Pénzes-féle Gitáriskola - Beszélgetések

Ezúton köszönöm, hogy a Hetek című hetilap válaszolt megkeresésemre és az újság archívumát ingyenesen rendelkezésemre bocsátotta. (Az egyetlen kikötés a forrás megjelölése volt.) Óriási mennyiségű értékes anyag kerülhet majd így a Tisztelt Olvasó elé, amelyek közül a legértékesebbek a „sztárinterjúk”, amelyeket sajátokkal együtt ebben a fejezetben fogok publikálni.

Volt egy kórus Magyarországon, amelynek az egész világ csodájára járt. Egy kórus, amely már akkor vendégszerepelt Japánban, amikor magyar ember az országhatárt nem nagyon léphette át. A Magyar Rádió Gyermekkórusának alapító karnagyával, Botka Valériával nyolcvanadik születésnapja alkalmából beszélgettünk.

„Arrébb rakjam a családomat? Nem zavar?” – kérdezi mosolyogva Vali néni, mikor hellyel kínál. A régi rekamién számtalan, nagy becsben tartott baba, plüssfigura. Mind egy-egy külföldi út emléke vagy régi kórustagoktól kapott ajándék. Vali néni három éve lakik itt, az Ódry Árpád Művészotthonban, amióta elvesztette a férjét. Mozgalmasan telnek a napjai. Meghívásoknak tesz eleget, előadásokat tart pedagógusoknak, folyamatosan dolgozik régi, kopott írógépén: „Szeretnénk összehozni egy kiadványt a kórus történetéről” – magyarázza. És nevet, árad belőle az életkedv. Kérdezem, mi ennek a titka. „Gyönyörű volt ez a nyolcvan év, tele élményekkel – válaszolja. – Persze nem gondok nélkül. Nekem a gyerekek adták az örömet.”
Botka Valéria és férje, Csányi László 1954-ben alapították a Magyar Rádió Gyermekkórusát, amely vezényletükkel bejárta a fél világot, hatalmas sikert aratva, ahol csak fölléptek. A karnagy házaspár ritka pedagógiai érzékkel, hatalmas szeretettel foglalkozott a kezük alatt megforduló több mint tízezer gyermekkel. Nemcsak vezették a kórust, hanem igazi pótszüleik voltak ezeknek a gyerekeknek. Hiszen a szülőktől távol, a világ másik felén gyakran törött el a mécses a honvágy miatt. Arra is volt példa, hogy az egyik kis kóristát egy vidéki út során kellett vakbélgyulladás miatt kórházba szállítani. „Nagyon sok öröm volt ebben a munkában, de hatalmas felelősség is. A szállodákban, miután lefeküdtek a gyerekek aludni, mindig végigmentünk a folyosón fülelve, hogy nem szűrődik-e ki valamelyik szobából gyanús zaj, pityergés.”
A kórus neve mára egybeforrt a Botka–Csányi házaspár nevével. Olyannyira, hogy lányuk, Csányi Valéria nem is akarta átvenni a kórus vezetését szüleitől, mondván, hogy ez az ő kórusuk. Ezek után ki hinné, hogy Vali néni egy puszta véletlennek köszönhette zenei karrierjét? „Amióta az eszemet tudom, színész akartam lenni. Kislányként is úgy mutatkoztam be, hogy Botka Valéria művésznő. Egy alkalommal aztán, amikor édesapámmal Pestre utaztunk, elszöktem egy meghallgatásra Rózsahegyi Kálmán bácsihoz. Ő azt mondta: ennek a gyereknek a főiskolán a helye. Fel is vettek, de mégsem éreztem magam igazán jól. Egy tanárom, aki a szolfézst tanította, gyakran elkésett. Egyik alkalommal megkért, hogy kezdjem el, és tartsam meg az órát. Aztán megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem a Zeneakadémiára jönni. Hatalmas álmom volt, mindig bőgtem, mikor arra mentem villamossal, hogy bárcsak a portáig eljuthatnék egyszer! Így kerültem a Zeneakadémiára.” A Zeneakadémiáról pedig 1954-ben a Magyar Rádióba. Akkoriban a Rádióban mindig voltak ifjúsági zenei műsorok, vidéki kórusok vendégszereplésével. Ezeket megszervezni nem kis munka volt, így jött az ötlet: legyen a rádiónak saját gyermekkórusa, budapesti gyerekekből. „Elmentünk majdnem minden iskolába a férjemmel, meghallgattuk a gyerekeket, kiválasztottunk pár százat, összeállítottuk a törzsgárdát, és elkezdtünk dolgozni. Így kezdődött.” Nem volt könnyű a választás, előfordult, hogy kétszer-háromszor is visszahívtak gyerekeket meghallgatásra. De annak sem kellett lemondania teljesen a kórusról, aki elsőre nem került be. „Létrehoztuk a kicsinyek kórusát, ez volt az előkészítő. Ott figyeltük, hogy ki ért meg arra, hogy bekerüljön a nagy kórusban. Volt olyan is, hogy egy-egy zenész gyerekét nem vettük fel, mert a gyereknek egyszerűen nem volt jó hallása. Erre elmentek még Kodály tanár úrhoz is panaszkodni, hogy az ő gyerekük miért nem énekelhet a kórusban.”
A Somogyi Béla Utcai Általános Iskolában külön osztályt hoztak létre a kórusos gyerekeknek, hogy ne kelljen sokat utazniuk az iskolából a próbákra. A házaspár rendszeresen figyelte a gyerekek tanulmányi eredményeit is, bár túl sok gond nem volt velük. „Észrevettük mi is, de inkább a tanárok, akik tanították a kórusos gyerekeket, hogy a zenei osztályosokat jobb, könnyebb tanítani. A zenéhez hozzájárul a fegyelem, a koncentrálás, ezek mind beléjük ivódtak. A zenetanulásnak nagyon pozitív hatása van az élet más területeire is.”
A házaspár Kodály Zoltán tanítványaként kezdte a kórusmunkát, így amikor a tanítványból kórusvezető lett, Kodály „tanár úr” mindenben segítette a munkájukat: elment a próbákra is, tanácsokat, iránymutatásokat adott.
A világhírnév sem váratott sokat magára. Mint a kórus történetében annyi minden, az első külföldi vendégszereplés is egy puszta véletlen eredménye volt. Egy alkalommal japán vendégek érkeztek a próbára. A gyerekek énekeltek, mint máskor, aztán a vendégek közölték, hogy ezt a kórust ők kiviszik Japánba. Csak így, egyszerűen. Az első tokiói koncert után ötven-hatvan helyi lapban jelent meg hírként a Magyar Rádió Gyermekkórusának fellépése. Hatalmas sikerük volt. „Azon az első úton hatvankét koncertet adtunk három hónapon keresztül. A szülők itthon sírtak, a gyerekek kint bőgtek, én is, mindenkinek honvágya volt.” A japán siker után már nem volt megállás, egymás után jöttek a meghívások, csereutak, felkérések, külföldre és vidékre egyaránt. Japánban összesen tizenöt alkalommal léptek fel, de Európa csaknem valamennyi országában szerepeltek, és meg sem álltak Amerikáig. Bejárták egész Magyarországot is.
Kalandokban tényleg nem volt hiány. 1956-ban, október 23-án a teljes kórus a rádióban ragadt. Minden kapunál őrség állt. A szülőket nem engedték a rádió környékére, ők a múzeumkertben izgultak, a gyerekek bent a rádióban. „Kimentünk a garázshoz, ott már jöttek a nagy teherautók, tele katonákkal. Mondtam a gyerekeknek, hogy álljanak sorba. Sírtak, nagyon féltek. Aztán egyesével, a teherautók mellett kiszöktettük a gyerekeket. Mondtuk nekik, hogy semmi mást ne csináljanak, csak szaladjanak ki a múzeumkertbe, ott vár édesanyjuk. Nagyon féltem, hogy mi lesz, mindenkinek mondtuk, hogy ahogy hazaérnek, azonnal telefonáljanak. Hála Istennek, mindenki telefonált.”
Arra a kérdésre, hogy milyen üzenetet küldene a mai fiataloknak, Vali néni válasza úgy szól: „Az a legfontosabb, hogy a hivatásuknak éljenek, és ne kényszerből válasszanak szakmát. Szeressék csinálni, amit csinálnak, és amikor éreznek magukban valamire elhivatást, addig ne nyugodjanak, amíg azt el nem érik.”

Botos Robi 1998 decemberében Kanadába érkezett. Azóta számos versenyt megnyert és a világ legkiemelkedőbb jazzmuzsikusaival játszott együtt.

Robi, megnyerted a Nagy Amerikai Jazz-zongora Versenyt. Ezt tartod eddigi legnagyobb eredményednek?
Ez a verseny Jacksonville-ben volt, a legkomolyabb megmérettetés, főleg Amerikában. A zsűri soraiban olyan emberek ülnek, akiknek a zenéjén felnőttünk. A döntőben öt ember közül választják ki a győztest. Idén én nyertem, ez most volt nemrég.
Gondolom, a másik négy zongorista is kitűnően játszott…
Nézd, ezt az öt embert a világ minden tájáról válogatják össze, előtte egy halom CD-t, demót hallgatnak meg. Egyébként ugyanígy van ez a montreux-i versenyen, amit hála Istennek, szintén sikerült megnyernem. Szóval, ezen a szinten már nincs jobb vagy rosszabb, mindenki hoz valamit, ami az övé, ami értékes és az dönt, hogy aznap éppen ki van jobb formában, ki játszik inkább a zsűrinek tetsző stílusban. Meg persze mi zongoristák ki vagyunk téve annak a helyzetnek, hogy nincs lehetőségünk ott a saját hangszerünkön játszanunk. Ezen is sok múlhat, de ehhez hozzá kell szokni.
Mivel jár egy ilyen győzelem?
Erre nagyon jó példa az európai verseny, ahol az a fődíj, hogy nyitókoncertet játszhatsz valamelyik nagy híresség előtt. 2004-ben itt is nyertem, így a következő évben Oscar Peterson előtt játszhattam. Őt a zongoristáknak nem kell bemutatni, õ volt az utolsó nagy legenda, aki benne volt a jazz-zene kialakításában. Miután hallott játszani, odajött, nagyon kedves volt, biztatott, tetszett neki, ahogy játszottam. Akkor azt mondtam, hogy ha csak ennyit értem el zenei pályafutásom során, azzal elégedett lehetek. Utána sikerült megismerkednünk, bemutatott a családjának, jártam náluk, játszhattam a zongoráján. Mindennek tetejébe – és ez még most is hihetetlennek tűnik számomra – megkért, hogy tanítsam a lányát zongorázni.

Robival való beszélgetésünk előtt az édesapját kérdeztem Robi kinti életéről, munkájáról. Elmondta, hogy hány díjat nyert, milyen klasszisokkal muzsikált együtt, majd hozzátette, Robi ennek a harmadát sem fogja elmondani, nem szokott dicsekedni. Botos Ferenc tényleg jól ismeri a fiát, mikor sikereiről vagy tehetségéről beszél, mindig megemlíti Istent, szüleit, testvéreit, családját, hogy mindent nekik köszönhet és hálás, mert azzal foglalkozhat, amit igazán szeret.

Robi, 1999 óta Kanadában élsz, ott váltál ismertté. Hogyan kerültél oda?
Zenész családból származom, édesapám dobos, két bátyám, Lajos és Feri is zenészek. Gyerekkorunk óta a jazz érdekelt, ezen a zenén nőttünk fel. Ez a műfaj Észak-Amerikából származik és tudtuk, hogy erre itt sokkal nagyobb igény van, mint akkor ott, Európában. Úgy gondoltam, hogy fiatalon használnom kell azt a tehetséget, amit kaptam, ott, ahol ez kamatozni tud. Sokat jelentett, hogy itt igénylik a jazzt, akár koncerten, akár esküvőn vagy kisebb éttermekben játszod. Testvéremmel, Ferivel végül is úgy döntöttünk, hogy meglépjük ezt a nagy lépést.
Milyen volt az első néhány nap?
Szinte azonnal jó irányba indultak a dolgok. Egy hölgy segített a kinti papírok megszerzésében és elvitt minket egy jazzklubba. Ott hallottam egy zongoristát, aki nagyon tetszett. Összeismerkedtünk, meghallgatta, hogy játszom, meghívott a zenekarába, felkarolt. Éreztem, hogy nem a véletlen műve, hogy találkoztunk. David Praid-nek hívják azt az embert, egy ismert torontói zongorista. Értem jött kocsival, elvitt helyekre, ottani klubokba, felkonferált, hogy most jöttem, fogadjanak szeretettel, támogassanak, hívjanak zenélni. Hihetetlenül nagy segítség volt ez akkor. Elkezdtem különféle zenészekkel együtt játszani…

Magyarul, az első pillanattól kezdve meg tudtál élni a zenélésből?
A legelején még elvállaltam kisebb éttermi kisegítő munkákat, de egy-két hónap után erre már nem volt szükség.
Családod volt már akkoriban?
Igen, feleségemmel és két gyermekemmel jöttünk, a legkisebb, Robika itt született, õ már tősgyökeres kanadai. ☺
Magyarul beszél, vagy angolul?
Hát, néha keveri a két nyelvet. Mi azért mindent megteszünk, hogy ne felejtsék el a magyar nyelvet.
Mára keresett muzsikus lettél. Miből áll a munkád?
Az, hogy a színpadon játszol, önmagában nem elég. Emellett tanítok, különböző felvételeken játszom producereknek, több műfajban. A leghíresebb jazzistákat is hallhatod poplemezeken, ez része a szakmánknak.
Mennyi időt szánsz gyakorlásra?
Lehet, hogy furcsán fog hangzani, de mivel majdnem minden este játszom, nappal pedig próbák, beállások vannak, így azt kell mondjam, hogy szinte semmit. Akkor gyakorlok, amikor játszom. Gyerekként az ember skálázik, klasszikusokat tanul, de jazz-zenészként a legjobb, ha olyan emberekkel játszol, akiktől közben tanulhatsz is. Így lehet fejlődni.
Hogyan készülsz egy versenyre vagy egy koncertre? Hogy mész fel a színpadra?
Szerintem a siker egyik titka, hogy az ember teljes odaadással és intenzitással játsszon bármilyen színpadon, akár egy kis klubban, akár a Carnegie Hallban lép fel. Ezt a közönség észreveszi és értékeli, főleg itt Kanadában vagy Amerikában. Persze, amikor egy verseny döntőjében vagy és tudod, hogy mindössze három számot játszhatsz és utána születik egy döntés, akkor megpróbálsz még jobban játszani. Én azonban arra törekedtem, hogy amit csinálok, az zene legyen és nem pedig arra, hogy a magam erejéből lenyomjam a többieket.
Egy ilyen szituációban van benned valamilyen drukk?
Azt kell mondjam, hogy ha ilyen legendák előtt, mint Terence Blanchard vagy Rufus Reid kell játszanom, az inkább inspirál, hozzáad a játékomhoz.
A magyar zenészekről mi a véleményed?
Azt gondolom, hogy Európában, de főleg Magyarországon rengeteg jó zenész van, csak az igény az élő zenére, legalábbis akkoriban elég kicsi volt. Meg az is furcsa helyzet, hogy mikor játszol, az étterem tulajdonosa vagy főnöke odajön, hogy légy szíves, ne ezt játszd, hanem azt vagy amazt. Sajnos ez gyakran előfordult.
Az otthon maradt családtagokkal tartjátok a kapcsolatot?
Igen, szinte napi kapcsolatban vagyunk az internet segítségével. Tudod, ez a legnehezebb része a dolognak. Nagyon összetartó család vagyunk és mikor még otthon voltunk, rengeteget játszottunk együtt. Nemcsak emberileg, zeneileg is hiányoznak. Annyi zenét kaptam tőlük… Tanítottak, támogattak, hisz én voltam a legkisebb. Feri viszont itt van kint, az õ sorsa, karrierje kilencven százalékban azonos az enyémmel.
Úgy hallottam, a többiek mennek ki hozzátok néhány hétre.
Igen, augusztusban lesz egy turnénk itt, már nagyon várom.
Robi, megkérdezhetem, hogy kint ért-e valami sérelem titeket roma származásotok miatt?
Hát, ezt el akartam neked mondani, hogy semmi ilyen nem volt. Otthon viszont igen. A magyar helyzetet nem kell neked bemutatnom. Nézd, ha rosszat keresel egy népben, fogsz is találni, de a jót is lehetne keresni…

„Számomra a művészetnek az alapja, hogy az állóvíz kicsit megmozduljon, és hullámot verjen. Például itt van a rockzene, ami képes volt megváltoztatni generációkat” – vallja lapunknak adott interjújában Demjén Ferenc sokszoros gyémántlemezes előadóművész. Az ismert rockzenész őszintén beszél a politikához való viszonyáról, arról, hogy miért éppen éjjel születnek a slágerei, és hogy kik is az „elveszett gyémántok”.

Lassan tradícióvá vált, hogy minden évet egy nagy koncerttel zártok. Hogyan tudtok évről évre újabb és újabb attrakcióval előállni?

Talán mert nem csináljuk görcsösen. Nem akarjuk lepipálni a világ legnagyobb show-műsorait, nem próbáljuk úgy fokozni a hangulatot, hogy olyat is mondunk, ami nem igaz. Egyszerűen tudjuk, hogy mire vagyunk képesek, és azt teljesítjük. Újítanunk pedig könnyedén lehet, mivel hál’ Istennek, van egy több száz dalból álló nagy repertoár mögöttünk. Minden évben megmérettetnek a dalok, hogy túlélték-e a születésük óta eltelt pár évet, néha több évtizedet.

Pályakezdőként a rendszer nagy lázadójának tartottak. Mi volt az első ütközeted a Kádár-rezsimmel?
Sosem álltam ki szónokolni vagy botrányt csinálni hivatalos helyeken, hiszen tehetetlen voltam. Ezért ha nagy lázadó nem is, de valóban ellenálló voltam. Akkoriban ezt a műfajt csakis azért tűrték meg, mert látták, hogy nagy tömegeket vonz. Persze igyekeztek mindent jól kézben tartani, irányítani. Irtottak mindent, ami angolszász volt vagy külföldi. Tilos volt a hosszú haj vagy a koszos farmer.

Veszélyesnek tartottak?
Nem. Miért? Úgy nézek ki, mint valami veszélyes srác?
Nem, nem, csak úgy kérdeztem…

Ha olyasmit írtam, ami szerintük veszélyes volt, akkor azt nem engedélyezték. Nem vehettem fel lemezre, és nem játszhattam koncerten. És csak azért történt mindez, mert egy kilencvenévesekből álló bizottság így döntött, és kész. Azokra a dalokra, amiket nem engedtek át a rostán, általában azt írták, hogy kevésbé invenciózus, vagy nem eléggé jelentős alkotás. Aztán a következő meghallgatásra átírtam azt a pár „gyanakvást” keltő szót, amitől azt hitte a tisztelt bizottság, hogy összeomlik a rendszer, vagy kitör a forradalom. De ők általában mindenre azt hitték. Szakmai részről ezek voltak az én lázadásom alapjai. A többiről pedig nem beszélek, mert az aktuális most is.

Eszedbe jutott-e már, hogy esetleg a III/III-as dossziékat tartalmazó irattárban körülnézzél?
Körülnéztem.

Én már csak azt kaptam, amit a kezembe nyomtak. De még így is nagyon sokunkról voltak ott adatok. Azokat is jól ismerem, akik leadták az információkat. De őket már nagyjából mindenki ismeri abból a bizonyos listából. És hogy mit tehetek én ezek után? Esetleg bosszúból nem találkozom velük, vagy nem köszönök nekik? Visszataszítónak találom, hogy azok a kollégáim, akiket beengedtem magamhoz, mindenféléket írogattak a dolgaimról. Persze nemcsak rólam, hanem az egész szakmáról. Meglepett, hogy azt is be kellett jelenteni, hogy hol, merre fordultunk meg. Hihetetlen egy világot éltünk, és nem vagyok biztos abban, hogy a mai napig nem működik valami hasonló.

Nem volt nagy csalódás, mivel azokkal az emberekkel ugyanazok a fenntartásaim a mai napig is, mint akkor voltak. A jellemtelenségük pedig nem okozott meglepetést. Hozzá kell tennem, többen is vannak még, akik nem is voltak rajta a listán.

Annak idején több kollégád is külföldön próbált szerencsét. Te miért nem tetted?

Gondolkodtam rajta, mivel lényegesen többet lehetett keresni, mint itthon. De ha egyszer kimentem volna, soha többet nem jövök vissza. Akkoriban nálunk egy monopolhelyzetben levő kulturális irányítás működött, ami évekre meghatározta a zenészek jövedelmét. Számokat nem mondok, nehogy kiábrándítsam azokat, akik azt hiszik, milliókat kerestünk. Szóval nekem éppen akkoriban jött a Bergendy, és így nem mentem sehova. Boldog ember vagyok, mert megtaláltam azt a nyelvet, amin olyan érzelmeket tudok kifejezni, amelyek csak itt Magyarországon léteznek. Ezekkel a dalokkal talán sehol máshol a világon nem érdekelném az embereket.

Beszéltünk eddig a rendszerváltás előtti időszakról. Most hogy érzed magad?
Nagyon lassan változnak a dolgok. Elégedetlen vagyok, mert ugyanolyan ügyekkel küszködünk most is, mint negyven éve. A politikai hozzáállással is elégedetlen vagyok.
Mennyire foglalkozol politikai kérdésekkel napi szinten? Mit gondolsz a vizitdíj-automatáról, a nyugdíjreformról, az egészségügyi reformról?

Abszolút tudom a napi politikai történéseket. Olyan rendszerben nőttem fel, ahol meg kellett tanulnom a sorok között olvasni. Pontosan tudom, mi van a hivatalosan kinyilvánított valóság mögött. Sok változásra van még szükség, ez pedig minden esetben attól függ, hogy mennyien nyitják ki a szemüket és a szájukat. A magunkban tartott vélemény nem közvélemény. Ha valaki még mindig félelemből vagy érdekből nem mer józanul gondolkodni, akkor amögött nincs valós tartalom. Nyilvánvaló vélemény kell a változáshoz.
Ezek szerint nem bántad meg, hogy a Fidesz kampányába is beszálltál.
Nem bántam meg, de nem vagyok Fidesz-tag. Jelen pillanatban a Fideszt egy ütőképes politikai erőnek tartom, akik nem nagy tervekkel, hanem akadályokkal állnak szemben.
Rajongóidtól milyen visszajelzések érkeztek a kampánydallal kapcsolatban?
Az igazság az, hogy én nem politizálok. Sem a színpadon, sem a dalokban. Ez a szerződésemben is benne van. Ha netán mégis volt bennük valami kis politika, az csakis a véletlen műve. Némely kollégám szerint a zene politikán felüli. A koncertjeimen sincs semmiféle politikai meccs. Egyszerűen csak amellé a politikai vélemény mellé állok, amit a leginkább magaménak érzek.

Mit gondolsz a Magyar Gárdáról?
Nagyon szerencsétlen vállalkozásnak tartom, holott jobboldali politikai beállítottságú vagyok. Jelképeiben valóban ijesztő. Nem kellett volna ilyen színű ruhát választani, nem kellett volna a karszalag, nem kellett volna azt a militáns magatartást felvenni. Nem gárdára van szükség, hanem egy közös magyar állampolgári gondolkodásra, olyanra, ami komolyan veszi az államot, a hazát, a jövőt, és legfőképpen a gyermekeink jövőjét.
Mennyire látod valós problémának az antiszemitizmust Magyarországon?

Németországban, Csehországban, Szlovákiában sokkal erőteljesebb.
Nemrég hallottam tőled Pajor Tamás holokausztra emlékező Rosenberg Dani című dalát énekelni a zsinagógában. Fontos neked ilyen témákban is hallatnod a hangod?
Azt mindenki tudja, hogy a holokauszt a világ legnagyobb szégyene volt. Szerintem minden emberiség elleni, vagy akármely vallás vagy egy bizonyos réteg elleni tett ellenzése alapvetően benne van minden normális ember szívében. Nagyon szeretem ezt a dalt, mert arról szól, hogy valaki önfeláldozó módon bevállal valamit. Úgy látszik, abban az időben még voltak önfeláldozó emberek.

Nincs. Sosem tanítottam, nincs is hozzá türelmem. Az iskolákat kijártam, de nem vagyok egy oktatócentrikus valaki. A tanárságra születni kell.

Nem vagyok egy nagy tanácsadó. Persze lehet velem beszélgetni, elmondok bizonyos dolgokat, felhívom a figyelmet különböző szakmai csapdákra. Bevallom, én nagyon szerettem régen beszélgetni idősebb zenészekkel. De ez ma már nem divat. Persze én sem vagyok öreg, bölcs zenész. Néha olyan tanácstalan vagyok, mint ők maguk.

Kizárólag éjszaka. A nappal annyira érdekes, hogy minden elvonja a figyelmemet. Figyelem a televíziót, fontos számomra, hogy mi történik a világban. Az alkotói fázis nálam akkor kezdődik, amikor a feleségem és az összes nálunk élő kutya és macska már alszik.
Előre tudod, hogy melyik dalodból lesz sláger?

Általában megérezzük, hogy mennyire lesz kedves egy dal a közönség számára. Erre egyszerűen rá lehet érezni. Vannak bizonyos igények, határok, ameddig el lehet menni, hogy egy dal népszerű legyen, de volt már arra is példa, hogy született egy gyönyörű dal, amiről rögtön tudtuk, hogy sosem lesz sláger.

Senki sem tudja diagnosztizálni, hogy mi marad meg egy dalból az emberben legbelül. Nekem mint művésznek az a célom, hogy egy-egy dalom építsen, változtasson akár pozitív, akár negatív irányba. Számomra a művészetnek az alapja, hogy az állóvíz kicsit megmozduljon és hullámot verjen. Például itt van a rockzene, ami képes volt megváltoztatni generációkat, ízléseket és világnézeteket.

Sehogy. Soha nem várom a születésnapomat, jön az magától. Azt katasztrófának tartom, hogy az embernek egyszer meg kell halni. Ha lehet, dolgozni szeretnék az utolsó pillanatig. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ne énekeljek, vagy éppen ne komponáljak, hogy ne csináljak valamit. Ez elképzelhetetlen számomra. Az idő egy nagy ellenség, és folyamatosan ellenünk dolgozik, ezért van bajom vele. De azért nem félek tőle, és a koromat sem tartom túlságosan aggasztónak.

A karácsony a szeretetről, az ajándékozásról szól. A feleségeddel együtt komoly adományozók vagytok. Szinte nem létezik olyan jótékonysági, karitatív megmozdulás, amelyből ne vennétek ki a részeteket. Miből fakad ez a hozzáállás?
Szerintem nincs ebben semmi különleges. Ez egy alapvető emberi tulajdonság. Inkább az a furcsa, hogy nem mindenki gondolkodik így. Én ezt tanultam a szüleimtől. Nálunk olyan, hogy önzés, nem létezett. Négyen voltunk testvérek, és hosszú ideig éltünk együtt. Azt nem mondom, hogy ragyogó körülmények között, mert az ötvenes években nem voltak ragyogó körülmények. Mégis megtanultuk, hogy akin tudunk, azon segítsünk.
A feleségem amerikai hölgy, és Amerikában sokkal természetesebb az adakozás és a másokkal való törődés, mint nálunk. Amit én a gyermekkoromból hoztam, azt ő csak megerősítette.
Szerinted hogyan lehet ezt jó értelemben vett divattá tenni?

Semmiképpen sem úgy, hogyha valamit az állam nem tud elintézni, akkor az majd az önként felajánlásos rendezvényen úgyis összejön. Ezek néha úgy sikerülnek, hogy többe kerül a leves, mint a hús. Szerintem fontos lenne erősíteni az emberekben a másokon való segítést.

Ez a dal olyanokról szól, akik valamikor gyémántok voltak, de már elvesztettük őket. És akikkel egyszer még úgyis találkozunk, mert az ember nem térhet ki azon elképzelés alól, hogy aki elmegy, az valahova megy, és mi is valahová megyünk.

(2008.) december 30-án, húsz év „különélés” után újra együtt lépett színpadra egy igazi szupergroup. A V’Moto-Rock 1977-ben alakult, tizenkét éves fennállása alatt 7 nagylemezt készített, melyből az egyik angol nyelven jelent meg. Európa számos országában számtalan sláger fűződik a nevükhöz, ezek közül a Várj, míg felkel majd a nap hónapokig vezette a slágerlistát. Az együttes alapítóját nemcsak a régi szép időkről, hanem a jelenről és a jövőről is kérdeztük.

Honnan jött az ötlet, hogy ennyi év után újra összeálljon a V’Moto-Rock?
Az igazság az, hogy húsz évvel ezelőtt olyan hirtelen váltunk szét, hogy el sem tudtunk búcsúzni a közönségünktől. 1988-ban a Novotelben egy kiadós vita végeztével felálltunk az asztal mellől, és a szó szoros értelmében mindenki elindult a saját feje után. Szétmentünk, de ezt nem követte sem hivatalos bejelentés, sem búcsúkoncert. Én hamarosan elkészítettem a Szabadság vándorai című lemezemet és Lerch Pisti is inkább a szólókarrierjén munkálkodott. Úgyhogy a búcsúkoncertre most kerül sor. Hogy frappáns legyek, hadd idézzem az egyik lemezcímemet: Ezzel még tartozom.
De hát két évvel ezelőtt láttalak benneteket együtt zenélni a Sportarénában, éppen a te bulidon, a Demjén 60-on.
Az számomra is meglepetés volt. A producerem, Rózsa István hozta össze a bulit, de nekem nem árulták el, hogy kik lesznek a vendégek. Csak ott szembesültem a fellépőkkel. A koncert utáni partyn tényleg szóba került, hogy mi lenne, ha… A csapat gyorsan összeállt, nagyjából a dalokat is tudjuk. Talán a legnehezebb feladat jelenleg mind a négyünk számára, hogy visszahozzuk azt a hangulatot, azokat az érzéseket, amiket akkor éreztünk.
Te alapítottad a zenekart. Hogyan választottad ki a zenésztársakat?
Amikor kiléptem a Bergendyből, megkerestem Menyust, (Menyhárt Jánost – a szerk.) ő volt az első, utána megtaláltam a Lerch Pistit, ő pedig hozta Herpait. Így jött össze a banda, ami V’Moto-Rock néven valami vadonatúj feelinget képviselt. Az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy nagyon jól fogunk tudni együtt dolgozni. Éveken keresztül sikert sikerre halmoztunk. Játszottunk az összes kelet-európai országban, már ahová elengedtek. Jártunk Kanadában és Szibériában is. Zenéltünk mi szinte mindenhol, aztán valahogy lassan kifulladt a dolog, vagy az is lehet, hogy mi magunk fulladtunk ki, nem tudom. Talán az volt a baj, hogy sokkal többet akartunk, mint amit akkoriban megtehettünk.
Külföldi útjaitok során egyszer sem merült fel benned, hogy mi lenne, ha kint maradnál?
Soha nem akartam kint maradni és most sem tenném. Tudod, én ezen a nyelven beszélek, ezen énekelek és ebben az országban szeretnék még letenni valamit az asztalra. Azt szoktam mondani, hogy „itthon vagyok otthon”. Máskülönben, pedig a gyomrom sem bírja a külföldi kaját. Odakint mindig borzasztóan rossz az étvágyam.
A szövegeidben mennyire igyekeztél üzenni az akkori rendszernek?
Most mondjam azt, hogy 1946-ban születtem, 1956-ban tízéves voltam? Nagyjából mindent tudok arról a világról, amiben élnünk kellett, és azokról a dolgokról, amiket át kellett élnünk. Tudom, mi az, ami mindig is hiányzott, vagy ami sosem volt a helyén, és még most sincs. A dalszövegeim többnyire burkolt kritikát jelentettek akár még szerelmes dalokba ágyazva is. Fontos volt nagy publicitást teremteni a másfajta gondolatiságnak, még akkor is, ha az úgynevezett sanzonbizottság agyonkritizálta és darabokra szedte a dalainkat. Engem ez nem érdekelt. Kicseréltem egy-egy szót anélkül, hogy visszavettem volna a progresszivitásból, és már át is engedték a nótákat a rostán. Az üzeneteimet valahogy mindig el tudtam juttatni az akkori magyar társadalomnak. A dalainkból ma is üzennek azok a mondatok, amelyek a nyolcvanas évek végéig aktuálisak voltak.
Szerinted miért nem tudtak hozzátok hasonló „héroszok” felnőni a 70-es évek óta a magyar zenei palettán?
A rendszerváltás előtti érában a zene és a sport egyfelől társadalmi szelepként működött, másfelől pedig egy kitörési pontot jelentett. Mivel rendelkeztünk egyfajta zenei előképzettséggel, mi is megláttuk a zenében a kitörési pontot. De ez ma már nem releváns, mert ezek már nem a kommunizmus évei, hanem a piacgazdaságé. Egy-egy karrier összejöhet, de szervezett formában, mondhatnám életformában – ahogy anno mi is éltünk, nem beszélve az anyagi előnyök mellett járó népszerűségről – ez már egyáltalán nem létezik.
Mit gondolsz a mai tehetségkutató versenyekről?
Egyiket sem nevezném tehetségkutatónak, inkább csak egy egyszerű karaokénak. Az egész nem más, mint egy trükkös médiafogás. A mai sztárkeresőknek semmi köze a régi nagy táncdalfesztiválokhoz, még akkor is, ha azok ma már kissé szocreálnak tűnnek. Oda mindig új dalokat kellett írni, amit aztán a saját műfajodban kellett előadni. Nem áll szándékomban senkit megsérteni, csak sajnálom, hogy sok fiatalemberrel elhitetik, hogy milyen tehetséges, miközben nem az. Sajnos nem járják végig a szamárlétrát, sem igazi nagy pofonokba, sem pedig igazi nagy sikerbe nem szaladnak bele a saját erejükből. Aki tehetséges, az mindig fanatikus. És az ilyen fanatikus embereknek van nagy lehetőségük, mert ők tényleg „igazi” zenészek, nem pedig a bulvármédia által felfújt lufiemberek. A lufi ugyanis előbb vagy utóbb kipukkad.
Talán nem titok, hogy nagy bulizós voltál. Mikor jött el az életedben az a pillanat, amikor eleged lett a duhajkodásból, és elkezdett hiányozni az igazi családi otthon melege?
Rám az volt a jellemző életem legduhajabb időszakaiban is, hogy képtelen voltam egyedül élni. Mindig is pontosan tudtam, hogy milyen fontos az otthon, a család, de valahogy nem tudtam kiszakadni a jól megszokott önző életmódomból. Általában a zenészek, művészek, médiaszereplők egy elég terhelt közeget alkotnak, és a legritkább esetben alkalmasak hosszú távú párkapcsolatokra. Ahhoz egy másfajta világképre van szükség.
Most ünnepled a 62. születésnapodat. Hogy érzed magad?
Azt gondolom, Isten a tenyerén hordoz. Sok mindent megúsztam már. Szeretnék még jó néhány dolgot letenni az asztalra. Remélem, lesz rá időm!

Százmilliók láthatták, hallhatták magával ragadó hegedűjátékát a torinói olimpia műjegén. A világhírű zenészt – szokás szerint – Magyarországon éri a legtöbb kritika, irigy megjegyzés. Élettörténetét megismerve azonban kijelenthetjük: Edvin Marton bőségesen megfizette a siker árát.

Az idei torinói téli olimpián szó szerint te is a jégen „táncoltál”. Milyen érzés volt 280 millió ember szeme és füle láttára hegedülni?

Az én forrásaim szerint legalább 500 millióan követték a záró gálaműsort. Nagyszerűen éreztem magam. Ha jól tudom, magyar zenész még nem játszott ennyi ember előtt.

A komolyzene és a könnyűzene határán mozogsz, úgynevezett „crossover” műfajban. Ez mit jelent a te esetedben?

Instrumentális dallamvilágot ötvözök a mai, modern pulzáló ritmussal. A New York-i Juilliard School of Music-ban, a világ talán legjobb zeneiskolájában volt egy DJ-szakos barátom, neki köszönhetem, hogy megéreztem ezt az új stílust. Én egy 21. századi hegedűs vagyok, aki ma gondolkozik, ma érez, s ezt akarom kifejezni a színpadon is. Ma digitális, elektronikus hangszerek állnak rendelkezésünkre, amiket használnunk kell, hiszen ezek tükrözik a jelenkori életérzést. Ha Mozart most élne, biztosan ő is ilyen zenét játszana. Minden zeneszerző újított a maga korában, ha nem tették volna, talán ma is gregoriánt, vagy Lassus műveit énekelnénk. Műfajomon belül annyiban vagyok más, hogy én nem csak reprodukálom a dalokat, hanem vannak saját feldolgozásaim, illetve szerzeményeim, olyan stílusban, amit fel merek vállalni.

A zene mindig érzelmekről szól. Persze, sokféle műfaj van, és én a show, a szórakoztató zene irányába indultam el. Ez sok mindenből tevődött össze: a Szovjetunióban a szigorú technikát és a kemény hangzást tanultam meg, Bécsben és Budapesten lágyult a hangzás, európaibb lettem, New Yorkban pedig a show-elemek fontosságára jöttem rá.

Sokszor elmondtad már, hogy nálatok „családi vonás” a hegedülés, így neked sem volt más választásod. Kényszerpálya volt?

Ez nagyon régen kezdődött. Óvodás korban szerelmes lettem egy lányba, és azon gondolkodtam, hogy szerenádot kellene neki adni. A szüleim buzdítottak, hogy a hegedű egyébként is legközelebb áll a szívemhez, így rövid időn belül eljátszottam neki a Süss fel napot, amiért puszit kaptam. Úgy gondoltam, nem is olyan rossz ez a hegedülés.

Még akkor is az volt, amikor nyolcéves koromban felvételiztem a moszkvai Csajkovszkij Központi Zeneiskolába, ahol 500 gyerek közül egyet vettek fel. Ez a Szovjetunió kollégiummal egybekötött központi zeneiskolája volt, ahová csakis a különleges tehetségek kerültek be. Gondolj bele, egy 250 milliós országban annyi gyerekből engem vettek fel. Ez számomra kisebbfajta csoda volt, mivel nagyon távoli helyről, Kárpátaljáról, Nagyszőlősről származom, ahol általában a gyerekek annyit tudnak a zongoráról, hogy három lába van.
Nyolcévesen 1700 km-re az otthonodtól, hogyan élted túl ezt az időszakot?

Napi két órát utaztam HÉV-vel mínusz 25 fokban. Tizenhatan voltunk egy szobában, ráadásul 9-14 évesek között, akik arra kényszerítettek minket, hogy mossuk a zoknijukat, takarítsunk utánuk. Sőt, ha gyakorló termet akartunk, hajnali ötkor kellett kelni. Szörnyű körülmények voltak, és annak ellenére, hogy rossz volt a koszt, mindig repetát kértem, hogy ne legyek éhes. Édesanyám mindig sírt, amikor erről írtam. Karácsonykor és nyári szünetben látogattam haza.
Nagyon kellett szeretned a hegedülést, hogy ilyen körülmények között megmaradj. Milyen szenvedély hajtott téged nyolcévesen?

Ezt csak azok értik meg, akik a volt Szovjetunióban éltek. Gyakorlatilag minden ember álma az volt, hogy kijusson külföldre, de erre csak a sportolóknak és a zenészeknek volt esélyük. Sokszor sírva néztem az ablakból a focizó társaimat, de én nem mehettem ki, mert gyakorolnom kellett. Úgyhogy elmondhatom, gyerekkoromban fizettem meg a mostani sikereim árát.

Nyolcat, 17 éves koromig, majd ugyancsak ösztöndíjjal Magyarországra jöttem, szintén kollégiumba, de ott már csak hatan voltunk egy szobában. Ennek a „soklakiságnak” annyi előnye van, hogy egyaránt beszélek oroszul, magyarul, németül és angolul.

Már megszokták. Szüleim boldogok, hogy megtaláltam az életcélomat. Nagyon szeretek utazni, bár a ki-be pakolás mindig lefáraszt. Ugyanakkor a legnagyobb örömmel mindig Ferihegyen szállok le.

Régi egyetemista társaid szerint mindig is a saját bűvkörödben éltél. Ez mit takar?

Talán azt, hogy nem csak a kötelező órákra mentem el, hanem mindig többet akartam. Egy napom se telt el úgy, hogy valami többet ne csináljak, például nyelvet tanultam. Nyilván nehezteltek a társaim, hogy nem volt időm rájuk és a bulikra.

Nincsenek. Szeretem a klasszikus zenét, mégsem az az életcélom, hogy még huszadszor is eljátsszam a Mendelssohn-hegedűversenyt. Leginkább az foglalkoztat, hogy miként lehetne a saját egyéniségemet is belevinni abba a zenébe, amit játszom. Csak annyit szeretnék, hogy színpadon lehessek minél tovább és minél többet. Ez egy állapot, a lelki boldogság állapota. Vannak fellépéseim, új dallamokat írhatok, ez éltet. Ami a jövőt illeti, mindenképpen szeretnék családot, gyerekeket, akiket jóra nevelhetek. Szeretném átadni a tapasztalataimat, hogy a gyerekek még többet és kreatívabban élhessenek.

Engem maga a játék motivál. Ha csak pénzt akarnék, akkor inkább vennék egy pohár-fröccsöntő gépet. Nem mondom, fontos a pénz, mert a villanyszámlát nekem is ki kell fizetnem.
Ha nem lenne a zene és a hegedű, mivel foglalkoznál?

A világ egyik legnagyszerűbb klarinétosaként is számon tartott Feidman évtizedek óta játssza és népszerűsíti a klezmermuzsikát, de az ő klarinétszólóit hallhattuk a Schindler listája című film Oscar-díjas zenéjében is. Június utolsó hétvégéjén a Hősök terén lépett fel, ezt megelőzően pedig egy Budapesten alkotó festőművész barátja tárlatán rögtönzött zenei aláfestést.

A klezmert „zsidó soul”-nak is nevezik. Eredete a bibliai időkbe nyúlik vissza, amelyet az is igazol, hogy a klezmer és a zsoltár szavak egy szótőből fakadnak. A jeruzsálemi Templom i. sz. 70-ben történt lerombolása azonban nemcsak a léviták zenei szolgálatának vetett véget, sok rabbi is elidegenedett a hangszeres zenétől. Nem csökkent viszont a zene szerepe például az esküvőkön. A klezmer hagyományosan a kelet-európai gyökerű, jiddis nyelvű zsidóság hangszeres tánczenéje. A kelet-európai zsidók körében egyes ünnepek alkalmával, valamint a lengyel, orosz és moldvai urak többnapos lakodalmain szívesen látott együttesek voltak a klezmer-zenekarok. Mindenféle – zsidó és nem zsidó eredetű – dalokat játszottak a frivol tánczenétől az elégikus dalokig. Az elmúlt évtizedekben világszerte hódít a klezmer és Magyarországon is népszerű együttesek alakultak.

Miként tud túllépni egy zenei irányzat az eredeti közegén – például véve a klezmert?
Nem értek egyet azzal, hogy a klezmer csak a zsidó embereknek való. A klezmer kifejezés két héber szóból tevődik össze, annyit jelent: hangszeres dal. A testünk is egy hangszer, s a hangunk eszköz a kifejezésre. Ez is zene. Mindenki a természet adta képességeivel fejezi ki magát. Akinek jó hangja van, az énekel, de hogy mit énekel, az nem feltétlenül függ a származásától. S attól, hogy én zsidó dallamot játszom, a közönség még nem érzi magát zsidónak. A lényeg, hogy a zene által egy közösségbe kerülünk – az előadó és a közönség. A klezmer pedig nem csupán zene, hanem egyfajta csatorna, amin keresztül a zsidóság be tud kerülni a világ vérkeringésébe. A zenét nem lehet korlátok közé kényszeríteni, értelmetlen is volna. És én is mint zenész, az emberiség nagy családjának vagyok tagja elsődlegesen, és ebben a minőségemben vagyok zsidó vagy zenész.
Mennyiben más a közönség Európában, Amerikában vagy másutt?
Nincs különbség, nincs jobb vagy rosszabb hallgatóság, mert nem a helyszín a fontos. Úgy tapasztalom, még a popvilágban is szívesen látnak, és örömmel fogadják a klezmert is. Bár jómagam a színpadon állok, de a közönség soraihoz akarok közel kerülni. Mielőtt színpadra lépek, azért imádkozom, hogy a közönséggel közösségbe is kerüljek. Számomra egy koncert a lelkek nagy találkozása, ahonnan már nem ugyanaz az ember megy haza, mint aki előtte volt. És ezt a zene teszi. Nekem hihetetlenül jó tanáraim voltak, akik megtanították, hogy zenészként milyen szerepem legyen a társadalomban: a lelkek szolgálatába kell állnom és közvetítenem kell.
Ön mit szeretne megosztani a zenéjével?
Spirituális táplálékot. Egy zene hallgatása csatorna, ami által beléphetünk egy szellemi dimenzióba. Minden vallásnak szüksége van a zenére, hogy megkapja a spirituális tartalmat és minden vallás egyben spirituális táplálékforrás. A zene pedig már önmagában is lehet vallás. Lényegesnek látom, hogy részesei legyünk a spirituális energia-körforgásnak.
De mi a forrása ennek az energiának?
A világegyetem.
Önt a klarinétzene koronázatlan királyának is tartják. Mindent el tud mondani a hangszerével, amit üzenni akar, vagy az üzenet dönti el, hogy mivel lehet előadni?
Egy hangszer önmagában nem képes mindent tolmácsolni. De a klarinét számomra a lelkem mikrofonja. A kommunikáció egyik eredeti útja a zene s idetartozik a dal, a tánc is. Nézzék meg a futballt: még ott is táncolnak és énekelnek.
Mi zajlik le önben, amikor komponál vagy improvizál?
A zeneszerzés csodálatos dolog, csak előveszem a hangszert, és máris egy másik dimenzióban vagyok, s a célom adni. De a tehetség vagy adottság önmagában nem elég, a gyakorolás és a képzettség elengedhetetlen. Mindenki felelős azért, hogy a benne lévő adottsággal mit tesz. A gyerekeimnek, unokáimnak is mindig ezt mondtam.
Mi a véleménye a fiatalokról? Mennyire lehet tanítani őket?
A fiatalok nagy elánnal vetik bele magukat a zenélésbe, de valami folytán, ki tudja, miért, abbahagyják. Hogy ez a motiváció vagy a kitartás hiánya, nem tudom. A feleségem mindig azt akarta, hogy tanár legyek, többször mondta, hogy talán hozzám sem jött volna, ha tudja, nem akarok tanítani.
Kiből lesz jó zenész?
Már gyerekkorban eldől. Sokszor maguk a szülők rontják el a dolgokat. Például, amikor egy gyerek beleszeret a tubába, és játszani akar, a szülőknek gyakran két negatív reakciója van erre: inkább más, divatosabb hangszert válasszon a gyerek; a másik, hogy csak a vesződséget látják benne, de azt nem, hogy a gyerekből akár világhírű tubás is lehetett volna. Egyébként is jogászt vagy közgazdászt látnának szívesen a csemetéjükben.
Most hetvenkét éves. Hogyan képzeli el további zenészkarrierjét?
Nem vagyok fáradt, nem tervezem, hogy nyugdíjba vonulok. Isten adott egészséget és tessék, még mindig itt vagyok. De azért a fellépésekkel járó sok utazás meglehetősen igénybe vesz.

Névjegy

1936. március 26-án született Buenos Airesben, Argentínában, zsidó bevándorlók gyermekeként. A művész már a klezmerzenészek negyedik generációját képviseli a családjában. Fiatalon klasszikus zenét tanult, de szülőhelye hangjai is zsigereibe ivódtak; a szving, a blues, a tangó és a ragtime. Húszévesen már az Izraeli Filharmonikusok legfiatalabb klarinétosa és szólamvezetője egyben. Közel két évtizedes zenekari munkássága során korának valamennyi jelentős karmesterével dolgozott. Időközben folyamatosan kutatta a klasszikus zene népzenei gyökereit, tanulmányozta a zsidó, az arab, a török, a perzsa, a kínai és az indiai népzenét. Saját egyedi stílusához mindezekből merített és a hagyományos klezmerrel ötvözte azokat. A klezmert világszerte elismertté tevő szólókarrierjébe a hetvenes évek elejétől fogott. Számos zenei díjat nyert, fellépett színházi előadásokon, dolgozott filmekben. Ezek közül a legsikeresebb a Schindler listája, ahol Steven Spielberg felkérésére Itzhak Perlmannel játszották az Oscar- és Grammy-díjas filmzenét. Eddigi legnagyobb fellépése során egy 800 ezres tömeg előtt játszott XVI. Benedek pápa meghívására egy katolikus ifjúsági találkozón. Feleségével Massachusettsben élnek.

Pavlovits Dávidot itthon kevéssé ismerik, de ez önmagában nem jelent semmit: a harminckét éves zenész nevét ma Európa és Amerika legrangosabb hangversenytermeiben jegyzik. A klasszikus gitár mestere a Szegedi Nemzetközi Gitárfesztivál megalapítója és művészeti vezetője, tanít a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán, emellett mesterkurzusokat tart külföldön is – az általa beszélt hét nyelv bármelyikén.

Tizenhét évesen kezdtél gitározni: ezt valahogy úgy tudom elképzelni, hogy a tinédzser srác leül Beatles-dalokat pengetni…

Én sem a komoly műfajjal kezdtem: a gimnáziumban rockzenekart alapítottunk. Amikor aztán elkezdtem zeneiskolába járni, akkor fedeztem fel, hogy milyen darabok vannak, és gitáron milyen sok ujjal lehet játszani! Egyre több fantáziát láttam benne, és végül kikötöttem a komolyzenénél.
Hogyan viszonyulnak a magyar zenekedvelők a klasszikus gitárhoz?

Magyarországon a gitár mint klasszikus hangszer hiányzik a koncertéletből, és csak elszórtan van tábora.

Hatalmas sikert aratott a tavalyi (2005) tengerentúli turnéd: a New York-i Carnegie Hallban ovációval fogadott a közönség. Milyen volt az itthoni visszhang?
A magyar lapok nem reagáltak a Carnegie Hall-estre. Miután hazajöttem, tartottam egy szólókoncertet Budapesten, amelyre zenekritikusokat is meghívtam. Egy kivételével senki sem jött el. A jelenség okai igazából nem a gitárral kapcsolatosak. Megtörténhet ez akár egy zongoristával is, aki nincs itthon benne a „pesti krémben” – lehet, hogy külföldön a legnagyobb termekben játszik, de nem biztos, hogy itthon foglalkoznak vele. Négy-öt éve a fővárosban élek, de mivel nem ott nőttem fel, ezért nem ott alakult ki a fiatalkori ismeretségi köröm. A magyar klasszikus zenei pálya úgy működik, hogy a Zeneakadémiára jársz, vagy legalább a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, és korán kiépülnek a kapcsolataid. Ez kívülről szinte megközelíthetetlen.

Legjobb példa erre a Keller Vonósnégyes. A komolyzenei szakma nemzetközi jegyzékében az első tíz között tartják számon őket, a legnagyobb lemezcégekkel van szerződésük, évente játszanak a Carnegie Hallban és Európa legrangosabb termeiben, a legnagyobb fesztiválokon. Magyarországon két-három évente egyszer halljuk őket. Ez a beszűkült szemlélet igen lassan változik. A főiskolákon már régóta van gitártanítás, de erőteljesebb fellendülés csak az utóbbi évtizedben tapasztalható: egyre több tehetséges növendék és jó tanár bukkan fel. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Magyarországon a gitáros szakma borzasztóan megosztott. A főiskolai tanárok több évtizedre visszamenő konfliktusok miatt nem beszélnek egymással, sőt a diákjaik is elszigetelődnek egymástól.

Tehát olyan is elképzelhető, hogy azt mondják egy diáknak, ne menj el Pavlovits koncertjére?

Nem mondják, de ha mégis elmegy, akkor könnyen úgy érzi, hogy elárulta a tanárát. Ez egy egészen extrém helyzet.

Márai Sándor azt írta a naplójában, hogy napi nyolc-tíz óra olvasásra van szüksége ahhoz, hogy másfél órát jól tudjon írni. A zenészeknél hogy van ez?

A komolyzenészek elég nagy része nem hallgat zenét, pláne komolyzenét. Viszont ha valaki ezt megspórolja, annak egyszerűen hallatszik a játékán. Nem tud kommunikálni a zenéjével.
Az amerikai turné után azt nyilatkoztad, hogy az elmúlt években érettebbé, kiforrottabbá vált az előadásmódod. Hogyan, milyen hatásokra alakul a stílusod?

Ez egy természetes érési folyamat. Amikor valaki már tizenöt éve zenél, akkor ha találkozik egy darabbal, abban az egész zenetörténetet látja. Nyilván az is hat a stílusomra, hogy sokat utazom és sok mindenkit hallgatok. Azt tudni kell, hogy Magyarországon hihetetlenül „tudós” zenei hagyomány él. A legjobb muzsikusaink mögött hatalmas műveltség és hozzáértés van, ugyanakkor megvan a veszélye, hogy ez az erősen intellektuális hozzáállás agyonnyomja az ösztönöket.
A barokk daraboktól kezdve az ismertebb flamencón át a kortárs művekig sok mindent játszol. Mi áll hozzád a legközelebb?

Ez szinte évente változik. Nagyon élvezem Henry Purcell műveit, aztán az olasz virtuóz, Scarlatti csembalódarabjait, vagy a kései Liszt-zongoraműveket, amelyek gitáron előadva gazdag hangzásúvá és izgalmassá válnak. A modern zene pedig tele van ritmusokkal, virtuozitással, és a hallgatóság ezt szereti.

Van egy gitáriskola Budapesten, ami más, mint a többi, ahol a kottafejek néha bináris számokká változnak. Ez a Pénzes-féle Gitáriskola (www.gitariskola.hu). Pénzes Lászlóval, a gitáriskola alkotójával beszélgettünk az általa kidolgozott oktatási módszerről.

Mi inspirálta a gitároktatás megújítására?
Gitártanulásom során szerzett negatív tapasztalataim miatt értelmeztem újra a gitároktatás alapjait. Ugyanis egyik tanáromnak sem sikerült világosan elmagyaráznia, hogy voltaképpen mi is történik a gitáron. A honlap tehát saját felfedezéseim gyűjteménye.
Mi a lényege ennek a módszertannak? Hogyan jönnek képbe a számok?
A zene egy csoda, azaz matematikailag nem modellezhető, de alapegységei teljesen vagy részlegesen igen. A modellezés módszerével én rengeteg, sokszor rejtett, azaz eddig soha nem tanított zenei képletre és lehetőségre tudtam következtetni. Ilyen például a skálavariációk óriási rendszere, amely nálam kottafejek helyett bináris számok formájában van megjelenítve.
A módszer alapja a skálarendszerek és a hozzájuk tartozó variációk begyakoroltatása?
Mivel az európai zene alapja a diatonikus skála, ezért azt kell mondanom, hogy igen. Persze honlapomon erről jóval több információ olvasható és azt sem állítom, hogy mindezt könnyű megérteni, ám a rendszer a lehető leglogikusabb, ezért viszonylag könnyen átadható a tanítványnak.
Akkor most matekórán vagyunk vagy zeneórán?
A matematika és a zene közötti egyensúlyozás az én felelősségem és mindig ügyelek arra, hogy zenéljünk és ne számoljunk. A matematika csak egy hasznos segédeszköz a zenei lehetőségek teljes felfedezéséhez.
Hogyan ismerteti meg a hangszert a diákjaival?
A gitártanulás szerintem elsősorban gyakorlati tevékenység, ezért a legfontosabb a biztos technikai alapozás. Soha nem áltatom tanítványaimat, hanem mindig kihangsúlyozom: a hangszertanulás nem tréfadolog, leginkább vér és izzadság. A módszerem szerint előbb egy kicsit tanuljunk meg zenélni és csak utána magyarázom meg a kapcsolódó zeneelméletet, de akkor már nagyon alaposan.
Ezek szerint az oktatás során kiaknázza a web nyújtotta lehetőségeket?
A számítógép előnyeit maximálisan kihasználom, hiszen egyrészt rendszerinformatikus és programozó a szakképzettségem, másrészt a célközönségem az a fiatal generáció, főképpen annak értelmiségi része, amelyik ma már folyamatosan az Interneten lóg. Természetesen az oktatás és az oktatási anyagok átadása is elektronikus formában történik. Például tanítványaim számára honlapomon külön, jelszóval védett Tanítványi oldalak állnak rendelkezésre.
Hogy viszonyul az új diákjaihoz?
Tiszta lappal, ahogy egy jó tanár szokott a diákjaihoz: nincsenek előítéletek, csupán következetes tanítás és számonkérés. Megjegyzem: a magánoktatás során egyébként sem kell fegyelmezni a tanítványt.
Ön szerint miért olyan népszerű a gitár?
Mert viszonylag rövid idő alatt szép zenéket lehet kihozni belőle és ez napjaink „instant-buli-fanta-hanta” életszemléletében már gyors győzelemnek számít. Persze a gitárcentrikus könnyűzene mindig is többről szólt: valójában tömegeket befolyásoló kulturális jelenség és erre jelentős mértékben üzlet is épült. Magasabb szinten persze már a gitár sem oly szórakoztató holmi, mint amilyennek első pillantásra tűnik.
Apropó, a komolyzene részt vesz az oktatási módszertanban?
Egyik célom gitáriskolámmal a komolyzene népszerűsítése. A későbbiekben szeretnék minél több klasszikus zenét átírni modern gitárra. Talán ezzel majd sikerül felkeltenem a kíváncsiságot az eredeti iránt.
Miért tartja olyan fontosnak a komolyzene népszerűsítését?
Észre kellene vennünk az értékeket a mai értékvesztett világban. Fontosnak érzem, hogy ne mondják azt a 21. századi magyarok: Kodály és Bartók ideje lejárt. Ám ezenfelül van egy ennél fontosabb gondolat is: ezen zenék többsége szerintem nemcsak szép, de erkölcsileg is jó. Esztétika és morál tehát számomra főként a komolyzenében kapcsolódik össze.
Minden komolyzenei alkotás jó erkölcsileg?
Természetesen nem. Chopin például világi (tehát nem egyházi) zenét komponált zongorára, ám ebben a minőségében zseniális, azaz zeneileg felülmúlhatatlan.
Mi a jellemző az ön által a honlapon örökkévaló zenének minősített művekre?
Az örökkévaló zenének két fő jellemzője van: az egyik, hogy „Közkincs!” felkiáltással újra és újra fel fogják fedezni az egymást követő generációk, ilyen például Mozart, Bach vagy Mahler zenéje. A másik ezzel párhuzamosan működik, ezeknek a zenéknek a többsége ugyanis számomra egy nagyon fontos kérdésről nyilatkozik: Isten létezéséről.
Mitől különleges az ön gitáriskolája?
A minősítést nem magamnak kell megtennem. Az bizonyos, hogy a gyökeresen új zenei megközelítések honlapom látogatottságát tekintve beváltak, hiszen 2008-ban 275 ezer letöltést könyvelhettem el. De én csak végzem a munkám, azaz amire tehetségem és fantáziám ösztönöz. Boldog ember vagyok, hogy ezt tehetem és hogy leírhatom azt, amely honlapom nyitófejezetének alján már évek óta olvasható D. G. (Deo Gloria) rövidítés formájában: bármit is teszünk, Istené a dicsőség!

„Egy kényelmes befőttesüvegben éltünk, fölül, a celofánon a rendszer engedett egy-két kicsi lukat, amin keresztül levegőt vehettünk. Kimászni nem lehetett belőle, de ha valahogy mégis kikecmeregtél, vissza is másztál, mert a dunsztosüveg biztonságosabb volt."

Presser, Bródy, Zorán, Kóbor, Koncz Zsuzsa. Illés, LGT, Omega. Nevek, amelyek fogalommá lettek. Tizenévesen kezdtétek, s – legtöbben jóval hatvan fölött – ma is ti vagytok a magyar könnyűzene. Zömével ti vagytok a színpadon is. Hogyhogy nem tudtátok áttörni az országhatárokat, s egyikőtökből se lett nemzetközi vagy világsztár?

„Nem akarom ezt a szót sem használni, sem ismerni, hogy sztár” – ezt a mondatot szó szerint Aczél mondta a hetvenes években. Ez így is lett. Elkezdett az egész kulturális élet e mondat szellemében élni és működni. Ruttkai Éva, korunk legmagávalragadóbb és legtehetségesebb színésznője Trabanttal járt. Nem keresett annyit, mint egy becsületesen dolgozó fröccsöntő, akinek volt annyi esze és pénze, hogy be tudott hozni magának egy elegáns nyugati autót kamu rokonok ajándékozó levele segítségével. Amit persze a hatóság jól tudott, csak nem nézett oda. Ezer példát tudok mondani az akkori világ abszurditására. És ebben mi is, én is bőven és mélyen benne voltam. Beletettük mi is a magunkét, jót is, rosszat is: szemet hunyásainkat, megalkuvásainkat, tehetségünket, fájdalmunkat, mindent. Valahogy nem emlékszem olyan sok harcos ellenállóra. Arra a kevésre igen… Most már persze szépen gyarapodik a létszám. Ha annyi partizán lett volna ’44-ben, mint amennyien még a hetvenes évek közepén is beiratkoztak a Partizán Szövetségbe, akkor Magyarországra se az orosz, se a német nem tudott volna bejönni. A zenei életben is manapság sorra születnek a nagy ellenállók, akiket annak idején jaj de elnyomott a rendszer. De érdekes, én úgy emlékszem néhányukra, hogy csak jelentek meg a nagylemezeik a Hungarotonnál, és ha meghallgatod a dalszövegeiket, hát nem olyan hősiesek.

Te említetted Koncz Zsuzsit, Zoránt, Bródyt, én folytatom Hobóval, Bereményivel és a többiekkel. Ezek az emberek olyan dolgokról énekeltek, és olyan dolgokat mondtak ki, amelyek más nyelvre, más országra lefordíthatatlanok. Kiválóan lefordítva sem mondanak semmit sem a németeknek, sem az angoloknak, mert ez mind rólunk szólt: arról, ahogy a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években a diktatúrában vagy a szocializmusban mindennek ellenére megpróbáltunk élni és örülni. A határon belül életfontosságúak voltak ezek a dalok. Megtanítottak egy népet a sorok közötti olvasás társasjátékára. A fedőt a koncerteken a gőz fel-felemelte a lábosról, ilyenkor a közönség átélt valamilyenfajta pszeudo-szabadságélményt. Mikor ’89 után egyszer csak, úgymond, szabadok lettünk, pár dalíró lába alól ki is ment a szőnyeg, mert nem volt már szükség kódolt szövegekre. A tegnapi próbán a színművészetisek visszakérdezték tőlem, mit jelent az, hogy nyugati útlevél? Mikor elmondtam, hogy háromévenként egyszer mehettünk Nyugatra, rendesen azt mondták, ne vicceljek velük. Ugyanígy nem értették a társbérlet kifejezést sem. És ez így van rendjén.

Mitől vagytok mások vagy jobbak – ha jobbak vagytok – a mostaniaknál, akik két percig a színpadon vannak, szépek és sikeresek, de az ötödik percben már a nevüket is elfelejti az ember?

Nekünk annak idején volt egy őrült nagy és furcsa helyzeti előnyünk abból adódóan, hogy a vasfüggöny zárva volt. Egyszerűen nem vásárolhattál mást, csak minket. És azáltal, hogy mi be voltunk zárva, a többiek, a nyugatiak ki voltak zárva. Egyszerűen nem tudtál hozzájutni a Beatleshez, a Rolling Stoneshoz, Elton Johnhoz. Ennek okán ez a szocialista diktatúra kicsit ellustított minket. Egy kényelmes befőttesüvegben éltünk, fölül, a celofánon a rendszer engedett egy-két kicsi lukat, amin keresztül levegőt vehettünk. Kimászni nem lehetett belőle. Ha valahogy mégis kimerészkedtél, magadtól vissza is másztál, mert a dunsztosüveg biztonságosabb volt. És még egy kis szalicilt is szórtunk magunkra. Így éltünk. Ugyanakkor születtek bátor és izgalmas dolgok is, de a világsikert nem adták ilyen könnyen. Angliában, Amerikában őrületes harc folyt azért, hogy színpadra juss.

Az üveg megvan, és tele van. Alig van hely az újak számára, ráadásul mi még élünk és dolgozunk, s a vélt vagy valós érdemeink s a pályán eltöltött időnk, tehát a korunk alapján körülvesz minket egy mítosszal teli tekintély is.

Ezzel azt is mondod, hogy miattatok nem tudnak befutni vagy tartósan fennmaradni a fiatalabbak?

Még ez is lehet. Nyilván vannak olyanok, akik segítik és hívják a fiatalokat – szeretném én is ezek között tudni magam –, s nyilván vannak, akik páros lábbal rugdossák kifelé őket. Mindeközben ez a befőttesüveg már olyan tengeren hánykolódik, ahol ott eveznek a világsztárok is gyönyörű csónakjaikkal, mesébe illő jachtjaikkal. Nézd meg például az idei nyarat, szinte a könyökük is összeért a Pesten fellépő külföldi hírességeknek. S ezen a pályán kell egy kezdőnek a nulláról elindulnia, nekünk meg esetleg életben maradni. Kicsit nehéz.

Vannak emberek, akik alkatuknál fogva szeretnek és tudnak is harcolni a lehetőségeikért, s vannak, akik nem. Te mennyire vagy harcos alkat?

Engem az élet igen nagy szerencsével kényeztetett, szinte semmiért nem kellett megharcolnom. Mihály Tomi egyszer csak odavitt az Omegához, mutasd meg nekik, milyen dalokat tudsz írni; aztán felhívott a Vígszínházból Marton László, írjak zenét a Képzelt riporthoz; megkeresett Mihály András az Operaházból, írjak egy balettet nekik a következő évadra. Szinte egymásnak adták a telefonszámomat a filmrendezők és az énekesek, hogy dalt írjak nekik.

Abszolút. Sőt, még jobban élvezem, mint régebben, türelmesebb vagyok gyakorlás közben. Nem a magam játékának élményét, hanem egy hangszer kimeríthetetlen lehetőségeit habzsolom. Ülök a zongora előtt, játszom a billentyűkön, dörmögök is hozzá valami dallamot, s egyszer csak beszippant a hangszer.

Csavarogtam. Felfedeztem az országot, a hegyeket, a falvakat, a sikátorokat. Voltam koncerten, cirkuszban, étteremben, tengerparton, erdőben, hajón. Mindent megnéztem, megkóstoltam, megszagoltam, megtapintottam és lefényképeztem. Egész életemben csavargó voltam, szerencsémre a zenekar miatt ezt meg is tehettem. Az LGT-turnékon Somlóval bebarangoltam a fél világot, így használtam ki és így éltem meg a szabadságomat. Tök mindegy volt, hogy Leningrádban vagy Los Angelesben sétálok és beszélgetek, csak úton legyek.

Kell hozzá egy bizonyos fajta képesség, amit állandóan fejleszteni próbálok magamban, mert valószínűleg nem úgy vagyok összerakva, hogy könnyen legyek boldog. Régebben csak pillanataim voltak. Most inkább azt mondom, vannak kis idők, amikor boldog tudok lenni. Akik már hallották, azt mondják, hogy az új lemezemen, a t12enkettőn ez fel is fedezhető. Szóval, mikor boldog vagyok, könnyűnek és súlytalannak érzem magam. Nagy ajándék, mert nehezen jött össze. Remélem, nem túl későn.

Simon Kornél nevét az ország először a "Tea" című vígjátéksorozatból ismerhette meg 2002-ben. A színművész azóta is számos emlékezetes alakítással ajándékozta meg közönségét. Ezen rendhagyó beszélgetés során igyekeztem Tőle minden olyan dolgot megkérdezni, amely a legtöbb eddigi interjújából vagy a terjedelme vagy a mélysége miatt kimaradt.

Hatalmas siker volt. Zenéset mindig hálás dolog játszani. Ez alapvetően egy musical revü, annak jókedvű fajtájából, talán ez a stílus pontos meghatározása, de szerintem annál jóval magvasabb. Nem egy hétköznapi, felcicomázott történet amolyan „Három a kislány” módra.

Tehát nem egy lélektani dráma. Amely gondolat most nekem eszembe jutott, hogy egy kissé felületes talán vagy azt célozza meg, hogy az emberek jól érezzék magukat?

A revü mindig az utóbbit, azaz a szórakoztatást célozza meg, ám ebbe a sírás ugyanúgy beletartozik, mint a nevetés. Ahogy említettem, ezek zenés helyzetgyakorlatok, de az elmúlásról is szó van benne. Például van benne egy jelenet, amikor két idős ember találkozik a temetőben, mindketten már túl vannak saját párjuk elvesztésén és akkor ők ott egymásba szeretnek. Számomra nagyon megindító ez a részlet.

Négy fiatal van benne, huszonnégy dal, a darab szövetének nyolcvan százaléka zene, illetve zenés betét, tehát több mint ötven szerep jut erre a négy emberre.

Igen, úgy gondolom, ez virtuóz karakterformálásra ad lehetőséget mindenkinek.

Nem nagyon, illetve nem is érdemes, annyira jól van megírva. Nem csak a zenés daraboknál, hanem a szövegeseknél is bebizonyosodott az, hogy rendkívül sok múlik a tempón, a dolog dinamikáján, amely sok esetben a szöveg rövidségén, hosszúságán vagy akár adott mondatszerkezet betartásán is múlhat. Sokszor például egy szöveg felvezető a zenéhez, ennek időzítése tehát létkérdés. Ez sokszor kíméletlen odafigyelést és a tempó betartását követeli, amely kizárja az improvizáció lehetőségét. Van egy angol mondás: „Timing is everything.” Az időzítés minden. A magyarok is szokták mondani: poént jó helyen, jó időben, jó tempóban kell mondani.

Megtanulható, fejleszthető, voltaképpen ritmikai készség, ugyanúgy, mint a zenében. Csupán gyakorlat kérdése, az ember egy idő után tudja, mennyit kell várni.

Én például sohasem tudtam viccet mesélni, gondolom emiatt, mert rossz volt az időzítésem…

Én is pokoli rossz viccmesélő vagyok, annak ellenére, hogy a színpadon van humorom, ezt biztosan tudom. Furcsa, mert ugyanakkor azt érzem, hogy van ritmikai készségem, de viccet mesélni nem tudok.

A színiakadémián tanítanak viccmesélést? Nem az is egyfajta előadóművészet?

Sajnos nem. Legutoljára, amikor a vicc így a színművészet kapcsán szóba került, Jancsó Miklósnak voltam egy próbafelvételen, casting-on (szereplőválogatás). Ott a válogatás abból állt, hogy el kellett mondanunk kedvenc viccünket a kamerába.

Nem tudom. Éreztem, hogy az én morbid zenés viccem egy kicsit sok oda, így gyorsan elmenekültem…

Az első kérdést már feltettem, hogy miként érzed magad premier után. A második kérdés: mennyire izgultál premier előtt?

Egyszer egymás után három előadásom volt és a második után már olyan fáradt lettem, hogy azt mondtam, most kell egy kis instant energia! Megittam egy fél szilvapálinkát, de annyira nem tudtam koncentrálni, hogy inkább hátráltatott a játékban. Nem csatak részeg voltam és szerintem a közönség sem vett észre semmit. Csak én magamnak volt rossz, hogy nem vagyok ott fejben, amennyire szeretnék.

Két ember előtt próbálni és játszani sokkal szemérmesebb helyzet, mint négyszáz előtt. Minél többen vannak, nekem annál könnyebb. Játszottam én már több ezer ember előtt is és ott a lámpaláz egy teljesen más dimenzióba kerül. Nekem könnyebb, ha sokan vannak.

Ezt én is tapasztaltam: két ember előtt sokkal nehezebb zenélni, mint a távolban ülő közönség előtt. Az szinte nem is lényeges.

Pontosan. Ez egy ilyen nyilvános magány. Az ember ilyen helyzetben teljesen be tud fordulni. Olvastam egy könyvet, Vekerdy Tamás: „A színészi hatás eszközei Zeami mester művei szerint”.

...a japán tradicionális színháznak az a mogulja volt, aki elkezdte leírni és rendszerezni azon hagyományokat, amelyek addig szájról szájra öröklődtek. Vekerdy a modern kori pszichológia segítségével próbálta kielemezni Zeami mester módszertanát. Azt tapasztalták, hogy a nézőtér gyakorlatilag úgy működik, mint egy rezonáns doboz vagy üreg. Hogyha az ember tesz valamit, mondjuk megfeszíti az egyik izmát, akkor a nézőtér erre szenzitív egyénei ugyanezt fogják csinálni. Ez a szenzitivitáson alapuló hatás jön-megy az előadás során. Erre szokták azt mondani, hogy van jó és rossz közönség. Azt a dolgot, indulatot, érzelmet, amit a színész játszik a színpadon, egy jó közönség felerősíti és felerősítve dobja vissza a színpadra és ez a kölcsönhatás érezhető.

Mitől lehetséges az, hogy egy ember képes hatni ötszázra? A néző nyilvánvalóan azért ül be, mert látni akarja a színészt. Azonnal létrejön tehát egy pszichikai alá-, és fölérendeltségi viszony…

Pontosan. A néző azért megy színházba, hogy a színész kézbe fogja az ő érzéseit, gondolatait és vezesse azokat két és fél órán keresztül. Azért néz meg az ember egy filmet vagy olvas el egy könyvet, hogy „belé kapcsolódva kikapcsolódjon”, a színpad esetében pedig bekapcsolódjon abba az áramkörbe, amit a színész képvisel. Ez szerintem és mások szerint is személyiség kérdése. Van az angol színháznak egy nagy metodistája, neve Peter Brooke (1925-).

(P.L. megjegyzése: ő egyébként a híres "Legyek ura" című film író-rendezője.) Ő azt írja egyik könyvének elején, hogy az egyik színész bejön a színpadra és cigánykereket vet, bohóckodik, préseli az indulatait, ám ez egyáltalán nem érdekli a közönséget. A másik bejön és egyszerűen nem lehet nem ráfigyelni. Ez egy mágikus különbség. Peter Brooke elhatározta: arra teszi fel az életét, hogy ezt a különbséget megfejtse. Nevezhetjük ezt kisugárzásnak, energiának vagy éppen tehetségnek, ahogy tetszik. Tényleg vannak olyan emberek és én is tapasztaltam ezt, amikor színházban vagyok, hogy egyszerűen nem kell csinálnia semmit, ott van a színpadon és nem lehet máshova nézni.

Például van egy kolléganőm Kovács Vanda, tehetséges, fiatal színésznő, ő ilyen. Rendkívül erős aurája, kisugárzása van.

Szerintem nagyjából minden színész ilyen, különben inkább a közönség közt ülne. Ám jelentős energiafelhasználást is okoz ez a kisugárzás. Ezt hogyan kezelitek?

Igen. Nem fárasztó-e ez, nem lehet-e ebbe hosszabb távon belehalni? Hiszen mindig reflektorfényben vagytok…

Amihez egy idő után persze hozzászoktok. Nyilván a népszerűség jó dolog, de nem vágytok-e néha teljes magányra?

Dehogynem! Nagyon sokszor. Én például sokszor vagyok egyedül és nagyon tudom élvezni, főleg amióta megvan a lakásom. Igen, másképp nem működik, muszáj töltődni. Szerintem ez az energiaszint nem lineáris, hanem szinuszos. Például nekem napok óta rosszkedvem van és próbáltam rájönni, miért. Aztán rájöttem, hogy nyolc hétig kőkeményen dolgoztam, mindig a plafonon kellett lenni, mindig készen állni úgy fizikailag, mint mentálisan és most vége. Egy űr támadt ezután. A lendület még vinne, ugyanakkor pihennem is kéne, kialakult egy nagyon furcsa vákuum, hogy akkor most nem kell csinálni semmit. Ez rossz is meg jó is, hiszen jólesik egyedül lennem, de egyúttal érzem azt, hogy bennem dolgozik még az a nyolc hét kemény munka.

Igazából nem, a test annál okosabb. Óhatatlanul közbeszól valami betegséggel vagy valamilyen balesettel. Volt olyan periódus az életemben, hogy egyszerre hat helyen dolgoztam: vezettem egy rádióműsort nappal, egyet éjszaka, játszottam egy televíziós sorozatban, próbáltam a színházban két darabban és még volt még valami, amire már nem emlékszem. Tényleg két-három órákat aludtam és azt éreztem, hogy nagyon ki vagyok purcanva. Be is jött a dolog, mert aztán az egyik darabban kificamítottam a bokámat és kénytelen voltam pihenni. Hiszek egy minden felett álló intellektualitásban, nevezhetjük ezt spirituális erőnek is, ami helyére teszi a dolgokat. Büntetlenül nem lehet sokáig kihasználni a szervezetet, mert bejelez, hogy hahó, pihenni kéne már!

Jelenlegi munkahelyed, a Vidám Színpad honlapján egy kötetlen hangvételű interjú olvasható Rólad. Ebben a riportban említésre került Moliére „hatás” törvénye. Voltaképpen mi is ez?

Muszáj megtanulni a színésznek kifelé is játszani, nem csak befelé. Nagyon szép, hogyha az ember különféle állapotokat tud magában megteremteni.

Most szomorúnak kell lennem, akkor szomorú leszek, ha meg az ellenkezője, akkor az…

Például, ha egy szeretted elvesztését kell eljátszanod, akkor azt képes vagy érzelmileg-fizikailag is érezni?

Nem hiszem, hogy az ember annyira elrugaszkodhat saját magától. Azt gondolom, az már az őrület határát súrolja, a tudat meghasadását vagy a személyiségünk elvesztését. Mindig ott kell égnie - ahogy Sztanyiszlavszkij (1863-1938) mondta: „a figyelem piros lámpájának”.

Én pontosan tudom minden szerepemben –legyen az bármennyire is intenzív-, hogy Simon Kornél vagyok, aki a színpadon áll és a szerepét játssza. Elképzelhetem, hogy a jobb kettes járás a templom kapuja és én a templomba fogok bemenni, de az agyam egy szeletkéje mindig tudja, hogy az a jobb kettes járás, különben káosz lenne a színpadon. Szóval érzelmileg-fizikailag érzem-e? Azt gondolom, sokáig rossz úton haladtam, hogy ilyen érzések indukálásakor az embernek a saját életét kell felhasználnia. Például saját nagymamám elvesztésére kell gondolnom és ha elég erősen koncentrálok rá, akkor az érzést át tudom plántálni a szerepbe. A mostani felfogásommal azt gondolom, hogy ez butaság. Lehet, hogy tíz év múlva megint másképp fogok gondolkodni erről. Most inkább úgy vélem, a színésznek igenis a fantáziáját kell használni és át kell tolnia magáról a felelősséget arra a figurára, akit játszik. Ez persze nagyon hasonlít hozzá fizikailag, de egy picit mégis mindig más. Annak a figurának kell megteremtenie az érzelmeit, még pedig az ő kapcsolatrendszerével. Nyilván ebben benne vagyok én is, de ha nem így tennék – ahogy egyszer a Klaus Maria Brandauer mondta Eperjes Károlynak: „Légy profi, másként belehalsz.”-, tehát ha nem tartanám el magamtól a szerepet, nem egy karnyújtásnyira, csak egy arasznyira, akkor abba előbb-utóbb belepusztulnék. Tehát azt gondolom, az érzést érzem fizikailag, de az, aki érzi, az nem száz százalékosan én vagyok, hanem egy „szellemlény”, a személyiségem egyik vetülete, akit én magamnak teremtek… Az az igazság, hogy sokan megkattantak ezen a pályán, sok a pszichiátriai eset...

Visszatérve a hatás törvényére. Van egy barátom, aki Grunwalsky Ferenccel forgatott egy filmet és ő azt mondta neki: meg kell tanulnod kifelé is játszani, nem csak befelé. Nem elég, ha az ember megteremti magában ezeket az állapotokat, ezeket jól meg is kell tudni mutatni, ahhoz, hogy a közönség jól vele mehessen. Lehetek én borzasztó szomorú vagy hihetetlenül vidám, ha ez kifelé nem látszik. Azt gondolom, a Moliere-i hatás-törvény leginkább ez és pontosan ugyanaz, mint a viccmesélés. Vannak ugyanis bizonyos betartandó szabályszerűségek vagy követelmények, hiszen másképpen játszik az ember a Radnóti színházban és máshogy a Madách Színházban. A Madáchban annak is játszik az ember, aki tőle harminc méterre van. A Radnóti Színház egy kicsi, intim tér, ahol nem kell akkorát produkálnom ahhoz, hogy a tőlem hat méterre levő páholy első sor is láthassa alakításomat.

Ez tulajdonképpen összefügg a mindenkori művészetre jellemző tartalom és forma egységével?

Miért éppen a színészet és a kérdést egy kissé ironizálva: miért éppen most a színészet, amikor olyan nehéz dolguk van a színészeknek? Jól látom én ezt?

Ezt én is írom a honlapon…

Hát, valahogy a sorsom errefelé lökdösött és én nem nagyon tudtam ellene tenni. Próbáltam kapálózni, menekülni kézzel-lábbal…

Mint színész? Nagyon sokszor azt gondolom, hogy nem ezt kéne csinálnom, pontosan a kiszolgáltatottság miatt. Egy színész életében a legrosszabb a kiszolgáltatottság: a rendezőnek, a partnereinek, a színháznak, az aktuális politikai helyzetnek, a saját anyagi helyzetének, a lelki helyzetének. De nem csak a színészek, hanem például a zenészek pontosan ugyanolyan kiszolgáltatottak.

Igen, de például én nem nagyon tudok belekezdeni semmi hosszú távú dologba. Gyakorlatilag a gitáróráidra is vagy el tudok jönni, vagy nem, nyilván ez másokkal is így van, de azt látom, hogy az időm harminc százalékát osztom be csak én, a nagyobbik, hetven százalékot pedig a színház.

…és egyik napról a másikra áthúzódhat a próbatábla és történhet valami teljesen más. Szerintem ez a fő nehézség. Egyébként meg gyönyörű pálya, én tényleg jól érzem magam itt.

Nem érzed az egészet fatálisnak? Úgy értem, hogy ” idekerültem, most aztán jól itt vagyok”…

Semmiképpen sem. Én ezt így akartam. Egészen kicsi korom óta színész akartam lenni, de voltak mellékvágányok. A gimnázium előtt volt választási lehetőségem, főleg a nyelv irányába. Egész jól beszéltem akkor angolul, már a magam szintjéhez képest, sőt abban az időben még klarinétoztam is, szóval a konzervatórium is felmerült. De volt egy drámai tagozatos középiskola Szentesen és végül errefelé vettem az irányt. Ebből a szempontból életem nem fatális. Ugyanakkor meg azt érzem, hogy amikor a színjátszástól szabadulni szerettem volna, valami mégis odalökdösött, amit tekinthetünk véletlennek is, de én mégis inkább valami útmutatásnak, intellektuális, spirituális felsőbbrendű lényre tudok gondolni, aki azt sugallta, hogy „menjél te csak erre és csináld csak ezt”.

Egyik korábbi beszélgetésünk során említetted, hogy a színészmesterség éppúgy kitanulható, mint az asztalosszakma. Ebből következően, vajon mindenkiből lehet-e színész, akinek erre hajlama van és minden szakmai fogás megtanulható-e? Én is lehetek-e Latinovits Zoltán?

Nem hiszem. Jó színész lehet az ember, de zseni nem, mert annak születni kell és Latinovits az volt, lássuk be, úgyhogy nem, sajnos. ☺

Azt gondolom, hogy mindennek az alapja a tehetség. Csakis a tehetségessel lehet érdemben foglalkozni, de tehetsége úgyis csak közben derül ki, mert az szinte szívja magába a tudást. Nagyon sok szakmai fortély elsajátítható, bármiféle szakmai fortély, módszertan, technika emelheti az embert egyre magasabb és magasabb pályákra, de kizárólag a tehetségeset. Szerintem mindennek alapja a tehetség. Meg lehet tanítani valakit szépen beszélni, jól énekelni, táncolni, hogyan kell poént mondani, satöbbi, de ha nem tehetséges, akkor nem fog összeállni egy egésszé. Abból nem lesz mesterség, mert az egész több, mint a részek összessége. Ehhez kell az az ernyő, amely alatt összeáll az egész. Ezt nevezném én tehetségnek.

Szerintem a ripacskodás azt jelenti, hogy az ember valaminek a hatását játssza el, nem pedig azt, ami. Tehát például nem vicces, hanem vicceskedő. Csupán attól függ, hogy benne van-e ő maga vagy nincs. Volt szerencsém együtt játszani Agárdi Gabi bácsival (1922-2006), aki azóta már sajnos meghalt.

Róla mondták azt, hogy a világ legnagyobb ripacsa. Ezt ő is állította, nevezetesen azt, hogy ő nem színész, hanem ripacs, de ezt annyira jól csinálta és annyira benne volt a saját személyisége, annyira ő maga volt minden egyes huncut poénja mögött, hogy…

Nem, volt egy stílus, amit jól használt. De ha belegondolok, úgy ahogy ő csinálta, nem csinálta senki más. Ha így vesszük, akkor stílust teremtett. Kár, hogy ez nem átadható, mert ez teljesen az övé volt, az ő személyiségének a függvénye. Ha valaki nagyon felszabadultan csinál erős vagy nagyon hatásos dolgokat, de úgy, hogy minden ízét saját maga tölti ki, akkor szerintem az már művészet. Lehet az bármennyire harsány, én azt akkor is művészetnek nevezem. Azaz ha nem fél beleadni saját magát…

Mit hiányolsz leginkább a mai magyar színjátszásban és ha van ilyen, miben vagyunk jobbak a többi országhoz képest?

Nem tudom, hogy milyen oktatás folyik a Színművészeti Főiskolán, mert én sohasem jártam oda. Én a Magyar Színház Színiakadémiáját látogattam és ez az intézmény mindenfajta követhető módszertant mellőzött. Ez körülbelül olyan volt, mint az én előző gitártanáromnak leckéi: innen is egy kicsit, onnan is egy kicsit, és mindenki annyit szedett magára, amennyit csak tudott, vagy amennyi a tehetségébe belefért. Ahogy a zenésznek ott van a skálázás, a színésznek már nincs ilyen gyakorlati lehetősége. Azt mondják, hogy minden technika előbb-utóbb metafizikává válik és a mennyiségi munka minőségibe megy át. De nálunk nincs az, amit fokozni lehetne: nincs az, ha én ezt nagyon sokszor megcsinálom, akkor az minőségivé lép elő.

A technikai módszertan hiányzik? A Pénzes-féle módszertan színészeknek?

Így van ☺. Tudom, hogy más országokban viszont működik és ilyen módon tanítanak. Kicsit didaktikusan, de roppant gyakorlatiasan.

A színészetben szerinted mik lehetnének a technikai módszertani elemek? Nálam a skálavariációk…

Vannak könyvek, például Mihail Csehov könyve, címe: „A színészhez”. Ő a nagy Anton Pavlovicsnak az unokaöccse volt, aki Sztanyiszlavszkij színházában játszott és írt egy módszertant, amivel később kikerült Amerikába és a Strassberg-féle, valamint a method acting-iskolákban közzé is tette írását. Nagy színészek mondanak köszönetet ennek a könyvnek az elején a kapott módszertani segítség okán. Vagy ott van például Robert Coen: „Színészmesterség” című könyve. Azt látom, hogy kevés kivételtől eltekintve nem tanítják, nem is ismerik ezeket a műveket. Sőt, ott van Sztanyiszlavszkij „A színész munkája” című műve, aki egyúttal a lélektani realizmus megalapítója volt, azon módszeré, miszerint hogyan kell valamit feldolgozni vagy kicsiholni az embernek saját magából. Magyarországon nem is lehet kapni ezt a könyvet, még antikváriumban sem. Nekem fénymásolva van meg, Papp János színészkollégám adta kölcsön. Lefordították valamikor a hatvanas vagy hetvenes években, ki is adták, de azóta semmi. Életrajzokat és visszaemlékezéseket írnak, színháztörténettel, drámaelmélettel foglalkoznak, de a színészi hatás eszközeihez nem nyúlnak. Vadászni kell ezeket a könyveket.

Akkor miből tanulnak a mai színészek? Abból, amit felszednek az órán?

Szerintem igen. Amiket a mestereik kitalálnak, akik most osztályaikat vezetik. Ebbe a kérdésbe most nem megyek bele, miszerint én a harminckét évemmel megmondom, hogyan is kell csinálni. Inkább csak a hiányát érzem a dolognak. Van egy kollégám, akinek nagyon jó mestere volt, aki úgy kezdte, hogy helyzetgyakorlat: te ki vagy, mit csinálsz, hol a fordulat, satöbbi. Mert legfontosabb a gondolat a színházban: ebben a mondatban mit mondok el, a következő hogyan kapcsolódik az előzőhöz, éppen hol tartok benne… Ez nagyon sok elemzést igényel. Ezekről nagyon sok esetben megfeledkeznek.

Véleményed szerint ki volt a magyar színjátszás legmeghatározóbb alakja, aki után már mást jelentett ez a fogalom?

Ízlések és pofonok?

Igen. Inkább azt látom, hogy születtek olyan zseniális emberek, mint Latinovits vagy Sós Imre, vagy a könnyebb műfajban – amit mi könnyebbnek látunk-, Kabos Gyula vagy Latabár, vagy most halt meg nemrégen nagyon fiatalon szegény Bertók Lajos (1966-2006).

Azt látom, hogy vannak emberek, akik nagyon magasra kiemelkednek a mezőnyből, ám ez is csak az ő személyiségük vetülete... Azt gondolom, hogy a kérdés arról szól: mást jelent-e a szakma az ő színjátéka után, azaz valami felfedezhető, lebontható, tanítható, továbbvihető keletkezett-e utána. Érted? Megint csak a módszertanra utalnék, hogy valamit, amit be lehet illeszteni, ami azt úgy változtatja meg, hogy továbbadható-e mások számára is. Azt gondolom, hogy ilyesfajta színésztehetsége nem volt ennek az országnak. Nagyon erős hatású, tehetséges emberek játszottak itt, de…

…Latinovitsról például mi a véleményed? Hogyan minősíted az ő munkásságát, amely tagadhatatlanul zseniális volt. ”Ködszurkáló” című könyve nem véletlenül szurkálgatta a ködöt avagy ez a reformátorok hírhedt-híres nemzeten belüli elszigetelődése, amelyről mondás is keletkezett: „Nemo propheta in patria sua.” – Senki sem próféta a maga hazájában.

A Ködszurkálóba szerintem nagyon sok keserűség szorult pontosan azért, mert egy ilyen hipertehetséges embert egyszerűen fojtogatták a mindennapi, kisstílű semmiségek. Amint ő is írja: az nem lehet, hogy reggel próbál, délután szinkronozik, este szerepet játszik a színházban, azaz lohol a puszta megélhetésért, sőt ne tagadjuk: az elismerésért is. A közönség visszajelzése ugyanis annyira szubjektív, a szakma ítélete pedig annyira sznob, hogy az ember egyedül a „megtermelt” munkájának mennyisége alapján tudja megítélni magát és elismertségét. Ha hívnak, akkor valószínűleg jó vagyok… és voltaképp ezért vállal el mindent a színész. S mit is ír Latinovits az igazgatóválasztásról? Hogy a társulat maga közül válassza és mindig a legjobbat, hogy ő legyen a zászlóvivő, mi meg a mögötte felsorakozó trombitálók és kardcsörgetők. Ez manapság nincs így.

Ajjaj…! Azt viszont vállalom, hogy a magyar kultúrpolitika a béka feneke alatt tanyázik. A politikusok nagyon durván és favágó módon nyúlnak bele a kultúrába és a színházba. Az lehetetlen, hogy megpályáztatnak egy színházat és bár a szakmai kuratórium egy emberként azt mondja: ennek az embernek a pályázata a legjobb, ezek után a város vezetősége mégis másvalakit választ meg. Ez a politikai magatartás kormánytól független. Ez lehet nemzeti sajátosság. Igen, azt gondolom, ez egy nemzeti sajátosság. Móricz Zsigmond: „Rokonok”. Sajnos.

Ki a Te példaképed szakmai szempontból? Vagy talán egy emberbe bele sem lehet sűríteni?

Nem nagyon. Nagyon szerettem, de ő is meghalt nem is olyan régen. Testközelből tapasztaltam Szakácsi Sándor hivatástudatát (1952-2007).

Ez nagyon tetszett nekem, mert ő minden szerepében, minden előadásban mindent egy lapra tett fel, de azt mindig.

Hogyan láttad őt közelről? Mit tapasztaltál nála? Odaszánt, elkötelezett színész volt?

Ő nem ezen a földön élt, hanem teljes mértékben a színházban. Száz százalékig, megalkuvást nem tűrően és kompromisszumok nélkül, mindig, minden körülmények között csakis a színház. S hát el is égette magát ötvenöt év alatt. Én a „La Mancha lovagja” című előadásban statisztáltam, mert ebben a darabban egy komoly statisztéria volt és mindenkit húzott magával. Olyan hihetetlen aurával rendelkezett, olyan karizmatikus személyiség volt, hogy egyszerűen lehetetlen volt nem vele menni és guvadt szemekkel figyelni mozdulatait. Minden egyes rezdülésében annyira benne volt saját maga…hatalmas volt… Őt például nagyon nagyra tartottam. S azt a fajta bátorságot, hogy: „nincs mese, bele kell halni!” Ő legalábbis belehalt. Minden feláldozott. Azt gondolom, ő valóban művészként élt. Egy mindent felperzselő és meggyújtó művész volt, aki saját magát sem kímélte. Egy pillanatig sem. Tudatosan odaadta, „odadobta” magát hivatásának.

Legutóbbi gitárórádon arról beszéltem Neked, hogy miként kell „megfogni” a közönséget egy jól megtervezett improvizációval. Bevallom, teljesen megdöbbentem, amikor azt válaszoltad, hogy ez a módszer a színészetben is így működik. Hogyan lehet tehát a közönséget megfogni és hasznosítható-e mindez a zenélésben?

Igen, szerintem hasznosítható. Ugye arról beszéltünk, hogy ha valamit nagyon gyorsan játszol, utána le kell lassítanod. Én erre azt hoztam fel, amit Major Tamás mondott a tanítványainak: „Vigyázz! Pihenj!” Ha valami nagyon feszült dolgot teszel, utána ki kell lazítani.

Ebből következően, a közönség, aki egy adott intellektuális szinten néz Téged, egy idő után ezt intellektuálisan már nem tudja lereagálni, érzelmileg kezd el hozzád viszonyulni és ilyenkor lesz „megfogva” a közönség.

Igen. Bár van példa az ellenkezőjére is. Ilyen a Brecht-i színház, a Brecht-i elidegenítés, aminek pontosan az a célja, hogy amint emocionálisan belefolynál a történetbe, vizsgáld meg azt kívülről. Erre találták ki a Kurt Weil-lal a dalokat például a Koldusoperában, tehát hogy az érzelmi ráhangolódás mellett az ember intellektuálisan is mindig képben legyen.

Most pedig a „kötelező” kérdések: eddigi legkedvesebb szerepeid? Vigadni szeretsz-e vagy szomorkodni a színpadon?

Mindennek megvan a maga helye és ideje. Egyik legkedvesebb szerepem a „Legénylakás”. Az egy óriási szerep. Gyakorlatilag az első felvonás első jelenetében bemegyek a színpadra és nem nagyon jövök ki közben.

Ez az a bizonyos Legénylakás, amit meg is filmesítettek Jack Lemmon főszereplésével (The Apartement - 1960)?

Igen, én vagyok Jack Lemmon ☺. Nagyon nagy munka volt, de inkább szórakoztató, voltaképpen egy bulvár darab, bár megjegyzem, minden komédia alján ott lapul a tragédia. Volt egy másik is, a „Closer” (Közelebb) című darab ifjú írói szerepe. Az nem volt annyira mulattató, inkább egy komorabb, pszichologizáló darab. Egy önsorsrontó fiút játszottam benne.

Sokáig azt hittem, hogy én drámai színész vagyok, de most hogy ötödik éve játszom szinte folyamatosan vígjátékokat, kezd kiderülni rólam a magam számára: nekem humorom is van. Ez számomra felemelő felfedezés és igen komoly fegyvertény. Ettől függetlenül szeretnék egyszer egy magvas drámában is játszani. Talán mostanában ez össze is fog jönni, de erről nem mondhatok többet…

Már régóta meg szerettem volna kérdezni: hogy lehet ennyi szöveget megjegyezni és színészhez mérten minőségileg reprodukálni?

Azért nem tudok erre válaszolni, mert nekem ez soha életemben nem okozott problémát. Nincs egy holtbiztos módszerem. Egyszerűen az agy kapacitásai tágíthatók éppúgy, ahogy a különböző képességek is. Nyilván ezt is tréningben kell tartani, de én szerencsére játszom annyit, hogy újabb és újabb szerepek megtanulásával folyton tréningben legyek.

Van konkrét szövegtanulási időd?

Akkor hogyan tanulod meg?

A próbán. Nyilvánvalóan Shakespeare-t nem lehet a próbán megtanulni, annak muszáj nekiülni. De mondjuk egy könnyedebb hangvételű darabnál, mondjuk a most bemutatott „I love you”-nál nem nagyon magoltam a szöveget. Inkább a súgó után mentem és egyszer csak beleivódott a fejembe. Ha egy jelenetet háromszor megcsinálok a súgó után, negyedszerre már tudom. Én szeretek így szöveget tanulni, mert a szerep sokkal játékosabb marad. Ha előre megtanulom a szöveget, akkor nagyon sokáig csak azt próbálom reprodukálni és így előítéleteim lesznek a szöveggel kapcsolatban. Állítólag az angol színészek tudnak úgy tanulni, hogy megtanulják a szöveget tisztán és szárazon, anélkül, hogy bármiféle ítélet vagy hangsúly feltevődne, eltolódna bármerre is. Nekem egyszer, ha a fejemben van, kialakulnak már bizonyos rögök, amiktől nagyon nehezen tudok csak megszabadulni.

Rögtön valamilyen érzeted keletkezik…

Igen. Rögtön valamilyen lesz a szöveg, lesz valami mögötte és így elmúlik a nyitottság.

A következő kérdésem a rendező és a színész viszonyát feszegetné…

Igen, értem. Szerintem ritkaság, hogy a rendező kíváncsi a színészre. Inkább az ellenkezőjével találkoztam. Hűha, ezt leírjuk? ☺ A rendező is önmegvalósításra törekszik, holott szerintem nem csak az a dolga. Szerintem terelgetnie kéne a színészt annak ellenére, hogy nagyon összetett dolog rendezni és nagyon sok kíváncsiságot, no meg pszichológiai érzéket feltételez. Úgy látom, hogy nagyon kevesen kíváncsiak a színészükre. Inkább diktálnak dolgokat és elvárják, hogy azok teljesüljenek.

Nem. Én sajnos sok ilyennel találkoztam és ez mindig elveszi a kedvemet egy kicsit. Utána persze megoldom, mert lehetséges, hogy az ember adott keretek között bár, de szabad maradjon. Befelé és felfelé mindig szabad maradhat az út. Tehát mindenben a rendező a főnök...

Igen. Van ugyanis egy ilyen szerződésbeli kötelezettségünk, miszerint a rendezői instrukcióknak eleget teszünk. Ha másnak nem, de ennek engedelmeskednünk kell…

A következő „kötelező” kérdés: eddigi betöltetlen szerepálmaid?

Nem tudnék rábökni egyre sem. Vannak bizonyos figurák, amiket szívesen kipróbálnék. Például bennem nagyon sok a brutalitás. Ez ugye nem látszik, mert joviális fiú vagyok, de akik közelebbről ismernek, azok tudják.

Ez hogyan csapódik le? A partnerek monoklijában?

Hogy ütközik ez ki?

Sehogy, mert akkor már tömeggyilkos lettem volna. Sok bennem a brutalitás, ezt biztosan tudom, valami pszichopata gyilkost, vagy valami igazi állatot egyszer nagyon szívesen eljátszanék. Vagy valami erős, lánglelkű forradalmárt.

Március 15-én szoktál ilyet játszani a Nemzeti Múzeum talpazatán…

Igen, de az nem ugyanaz. Valami olyasmit, amihez sok nyers erő kell, amihez sokat kell felhasználni azokból a tartalékokból, ami most ott hever bennem kicsit parlagon.

Egyéb vágyak?

Világhírű gitáros szeretnék lenni ☺. Ez is olyan fura dolog, hogy 13 éves koromban vettem meg az első gitáromat. Mindig félretettem, mindig volt gitárom, nagyon sokat szabódtam, mire végre eljöttem hozzád.

X. volt az első gitártanárod?

A második. Volt előtte még egy Szegeden tizennégy éves koromban. De aztán lustaság miatt abbamaradt. Tizennégy éves fejjel nem igazán értettem, hogy minek gyakoroljak főként klasszikus darabokat, amiket egyébként még most is tudok, mert nem értettem, hogy voltaképp mire is jó mindez, hiszen én zúzni akarok.

Ennyire komoly a vágyad, hogy megtanulj gitározni?

Nagyon! Most vagyok harminckettő, tizenkilenc éve próbálom ezt. Most egyszer már sikerülnie kell! Nagyon szeretnék egy együttesben játszani. Szerintem nagyon felemelő dolog a közös zenélés. Annál is inkább, mert ott nincs apelláta, együtt kell játszani. A színpadon is az a legjobb, amikor sok ember együtt játszik egy közös célért és együtt nyerik meg a háborút. Bár színpadon a közösködés ki is kerülhető, ott lehet szólózni úgy is, hogy az ember még rá sem néz a partnerére. Ám egy zenei csapatban ez nem lehetséges, mert akkor szétesik a zenekar. Van egy kis zenekarunk, de most a próbák miatt hanyagoltuk a közös összejövetelt. Teljesen amatőrök vagyunk és kamaszkori álmainkat valósítjuk meg.

Nem vagy egyedül. Az ötvenéves éves gyógyszerész is beül elém és úgy készül, ahogy el sem várom tőle…

Az interjú végén kérlek, válassz magadnak egy olyan mottót, egyfajta rövid ars poeticát, amely a lehető leghitelesebben sűríti össze a fentebb elmondottakat.

Michael Caine kiváló angol színész mondta: „Acting is reacting”. A színjátszás reagálás.

A jó színházban nem az egyik vagy a másik színészben történik meg a csoda, hanem a kettő között valahol félúton. Figyelni kell annyira, hogy a partnerem apró rezdülésére én is rezdüljek, amire aztán ő is rezdül és művészetében így építkezik felfelé a színjátszás.

A szerepjátszás során, - igaz, hogy csak szerepszinten-, de néha olyan közel kerülnek egymáshoz a színészek. Most nemcsak a csókról beszélek, hanem az ember intimszférájáról is, ahová nincs bárkinek szabad belépése. Miként lehet ezt feldolgozni? Vagy ennek normális lereagálása maga a szakma…

Nekem volt olyan időszakom, amikor minden partnernőmbe beleszerettem. Ha az ember szerelmest játszik, akkor fel kell támadjanak benne bizonyos érzések. Ez szükséges, másként üres technika lesz az egész, ám ezeket tudni kell a helyén kezelni. Hosszú az idő, amíg megtanulja az ember, hogy nem muszáj ezt az életben is folytatni, hanem lehet használni, majd utána tőle elhatárolódni, aztán ha szükséges, újra felhasználni. Ez a színművészet egyik nagyon fontos eleme.

Ha kapnál valamiféle hatalmi lehetőséget a magyar színjátszás jobbátételére, akkor hová nyúlnál?

Szerintem az a baj, hogy mivel viszonylag kevés pénz van a színházaknál, ezért muszáj sikert produkálni. Nincs meg a kísérletezés lehetősége: „figyeljetek, kitaláltunk valamit, összeraktunk fél év alatt valamit, nézzétek meg, aztán meglátjuk, hogy tetszik-e, használható-e vagy az egész csak egy tartalmatlan ömlengés”. Megint csak Peter Brooke-ot tudom felhozni példaként, aki a Royal Shakespeare Company és a Brit Nemzeti Színház vezetése után összecsapott egy saját társulatot és mecenatúrából meg tudta oldani, hogy fél évet kint legyenek Afrikában, kis színházat csinálva a szavannákon az ottani törzsekkel. Például kitettek egy cipős dobozt, az egyik színész odalépett és babrált vele valamit. Mire a törzsből is odament valaki és ő is. Ebből a kiszámíthatatlan cselekvéssorozatokból és sok másból rengeteget tudtak tanulni. Vagy például megalkottak egy egyébként teljesen használhatatlan, mesterséges nyelvet. Egyik előadásukat ezen a mesterséges nyelven játszották. Az ilyesfajta kísérletezésnek ugyan van létjogosultsága Magyarhonban is, ám nincs meg hozzá a tere, pontosan az anyagi lehetőségek szűkössége miatt. Én ezen irányba áramoltatnám a pénz egy részét: a színház kipróbálhasson olyan dolgokat, ami lehet, hogy nem is kerül közönség elé, de a közös szakmai munkának mégis van egy határozott társulat-, és szakmaépítő ereje, nem is kevés. Rendkívül sok szakmai felismerés keletkezhetett akár egy délután során, egy olyan szituációban, amikor mindenki improvizál valamit, amit aztán később a színház repertoárjához tartozó darabokban is fel lehetne használni. Manapság egyébként egyre több társulat szokik erre rá. Például a Katona József Színházban minden reggel van tréning és tanulnak zenét is, a Krétakör Színházban szintúgy, sőt ott nyáron alkotói tábor is van. Léteznek tehát olyan társulatok, ahol ez működik.

Tehát létfontosságúak volnának a szakmai stúdiumok…

Igen, a jó pap holtáig tanul, de szilárd meggyőződésem, hogy a színész is…

Nemcsak a közönség, de a szakma is osztatlan nagyrabecsüléssel beszél róla. A gitár legegyénibb hangzású virtuózának és improvizátorának játéka körülölel, elkápráztat, felráz, megríkat. Úgy játszik, hogy más földi halandónak ahhoz három kézre lenne szüksége. Budapesten két önálló koncerttel ünnepli ötvenedik születésnapját, (2007.) február 23-án a Zeneakadémián és március 7-én a Művészetek Palotájában.

Salgótarjánban születtem egy nagyon szegény cigány családban, heten voltunk, illetve vagyunk testvérek.

Mert ausztriai cigányok vagyunk, Grazból származunk, nagyapám szülei onnan vándoroltak Magyarországra. Volt köztük vándorköszörűs, cirkuszos, céllövöldés, mutatványos. A szüleim Salgótarjánban telepedtek le, másfél szobában laktunk tízen. Édesapám már fiatalon hárfázott, trombitált, mikor aztán a hárfa tönkrement annyira, hogy már nem lehetett megcsináltatni, került valahogy egy gitár a családhoz. Véletlenül lett gitáros. Négyéves voltam, mikor éjjelente, miután megjöttek a zenélésből, kicsi ivászat után folytatták a muzsikálást a lakásban. Ilyenkor mind a heten felkeltünk, és őket hallgattuk. Leginkább amerikai dzsesszt játszottak, hogy honnan tudták ezt leszedni, nem tudom. Otthon ment a zene egész nap rádióban vagy élőben, így nőttünk fel. Alig vártuk, hogy reggel legyen, mind a heten egymás kezéből kapkodtuk ki apám gitárját, de rám jutott a legkevesebb idő, mert én voltam a legkisebb a fiúk közül.

Nem. Édesapám egyébként nem nagyon foglalkozott velem. Egész nap seprű volt a kezemben, azzal imitáltam a gitárt, így jártam mezítláb az utcákat. Szó szerint sírtam a gitárért. Anyám mondogatta, hogy ez a gyerek bedilizik, el kell vinni zeneiskolába, de akkor még nem vittek el. Apámhoz elkezdtek járni a környék településeiről növendékek, akiket gitározni tanított pénzért, és megengedte, hogy ha nem hancúrozok, ott ülhetek, amikor tanít. Az órák végére úgy, hogy a kezembe se vehettem a gitárt, megtanultam azt, amit a tanítványok. Utána rohantam ki seprűvel a kezemben, és képzeld, hallottam azt, amit játszottam a spárgahúrokon.

Akkor még nem tudtam ezt megfogalmazni, hiszen azt sem tudtam, mi történik velem ilyenkor – erőt adott, és boldogságot. Bátornak, legyőzhetetlennek éreztem magam. Az akkordok szépsége, a húrok hangja már akkor is eksztatikus élményt nyújtott. Már előre hallottam, mit fogok játszani. Volt mindig egy ilyen sound a fejemben és a szívemben, onnan indult ki a zene, mikor kipengettem a húron a hangokat, az a folyamatnak már csak a vége volt. Ez ma is így van. Tizenkét éves voltam, mikor anyám nem bírta tovább, és beiratott a salgótarjáni zeneiskolába. A kottát és az alapokat az első órák után megtanultam. Egy év alatt végeztem el hat évnyi anyagot. Mivel egy szobánk volt, otthon nem tudtam gyakorolni, a zeneiskolában kaptam egy külön termet, és reggeltől estig nyeltem a kottákat, a darabokat. Végigmentem az összes jelentős gitáriskola irodalmán. Így akadtak a kezembe egyszer csak Bach zongoraátiratai. Mikor a tanárom, Borsányi Matyi bácsi hallotta, hogy ezeket is játszom, kezembe adta Bach gitárátiratait. Ez visszavonhatatlanul megváltoztatta az életemet.
Hány éves voltál akkor?

Minden benne volt, amiről az univerzum szól, benne az egész emberiséggel. Logikus volt és tökéletes. A kompozíciókból áradt a harmónia, a szépség, mindezek mellett minden hang és minden akkord megmaradt őszintének. Szerintem Isten mondhatta Bachnak, hogyan komponáljon. Sokfelé koncertezek, Marokkóban, Párizsban, New Yorkban, Koreában, de amikor Bach átiratait kezdem játszani, megváltozik az atmoszféra. Az emberek kész lesznek: elcsendesednek, sírnak, nevetnek, tapsolnak, fütyülnek.

Tizenhat évesen Salgótarjánban egy bárban gitároztam mindenféle zenét, ami egyáltalán nem volt káromra. Sőt. Mindent kipróbáltam, amit ezen a hangszeren ember kipróbálhat, slágereket, rockot, latint, tangót, keringőt, Bachot, Bramsot, dzsesszt, roma etnót. Tizenkilenc éves koromra kinőttem Salgótarjánt, eljöttem Pestre, hogy megismerkedjek más zenészekkel, és koncertekre járjak. Kiközvetítettek Szentendrére, esténként ott játszottam egy szórakozóhelyen. Valahogy híre ment, hogy Szentendrén játszik egy jó gitáros, és egyre többen jöttek Pestről, hogy meghallgassanak. Az egyik barátom elvitt a Fészek Klubba egy hangszerkiállításra, ahol egy nyugatnémet cég gitárokat állított ki. Kezembe adtak egy igen drága gitárt, emlékszem, ezek a hangszerek egyenként körül voltak kerítve ilyen bordó zsinórral, hogy még csak megközelíteni se lehessen. Leültem és játszottam. Pár perc múlva elkezdtek odajönni azok a művészek, akik éppen a Fészekben ettek, ittak, beszélgettek, és tíz perc múlva szabályos koncertteremmé vált a kiállítóterem. A közönség beletapsolt a számokba. Mikor megilletődve fölálltam, és visszaadtam a hangszert, odajött hozzám egy ember – Babos Gyuszi volt, de én nem tudtam, ki ő –, és megkérdezte, honnan jövök. Mondtam, hogy Salgótarjánból. Ááá, akkor te vagy a Snétberger. Most indul be a konzin a dzsesszgitár tanszak, gyere, felvételizz. A felvételi napján bementem a terembe, mondtam a tanároknak, hogy nem tudom, mit játsszak. Erre megszólalt Babos meg Gonda János, hogy egy Bachot. Miután befejeztem egy párperces átiratot, azt kérték, hogy még egyet, aztán még egyet. Körülbelül egy órán át játszottam nekik, de akkor már nem tanárként, hanem közönségként ültek ott.

Dzsesszt biztos nem, de Bachot igen. Ők ilyesmit nem játszottak, főleg nem ennyi érzelemmel, ilyen hatásosan, és nem saját átiratban. A konzervatórium első éveiben még játszottam Szentendrén, hogy ki tudjam fizetni az albérletet, de később kaptam egy tanári állást a klasszikus gitár tanszakon.
Diákból hirtelen tanár lettél?
Nem, akkor még konzis voltam, egyszerre voltam diák és tanár is. Ahogy elkezdtem tanítani, mindenki hozzám akart járni. Rögtön lett vagy negyven növendékem. Fantasztikus, boldog korszak volt. Még diákként fel-felléptem a legjobb dzsesszistákkal, Szakcsi Lakatossal, Dés Lacival, Babossal. Később aztán Jávori Vilivel alakítottunk zenekart, de huszonhét éves koromban elhagytam az országot.
Miért?
Ahogy annak idején Salgótarján, most már Budapest is kezdett szűk lenni. Akartam más dzsesszistáktól és gitárosoktól tanulni, de akkoriban a világ legjobbjai nem jöttek Budapestre, én meg nem akartam ittragadni. Észrevettem, hogy azok kerülnek külföldre, akiknek jó kapcsolatuk van az ORI-val. Abban az időben az Országos Rendezőiroda tartott a markában mindent, igazi maffia volt.
A kimeneteled disszidálásnak számított?
Nem, mert a feleségem német állampolgár volt, és elhatároztuk, hogy kitelepülünk Nyugat-Berlinbe. Kaptam Nyugat-Berlinbe meghívást egy fesztiválra, azonnal beleszerettem a városba. Ott nyüzsgött a világ zenei elitje, amerikaiak, oroszok, brazilok, spanyolok, kínaiak. Kint a nulláról újra kellett kezdeni a pályámat, de a feleségem segítségével, aki a menedzserem lett, beindult szépen minden.
Mit játszol majd a két pesti koncerteden?
Mindkét koncert összefoglalja eddigi pályafutásomat. A Zeneakadémián a világ legjobbjai lesznek a vendégeim. A Művészetek Palotájában klasszikus estet csinálok, szimfonikus zenekarral és Lendvai József hegedűművésszel. Eljátsszuk az In Memory Of My People-t (Népem emlékezetére) című, gitárra és zenekarra írt, valamint az Empathy című szerzeményemet. Végül Rodrigo szívszorító gitárversenyét fogom játszani.

2007. februárja óta az igényes zenék hallgatóinak biztos pontot jelent a rádión a 90.9-es frekvencia beállítása. Suri Imrével, a 90.9 Jazzy Rádió ügyvezetőjével a rádió múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgettünk – sok dzsesszel.

Honnan jött az ötlet? Konkrét igény szülte, vagy netán egy régi álom megvalósulásáról beszélhetünk?

A Jazzy létrehozását nagyon tudatosan kezdtük el, hiszen már a 90-es évek derekán megfogalmazódott az ötlet egy hasonló rádió létrehozására. Korábban is próbálkoztunk, de végül 2006-ig kellett várnunk, míg megnyertük ha nem is a legnagyobb, de számunkra mindenképpen fontos frekvenciát egy ORTT által kiírt pályázaton. A pályázat kiírásával egyidőben gyorsan körbenéztünk a piacon, hogy mit is szólnának hallgatói és hirdetői szempontból, ha lenne egy ilyen rádió. Nagyon érdekes volt, hogy mindkét vonalon nagyon jó visszajelzéseket kaptunk és bár hallgatói szempontból tudtunk volna olyan műsorkínálatú adót csinálni, amelyet biztosan többen hallgatnának, viszont a hirdetői oldalról komoly potenciált láttak az eredeti elképzelésünkben, így legnagyobb örömünkre ezt valósíthattuk meg.

1994 óta rádiózom. A Juventus Rádiónál promóciós igazgatóként és szerkesztő-műsorvezetőként dolgoztam. Nagyszerű dolog volt a mainstream-rádiózás is, de jó ideje már igazából valami másra vágytam. A korábbi keretek között is csináltunk már komolyabb zenei összeállításokat, de egyre erősebb volt a késztetés többünkben, hogy egy felvállaltan szűkebb rétegnek szóló rádiót hozzunk létre.

Bizonyos szempontból igen. Az összes nagy rádió küzd azzal, hogy nagyon nehezen tudják meghatározni a saját átlaghallgatóikat és fogyasztási szokásaikat. Ezzel szemben egy olyan tematikus rádió, mint a miénk, sokkal könnyebben és pontosabban megfogalmazhatja hallgatói körét. Ez a szűkebb réteg talán marginálisabb, de jobban láthatók a jellemzői, igényei, egyben elkötelezhetőbb is, így könnyebben is tehetünk a kedvére, sőt, ha – a működésünk szempontjából igen fontos – hirdetési célcsoportként vizsgáljuk őket, akkor egy markánsabban elkülönülő, sokkal hatékonyabban megszólítható közösséget tudhatunk magunkénak.

Az elmúlt években a tematikus rádiók megjelenésével megfordult az addig csökkenő tendenciát mutató részesedés a médiapiac hirdetési tortájából, s az előbb említett körülményeknél fogva viszonylag jó hatásfokkal tudjuk működtetni a Jazzy-t, mivel napjaink marketingjében egyre keresettebbek a jól körülhatárolható fogyasztói célcsoportok. Öt olyan rádiót jelöltünk meg magunknak, amelyek közvetlen konkurenciát jelenthetnek a számunkra, mivel hallgatóinak összetétele nagyon hasonló a miénkhez. Ebből három beszéd-rádió: az Info, a Gazdasági és a Klub rádiók, így ezekkel – eltérő hallgatottsági szokásuk miatt – nem igazán vagyunk összemérhetőek. A másik kettő – a Café és az új Petőfi – már sokkal inkább összevethető velünk, ugyanakkor célközönségük átlagéletkora jóval alacsonyabb a miénknél, így megint csak nem tekinthetők igazi kihívóinknak. Ami még a piaci pozíciónkat jól jellemzi, az az adók megszakítás nélküli, folyamatos hallgatottságát vizsgáló mérési metódus, mely szerint Budapesten piacvezetők vagyunk.

Nem meglepő módon a külföldön készített felmérések szinte teljesen egybecsengenek a hazai tapasztalatokkal. A 80-100 ezer fős hallgatóság alatt többségében diplomás, szellemi foglalkozású, illetve még diák, foglalkozását tekintve vállalkozói, közép- vagy felsővezetői rétegről beszélhetünk, melynek nagyon fontos tulajdonsága, hogy nyitott gondolkozású és fogékony az új dolgokra. Mindezek együtteséből következően tipikusan rendezett, kifejezetten jó egzisztenciájú rádióhallgatókról van szó, ami azt is jelenti, hogy anyagilag is több mindent megengedhetnek maguknak, legalább is a mindennapi luxus szintjén.

Igazából az elektronikus médiumok közül nagyon kevés szól ennek a rétegnek, arról nem is beszélve, hogy Magyarországon kifejezetten dzsessz-rádió vagy dzsesszel foglalkozó tévécsatorna nincs is rajtunk kívül. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a szigorúan vett dzsessz mellett számos rokon stílust sugárzunk, mindezeket egy több ezres választékból, igen nagy szórásban, átlagosan heti ismétlődéssel és egyfajta életmód-, stílus-adó is vagyunk, valamint hogy a klasszikusabb érték- és műsorrendünknek megfelelően nálunk nincs se bulvár, se horoszkóp, se reggeli viccelődős műsor, nos akkor azt hiszem elég szembetűnően látható-hallható a – reményeim szerint – egyéni hangvételünk. A határozott programszerkezetünk persze azért nem annyira szigorú, hogy ne engedné meg a tematikus magazinműsorokat és rovatokat, csak éppen azok hangvétele, tartalmi igénye igazodik a hallgatóink átlagosnál magasabbnak mondható igényességéhez és elvárásaihoz, melyeknek 15-20 szerkesztett műsorunk – a menedzsermagazintól és riportműsortól a kulturális ajánlón keresztül az utazási, sport, dizájn, gasztronómia és fitness témákig bezárólag – igyekszik eleget tenni. A minőségi életvitel persze mindenkinek mást jelent és nem is igazán uniformizálható, a lényeg az, hogy az általunk összeállított kínálat mindig minőségi válogatás legyen, függetlenül attól, hogy hírekről, ajánlatokról, vagy zenéről van szó.

Természetesen minden embernek örülünk, aki bennünket hallgat. Mondhatnánk, ahogyan a zene, úgy a minőség is mindenkié. Magyarországon a dzsessz alatt a legtöbben még mindig csak az intellektuális dzsesszt értik, amely a bő egyévszázados műfajból mindössze 40 évet ölel fel. Tudni kell azonban, hogy ez nem egyszerűen egy konkrét műfaj, hanem egy folyamatosan változó, több műfajt is felölelő stílus. A dzsesszben nincsenek másodpercek, pontok, vagy gólok, itt nehéz határvonalakat húzni, hogy mettől-meddig swing, dixi, bebop, cool vagy smooth és így tovább. Mivel számtalan más zenével fuzionált történelme során, ezért mindenkinek egy kicsit mást jelent a maga számára. Ha úgy tetszik, akkor azt, amit éppen szeret. Van akinek Oscar Peterson-t, van kinek Kenny G szaxofonjátékát, másoknak a Benkó Dixiland Band-et, vagy akár Miles Davis-t, de sorolhatnánk a neveket a végtelenségig. Ezért nem is volt egyszerű feladat könnyen fogyasztható dzsesszműsort összeállítani, mivel sokak számára ez a műfaj azért túl intellektuális vagy elvont, mert csak azt az oldalát ismerik, pedig teljességében ennél egy sokkal tágabb és szerethetőbb zenéről van szó.

Így aztán amikor a Jazzy-ről beszélünk, akkor nem egy bizonyos fajta zenét kedvelő embert kell elképzelnünk, hanem egy sokkal tágabb célcsoportot és természetesen egy sokszínű, változatos zenei kínálatot. Itt az arányok az érdekesek, mivel a modernebb dolgokból többet, a régi, hagyományosabb zenékből pedig kevesebbet játszunk. Ugyanakkor fontos számunkra, hogy mindegyikből sugározzunk. A hat tematikus zenei műsorunk felöleli a műfaj különböző válfajait az intellektuális és tradicionális dzsessztől kezdve a soul-on keresztül egészen a dzsessz ihletésű elektronikus könnyűzenéig, a lounge-ig.

A tavalyi év végén végeztetek egy felmérést a hallgatóitok körében az általatok legtöbbet játszott stílusok megítélésével, kedveltségével kapcsolatosan, amely némileg meglepő eredménnyel zárult…

Valóban így történt. Az általunk játszott legtöbb stílus általánosan jó megítélést – négyes osztályzatot – kapott. Volt azonban kettő, amely ellentétes előjellel, de mindenképpen kilógott a sorból. A kiugróan pozitív megítélést számunkra is meglepő módon a lounge kapta. Azt, hogy ez az alig tízéves múlttal rendelkező műfaj ilyen népszerű a 37 éves átlagéletkorú rádióhallgatóink körében, csak a már említett gondolkodásbeli, újra való nyitottsággal tudjuk magyarázni. Ami sokkal inkább elgondolkodtató, hogy a leggyengébben a magyar dzsessz szerepelt. Ennek bizonyára az az oka, hogy az emberek többsége kevésbé „vevő” az intellektuális, vagy klasszikus dzsesszre, és inkább a könnyedebb, szórakoztatóbb stílusokat választja. A napközbeni rétegműsorokon vagy rovatokon kívül mi is olyan zenéket sugárzunk, amelyek könnyedségüknél fogva alkalmasak a háttérrádiózásra, ugyanakkor ha jobban odafigyelünk rájuk, rögtön megtalálhatóak bennük azok a momentumok, amiktől vitathatatlanul értékessé, igényessé, maradandó zenei élménnyé válnak. A lounge pontosan ilyen. De folyamatosan fejlődik a hallgatóságunk is, hiszen vannak olyan zenék, amelyeket még egy évvel ezelőtt kevésbé fogadtak el tőlünk, ma pedig már egyöntetűen szívesen hallgatnak.

Én mindenesetre hiszek a magyar dzsesszben is, ugyanakkor üzenetértékű az a tény, hogy a hazai zenei életben uralkodó intellektuális szemlélet sokakat elriaszt a hallgatásától. De van egy újhullám, van születőben lévő smooth dzsesszünk és elindult egy örömteli folyamat, melynek nyomán remélhetjük, hogy a hazai zenészek sem fognak félni a szórakoztatástól, s nem érzik majd kényszerítő erőnek azt, hogy egy témát feltétlenül hét-nyolc percben fejtsenek ki. Meg kell, hogy férjen egymás mellett az igényesség és a szórakoztatás. Biztos vagyok benne, hogy több, könnyebben fogyasztható-élvezhető magyar dzsessz-zenével többszörösére nőhet a műfaj hazai tábora és így a mi hallgatóságunk is. A piac már most minket igazol. Több, mindössze néhány száz példányban eladott neves hazai dzsesszelőadó lemezével szemben a féléves Jazzy Rádió első, populáris dszesszt tartalmazó válogatáslemeze aranylemez lett.

Gondolom nem nyúlok nagyon mellé azzal, ha azt tippelem: a dzsessz a magánéletedben is fontos szerepet játszik...

Így igaz. Ugyanakkor egy olyan korban nőttem fel, amelyben állandóan és olykor szélsőségesen változott a zene és különböző stílusok haladtak egymás mellett és néha egymás ellenében is. Nem csak a dzsesszt szeretem, de úgy gondolom, hogy ez az ami olyan állandósult értéket képvisel, amely egyrészről megkerülhetetlen, másrészt folyamatos fejlődésre kényszeríti a műfaj kedvelőit. Igen, jelen van az életemben, járok koncertekre és fesztiválokra, de ezt nem is lehetne másként csinálni. Nekem nem csak hivatás, életmód is egyben.

Fitness, barátok és persze a család. A negyedik gyermekünket várjuk. Imádom a focit, a labdajátékokat, rendszeresen járok hazai és külföldi mérkőzésekre, de a legnagyobb örömöt mindig a gyerekek jelentik a számomra. Egy tőlük jövő gesztus, egy szó, egy ölelés semmi mással nem pótolható…

Igen, de csak rendhagyó módon. 30 évvel ezelőtt egyszer elvittek egy németországi minigolf pályára… Tudom, a minigolf egész más, az az alkalom mégis valahogy megkedveltette velem ezt a játékot. Volt aztán egy nagyon jó és egyben derűs élményem is egy szabadidős kiállításon. A BNV egyik pavilonjában az egyik hazai golfklub épített egy műfűves bemutató pályát, ahol azt, aki háromszor egymás után beüti a lyukba a labdát, egy hatalmas üveg pezsgővel jutalmazzák. Én odaálltam, fogtam az ütőt és begurítottam. Másodszor úgy juttattam célba, hogy a lyuk mögött két méterre álló pezsgősüvegről pattant be a labda. Fölmorajlott a tömeg, a szervezők szorongani kezdtek… Sajnos harmadszorra már túl erőset ütöttem és az egyébként jól irányzott, de erüs ütés nyomán kiperdült a lyuk pereméről a labda. Ettől függetlenül akkor és ott gyakorlott profi benyomását kelthettem. Mindemellett nagypályán még sohasem játszottam, de nagyon tetszik a dolog, előbb-utóbb ki fogom próbálni.

Természetesen többre vágyunk. Az eltelt 15 hónap alatti visszajelzések nyomán azt látjuk, hogy amit csináltunk, az jó: elfogadták tőlünk és elégedettek vele. A dzsesszről tudjuk, hogy nagyvárosi műfaj, de az előttünk is kérdés, hogyan élne meg mondjuk a vidéki városokban. Egyelőre azt szeretnénk elérni, hogy Budapest valamennyi szegletében jól szóljon a rádiónk. Ha már ezt elértük és eltelik egy-két év, nagyon jó volna ha több helyütt is hallhatnának bennünket, de addig is beérjük azzal az örvendetes ténnyel, hogy vidéken is igen jelentős az on-line hallgatottságunk.

Elkötelezett rádiósok vagyunk, akik hiszünk a dzsesszben és abban amit csinálunk. Elkezdtünk a Jazzy-vel valamit és szeretnénk, ha ezáltal hagyományt, értéket és kulturált kapcsolatot teremthetnénk az igényes zenék és az igényes hallgatóság között. A minőség pedig kötelez…

Takáts Tamás évtizedek óta meghatározó egyénisége a magyar könnyűzenei életnek. A beszélgetés előtt nagy gonddal előkészített kérdéseimből bizony nem sokat sikerült feltennem, mert Tamás lendületes beszédstílusa sokkal érdekesebbnek és tartalmasabbnak bizonyult az én unalmas kérdéseimnél. Ebből mindenképpen a Tisztelt Olvasó fog gazdagodni a legtöbbet…

Az autóban a gitárstúdióba menet a nyolcvanas évek zenei langyvizéről beszélgettünk. Ne felejtsd szavadat, miszerint abban az időben rengeteg együttes oszlott fel…

Igen. Volt például egy cikksorozat az Ifjúsági Magazinban vagy valami hasonló kommunista újságban, hogy kell-e nekünk Piramis-brigád, amely jelenség azt fedte, hogy az úttörőcsapatok megváltoztatták a nevüket Lenin-őrsről Som Lajos-őrsre.

Igen és ez már nagyon nem tetszett a hatalomnak. Egyébként szerintem semmilyen hatalomnak nem tetszik, főként nem egy diktatúrának. Én úgy gondolom, bár sose lett kimondva, legalábbis én nem láttam olyan párthatározatot, amely ezt betiltja, de minden bizonnyal megvoltak a titkosszolgálati és egyéb emberi eszközök a jelenség teljes felszámolására. Ám ez a hatvanas-hetvenes évek forradalmi hangulatának csak az egyik szelete volt. Amikor például a hajógyári szigeten egy „fekete bárány” fesztiválon megjelent harmincezer olyan gyerek, akiről azt állította a hivatalos vezetés, hogy egyszerűen nem létezik, akkor még bizonyosabbá vált a zene társadalmi mozgatóereje és még jobban kilógott a szocialista lóláb. Én még akkoriban úgy gondoltam, hogy ez a pánikszerű rock and roll-félelem a szocializmus egyik gyógyíthatatlan ragyája, de aztán rájöttem: nem biztos, hogy ez másképp van a kapitalizmusnál. Nekem vannak ilyen összeesküvés elméleteim, például hogy John Lennont sem véletlenül lőtték le. Mert hihetetlen mértékű társadalmi és mozgósító ereje van a jó zenének, amely mozgalom szerintem a hatvanas években érte el a csúcspontját. Amikor Lennon azt énekelte ’69-ben, hogy „Give peace a chance”, azaz adj esélyt a békének...

...akkor rengeteg fiatal égette el a behívóját és nem ment el harcolni Vietnamba. Ez már a hatalom komoly problémája lett, mert két vagy háromezret még be lehet börtönözni, de milliókat már nem. Ezért volt előnyösebb a jelenség okozóját lefejezni.

Ezt én is így látom. Lennont többször próbálták előtte kiutasítani az Egyesült Államokból…

Én úgy gondolom, hogy a hatvanas évek közepén lezajlott egy iszonyatos erejű kulturális forradalom, amit a hatalom alig tudott elfojtani, de aztán lassan végül sikerült neki. A késői hetvenes évek diszkó hulláma talán ennek felszámolására jött létre, de a nyolcvanas évekre már mindenképpen sikerült. Ám nem akarom ezt misztifikálni, mert lehet, hogy időnként vannak ilyen meglódult társadalmi mozgások, azaz időszakos kultúr-csomópontok, amikor a „Hold ragyog az égen” című izéből kilép a művészet és konkrét fegyverré válik. Csak emlékezz ’48-ra és a Marseillaise-re! Nagyon komoly mozgósító ereje van tehát a zenének és ezen tulajdonsága a hatvanas években olthatatlanul fellángolt. Én már megtért ember vagyok és tudom, hogy a korszak csodálatos célokat tűzött ki maga elé, csakhogy kihagyta belőle Istent. Béke és szeretet, meg ilyenek, csak a legfontosabb maradt ki. Úgy látszik, ez egy komoly lecke volt az emberiségnek, ám az is kétségtelen, hogy bár óriási harcok árán, de az emberek ilyen módon sok és sokféle előnyt szereztek a hatalommal szemben. Nekem személy szerint ez a korszak nagyon tetszett.

Szerinted nem volt ez az egész lázadás egy irányított gőzkieresztés; nem volt az egész, úgy ahogy van, a hatalom manipulációja?

Nem. Azért merek ilyen egyértelműen nemet mondani, mert láttam az ijedtséget a hatalom arcán. Zavargások törtek ki például Párizsban, amit azóta is ugyanúgy próbálnak magyarázni: „ezek csak idétlen tinédzserek, akik fellázadtak az avas menzakaja ellen”. Nem, nagyon komoly jelenségről volt szó, amely tehát a maga nyers brutalitásával átformálta a világ arcát. Azt olvastam valahol és nekem nagyon tetszett, hogy a felnőtt társadalom tulajdonképpen megbukott a II. világháborúval, a holokauszttal, azzal, hogy leégetik az egész világot vélt vagy valós érdekek alapján, több millió embert mészárolva le. Tehát a felnőtt társadalom, aki egyébiránt rettentő komolyan veszi magát, egyszer és mindenkorra megbukott az összes addig gyártott ideológiájával együtt. Kiderült, hogy ez semmire az ég egy adta világon nem vezet, csakis halálra… Tehát ebből a szempontból nem tudom elítélni a hippiket. Ezek ebben a miliőben nőttek fel, lényegében nemet mondva erre az egész földi pokolra: „Make love not war”, azaz szeretkezz, ne háborúzz...

...és ez az alapvetően békepárti elv mindmáig szimpatikus nekem, miszerint a politikusok, ezek a nyakkendősök csak romlásba vezetik az egész világot.

Értem… és akkor hogyan számolták fel a Piramis-brigádot, magyarán hogyan fojtották el a magyar lázadást?

Szovjetunióból aranyat csempészni! Ha gazdaságilag belegondolsz: 1. milyen hasznos, ha aranyat hoznak az országba, mert akkor több arany lesz itt. 2. mindenki aranyat hozott a Szovjetunióból, tudniillik a rubel nem ért egy fabatkát sem. Tehát nem tudtad mire költeni és a forintra való váltásra -én emlékszem, egyszer végigcsináltam-, három hónapot kellett várni. Tehát dolgoztál étlen-szomjan, illetve főleg étlen, mert rommá ittuk magunkat, nem csak azért, mert olyan jól éreztük magunkat, hanem mert rettenetes hideg uralkodott és magányos voltál, hiszen nem tudtál beszélgetni senkivel; a Szovjetunió romokban hevert, szóval rettenetes hely volt, de nagyon jól kerestünk. Hazahoztuk azt a rengeteg pénzt és nem tudtad forintra váltani, hanem leadtad a nem tudom milyen gazdasági hivatalnak és 3-4 hónap múlva már küldték is a pénzt. Most voltak, akik azt mondták, hogy vagy színes tévét hozok, de a hónod alatt nyolc darab százkilós tévével nagyon nehéz a egyensúlyozás, vagy pedig aranyat csempészel. Általában mindenki aranyat hozott. Ebből következően a Piramis lebuktatása csak a bűnbak megtalálása és felmutatása volt, mert ők voltak a leghíresebbek.

Én sohasem voltam Piramis-rajongó, de kétségtelen: csakis a Beatles-filmben (A Hard Day's Night) láttam olyat, hogy sírva sikítanak a csajok a koncerten. A filmen kívül egyszer láttam ilyet a Kisstadionban, mondom, én nem voltam Piramis-rajongó, de döbbentem ültem: körülöttem ordítva visítanak a csajok és közben azt kiabálják, hogy Révész, meg Lajos! Egy csúnya, kopasz és nyurga emberre! Szóval, hihetetlen bálványok voltak. És akkor a hatalmasok azt gondolták, hogy le kell fejezni ezt a sárkányt és meg is tették. És meg ne sértődjön senki, de utána jött a Hungária, az Első Emelet, beöltöztek színes ruhácskákba, a Neoton azt énekelte, hogy „de jó játék a jojó”. Azaz, bármi, csak ne legyen veszélyes. Te csak énekeljél a jojóról, no meg csintalan palacsintáról, ne pedig nagyvárosi farkasról, akit kivertek a szülei az utcára. A rock and roll műfajában Bob Dylan óta divat társadalmi témákat feszegetni.

Végül is akkor azt állítod, hogy ez a nagy hatvanas évek végén keletkezett társadalmi felfordulás eltartott a nyolcvanas évek elejéig?

Igen. Az utolsó szélsőséges megnyilvánulási formája a punk volt, azt hiszem.

Az még működött Magyarországon a 80-as évek közepén is…

Igen, de a magyar kultúra a nyugatitól el volt maradva körülbelül 10 évvel. De mindegy. Ma már engem ez csupán annyiban érint, hogy ezt egy nagyon izgalmas korszaknak tartom, abból a szempontból is, hogy mindmáig teljesen elmismásolt, nem tisztázott. Olyan dolgokra is rájöttem, hogy például miért volt gombafrizurája a Beatlesnek?

Teljesen egyértelmű. Ha nézel „régivágású” angol filmeket, akkor a nyolc-tízéves kisdiákoknak volt ilyen hajuk, mert azoknak még erős és mindig előre ugrik, illetve még nem kopaszodnak. Ezt a jelenséget hoztam össze azzal, hogy Mick Jaggernek mindig rövid volt a zakója, mert valószínűleg kinőtte. Ez az egész tehát azon alapszik, hogy nem növünk fel. Ha megnézed a XX. századi népirtásokat, ez az, amire én is azt mondom, hogy sosem akarok felnőni. Sajnos ez egyúttal a hátrányokkal való azonosulást is jelenti, bár ezt nem panaszképpen mondom. Itt ülök ötven évesen és nem is őszülök, nem festetem a hajamat! Úgy tíz-tizenöt évet elvett az életemből ez a mentalitás. Számomra szimpatikus az, ha azt mondom: nem növök fel. Azért, hogy tudálékos arccal jöjjek-menjek az emberek között és próbáljak olyan dolgokról intézkedni, amiket marhára nevetségesnek tartok?

Például mindmáig nincs autóm. Mostanában már sokminden megváltozott az életemben és elhatároztam, hogy most már ötvenegy évesen felnőtt ember leszek és veszek egy autót. De mindig értetlenül tekintettem az autóimádó emberekre. Emlékszem, a Karthágóval voltunk Bécsben, ahol zenésztársaimnak sikerült venniük autós újságokat és mondták: odanézz, egy Mazerati! Én már akkor sem értettem, hogy ez miért érdekes. Passzív ellenállóként ilyenkor szoktam azt mondani viccesen, hogy én azért teljesen egészséges férfi vagyok két dolog kivételével: nem szeretem az autókat; a Mercedest, a bogárhátú Volkswagent megismerem, meg a Mini Morrist, mert a George Harrisonnak olyanja volt. A Forma 1-en azonnal elalszom. Az még ráadásul zúg is, tehát ahogy elkezdik, már esik is le a fejem. Szóval, nem izgatnak fel az autók. És kifejezetten – bocsássák meg nekem, akik szeretik-, de kifejezetten utálom a futballt. Az egy borzalmas dolog. Mint sportág sem túl izgalmas, jó, a világbajnoki döntőt néha megnézem, de ami körülötte tombol üzlet és imázs címszóval, az számomra förtelmes. Egyetlen esetben vagyok hajlandó megszeretni…

Nem, én szeretnék lenni a magyar futball szövetségi kapitánya, mert véleményem szerint ezeknek tökéletesen mindegy, hogy ki a szövetségi kapitány, én viszont még egyelőre szegény vagyok. Ennek fejében megígérem, hogy én itthon, Magyarországon fogom elkölteni a honoráriumomat. Itt fogok autót és házat venni rajta. Érteni én sem értek hozzá, de úgyis édes mindegy nekik. Tehát ezt így szeretném deklarálni, hogy ÉN szeretnék lenni a magyar futball szövetségi kapitánya. Amit ma látunk foci néven, az nyilvánvalóan agyrém, de nemcsak Magyarországon, hanem a világban is, miszerint ezt a sportágat az emberek arra használják fel, hogy össze-vissza verjék egymást. Voltaképpen gyerekkorom óta van egy, én úgy hívom: UFO-életérzésem, amikor csak bámulom az emberiséget és egyszerűen nem értem. Emlékszem az első ilyen UFO-effektusra: még iskolásként egyszer valahol Shakespeare drámákat láttam és nem értettem, hogy miért jó királynak lenni. Miért kell megölni a testvéremet azért, hogy én legyek a király? Királynak lenni eléggé fárasztó, mert akkor állandóan engem zaklatnak államügyekkel és attól kezdve engem akarnak megölni, szóval ezt az egész hatalmi izét nem értem; földönkívüli vagyok ebből a szempontból is. Emlékszem, egyszer az NDK-ban voltunk turnén valamelyik zenekarommal és a Rolling Stones előtt játszottunk. Én annyi embert addig még soha nem láttam. Volt vagy 60 ezer fő. A színpadon azt mondtam magamban, hogy most kipróbálom ezt a hatalmi tébolydát. Odakiáltottam nekik: „Hőj!”, mert nem akartam heil-t kiáltani. És akkor láttam, hogyan működnek a németek, mert visszamorajlottak: „Hőj!”. Akkor hangosabban mondtam: „Hőőőj!”, ők meg vissza: „Hőőőj”. A végén ugyanúgy ordítottak, mint Hitlernél láttam a filmeken. Ekkor arra gondoltam, hogy Úr Isten, nem, én ezt nem csinálom, ez borzalmas. Később ugyanezt tapasztaltam Phil Collinsnál a Népstadionban, de ott ironikusan, az egésznek elvéve az élét.

Ő arra kért minket, hogy csináljunk mindannyian úgy a szánkkal, mint a csecsemők: büübüübüü. Mi megtettük és olyan jó volt, mert nem volt benne agresszivitás, a mozdulat önmagát tette nevetségessé. De hihetetlen félelmetes dolog a tömeg és erre biztos rá lehet szokni, ebbe biztos bele lehet szeretni. Hála Istennek, nekem sikerült nem beleszeretnem, pedig nagyon sokszor volt alkalmam rá; hihetetlen mértékben irányítható és kihasználható a tömeg…

De, hogy visszakanyarodva az UFO-életérzéshez. Nem értem -hogy visszatérjek az eredeti témához-, miként képesek összeverni egymást az emberek azért, hogy a lila mezesek juttassanak egy gömbölyű bőrtárgyat az „A” hálóba vagy a zöld mezesek a „B” hálóba. Szóval, nekem ez annyira nevetséges és annyira szánalmas.

Ez nyilván csakis úgy lehetséges, hogy a tömeg egyik fele azonosítja magát a zöldekkel, a másik fele meg a lilákkal és akkor…

…és akkor így jól össze tudják verni egymást. Régebben más volt a helyzet. Anyukám mesélte, hogy az ő idejében édesapám az udvarlása idején azt mondta neki: a jövő pénteken színházba, a következő pénteken pedig futballmeccsre megyünk. Felöltöztek, vettek kis szotyolát és elmentek erre a közösségi eseményre. Ha az a csapat, amelyiknek drukkoltak, gólt rúgott, akkor hangosan tapsolták meg az eredményt, amikor az ellenfél, akkor viszont halkan és szomorúan. Tehát a futballmeccs egy kultúrált szórakozási forma volt. Mostanra pedig szinte nyílt agresszióvá lett az egész. A másik jellemző történetem régi családi hagyományból fakad. Apukám evezős edző volt a Fradiban. Krúdy Gyula idején még az evezős nemzeti hősként húzhatta a lapátokat és rajongtak érte a nők, ám az én kamaszkoromra, azaz a korai Kádár-rendszer idejére már csak egy megtűrt sportág lett, éppúgy mint a tenisz, mert annak idején mindkettő urizáló sport volt. Ez egyébként máig így van. Az első dolog, amit felszámoltak a Fradiban, az az evezős szakosztály volt; úgy ahogy van, mindenestől megszüntették. Pedig az evezésnek nagyon komoly európai hagyományai vannak. Én egy kissé szarkasztikusan úgy szoktam fogalmazni, hogy kajakozni az eszkimók szoktak, kenuzni az indiánok, a fehér ember meg evez. Ez persze csak buta vicc, de tudod: Cambridge, meg az angolok… szóval rém elegáns dolog evezni! Épp emiatt nincsenek eredményeink nekünk magyaroknak az evezésben. Néhány évtizeddel ezelőtt volt valahol egy ezüst érmünk, de azóta szinte semmi. Emlékszem, apám volt az edzőjük – nem azért mondom-, de ez számomra gyerekkori élmény. Az apámat akkor nem vitték ki a versenyre, mert nem volt párttag. Most nem akarom verni a mellem, de hagyományos antikommunista családból származom, beraktak helyette valaki mást, ám az ő kinevelt csapata volt, csak hát sajnos a sportot is át meg átszőtte a politika. Itthon megvette az újságot, hogy mi lehet a fiúkkal és azt sose felejtem el, hogy a nyolcadik oldalon egy körülbelül fél hüvelyujjnyi cikk volt a harminc év óta először nyert magyar ezüst éremről, míg a címlapon: a Nyékládháza legyőzte Bivalypiripócsot 3:2-re! A címlapon egy másodosztályú futballmeccs két oldalas leírása, érted? Visszautalva a családi hagyományhoz: én nagyon sokáig úsztam és vízilabdáztam a Fradiban. A magyar Nemzeti Sportuszodában nőttem fel, a Hajós Alfréd uszodában. Minden tégláját, minden kis drótdarabot, bokrot ismerek abban az uszodában. Hat éves koromtól egészen húsz éves koromig minden nyarat és majdnem minden szabadidőmet ott töltöttem. Reggel hatra mentem edzésre, onnan iskolába, az iskolából vissza edzésre, satöbbi… Nagyon kemény volt. Én tudom, hogy egy úszó vagy egy vízilabdázó mit is csinál végig pályafutása során, mondjuk egy átlagos magyar futballistához képest. Erről van egy óriási történetem, mert mások egyébként ebből élnek, nevezetesen hosszú könyveket írnak arról, hogy miért is beteg a magyar futball és milliónyi példányszámot adnak el belőlük. Én egy történetben elmondom. Ugye voltak még a szocializmusban azok a bizonyos május elsejei felvonulások. Kivittek minket Csepelre, ott felszálltunk egy buszra, amivel behoztak, majd visszavittek minket, mert közötte fel kellett vonulnia a sportoló ifjúságnak a tribün előtt. Ültünk a buszon és kérdeztük, hogy mikor indulunk már? Vízilabdások, kerékpárosok, sakkozók és más sportolók, átlagban tizennégy évesek és akkor mondták nekünk, hogy még várunk valakiket. Egyszer csak megérkezett négy-öt velünk egykorú gyerek, beleszívtak a cigarettájukba, ledobták a földre és felszálltak a buszra. Én odafordultam a mellettem ülő Miki bácsihoz (Horváth Miklós KSI-edző) és azt kérdeztem tőle, hogy kik ezek a fürdőzők? Na már most, van egy elitkultúra az uszodákban. Ha te sportoló vagy, akkor neked domború melled, hasad és széles vállaid vannak és megkülönböztethető egy másik embertípus is, akinek ezzel ellentétben beesett a melle, tehát ha oldalról nézed, akkor keskenyebb felül, mint alul, nagy pocakja van és általában cigarettázik. Nos, ez a fürdőző. Az az igazság, hogy én még addig soha nem láttam dohányozni sportolót, számomra az egész nonszensz volt. Döbbent arccal néztem tehát a Miki bácsira. Ő azt válaszolta -és ez kulcsmondat lett életem során-, hogy fiam, egy életre jegyezd meg, amit most mondok: ezek nem sportolók, ezek futballisták. Később kiderült, hogy tényleg azok... Azóta is láttam már hasonlót. Koncerteztünk valahol a hetvenes években és éppen előttünk fejeződött be a futballmeccs. Jönnek le a pályáról a játékosok, az edző bácsi meg ott áll a pálya mellett egy láda dobozos sörrel és osztogatja nekik. Hát, ha engem a vízilabdás edzőm meglátott volna sörözés közben, úgy rúg fenékbe, hogy a lábam nem éri a földet: amikor abbahagyod a sportot, fiam és elmész az egyetemre, akkor rúgsz be, amikor akarsz, esetleg rászoksz a bagóra, az már nem az én dolgom. De addig, amíg itt sportolsz, szó sem lehet róla. Majd ha megnyered az olimpiát, akkor elmegyünk és megiszunk egy üveg pezsgőt tizenöten…

Van egy másik történetem is. Megyek hazafelé és a kocsma előtt valaki nagyon ügyesen dekázik, a másik kezében pedig egy fröccs. Kérdem, hogy ki ez a dekázós alak? Visszakérdeznek: hát nem ismered? Ő X. a híres futballista. Mondom, akkor mit keres itt a kezében egy fröccsel…

Tulajdonképpen az eddigi beszélgetésből lejött a következő kérdésem válasza is, nevezetesen hogyan érzed magad a második ötven évben?

Nagyon jól. Dicsőség az Úrnak érte. Igen, jól érzem magam. Hála az Úrnak, egészséges vagyok, óriási feeling, hogy el tudom tartani a családomat és olyan munkám van, amit szeretek csinálni. Szerintem ez óriási áldás itt a földön. Ha feltennéd azt a kérdést, hogy mi lettem volna, ha nem zenész lennék…

Tulajdonképpen mi lettél volna, ha nem zenész lennél?

Miért hagytad abba?

Volt egy három hónapos szovjet turné és megtagadták a halasztási iránti kérelmemet. Azt mondták, hogy az első évben nem lehet rögtön három hónap halasztást kérni, mondtam, akkor köszönöm szépen és elmentem a turnéra. Ott dőlt el, hogy zenész leszek. De ha egyébként tanító bácsi lettem volna, akkor is zenélnék szabadidőmben. Reggel, amikor imádkozom, mindig megköszönöm az Úrnak, hogy zenész lehettem.

Mitől érzed authentikusnak a Takáts Tamás-féle bluest? Mi található benne, ami garantáltam nem fedezhető fel sok más blues zenében?

Elsődlegesen nem a professzionalizmus miatt. Én úgy gondolom, a baráti alapon való szerveződés ma már ritka a profiknál, szerintem már csak az amatőröknél létezik. Én voltaképpen az amatőr mentalitást próbáltam átmenteni a profizmusba. Én nem azért játszom valakivel együtt, mert ő a legjobb gitáros vagy basszusgitáros, hanem mert ő a barátom. Fontosabb szempont a barátság, de hála Istennek, egyúttal barátaim jó zenészek is. Amitől meg végképp rosszul vagyok, hogy legyen egy szőke, egy barna meg egy vörös hajú. Az egy egészen más műfaj…

Ebből a szempontból példaképeim egyike a Rolling Stones. Abban a bandában azért Keith Richards a gitáros, mert ő és Jagger jóban voltak az általános iskolában és kész. Nem azért, mintha ő jobban tudott volna gitározni. Én megőriztem ezt a mentalitást: mindegy, mivé válsz, a lényeg, hogy együtt játszunk, mert barátok vagyunk. A barátság pedig a koncert során lejön a színpadról. Ezért működik a dolog tizenkilenc éve. Ez az egy, azt hiszem ez az, ami a legfontosabb… Ennek vannak egyéb következményei is: például hihetetlen játékosság folyik a színpadon és mutatkozik meg a szövegekben. Szakmailag én úgy gondolom, hogy a blues zenét leöntötték itt Magyarországon egyfajta intellektuális sziruppal. Ez a fajta blues a Hobo által fémjelzett intellektuális blues, ahol a Hófehérke jön a farkassal, majd később a Piroska is... Tehát a szocializmusból itt ragadt, áttételes, művészi izé, értelmiségi felhangokkal, amely nagyon komolyan veszi önmagát, szóval, a világ megváltását magára vállaló komoly művészet. Ez az egyik blues vonal. A másik, amiben sajnos én is benne voltam és nem győzöm kimosdatni magamat megtérésem óta, hogy menjünk le a kocsmába, rúgjunk be, csináljuk meg az összes csajt, aztán menjünk haza, dögöljünk be az ágyba és aludjuk ki magunkat. Már a kezdetektől fogva én azt próbáltam lehántani a blues-ról, ami nekem a legjobban megtetszett benne: az aktualitás, akár rossz, akár jó értelemben. Ehhez máig ragaszkodom. Tehát én a dalszövegekben mindig azt fogalmazom meg, amit életem során tapasztalok. Néha koncertjeimen szoktam kicsit ironizálni, miszerint az én dalaimban hiába fogják keresni azt, hogy de jó koktélt szopogatni a riviérán, mialatt színes bőrű lányok tüllszoknyákkal legyezgetnek, mert én nem voltam még a riviérán, sőt, dupla whiskyt sem fogom meginni New York fölött, mert sem New Yorkban nem jártam, sem annyi pénzem nincs, hogy duplán igyam a whiskyt. Az én megénekelt világom például a munkahely. Van egy ilyen slágerünk: megöl a vágy, hogy velem töltsd az éjszakát és akkor rád gondolok délelőtt a munkahelyemen… Ez a fajta koncepció mostanában már kiegészült egy pozitívabb életszemlélettel is, de én ezt próbálom képviselni. A szakadt bluestól való különbözőségünk további oka a humor. A blazírt humor majdnem mindenhol fellelhető szövegeimben, kicsit néha csipkelődősen, máskor felülről ránézően, de azért résztvevő humor az. Az igazi blues zene rettenetesen tud szenvedni is és én nem vagyok hajlandó olyan rettenetesen szenvedni. Ebből a szempontból áruló blueser vagyok. Szoktunk azzal is viccelődni, hogy antibluest írunk: nem kell korán kelnem, van munkám és hűséges hozzám a feleségem. Ez az antiblues.

Ha a ti blues zenétek és a szöveg ennyire életszagú és aktuális, akkor mi a dirty blues?

Én akkoriban az East-ből jöttem át. Szokták mondani, hogy minden öndicséret büdös, de véleményem szerint technikailag és tartalmilag is európai színvonalú, nagyon míves zenekar volt. Egyrészt nagyon tehetséges zenészekből állt, másrészt meg olyanokból, akik hajlandóak voltak mütyürkézni. Ez azt jelenti, hogy akár két napig is csináltunk egy dalt a stúdióban és ha nem sikerült, az se volt baj. Nagyon míves, és türelmes emberek születésüktől fogva: Pálvölgyi Géza, a Skorpióban volt előtte, közben pedig az Eastben, ő írta a Charlie szövegeit, Mozart Péter, aki egy kicsit merev ember, de szakmailag rettenetesen jó. No és Dorozsmai Petiről mindenki tudja, hogy milyen kvalitású dobos. Aztán a gitárosok: Karácsony Jancsi és Tátrai Tibi, mindketten nagyszerű zenészek. És csináltunk egy magyar lemezt, aztán meg egy angol úrnak és komoly szakmai sikereket értünk el. Ennek ellenére totális anyagi kudarcba fulladt a dolog. Azt szoktam mondani: az East volt az a zenekar, amelyet mindenki szeretett, de senki nem vette meg a lemezét, ami nyilván túlzás, de azért találó megállapítás. A kudarc láttán azt mondtam, hogy ennyi felesleges míves munka után én most csinálok egy olyan zenekart, amelyben mindent elölről kezdek: vettem egy NDK-s pergődobot, ilyet úttörőboltokban lehetett kapni, a Dorozsmaitól kértem egy darab lábdobot lábgéppel, valahonnan szereztem egy cintányért és kész. Aztán kaptam még egy alsó tamot is, mert valamelyik számban hiányzott, de mondtam, hogy nincs felső tam és több cintányér, mert az már kispolgári csökevény! Továbbá a színpadon előretoltam a dobfelszerelést. Egyébként gyerekkori vágyam volt a dobolás, én sose akartam énekes lenni, csak szegények voltak a szüleim és nem volt pénzünk dobfelszerelésre, ezért úgy gondoltam, hogy énekelni a legolcsóbb. Szóval, teljesen puritán, szinte lecsupaszított hangszerekkel nekifogtam a dirty blues stílusnak. A dirty szó tehát az én értelmezésemben minden szofisztikától és kiműveltségtől mentes, szinte ösztönös zenélést jelent. Én felvállaltam, hogy akár hamisan is játszunk és ilyen egyszerű eszközökkel, de őszintén. A szónak sajnos egyúttal van erkölcsi értelemben elítélő jellege is, ám ettől a felhangtól én a megtérésem óta elhatárolódom.

Ha már az éneklésnél tartunk; Te is úgy látod, hogy mi nem vagyunk egy énekes nemzet?

Nagyon érdekes a kérdés, igen, szerintem ez magyar sajátosság. Szerintem ez valahol a pedagógiában gyökerezik vagy a társadalmi sztereotípiákban. Nem egyszer láttam, hogy a kisgyerek a buszon énekelni kezd, mert az embergyerek születésétől fogva hajlamos erre; talán előbb énekel, mint beszélne. A magyar pedig rászól a gyerekére, hogy ne énekeljen. Ott egyszer és mindenkorra agyon is verte az éneklési kedvet. A támadás második hulláma az általános iskolában csap le. Bejön az énektanár néni az órára. Általában nincs neki férje vagy éppen most hagyta el őt, lyukas a cipője, nagyon ideges és elkezd neked olyan zenéket mutogatni, amihez semmi közöd.

Igen, erről én is írtam egy rövid kritikai értekezést a Kritikai fórum című fejezetemben…

Utána pedig felszólít, hogy most tessék énekelni! Bár meglehet, hogy ebben van valami néplélek is, mert azt vettem észre, hogy a germánok és a szlávok bár ölik egymást, de olyan szépen énekelnek két szólamban még részegen is a kocsmában. Ha egy hagyományos templomba bemész, ott is úgy húzzák, mintha a dallam fájna a magyar embernek. Szerintem ennek oka a szabadsághiány, mert az ember önfeledt énekkedvéhez elengedhetetlenül szükséges a szabadság életérzése. Ez sajnos a magyarok többségének nincs meg. Én egy olyan utolsó generáció vagyok -és ez óriási dolog, mert hatalmas tőkeerő-, akinek szülei megismerkedtek egymással huszonvalahány éves korukban, összeházasodtak és életük végéig boldogan éltek egymással. Apám abszolút apolitikus ember volt s mint ilyen –én egyre jobban úgy látom-, hogy szabad. Képes volt felállni a Fradis nagygyűlésen, hogy gyerekek nem kéne hazavinni a benzint. És akkor mindenki el kezdett morogni, hogy Takáts, üljön már le, legyen szíves! Ilyenkor anyám otthon ordított az apámmal: hogy lehetsz ilyen hülye! De a hétköznapi tányércsörömpölést leszámítva életük végéig nagyon szerették egymást.

Szüleid élnek még?

Nem, édesanyám költözött el később erről az árnyékvilágról nyolcvan évesen, szépen és gyorsan. Ha lehet ilyeneket kívánni, akkor valahogy így kéne csinálni. Hihetetlen kegyelemben ment el. Anyám részéről kaptam egy kis klasszikus zenei műveltséget. Ő nagyon szerette Bartók Bélát és Sztravinszkijt. Apám pedig jazz-mániás volt, amely akkoriban komoly ideológiai kiállásnak számított. Apukám mesélte, hogy Magyarországon óriási jazz-élet tombolt, csak a jazz-zenészek nagy része zsidó volt. Hatvan százalékukat kiirtották a németek, a maradék negyvenet meg a Rákosi vitette el a gulágra vagy disszidáltak ötvenhatban. Sajnos elmentek, mert ez egy élhetetlen ország. Az apám otthon, sistergő rádión Duke Ellingtont hallgatott...

Én tehát Duke Ellingtonra és Charlie Parkerre eszméltem. Anyám meg dúlt-fúlt, hogy az apád teljesen hülye, mert amikor itt voltak a németek, az amerikaiakat imádta, aztán jöttek az oroszok, akkor is. Biztos, hogy onnan azért átjött valami szabadság-feeling…

Igen, később az amerikaiak is bevallották, hogy a jazz-zene szabadságával higították a kommunista ideológiát…

Gyerekkori alapélményem a rádió zöld macskaszeme a sötétben, én a szüleim közé bújva, miközben mindhárman Charlie Parkert hallgatunk.

Apám fizikailag rosszul érezte magát az indulószerű csasztuskáktól. Ez az iszonyat bennem is tovább él az acid-house műfaj irányába, illetve minden olyan zenei stílus felé, amely ritmusában az indulóra hasonlít.

Ezért a gépzenét sem bírom igazán, a cigányzenét sem, a klezmert sem, Isten bocsássa meg nekem mindezt. Egyszerűen az „ucca-ucca” ritmusképlettől rosszul vagyok. Nekem a swing jön be. Én mindennél jobban gyűlölöm a katonaságot, katona sem voltam, de ahogy az amerikai katonák megfordulnak, az olyan elegánsan laza. Azok swingesen fordulnak meg, míg a németek kockásan, iszonyú pedánsan…

Visszatérve az énekléshez: nem titok, hogy én járok a Hit Gyülekezetébe. Az egyik idősebb kereszténnyel néztük a fiatalokat: ezek már jól énekelnek és jól fogják a gitárt. Tudod miért? Mert van szabadságélményük, mert szabad emberként nőttek fel. Azt hiszem, ez a felszabadultság legjobban az éneklésben jön ki. Ez az egész egyébként Amerikából származik, az ottani színes bőrű gyülekezetekből. Elvis Presley világi karrierje előtt újjászületett keresztény volt. Az már megint más probléma, hogy sikerei után ráugrottak a csajok, ilyenkor aztán sokan szét tudnak esni, ha nincsenek felkészülve rá. Lásd a legutóbbi esetet Whitney Houstonnal. Kapott egy jó kis férjet: csak ezt a kis fehér port kóstold meg! Ma Whitney már romjaiban hever…

Ezek szerint az éneklés felszabadulás?

Nem, fordítva. Csakis a felszabadult ember tud énekelni. Az elnyomott szorongva énekel és nem jön ki belőle rendesen a hang.

Mint sikeres rockzenész, Te is megjártad már a poklok útját…

Törvényszerű-e ez ebben a szakmában bizonyos szint felett vagy csak tévedések vígjátékának az eredője?

Én úgy gondolom, hogy törvényszerű. Először az kell, hogy megtaláljon az Úr téged, másodszor, hogy én a megkeresésre igennel válaszoljak, de még azután sincs minden elrendezve, mert utána is lehet nagyot bukni. De addig teljesen törvényszerű. A problémát az ellenkező oldalról, azaz a világi részről szeretném megvilágítani. A világi ember azt mondja magában: én nem hiszek abban, hogy van célja az életemnek itt a földön, hogy vannak fontosabb dolgok is a havi keresetemnél, a foci VB-nél és a testi élvezeteknél. Ebből következően törvényszerű a hedonizmus és az erkölcsi fertő. Ez egyébként nemcsak rockzenészeknél van így. Tudok arról például, hogy köztiszteletben álló, egyetemet végzett értelmiségiek, egyúttal többgyerekes családapák közösen bérelnek lakást, hogy felvigyék oda a csajokat. A rock and roll-guruk ebben a vonatkozásban legalább őszinték, mert ezt ki is hirdetik a színpadról, míg persze a nyakkendős ráadásul még képmutató is. De este azért elmegy és jól berúg vagy belekóstol a marihuánába a házibulin. Persze ők ezt másképp hívják: közösségépítő kirándulásnak, ahol aztán biblikusan fogalmazva alaposan keresztbe „ismerik” egymást. Utána hetven évesen berakják a kukába, megeszik a kukacok és jó napot. Na már most, ha ez így van, akkor életünk rövid ideje alatt minden tortát fel kell zabálni, minden alkoholt meg kell inni és minden lányt el kell kapni. Én értem ennek a mechanizmusát, sőt évtizedekig műveltem is.

Ez alól nincs kibúvó a világiak számára?

Nincs, ez törvényszerű. Ezenkívül még lehetnek értelmesen kitűzött világi célok is, például a szabadságért való küzdelem. Valójában ezt sem értettem soha: Adolf Hitler bevonult Párizsba. Ez most jó neki, Párizs ettől német lesz? Vagy elfoglaltuk Erdélyt. Én mindig arra gondolok, hogy ha elfoglalom a szomszéd kertjét, akkor azontúl nekem kell azt takarítanom. És ha elromlik a kerítés, azontúl nekem kell drótoznom. Ellenben ha jóban vagyok a szomszéddal, át tudok menni hozzá, a szó nemes értelmében megiszunk egy pohár borocskát, utána pedig ő jön át hozzánk kávézni. A saját részén ő nyírja a füvet, innen meg én és minden békességben van. Ha elfoglalom a szomszéd kertjét, akkor attól kezdve nekem kell nyírni a füvet? Vagy igába hajtom őt rabszolgának és jól megverem, ha nem azt teszi? Akkor viszont állandóan tornáznom kell, hogy izmos legyek a fizikai fenyegetés fenntartása miatt? Ilyenkor nem értem az emberiséget, legfőképpen azt a részét, amelyik hatalomra és vagyonra törekszik. Ahogy Paul McCartney mondta: „Meg ne mondjátok a királynőnek, hogy gazdagabb vagyok nála! Az az igazság, hogy nagyon sok pénzem van, de nekem is csak egy fenekem van is WC-n való üldögélésre.” Ez másképp megfogalmazva azt jelenti, hogy mire jó az egész hatalom és pénz körüli hőzöngés…?

Igen. Persze én is szeretnék jobban élni, például venni egy családi házat, ahol kifekhetek a napra. Már van egy kis telkem, de szeretnék ott egy pincét kialakítani, ahol lehet zenélni. Nyilván vannak földi vágyaim is, de hiányától nem leszek sem depressziós, sem agresszív.

Hogyan lehet kivédeni ezt a fajta haszonelvű életszemléletet, ha egyáltalán ez lehetséges? Világi ember ezt ki tudja védeni egyáltalán?

Szerintem nem. Persze, nyilvánvalóan vannak kivételek. Most elképzelem a híres tudóst, aki ugyan nem tért meg, de éjjel-nappal a padlásszobájában dolgozik az emberiség jövőjének jobbátételén. John Lennon is kihirdette a világbékét Isten nélkül és rövid ideig még működött is, viszont hosszabb távon már kudarcba fulladt. Nálam egyrészt szellemi élmény volt a megtérés, másrészről objektív dolgokra adott magyarázatot. Egyszerűen megmagyarázott végre olyan dolgokat, amelyek évtizedekig hevertek előttem értetlenül. Miután elolvastam a Bibliát, egy csomó dolog úgy állt össze, mint a puzzle. Addig csak részleteiben láttam az igazságot, utána viszont már átláttam az egészet. Sajnos azért tudok nehezen megtéríteni más embereket, mert észérvekkel teszem, tudniillik számomra az egész annyira logikus. Mert én nemcsak elhiszem, hogy Jézus Krisztus meghalt értem a kereszten, hanem látom annak Isteni logikáját is, mert szerintem Isten törvénytisztelő és törvényes keretek között így játszotta ki az ördög jogait. Mert hogy az ördög szerzett jogokat ezen a földön, az biztos, elég csak rápillantani erre a globális erkölcsi nyomorra. Ez ugyanolyan, mint annak idején az oroszok behívása. Az oroszok csak úgy nem jöhettek be, be kellett őket invitálni, hogy ugyan legyenek már szívesek elnyomni minket. Ezek tehát jogi dolgok. Hihetetlen kaland ilyen szempontból a Biblia, már harmadszor olvasom és mindig mond valami újat.

Ebből következően, mire figyelmeztetnéd a mai fiatalságot, akár még a világi részt is?

A világi részre nem nagyon látok megoldást. De mostanában nemcsak feléjük, mindenki felé egy hihetetlen támadássorozat indult: a cél puszta személyiségünk. Egyrészt beolvasztó, másrészt pedig romboló támadás ez. Megpróbálja teljesen elvenni maradék emberi céljainkat is, teljesen a fogyasztásra koncentrálva. Ez hihetetlen mértékű átverés. Én arra figyelmeztetnék innen mindenkit, hogy ne egyék meg az anyatejjel, az X. energiaitallal, az instant levesporokkal együtt ezt a manipulációt. Volt egy visszatérő képem már óvodás koromtól kezdve: én fél óráig építem a kis kockavárat, odajön a rossz gyerek, belerúg egy jó nagyot és összeomlik az egész. Sajnos úgy van berendezve a világ, hogy rombolni sokkal könnyebb, mint építeni. Miért? Mert a világban az ördög uralkodik. Számomra ez teljesen egyértelmű. Ha a dolgokat csak úgy hagyjuk megtörténni, akkor azok tönkre fognak menni. Ez törvényszerű. Oda kell tehát figyelni, mert ha csak úgy hagyod magad sodortatni az eseményekkel, akkor az biztos pusztulásba visz. Én vagyok erre a legjobb példa. Én a 25. órában kaptam a hívást. Valahol részegen fetrengtem, fölém hajolt egy régi barátom, aki szintén ugyanúgy csinálta annak idején és azt kérdezte: te ezt meddig akarod csinálni? Azt válaszoltam, hogy már nagyon unom az egészet. Ez volt a konkrét párbeszéd. Én bárhová lemegyek, rögtön azzal nyitnak: Tamás, mit iszol? Ha én mindazt meginnám, amit ők, ha nem fejtenék ki tudatos ellenállást, akkor már régen halott lennék. Ez egy példa arra, hogy ha én nem állnék ellene a kísértéseknek, akkor egy hájas, alkoholista, parázna homokos lennék. Ám egyszerűsíthetem is mondandómat a materialista fiatalok felé: nézzék meg ötödszörre is, mit fogadnak el, nemcsak anyagi, hanem szellemi értelemben. Kezdve a japán rajzfilmeken keresztül, egészen a buli-mantra-hantáig. Mellébeszélés és mindenkit felzabálás: hát ez a materialista kultúra.

Erről van egy másik jellemző történetem is. A múltkoriban beléptem egy benzinkút pénztár-pavilonjába és rögtön jobbra gyerekmagasságban gusztustalan pornóújságokra lettem figyelmes. Ezt azonnal fennhangon kikértem magamnak, elsősorban a gyakorló családapa jogán. Az eladók először próbáltak mellébeszélni, mire kértem a panaszkönyvet, amibe bele is írtam. Néhány hét múlva megint arra vezetett az utam és láss csodát: az újságok jóval feljebb kerültek, egyúttal a panaszkönyvben megköszönték értékes észrevételemet. Hát így kell küzdenünk a minket ért rossz hatások ellen…

Saját életed tapasztalataiból merítve hogyan neveled a gyermekeidet? Mit tartasz az ő életükben fontosnak és mitől próbálod megóvni őket?

Az Úr kezében vagyunk mindannyian. Rájöttem arra, hogy a gyerekek nem azt csinálják, amit mondunk nekik, hanem azt, amit látnak tőlünk. A gyereknevelés nálam ott kezdődik, hogy magamat kezdem nevelni. Például: fiam, szájon váglak, ha rá mersz gyújtani! Apád ugyan egyik cigit a másik után szívja, de ha téged meglátlak cigarettázni, úgy megcsaplak, hogy a fal adja a másikat! Ez semmire nem jó. Szinte biztos, hogy a gyerek dohányozni fog.

Tehát példamutatás…

Így van. Ez az egyik. A másik meg a gyerekeimmel kialakított közvetlen kapcsolat. Én tulajdonképpen semmitől sem tiltom el igazán gyerekeimet, hanem inkább megpróbálom őket a lehetséges következményekről tájékoztatni, még akkor is, ha láthatóan még nem értik a dolgot. Amikor három évesek voltak és azt mondták: apa, gyere és nézzük meg ezt a mesét, akkor én vettem a fáradtságot és leültem velük mesét nézni. Mikor láttam, hogy a mesében sok borzalom van –mert a mai mesék már csak ilyenek-, akkor azt mondtam: ez gáz, ez nem jó, ezt ne. A másikról pedig: ó, de aranyos! Tehát rögtön értékeltem nekik a látottakat és mindig igyekeztem nagyon becsületesen tenni azt, sőt, figyelembe venni az ő szempontjaikat is. Úgy látom, ez megéri. Tehát, a felnőttkor megalapozása nagyjából hároméves korban kezdődik. Lehet, hogy még előbb. Szóval nagyon fontos, hogy én a gyerek nyelvén beszéljek és hogy megpróbáljam neki magyarázni a világ történéseit. De nem úgy, hogy ez gáz, mert különben szájon váglak, hanem elmondom azt is, miért gáz. Ugyanígy vagyok a csúnya beszéddel. Nem is beszélnek csúnyán gyerekeim. Egyszer azonban az óvodából hazajőve egyikük mondott egy csúnya B betűs szót. Kérdem: te ezt hol hallottad? Se anyád, se én nem beszélünk így. Azt mondja, bent a Pistike mond ilyeneket, tudod, aki futballozni jár. Ez az óvoda: futballozni jár és már tud káromkodni. Na, mindegy, ennyit a futballról. Mondom neki, gyere ide. Akkor nagyon eltorzult a fejem, elkomolyodtam és felszólítottam, hogy üljön le. Meglehet, nem volt jó keresztény kiindulópont, de akkor azt mondtam neki: kétféle ember van. Vannak a jó fejek, ezek vagyunk anyukád és én, mi nem beszélünk csúnyán. Aztán vannak a bunkók. Egyszer volt egy trolivezető bácsi és rohantunk babakocsival, hogy elérjük a buszt, toltam az öcsédet és a vezető bácsi az orrom előtt becsukta az ajtót. No, ő a bunkó. Meg aki verekedni akar és elveszi a játékaidat. Fiam, az egy dolog, hogy ha meghallak csúnyán beszélni, úgy váglak szájon, hogy a fal adja a másikat, de te ne ezért ne beszélj csúnyán. Ezt így mondtam el neki, ő is nevetett rajta. Te arra legyél büszke, hogy nem vagy bunkó és nem beszélsz csúnyán…

Én nem vagyok híve annak, ha eltakarjuk gyerekeink szemeit. Előbb-utóbb úgyis észreveszi a jelenséget, mert sajnos ma Magyarországon itt tart a magyar média. Én liberális típus vagyok sok mindenben, igenis hiszek a szabadságban, amely talán a legfontosabb tényező, de igenis lehet és kell szabályozni, hogy délután hat órakor egy transzvesztita arról tart élménybeszámolót, hogy miként operáltatta magát nővé, illetve hogyan lett homoszexuális. Nem érdekel minket, de sajnos mutatják, sőt, ma már ott tartunk, hogy csak ilyeneket mutatnak. Ha meg akarsz nézni egy világi szempontból értelmes filmet, akkor éjjel tizenegyig fent kell maradnod a kezdéshez. A hatéves gyerekemnek pedig el kellett magyaráznom, hogy mi a homoszexualitás (P.L. megjegyzése: Tamás itt erőteljesebb szót használt…) -bocsánat, de most nagyon fel vagyok háborodva-, mert ezt kiabálják az arcunkba a televízióban. Előugrik egy ipse és azt mondja: drágám, ezt neked hoztam. Elővesz egy rózsaszálat és a fiú letérdel egy másik fiú elé! Mindez délután négy órakor a magyar televízióban. És akkor megkérdezi a fiam, hogy most mi ez. És akkor mondom, hogy ez az, amikor két férfi szereti egymást. A válasza: de nekem is van barátom. De nem úgy, hanem az egyik úgy csinál, mintha lány lenne. És miért csinál úgy, mintha lány lenne? Bolond? Hát mondom, igen, sajnos az, fiam. És ezt kell elmagyaráznom. Nagyon fontos, hogy soha nem szabad azt mondani a gyereknek: te ezt még nem értheted. Nem, én leülök, bár néha fárasztó és addig nem tudok dolgozni, de elmagyarázom a problémát a gyerekeimnek. Én úgy látom, hogy mindez beválik.

Megjegyzem: nemcsak a hétköznapok, hanem a közélet prominens szereplői is egyre alpáribbak. Ez leginkább durva politikai és személyes stílusban mutatkozik meg és ez számomra tűrhetetlen, elvégre valamilyen szempontból ők a társadalom vezetői, tehát elsősorban viselkedésükkel, másodsorban hiteles szavaikkal kéne irányt mutatniuk.

Összefoglalva a fentieket: ha nincs meg az egymás iránti tiszteletünk, legfőképpen ha nincs meg a család tisztelete, -ehhez még kereszténynek sem kell lenni, a feltételezés egyszerű logikai alapon áll-, ha nincs meg mindez, akkor szétesik az egész. A szellemi és lelki durvaság szét tudja bomlasztani a társadalmat. Ez az én véleményem.

Még világi szempontból is érthető és logikus. Akkor feltenném a két utolsó kérdést: milyen további terveid vannak?

Jó lemezeket készíteni. Egyébként a kérdés időszerű, mert éppen most készül az új nagylemezünk és nagyon jól fog sikerülni. Ezzel párhuzamosan megszabadultam a dirty szótól. A dalok nem Istenhez szóló dicséretek lesznek, de már harmonizálni fognak a hitemmel.

Az interjú végén, kérlek válasz magadnak egy mottót, egyfajta ars poeticát, amely a lehető leghitelesebben sűríti össze a fent elmondottakat.

Rendben, akkor azt választom, ami otthon, az ajtómra is ki van írva: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiket, és dicsőítsék a ti Mennyei Atyátokat.” (Máté 5,16)

Amint azt a Pénzes-féle riportoknál megszokhattuk, a beszélgetés újfent in medias res, a dolgok közepébe ugorva kezdődik, hiszen T. Dénes Tamás író-matematikus, a Titoktan-trilógia és más könyvek szerzője már a riport elején olyan gondolatokkal lepett meg, hogy csak igen jó reflexekkel tudtam időben bekapcsolni a diktafont. A riport stilizálása során döbbentem rá, hogy előttem egy olyan, a múltból itt ragadt polihisztor ül, akinek felismeréseit a világ talán csak 50-100 év múlva fogja megérteni.

Bár ez a kérdés a filozófia absztrakciós szintjére helyezi a beszélgetést, azért nem bánom, mert a hit az emberi gondolkodás talán legmélyebb és egyben legellentmondásosabb fogalma. Olyan, mintha nagyon mély kútba nézünk és sűrű sötétséget látunk, így hát azt, hogy van-e a kútban víz, látásunkkal nem, csak a bedobott kavics csobbanásából, tehát hallás útján tudjuk eldönteni. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a hit kérdésével kapcsolatban a szellemi vakság állapotában vagyunk. Az analógia szintjén érdemes rámutatni vak embertársaink azon tapasztalatára, hogy egyéb érzékszerveik, elsősorban a hallásuk és tapintásuk sokkal kifinomultabbá válik, ezzel kompenzálva a látás kiesését. Ide kívánkozik Szent-Györgyi Albert gondolata...

...miszerint az ember minden érzékszerve már eltompult az állatokéhoz képest, kivéve ha az ember specifikumát, a gondolkodás szervét, azaz az agyat speciális „érzékszervnek” tekintjük. A 20. századi rohamos elektronizáció és számítástechnika által azonban jó úton vagyunk abba az irányba, hogy ezt az előnyünket is elveszítsük. A hittel kapcsolatban tehát a kérdést úgy fogalmazhatjuk át, hogy mennyire éles a szellemi hallásunk?

Sajnos a szellemi vakságnak tulajdonítható, hogy általában a hitet a vallásos hittel azonosítják, pedig ez az emberi gondolkodás egyik legnagyobb tévedése és egyben az európai kultúrák dichotom (kétértékű) gondolkodásmódjának alapja. Lehet, hogy meglepő, de a hit olyan, mint egy axiómarendszer, amely bizonyos számú alapállításra, axiómára épül. Ezek az axiómák azok számára, akik elfogadják az axiómarendszert, közvetlenül, bizonyítás nélkül elfogadhatók, azaz mondhatjuk úgy is, hogy hihetők. Az igazán meghökkentő, hogy a legegzaktabbnak tartott tudomány, a matematika is ilyen axiómarendszerekre épül. Vagyis a tudományos és a vallásos világnézet nem az alapjánál, vagyis a hitnél különbözik, hanem az axiómák számában és azokban a módszerekben, ahogy azokat felhasználjuk. Míg a vallás megelégszik sok-sok axióma felsorolásával és laza irodalmi stílusú kifejtésével, addig a tudomány szigorú logikai kritériumokat szab meg a kevés számú axiómából levezethető tételekre, valamint a kapott eredmények valósággal való összevetésére vonatkozóan.

Érdekes, hogy az előző évszázadokban e két világszemlélet közötti különbség csupán a filozófusok és teológusok érdeklődését kötötte le, a 20. században mély ideológiai árkot ásott az egyébként békésen gondolkodó emberek közé és íme a 21. század információalapú digitális világában, beférkőzött a mindennapjainkba is. Hogy megértsük ezt a furcsa állítást, alig több mint 50 évvel kell visszaforgatni az idő kerekét.

Alan M. Turing 1950-ben megjelent korszakos dolgozatában, a Számológépek és gondolkodás címmel, amely a mesterséges-intelligencia kutatások elindítója volt, ezt írta: „Szeretném, ha elgondolkodnának azon, hogy tudnak-e a gépek gondolkodni?”

Alig több mint 50 év telt el azóta és ma már az ebben a cikkben leírt és azóta Turing-tesztnek nevezett kísérlet az e-társadalmak napi gyakorlatává vált. A Turing-teszt arra irányuló gondolatkísérlet volt ugyanis, hogy egy monitor és billentyűzet segítségével folytatott kérdés-felelet játék segítségével eldönthető-e, a válaszoló gép, vagy ember.

Ugye, hogy pontosan ez történik manapság, amikor már szinte minden információhoz számítógépek segítségével jutunk és az Internet napi több órában monitor és billentyűzet elé kényszerít. Turing kérdése azonban egyre aktuálisabb lesz, hiszen azok a hatalmas adatbázisok, információhalmazok, amelyeket a billentyűzet és a monitor segítségével böngészünk, csupán fekete dobozokként működnek számunkra. Azaz egyáltalán nem tudjuk a bennük lévő információk forrását és főleg valódiságát.

Turing eme kísérlet elemzésével nem csupán a mesterséges intelligencia kutatásokat indította el, hanem megalkotta a Turing-gépet is, amely a mai számítógépek általános elméleti modellje. Egyben bebizonyította, hogy vannak olyan feladatok, amelyek ezzel a géppel véges számú lépésben nem oldhatók meg. A ma még újszülött, de legfeljebb csecsemőkorban lévő információsnak nevezett társadalmak, mint globalizálódó e-társadalmak, amelyekben az egyének, cégek és szervezetek (vagyis kis és nagyobb csoportok) az elektronikus, digitális információk millió cérnaszálán függő marionett bábuk a hatalom kezében. Nos, eme globális infokommunikációs társadalmaknak nélkülözhetetlen alapfeltétele a soha nem látott mennyiségű információ, a digitálisan leképezett „személyiségek” biztonságos tárolása, továbbítása, illetéktelenek által hozzáférhetetlenné tétele. A 21. század e-társadalma tehát egészen új kérdéssel kell, hogy szembenézzen: "Szeretném, ha Ön is elgondolkodna azon, vajon eldönthető-e, hogy valós vagy virtuális információ van a globális információs rendszerek fekete dobozaiban?"

Íme, a hit kérdése így válik napi problémává, amint a digitálisan leképezett virtuális világ alapaxiómái (ellenőrizhetetlen alapinformációi) a hit világába kerülnek. Ezt a jelenséget szoktam „lila tehén effektus”-nak nevezni. Hiszen a mai gyerekek szinte már csak hit alapján képesek eldönteni, hogy a Milka lila tehene valóság, vagy csak virtuális világ!

Az axiómarendszerek szintjén absztrahált hit mindennapjaink társadalmában az értékrendeknek, értékrendszereknek felel meg. A klasszikus társadalmi változások tulajdonképpen értékrend változások voltak. Az értékek rangsora, egymáshoz való viszonya változott az emberek gondolkodásában, vagy új értékek ékelődtek a rendszerbe, így alakultak át a társadalmi viszonyok. A mai globalizált társadalmak igazi problémája szerintem nagyjából a 20. század közepe óta tart, alapvetően az amerikai típusú, pénzközpontú társadalom exportálásával került Európába, amelynek központi problémája, hogy az értékeket, ugyanúgy mint az anyagi javakat, egy univerzális csereeszközre, a pénzre konvertálták. Első pillantásra az egész rettentő praktikus dolognak tűnik, mert borzasztóan egyszerű mindent egy dologhoz viszonyítani (hiszen a középkorban így keletkezett a pénz) és akkor minden kiszámíthatóvá válik…, de ez nem így van!

Részben világosan kell látnunk, hogy a középkori nemesfémből készült pénz valódi értéket képviselt, így a csereértéke valóságos volt. A papírpénz, majd napjainkban az úgynevezett pénzkímélő eszközök egyre inkább virtualizálják a fizetőeszközt, amely a valódi értékétől teljesen eltávolodik, így a konvertált értékek is virtuálisakká válnak.

Tehát napjaink abszolút technikai szempontok szerint felépített társadalmai egy virtuális értékrendet alakítottak ki, sőt jobban belegondolva kiderül, hogy -és én ezt hívom egyértékű társadalomnak-, ezekben az egyértékű társadalmakban nincs is értékrendszer. Tehát napjaink értékválságának már nem az a problémája, hogy kicserélődött az értékrendszer struktúrája, hanem az, hogy megszűnt létezni.

Nem, mert egyetlen elemből nem lehet rendszert alkotni, hiszen az egy elfajult nullrendszer, amikor az egész struktúra egyetlen elemmé zsugorodik össze. Ez pedig a végső szingularitás, a mindent beszippantó fekete lyuk...

Azaz a pénzre, mint univerzális csereeszközre való érték konvertálás totálisan szünteti meg az ember differenciaspecifikumát jelentő humán értékeket. Az amerikai agyelszívás ennek a jelenségnek sikeres gyakorlati kivitelezése, amelynek eredményeként a 20. században sikerült az USA-ba szivattyúzni az európai értelmiség jelentős részét. Ez a „van annyi pénz”, egyértékű társadalmi modell képezi ma a világ fejlettnek nevezett társadalmainak egyre globalizálódó mintáját. Így sajnos Európa is egyre inkább beleolvad az egyértékű, abszolút antihumánus társadalmi modellbe.

Hát, hogy jön ahhoz egy társadalom, hogy Leonardo, Van Gogh, Dali, stb. festményeit, vagy bármely műalkotást beárazzon? Milyen módszert ajánlanak azok a műkereskedők, akik ezeket az egyedülálló remekműveket ugyanarra az univerzális csereeszközre (a pénzre) konvertálják, amivel az üzemanyagot, a kolbászt, vagy éppen a szemétdíjat fizetjük ki? Sőt, míg az egyik aukción még egy festmény x milliót ér, a következőn már 2x-et! Mi történt a kettő között? Vajon az egészen halott Van Gogh festett hozzá még valamit, vagy mitől változhat egy kész műalkotás pénzbeli (csere)értéke? Egészen világos, hogy itt nem valódi, hanem teljesen virtuális értékről, alantas üzleti megfontolásokról van csupán szó. Egy igazi értékrenddel rendelkező, nem pénz, hanem emberközpontú társadalomban a művészeti alkotások (legyen az képzőművészet, zene, stb.) a kulturális örökség alapjait lépezik, így ezeket közkincsekké kéne tenni múzeumokban, képtárakban, egyéb közgyűjteményekben és ingyen elérhetővé tenni a társadalom minden tagja számára.

Már az értékválság megértésénél is segített a történelmi perspektíva, igaz az előző gondolatmenetnél mindössze 50 évet forgattuk vissza az idő kerekét. A kivezető út megpillantásához legalább 500 évet javaslok. Titoktan-trilógiámhoz, amelyben egyfajta kultúrtörténetet igyekeztem megírni a titkosítás szemüvegén keresztül, rengeteg forrásanyagot gyűjtöttem. Kiderült, hogy ebből a szempontból is az európai kultúrtörténet legszebb korszaka a renaissance (reneszánsz) volt. Meglepő párhuzamosságokat találtam a reneszánsz kialakulásának okai és forradalmi céljai, valamint a jelen információs társadalomnak titulált korunk között. A reneszánsz újra kinyitotta a középkori egyház által uralt, egészen beszűkített gondolkodást és a valós világ sokoldalú, kreatív szemléletére "nyitott ablakot". Fellazult az egyház által ellenőrzött, egyetlen szálon függő információ-monopólium, amely az ismeretek és ezáltal a gondolkodás teljes uralmát jelentette. A gondolkodó ember "eldobta a dogmák mankóját", mellyel éppen csak "járni" volt képes és újra szabadon szárnyalhatott a gondolat.

A 20. század, amely száz év alatt több ezer évnyi technikai (eszköz)fejlődést hajszolt át a "civilizált" társadalmakon, újra "mankóra" ítélte az emberi gondolkodást. Csak most az egyház helyett a technikai eszközök narkotikus függősége, a fogyasztói társadalom mesterséges rohanása kényszerítette rá az emberekre az elektronikus, digitális eszközök kiszolgáltató "mankóját".

Szó volt már az USA egyértékű társadalmi modelljéről, amelynek exportja napjainkban is folyik az egész globalizálódó világon. Norbert Wiener már a 20. század közepén megfogalmazta ennek előszelét egy írásában. A gondolata lényegében a következő volt: „Az amerikai világban az információ sorsa az, hogy áru lesz. Nem az én dolgom elbírálni, hogy ez a kereskedői szemlélet erkölcsös-e vagy sem, az én dolgom az, hogy megmutassam, ha ez a szemlélet érvényesül, az az információ és a vele kapcsolatos fogalmak félreértéséhez és főleg félrekezeléséhez vezet.”

Norbert Wiener az információelmélet és a modern kibernetika megalkotója. Idézett gondolata így nem csupán az információra, hanem az információn alapuló, egyre több titkot felhalmozó információs társadalomra is igaz. A Wiener által jelzett „félreértések” és „félrekezelések” társadalmi méretekben végzetesek lehetnek. Vagyis egyértelműen arra a következtetésre kell jutnunk, hogy A JÖVŐ BIZTONSÁGOS TÁRSADALMA NEM LEHET ÜZLETI VÁLLALKOZÁS!

Eme végzetes „félreértések” elkerülésének igazi esélye, az információs társadalom nagy lehetősége egy modern információs reneszánsz kor, az INFOSANCE megteremtése, amely az emberi értékek, az alapvető természeti és társadalmi törvények sokoldalú megközelítése, a modern technika eszközeinek támogatásával. Az INFOSANCE tehát a gondolkodó ember klasszikus képességeinek optimális egyesítése a mindent átszövő, globalizálódó e-technikával és az egyre teljesebb, biztonságosabb információ birtoklásával. Az INFOSANCE elnevezés egy olyan e-társadalom képét rajzolja fel, amelynek középpontjában egy új, modern renaissance e-mber áll. Az INFOSANCE e-mber lehetősége tehát "új ablaknyitás", amely a felhalmozott óriási technika, a globális kommunikációs és informatikai rendszerek lehetőségeit egyesíti a reneszánsz mintájú szabad, szárnyaló, kreatív, emberi gondolkodással. Az INFOSANCE társadalma kreatív társadalom, amely akárcsak az emberi kreativitás, a társadalmi túlélés alapfeltétele.

Nos, ezek a gondolatok, ez a különös, mégis mély analógia adta az alapot ahhoz, hogy a jelen és valószínűleg az egész 21. századi korszakot INFOSANCE-nak, azaz INFOrmációs renaisSANCE kornak nevezzem el. Talán az előzőkben mondottakból már az sem kérdés, hogy vajon miért lehet ez kiút az egyértékű társadalom értékválságából? Hogy számomra e kérdés megválaszolása igen fontos, azt demonstrálja, hogy a Titoktan-trilógiám 2002-ben megjelent első kötetének záró fejezetét ennek szenteltem.

Kis kerülőúton, de eljutottunk a Titoktan-trilógiádhoz! Könyveidet olvasva egy reneszánsz gondolkodású, afféle polihisztor bontakozott ki előttem. Neked a tudásodból bárhol a világon milliomosnak kellett volna lenned. Ahogy itt a pestlőrinci kertes házadban körülnézek, nem ez a benyomásom...

Kezdjük a végéről, mert az egzisztenciális kérdésedre igen rövid a válasz: nem, nem lettem milliomos, ez a ház az eddigi munkásságom összes vagyoni eredménye. Ennek elemzése egy legalább ekkora terjedelmű beszélgetést igényelne, így hát hagyjuk máskorra. Persze én ennél jóval nagyobb eredménynek tartom, hogy az elmúlt 30 évben három, ma már felnőtt gyereket neveltem fel.

Másrészről hízelgő és megtisztelő a könyveim alapján rólam alkotott képed. Elárulom, hogy nagyszerű tanítómestereim voltak. Ugyanis a kötetek írása során kiderült számomra, hogy a titkosítás tudományával (mondhatnám művészetnek is) foglalkozók legnagyobbjai, mind-mind koruk polihisztorai voltak. Talán nem véletlen, hiszen a titkok elrejtésére és megfejtésére a legváltozatosabb tudományos és sokszor művészi eszközöket használták fel. A titok eleinte a hadászatban, majd egyre inkább a hétköznapi életben is kulcsszerepet töltött be. Napjainkban például az egész kommunikációt átszövi a titkosítás.

A titkosítás eredendő természeténél fogva olyan elméleti és módszertani apparátussal dolgozik, amely bizonyos mértékig az adott kor előtt jár. Az ezt művelő polihisztorok gondolkodásmódjának zsenialitását próbálom megmutatni a Titoktan-trilógiában. Ez azért igazán érdekes, mert a titkosítás az adott kor tudományos eszközeinek és gondolkozásmódjának tükörképe is. Az első három kötetben eljutottam a 19. század végéig. Ez egyben azt a kuriózumot is előrevetíti, hogy a Titoktan-trilógia több mint három kötet lesz, mivel a 20. század önmagában egy külön kötetet igényel, valamint az összegyűlt anyagok alapján szükségesnek tartom a titkosítás és a szépirodalom gyönyörű és nagyon érdekes kapcsolatát közreadni egy önálló kötetben. A mai magyar könyvkiadási viszonyokat jellemzi, hogy ez utóbbi kötet kéziratának elkészítésére 2005-ben az NKA alkotói ösztöndíját elnyertem, a kézirat el is készült, de kiadót azóta sem sikerült találni. A kötet címe: Titkosítás a szépirodalomban. A magyar könyvpiacon még hasonló sem jelent meg, pedig a szépirodalomban a Káma Szútrától Verne több regényén át, a Micimackóig számtalan helyen és formában bukkan fel a titkosítás, hol játékos, hol magas szintű ismeretterjesztő formában.

Igen. A Micimackóban több helyen is előfordulnak a klasszikus titkosírás elemei, a magánhangzó nélküli írás, vagy a hiányos szöveg, például Füles házánál. Ez persze nem véletlen, mivel Milnének köze volt az angol titkosszolgálathoz. Mindezek és például a detektívregények születése, vagy az Orwell által pontosan meghatározható időpontban megszült Big Brother (Nagy Testvér) fogalom, amelynek létező megvalósítása a ma is működő ECHELON kémműhold rendszer, megtalálhatók az egyelőre csak a fiókomban pihenő kéziratban. A tartalomjegyzéket és némi előzetest, ízelítőként feltettem a www.titoktan.hu honlapomra.

A Titoktan-kötetek során, közeledve napjaink információ alapú társadalmához, egyre világosabbá válik, hogy a biztonság fogalma alaposan átalakul. Ma már nem csupán a kiváltságos elit levelezésének biztonságáról, hanem az egyszerű állampolgárok hatalmas mennyiségű információinak, adatainak biztonságáról, a tömeges mennyiségű elektronikus ügyintézés és kommunikáció biztonságáról kell gondoskodni.

Az információipar a 20. század második felének új és egyre hatalmasabb ágazata, amely rohamos mértekben folytatja az információ (adat, hír) tömegtermelését. Ennek az új ágazatnak az alapanyaga, félkész és végterméke is az információ. S ahogy a fogyasztói társadalmak működési törvényei ezt diktálják, ez az ágazat is visszafordíthatatlan versenyfutást kezdett önmagával. Ezt a jelenséget neveztem el „virtuális agárverseny effektus”-nak, ami érthetőbben azt jelenti, hogy üldözünk egy nemlétező nyulat egy virtuális, azaz nemlétező agárversenyen. Még érthetőbben fogalmazva, olyan mesterségesen felfokozott „fejlődési spirálba” keveredtünk, amely csakis az egyértékű társadalom működtetésében érdekelt üzleti körök érdekeit szolgálja. Wiener előzőkben idézett félelme tehát megvalósult az egyértékű „virtuális agárverseny” társadalmakban: az információ üzleti vállalkozás lett. Ezzel sajnálatosan megvalósult az információk félrekezelésének, vagyis az információbiztonság megrendülésének a problémája.

Ezek szerint az információink biztonsága a demokrácia kulcskérdése? Szerinted a hatalom egyenlő a törvényfelettiséggel?

Nekem az a szlogenem, hogy a 21. század e-társadalmának kulcskérdése az információ biztonsága. Minden kornak megvolt a maga csodafegyvere, a 21. század csodafegyvere az információ. Én úgy szoktam fogalmazni, hogy a digitalizáció cérnaszálán függ az egész társadalom, mint valami marionett bábu, amely cérnaszálaknak végét természetesen a gazdasági és politikai hatalom tartja kezében. Ezek a cérnaszálak azonban nem kölcsönösen, vagyis mindkét irányban, hanem csak fentről lefelé mozgathatók. Például a saját adataidat tartalmazó adatbázisokhoz is csak részben vagy jogosult hozzájutni. Így az adatbázisok tulajdonosai képesek összeállítani akár a digitális személyiségedet is a tudtod és főleg beleegyezésed nélkül. Így használhatnak fel reklám és manipulált közvélemény kutatások alanyaként, így lehetünk mindannyian a „lila tehén effektus” gyanútlan alanyai, miközben a médiából egy virtuális világ épül körénk.

Ha jól értem, az információ alapú társadalmunk biztonságának az alapja, hogy az információk tömegét mennyire vagyunk képesek megvédeni, elrejteni az illetéktelen felhasználók elől? Gondolom sokak nevében teszem fel a következő kérdést: van-e holtbiztos rejtjel, illetve a másik oldalon van-e feltörhetetlen kód?

Nagy örömmel veszem ezt a laikusokat is több szempontból érintő kérdést. Az információk elrejtéséről, rejtjelezéséről, illetve a rejtjelzések megfejthetőségéről alkotott nézetek a történelem folyamán alapvetően befolyásolták az emberek biztonságérzetét. Ha van még annyi időnk, szívesen mutatnám meg, hogy ez sokszor történelemalakító erővel bírt.

Vágjunk bele!

A rejtjelzés megfejthetőségéről évszázadok óta terjednek téveszmék, az egyik legfigyelemreméltóbb Voltaire-nek, a francia felvilágosodás kiemelkedő gondolkodójának ide vonatkozó véleménye, amely szerint: „Akik azt lódítják, hogy egy rejtjelzett levelet minden előzetes segítség nélkül el tudnak olvasni úgy, hogy annak tárgyát sem ismerik, azok nagyobb sarlatánok, mint azok, akik azt lódítják, hogy megértenek egy nyelvet, amelyet korábban nem tanultak.”

Voltaire-nek tehát nem volt tudomása arról, hogy Viéte francia, vagy Cardano itáliai matematikusok, már Voltaire koránál száz évvel előbb rejtjelfejtéssel foglalkoztak. A téves Voltaire-i elképzelés évszázadokon keresztül éreztette hatását.

Egy nagy ugrással a 20. században vagyunk, amikor Henry L. Stimson, aki az USA hadügyminisztere, majd később külügyminisztere volt és egyben a rejtjelző szolgálatot is felügyelte. Amikor 1929-ben bezáratta az USA rejtjelfejtő szolgálatát, a Black Chamber-t, ezt mondta: „Úriemberek nem olvassák egymás levelezését”. Sajnos az USA 20. századi társadalmi fejlődése, ahogy arról az előzőkben szó volt, nem éppen ilyen „úriember-társadalom” irányába történt. Ezt mutatja, hogy ma az USA rejtjelfejtő szerve az NSA (National Security Agency) üzemelteti a legnagyobb számítógép kapacitást és alkalmazza egy szervezeten belül dolgozó legtöbb matematikust a világon.

A biztos rejtjelre vonatkozó kérdéseddel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a rejtjelzés biztonsága még matematikailag is nehezen értékelhető. Az azonban biztos, hogy az eddig ismeretes rejtjel rendszerek közül matematikailag bizonyíthatóan egyetlen rejtjel rendszer megfejthetetlen. Ez a rejtjel rendszer az úgynevezett végtelen átkulcsolás (angolul: one time pad).

Nagyon fontos felhívni a figyelmet arra, hogy itt matematikailag bizonyítható megfejthetetlenségről van szó. Ez nem azonos a napjainkban sokszor emlegetett „évmilliók kellenek a megfejtéshez” bizonyító erejével! Sőt a következőkben tanulságos lesz megfigyelni, hogy még a végtelen átkulcsolás is megfejthetővé válik, ha hibásan alkalmazzák.

Gilbert Vernam 1919-ben adta be találmányát az első úgynevezett vonali rejtjelző gépre, amelynek algoritmusa a végtelen átkulcsolás volt. Ez volt az első ilyen algoritmuson alapuló rejtjelző szerkezet.

Igen tanulságos a 2. világháborúban működött Venona project, amely bebizonyította, hogy az elméletileg megfejthetetlen végtelen átkulcsolás is megfejthető nem megfelelő felhasználás esetén. A szovjetek által a II. világháború elejétől a magas titkossági fokú üzenetek rejtjelzésére használt rejtjelzés a végtelen átkulcsolás volt.

A végtelen átkulcsolás a nyílt szöveget betűnként (vagy betűcsoportonként) kódolja át. A kódoláshoz kulcsként egy fizikai véletlen sorozatot használnak, amelyet a szövegtől teljesen függetlenül, előre generálnak, az egymás utáni kulcsbetűket is egymástól függetlenül választják meg, mégpedig úgy, hogy minden kiválasztásra kerülő kulcsbetű egyenlő valószínűséggel lehet bármelyik betű. A kulcssorozatot a feladó és a vevő egymás között abszolút biztos csatornán előre kicseréli. A rejtjelzés az egymás utáni nyílt- és kulcsbetű összeadásával történik. A végtelen átkulcsolás elsősorban azért megfejthetetlen elméletileg, mert alkalmazása során minden kulcsot csak egyszer használnak fel, majd megsemmisítik. Ez a felhasználók számára kellemetlen: rendkívül nagy mennyiségű véletlen jelet kell generálni, azokat egy abszolút megbízható csatornán kell eljuttatni a partnerhez, ott abszolút biztonságosan kell tárolni. Nos, ezek a tulajdonságok azok, ami miatt a végtelen átkulcsolás tömeges méretekben nem használható.

Az ENIGMA volt a II. világháborúban a német hadsereg által általánosan használt rejtjelző berendezés, amely már az 1920-as években szabadalmaztatást nyert.

Az ENIGMA kedvező fogadtatásáról tanúskodik az osztrák rejtjelfejtő szolgálat vezetőjének, Figl ezredesnek 1926-ban megjelent nyilatkozata, amelyben az ENIGMÁ-ról, mint abszolút biztos, megfejthetetlen berendezésről ír. Figl véleményét később 1942-ben Safford az amerikai tengerészet rejtjelfejtő szolgálatának vezetője is osztotta. Ez annál is pikánsabb, mert 1942-ben az angolok már folyamatosan fejtették az ENIGMÁ-t. Erről a rendkívül izgalmas korszakról szól az alábbi két könyv is:

Az ENIGMA megfejtését három lengyel matematikus nevéhez köthetjük. Ők a lengyel rejtjelszolgálat keretében a harmincas években kezdtek el az ENIGMA megfejtésével foglalkozni. Ezen a téren hamarosan lényeges eredményeket értek el, de a német megszállás elől Franciaországba menekültek, majd Franciaország megszállása előtt Angliába. Az angol rejtjelfejtő szolgálat a megfejtés segítésére megszervezte az addigi idők legnagyobb legjobban szervezett és legmélyebben rejtett projektjét ULTRA néven. Méretére jellemző, hogy a háború végén 10.000 ember dolgozott az ULTRÁ-ban. Az ULTRA project szellemi vezetője az előzőkben már megidézett Alan Turing volt. Az ULTRA projektet 1974-ig a legnagyobb titokban tartották. Egyes vélemények szerint az ULTRA sikeressége döntötte el a háború kimenetelét. Titkos számítógép-történet című kötetemben részletesen bemutatom: az angolok eme szigorú titoktartásának köszönhető, hogy ma nem Turing-, hanem Neumann-elvű számítógépek terjedtek el a világban!

Az ULTRA-val kapcsolatban szerzett tapasztalatokat érdemes megfogalmazunk, mert az ULTRÁ-ból levonható következtetések általánosan is hasznosíthatók. Egy rejtjel-rendszer megfejtésének nem feltétele az összes lehetséges kulcs kipróbálása. Speciális jellemzők, úgynevezett karakterisztikák felderítése, kiemelése és gépi feldolgozása már eredményre vezethet. A gépi segédeszköz az ULTRA esetében a lengyelek által kidolgozott, úgynevezett „bomba” elektromechanikus összehasonlító szerkezet volt, majd a Colossus, a világ első digitális számítógépe.

A Colossus megelőzte az USA-ban épített első elektronikus számítógépeket.

Az eredményesség legfontosabb záloga a titoktartás. Az ULTRA esetében a titkosság olyan nagy volt, hogy a szövetséges USA tengerészetének vezető rejtjelfejtője Safford 1942-ben, amikor az ENIGMA megfejtése már az angoloknál sikerre jutott, olyan jelentést írt, amelyben az ENIGMÁ-t megfejthetetlennek ítéli. Ez mutatja, hogy az ULTRA titkossága olyan mély volt, hogy még az USA szövetségesek sem ismerték az elért eredményeket.

Amikor egy rejtjel-rendszer biztonságát megítéljük és azt állítjuk, hogy annak a megfejtéséhez bizonyos körülmények között rendelkezésre álló gépi kapacitás mellett bizonyos időre van szükség, akkor azt is hozzá kell tenni, hogy az első megfejtés és a folyamatos szolgáltatás két különböző dolog. Az ULTRA esetében a kódfeltörés évekig tartott, míg a szolgáltatás olyan gyors volt, hogy a német hadvezetés az ENIGMA üzeneteket lényegében azonos idő alatt kapta meg, mint a brit kormány a megfejtett üzeneteket.

A rejtjelfejtés céljára megszerzett információt úgy kell felhasználni, hogy az sem a forrásra, sem a felhasználóra ne legyen hátrányos. Egy kegyetlennek tűnő esetet érdemes felidéznünk, hogy az angol hadigépezet mennyire fontosnak tartotta a titkosság mindenáron való megőrzését. Az ULTRA tudomására jutott, hogy a németek bombázni fogják Coventry-t.

Ezt jelentették Churchill miniszterelnöknek. Churchill úgy döntött, hogy a lakosság kitelepítése elárulná az ULTRÁ-t, mint hírforrást, ezért nem járult hozzá a kitelepítéshez. Churchill döntése számos áldozatot követelt, de még közvetve sem fedte fel az ULTRÁ-t és ez az embertelennek tűnő intézkedés döntően járult hozzá a szövetségesek győzelméhez…

Az interjú végén kérlek, válassz magadnak egy olyan mottót, egyfajta rövid ars poeticát, amely a lehető leghitelesebben sűríti össze a fentebb elmondottakat.

A 21. század úgy köszönt ránk, amint éppen a globalizálódó egyértékű „virtuális agárverseny” társadalmi modell uralja a jobb sorsra érdemes, információ alapú társadalmakat. A digitális technika beláthatatlan lehetőségeit kihasználva, óriási fekete dobozokba termeljük a milliárdnyi információt, aminek nem csupán a biztonságos tárolását és továbbítását, de a valódiságát sem tudjuk biztosítani, így egyre jobban eluralkodik a „lila tehén effektus”. Emberi mértékkel és érzékkel egyre ellenőrizhetetlenebb virtuális világba születnek az újabb generációk.

Egy pillanatnyi csend kéne! Meg kéne állni egy percre és elgondolkodni! Hátha nem késő még, hogy a 21. századot utódaink egykor INFOSANCE korként emlegessék...

A könyvillusztrációk T. Dénes Tamás hazánkban egyedülálló kriptográfiai könyvtárából származnak...

Vedres Balázst a Pénzes-féle Gitáriskola látogatói eddig csak zenéjén és szakmai hozzászólásain keresztül ismerhették meg, bár kiapadhatatlan kreativitására sokkal jellemzőbb fő kutatási területe, a szociológia. Az Amerikában végzett és már nemzetközi szinten is elismert szociológus-közgazdászt, aki jelenleg a Közép-Európai Egyetem (CEU) tanára, most kivételesen nem zenéről, hanem szociológiáról kérdezem.

Mit próbál a szociológia vizsgálni, modellezni a társadalmi folyamatokban, illetve szerinted mi a társadalom legfontosabb megvizsgálandó területe, azon régió, amelyik által a szociológia, mint külön tudományág létjogosultságot kap?

Röviden a szociológia azt vizsgálja, hogy az emberek közötti kapcsolódásokból hogyan alakulnak ki nagyobb társadalmi egységek (mint például egy civil mozgalom, vállalat, klub, család, vagy állam), illetve hogy ezek a nagyobb egységek hogyan befolyásolják az emberek közötti kapcsolatokat. A társadalom legfontosabb megvizsgálandó területének meghatározása nem egyszerű, ez már politikai feladat. Mit jelent az, hogy a legfontosabb? Az elméleti szempontból érdekes probléma nem ugyanaz, mint a politikai szempontból legégetőbb. A szociológia klasszikusai között számos olyan munka van, ami akkori szemmel jelentéktelen problémából indult ki.

(Például az "Utcasarki társadalom" című alapmű egy félig alvilági bandát követ nyomon. Vagy a hálózatok elemzésének egyik szociometriai alapműve egy vidéki kollégium feltérképezéséből indult ki.)

A szociológia létjogosultságát persze végső soron az adja, hogy a társadalom megszervezettségének problémáira választ adhat. De ezek a válaszok mint ötletek sokszor jelentéktelennek látszó kutatásokból indultak el. Például a társadalmi kapcsolatok szövetének ismerete a súlyos fertőző betegségek (és ezen keresztül a bioterrorizmus) megelőzésében alapvető fontosságú. Ezen a területen sokat idézett eredmény az, hogy mindenki legfeljebb hat lépés távolságra van bárki mástól a Földön. (Magyarán: sokkal közelebb vagyunk a világ bármely részén kitörő fertőző betegséghez, mint azt remélnénk.) Ez az eredmény -amit sok kortárs kutatás is megerősített-, egy jelentéktelennek látszó kísérletből indult, ahol leveleket kellett ismerősökön keresztül egy ismeretlen célszemélyhez juttatni.

Szerinted milyen mértékben modellezhetők a társadalmi folyamatok, azaz mennyire számíthatók ki? A modellezéskor alkalmazhatunk-e egzakt matematikai képleteket, főképpen a „másik, sejtelmes oldal”, a pszichológia rovására?

A modellezés mindenképpen hasznos része a szociológiai kutatásnak. Azt azonban nem mondanám, hogy a modellekkel "kiszámíthatjuk" a társadalmi folyamatokat. Én sokféle statisztikai, matematikai, számítástechnikai módszert használok kutatásaimban, de ezzel inkább egy ötlet fennállása esetén várt társadalmi struktúrát próbálok modellezni. Az a helyzet, hogy mivel a szociológia azt nézi, az egyes emberi kapcsolatokból miként állnak össze nagyobb rendszerek, ezeket a nagyobb rendszereket nem mindig egyszerű átlátni. Például lehet egy egyszerű ötletem arról, hogy miért mennek az utcára tüntetni az emberek: például azért, mert az ismerőseik többsége elégedetlen a dolgok menetével és talán több olyan ismerősük is van, akik ugyanígy tesznek. Az egyes ember szintjén ez egy egyszerű ötlet (amely a társas befolyásolás szélesebb kategóriájába tartozik), mégis csak ennek alapján igen nehéz lenne megmondani, hogy egy adott helyzetben lesz-e tüntetés az utcán, és ha igen, háromszáz, vagy háromszázezer emberrel. A modellezést arra lehet használni, hogy szimulációkat végezzünk, milyen tüntetés várható attól függően, hogy egy adott embernek elég az, hogy csak egy ismerőse megy tüntetni vagy kettő, három, stb. Az eredményekben egyébként az az érdekes, hogy jól illeszkednek a tapasztalatokhoz. Az elégedetlenség dinamikája lavinaszerű társadalmi jelenségeket eredményez (azaz sokáig nincsen semmilyen tüntetés, aztán jön egy százezres). Semmiképpen sem mondanám, hogy a pszichológia rovására készülnek a modellek, a pszichológia fontos társtudomány.

Kizárhatjuk-e a pszichológiát, pontosabban annak tömegpszichológia részét a szociológiából?

Semmiképp sem zárható ki a pszichológia, bár a szociológusok kevésbé követik a lélektan területének fejleményeit, mint amennyire az szükséges lenne. A pszichológia is változik, például az agyi területek funkcionális mágneses-rezonanciás feltérképezése egy olyan kutatási terület lehet, amiből a szociológia is átvehet eredményeket. A pszichológia szomszédos területe a szociálpszichológia, amivel sok az átjárás a szociológia felé.

Ha egyáltalán van fejlődési irány, merre mozog napjaink magyar társadalma?

Nagy kérdés, hogy van-e fejlődési irány. A szociológiában ma már nem szokás egész társadalmak fejlődési irányairól beszélni. A XIX. század társadalomtudománya nagyrészt ilyen fejlődési elméletekből állt, ám ezeknek az elméleteknek pontosan az a problémája, hogy ha abban hiszünk, a társadalom nagy egységei végső soron egyes emberek közötti kapcsolatokból épülnek fel, akkor a nagy egységek szintjén nehéz koherens fejlődési irányokról beszélni. Persze vannak eszme-áramlatok, divatos gondolatok, erős ideológiák, amik egy irányba mozgathatnak társadalmakat ideig-óráig. A mai magyar társadalom is sokfelé mozog egyszerre. Ez egyszerre egy elöregedő társadalom és egy olyan, ahol a magasan képzett fiatalok aránya ugrásszerűen nő. Egyszerre egy politikailag egyre megosztottabbá váló társadalom és egy globálisan nyitottabbá váló társadalom. Rengeteg olyan folyamat is zajlik, amiről a hétköznapi tájékoztatásban nem esik szó. Hallunk az EU-pályázatok visszásságairól, arról azonban nem, hogy a hazai civil szervezetek társadalma gyökeresen átalakult - félszázezer pályázat indult meg, ami főként kisebb településeken és vidéken alapvetően alakíthatja át az állam, gazdaság és civil társadalom viszonyait. Ebben például Magyarország jobban áll, mint Lengyelország és Csehország - az EU-pályázatok nálunk sokkal sűrűbb együttműködéseket indítottak el, mint a szomszédos országokban.

Jól látom-e, hogy a rendszerváltozás utáni Magyarország szociológiai (társadalmi) szempontból a feje tetejére van állva? Az üldözött üldözévé vált, a farkas báránnyá és fordítva. Igaz-e megállapításom, miszerint itt már mindenkiről minden kiderült, sőt annak az ellenkezője is. Szociológusként miképpen látod ennek az elképesztő mértékű változásnak fő vonalait?

A korábbi kutatási területem a rendszerváltás és elit-váltás kapcsolata volt. Ebből az látszik, hogy nem vált az üldözött üldözővé, és viszont. Az "üldözők" (a volt pártállami elit) elég nagyrészben kiszorult a politikai vezetésből, viszont megtartotta gazdasági vezető szerepét. Az utolsó MSZMP vezetői garnitúra (Politikai Bizottság, Központi Bizottság) és az utódpárt MSZP parlamenti frakciói és minisztériumi elitje (90-től mostanáig) között nem nagy az átfedés (kb. 20%-nyi - nem sokkal nagyobb, mint az első MDF garnitúrában). A régi káderek a gazdaságban helyezkedtek el, a mostani MSZP a régi másodvonalból és a KISZ-ből áll össze. Az viszont igaz, hogy az MSZP előnyben van a gazdasági hálózatokban - a régi garnitúra kapcsolatrendszere nem mérhető semelyik másik párt gazdasági hátországához sem. Hogy mindenkiről minden kiderült-e, azt nem tudnám megmondani.

A társadalmi makrofolyamatok tudományos vizsgálatakor ki tudod-e, egyáltalán ki kell-e zárnod személyes, például politikai, kisebbségi, stb. benyomásaidat?

A személyes beállítottságot soha sem lehet kizárni, azt csak tudatosítani lehet. Ez egy alapvető módszertani probléma - még a száraz matematikai képletekben is működnek az előfeltevések. Sokkal jobb, ha ezeket kimondjuk.

Véleményed szerint mikor lesz az egyén mikrofolyamataiból társadalmi makrofolyamat?

Társadalmi makrofolyamatok mindig mikrofolyamatokból indulnak ki. Másból nem is lehet. Az persze nem konstans, hogy milyen hatása van egyes mikrofolyamatoknak. Legtöbbször a sok mikrofolyamat kioltja egymást. De lavinaszerű változások is elindulhatnak, mint egy bankpániknál.

Ha kiállhatnál az agórára, mire figyelmeztetnéd leginkább a magyar társadalmat?

Az együttműködésre. Jó példa erre a múltkori BKV sztrájk. Mindenki az autójával indult el és az eredmény az lett, hogy minden autó egy összefüggő óriási dugóban állt, senki sem jutott időben a munkahelyére. Ha lenne a magyar társadalomban kohézió, akkor a sztrájk előtti este mindenki becsöngetett volna a szomszédaihoz, hogy megbeszélje, ki merrefelé indulna reggel. Négy magányos autós helyett, együtt mehettek volna négyesével és semmilyen dugó nem lett volna. Igen ám, de ehhez számítani kell a társadalom kohéziójára: ha csak a mi társasházunkban szervezzük meg a közös autózást, ugyanúgy a magányos autósok dugójában fogunk vesztegelni, csak négyen egy autóban. Akkor már jobb, ha mindenki egyedül indul el...

Ha mindenki tenne egy gesztust az együttműködésre, esetleg máskor sem lennének dugók. De ez nekünk valahogy nem megy, az emberek nagy többsége inkább egy BMV-t szeretne és ledudálni mindenkit maga elől...

Napjaink magyar társadalmának jelenlegi állapota mennyire függ a környező gazdasági, kulturális közegektől, változásoktól?

Régi kérdés, hogy mennyire határozzák meg a gondolkodást az anyagi lehetőségek. Marx azt mondaná, hogy a gazdasági lehetőségek meghatározzák egy adott társadalmi csoport tudatát. Egy másik klasszikus, Emile Durkheim azt mondaná: a gazdasági lehetőségek gyors változása (romlása, de javulása is) rombolja a társadalmi tudat épségét. Voltak kutatások, amelyek azt mutatták ki, hogy a slágerlisták első helyén álló dalok hangulata előrejelzi a tőzsdeindexet. A mai magyar társadalom nagy átlagban vett hangulata is sokban összefügg a gazdaság állapotával. Ez megint csak az egyes emberi kapcsolatokon keresztül hat: akinek van vállalkozó, vagy akár csak bérből élő családtagja, ismerőse, az nem éppen vidám. Akinek van családtagja, aki mostanában kórházi, orvosi kezelésre szorult, ugyancsak szerezhetett ijesztő tapasztalatokat. Ha ezeket az érintettségeket összeadjuk, hamar kiderül, mindenkinek van oka a rosszkedvre...

Feleségem éppen most írja doktori disszertációját a schengeni határrendszerről. Édesapám egy nemzetközi szervezet elnöke és jóval többet ül repülőn, mint én autóban. Van egy öcsém is, ő jelenleg Drezdában egy kabaré zenei vezetője. Egyúttal igazi zenei kísérletező: mostanában a kürt és a digitális hangtechnika nyújtotta lehetőségek ötvözésével próbálkozik.

Az interjú végén kérlek, válassz magadnak egy olyan mottót, egyfajta rövid ars poeticát, amely a lehető leghitelesebben sűríti össze a fentebb elmondottakat.

A kedvenc mottómat Bruno Latour francia szociológustól kölcsönöztem: "What resists is real." (Ami ellenáll, az valódi). Ez azt jelenti, hogy csak azokat a gondolatokat (politikai üzeneteket, statisztikákat, sztereotípiákat, közhelyeket) lehet valóságként elfogadni, amelyek ellenállnak a tények próbájának. Ha egy gondolatnak "nincs ellenállása", azaz a kritikáját nem lehet tényekkel elhárítani, akkor nem érdemes foglalkozni vele.

A mai szociológiának vannak olyan "lila ködös" területei, ahol nem a tényekből, hanem sejtelmes, valójában tudományos szempontból megalapozatlan feltevésekből indulnak ki. Az idézet voltaképpen erre a téves kiindulópontra hívja fel a figyelmet...