F)

Bővített F-líd skála 14.

F - G - A - H - C - Cisz - D - E - (F)

Bővített F-líd skála 15.

F - G - A - H - C - D - Disz - E - (F)

Ez további 5 skálával növeli a fent kiszámított bővített líd skála mennyiségét: 10 + 5 = 15.

Számítások "harmonikus dúrra"

Bár fogalmam sincs, hogy mit jelent a "harmonikus dúr" elnevezés, de abban bizonyos vagyok, hogy ha valóban a dúr skála az alapja, akkor matematikailag szintén ennyiféleképpen lehetséges variálni, hiszen az is hétfokú és 5 darab lehetséges alterált hanggal. Ebben az esetben szintén 15 darab harmonikus dúr skála keletkezik. Ezt a lehetőséget most nem tükörképekben, hanem csak hangsorokban vázolom fel, hiszen a logikai levezetés megértéséhez a fenti líd skálában gyártott skálatömeg már elég...

C-dúr skála zongorán

C - D - E - F - G - A - H - (C)

Cisz - D - E - F - G - A - H - (C)
C - Desz - E - F - G - A - H - (C)
C - Disz - E - F - G - A - H - (C)
C - D - Esz - F - G - A - H - (C)
C - D - E - Fisz - G - A - H - (C)
C - D - E - F - Gesz - A - H - (C)
C - D - E - F - Gisz - A - H - (C)
C - D - E - F - G - Asz - H - (C)
C - D - E - F - G - Aisz - H - (C)
C - D - E - F - G - A - B - (C)
C - Cisz - D - E - F - G - A - H - (C)
C - D - Disz - E - F - G - A - H - (C)
C - D - E - F - Fisz - G - A - H - (C)
C - D - E - F - G - Gisz - A - H - (C)
C - D - E - F - G - A - Aisz - H - (C)

Számítások alapskálákra

A líd és dúr skála voltaképpen 2 skála a 7 tagból álló alapskála-rendszerből. Mivel mind a 7 alapskála hétfokú és mindegyikhez 5 alterált hang tehető hozzá, ezért a fenti számítások mind a 7 alapskálára alkalmazhatók. Ezzel a kiterjesztéssel tehát 15 x 7 = 105 darab valamilyen módon bővített alapskála keletkezik. Ez a végeredmény természetesen magában foglalja a fent részletesen modellezett 30 skálát.

Ebben a pillanatban felvázoltuk az összes, alapskálára alkalmazható összes bővítést, a következő alapfeltételekkel:

a skála diatonikus (azaz hétfokú; a két fogalom nem azonos egymással, a különbséget részletesen elmagyarázom az Alapskálák III. című fejezetben).
a további skálabővítés a 8. fokig tart (maximum 1 alterált hang), azaz 8-nál magasabb fokú skálákat már nem vettük be a számításba.
Továbbá a számításokba nem foglaltuk bele a Testvér-alapskálákat sem, bár azok is diatonikusak. (Ezt egyébként könnyű volna megtennünk, hiszen azok az alapskálákkal azonos tulajdonságokkal rendelkeznek, ebből következően a keletkezett skálamennyiség a 105 + 105 = 210 összeadással megkétszereződik.)

Következtetések

Kis számolással és megjegyzem: szinte lábjegyzet formájában, tehát nem gitároktatási anyag 2. oldalán modelleztünk 105 darab valamilyen módon bővített alapskálát (vagy hívjuk őket úgy, ahogy akarjuk). Ez a skálamennyiség nyilvánvalóan tartalmazza az összes variált "bővített líd" és a "harmonikus dúr" nevű skálaszörnyeteget is. Hogy ebből a skálatömegből hangzásra kinek melyik tetszik a legjobban, az döntse el saját maga. A számolás természetesen tovább folytatható, ha egyszerre több alterált hangot illesztünk a skálába, például:

C - Cisz - D - Disz - E - F - G - A - H - (C)

A hatványozódás ezen speciális lehetőségét most tovább nem modellezem. Összegezve: 2 bővített skála javaslata helyett megadtunk 105 darabot. Így lesz a Pénzes-féle skálahatékonyság 5250 %-os...

Hétfokúság - nyolcfokúság

A probléma már közvetett formában az előző, Bővített líd skála című fejezetben is felvetődött. Ott a gitároktatási anyagot publikáló zenész egy módosított alapskálára (amely nagy valószínűséggel vagy egy bővített hétfokú vagy egy nyolcfokú skála lehetett) hivatkozott kiemelten fontos, tonális skálák mellett, azt sugallva, hogy az zeneileg éppen olyan meghatározó. Ugyanez a probléma jelentkezik néha nálam is, amikor az ACDC együttes Thunderstruck című dalának riffjét tanítom:

Ez a riff kezdőszint felett jól tanítható, mert közismert, jól hangzó és technikailag veszélytelen elemeket tartalmaz. Feldolgozását azzal szoktam kezdeni: a tanítványnak házi feladatként feladom, hogy állapítsa meg a riff egyhúros alapskáláját, tehát azt a technikai skálasablont, amelyben a riffet le tudjuk játszani. Ez nagyon karakteresen egy H-mixolíd skála, ám van benne egy oda nem tartozó, azaz alterált hang is (itt pirossal jelölve):

H-mixolíd skála egy alterált hanggal

Ettől az eredetileg hétfokú skála nyolcfokúvá válik és ez a jelenség némelyik tanítványt teljesen összezavarja. Ekkor kell elmondanom az alábbiakat:

a tonalitást, azaz az alaphangnemiséget harmónia-szinten az alapskálák, még pontosabban egy dúr skálára építhető hármashangzatok határozzák meg. Erről részletesen írok és ki is van dolgozva az Improvizáció és az Alapskálák III. című fejezetekben. Ezen tonális építkezés az európai zene egyik legfontosabb sajátossága; enélkül nincs Mozart, nincs Dire Straits, ugye érthető...

Visszautalva a kiadvány állítására: a fentiekből következően súlyos szakmai tévedés egy bővített vagy nyolcfokú skálát tonális szempontból azonos értelemben, azonos hangsúllyal említeni bármelyik alapskálával, hiszen az már csak egy valamilyen módon módosított skála. A fő zenei (tonális) referencia az alapskálák. Ez azt jelenti, hogy zeneelméletileg és sokszor technikailag is mindig tőlük fogunk kiindulni. Egyedül ez a fix kiindulópont biztosíthatja azt, hogy az érdeklődő tanítvány valaha talán megérti a rendszer egészét. Persze ez nem zárja ki, hogy kényünk-kedvünk szerint módosítsuk az alapskálákban lévő bármelyik hangot (alterálás), ám ezen módosított skálákat sohasem emelhetjük az alapskálák szintjére.

A kromatikus skála

Egyes gitároktatási anyagok kottáikban és tabulatúráikban az alábbi skálára, amelyet én most standard ujjrenddel is kiegészítek...

Nem zenei skála

...kromatikus skálaként hivatkoznak. Lássuk ezen baklövéses tévedés analízisét!

Néhány ezer év távlatából nézve nehéz okosnak lennünk a tárgyi bizonyítékok hiánya miatt, bár ennek az ellenkezője is igaz: könnyű okosnak lennünk ☺, hiszen gyakorlatilag bármit mondhatunk...

A régi görög szó chroma...

Chroma

...jelentése: szín. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az ógörögök más skálaszerkezetben és más skálaépítési szabályok szerint, de ismerték a dór, a fríg, a líd skálát; ezekből aztán elméletileg könnyen le tudták vonni a következtetéseket a többire is. Az általuk felállított, 7 hangból álló, úgynevezett diatonikus skálákhoz eredetileg nem tartozó hangokat (állítólag) különböző színekkel jelölték. Talán ókori hangszerek, például a kithara vagy a phorminx esetében (Alapskálák I. fejezet "Az alapskálák eredete" című rész) megvolt ennek a létjogosultsága, bár az eljárás kissé infantilis. Mindenesetre szinte azonos jelentéstartalommal furcsamód a klasszikus zeneelmélet is átvette és a Chaplin-féle modern, komikus időkben nagyjából ugyanezt jelenti: a kromatikus skála gyakorlatilag mind a 12 temperált félhangot tartalmazza. Most nézzünk meg egy eredetileg 7 hangos C-dúr skálát egyhúros formátumban, amelyet a maradék 5 hanggal kibővítve...

Kromatikus skála

...egy kromatikus skálává változik. Ám az elsőként ismertetett skála valójában nem ez, hiszen belőle -minden húrváltásnál, kivéve a G és H húr között-, egy félhanglépés hiányzik. Ez a skála tehát jelentős mértékben foghíjas. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy akkor mi is ez? Nos, igen nehéz volna rá bármilyen logikus skálaépítési szabályt ráhúzni, bár a Pénzes-féle módszertan képes erre, hiszen már ennél bonyolultabb skálákat is lemodellezett. De ennek nem sok értelmét látom, hiszen a skálaszerkezet nem valamilyen különleges, egyedi alapelvből, hanem a gitár nagyobbrészt kvart hangolásából ered. Éppen ezért ebben az esetben szerintem a legbölcsebb skálameghatározás, ha ezt a torzszülöttet nem zenei skálának minősítjük. Nem zenei, hiszen nagyon erőltetetten lehetne beilleszteni bármilyen jellegű zenébe. Amorfitása leginkább akkor ütközik ki, ha a skálát zongorára tesszük át. Ezt most képformátumban nem dolgozom ki, ám zongorán történő lejátszásakor azonnal észlelhető, hogy nem lehet beilleszteni egyetlen normális, azaz zeneileg elfogadott skálaépítési szabályba sem.

Ha a fent említett fejezetbe ellátogatunk, akkor számtalan nem zenei skála között válogathatunk. Mindegyik mögött van egy jellegzetes technikai vagy ujjrendi, de sohasem zenei alapelv. Így jönnek létre a piramisok, a cikcakkok, stb. Nem probléma ez, mert ez a skála arra való, amire ki lett találva: nevezetesen az én rendszeremben 1-2-3-4 ujjrendű bemelegítő gyakorlat...

Mi tehát a megoldás?

Az alábbi már valóban egy G hangról indított kromatikus skála (speciális ujjrendjét most nem részletezem):

G hangról indított kromatikus skála

Ez már ténylegesen zenei, azaz a temperált zenei rendszerből logikusan levezethető és gyakran felhasznált skála, amint erről többek közt az Egyéb zeneelméleti skálák című fejezet is tudósít...