Gitár és pszichológia
Legutóbbi módosítás: 2011.12.01.
Miért változik meg az egyén csoportba kerülve?
A pszichológiával Gitáriskolámon belül eddig célirányosan két helyen foglalkoztam; az egyik az improvizációról szóló fejezetben olvasható az alábbi részeknél:
-
Egyéb improvizációs játszmák, játékok
-
Az intuíció
...valamint a Gyakran Ismételt Kérdések című fejezet bizonyos részei is tartalmaznak pszichológiai megfigyeléseket és eljárásokat:
-
Járhatnék-e hetente kétszer?
-
Gitárvásárlás - Szakmai jótanácsok
-
A gitáros és a gitároktató közti szakmai különbségek
-
stb.
Sokan állítják teljes erővel és hittel, hogy a pszichológiai tapasztalatok az emberi kapcsolatok során nem számítanak, a másik oldalon pedig, hogy valójában minden pszichológia. Az utóbbi álláspontot nevezik egyébként pszichologizmusnak. Én az utóbbi irányzat elkötelezett híve vagyok. Honlapomat olvasva az egyik, pszichológus ismerősöm óva intett a túlzott tudományoskodástól, vele a szinte kötelező terminus technicus használatától, úgyhogy ezzel kapcsolatban jelzem: eme kérdéskörben abszolút műkedvelőnek számítok és hangsúlyozottan nem pályázom önmagam fonta pszichológusi babérokra.
A "pszichológia" kifejezés tehát -belátva bár, hogy igen szerteágazó és egyre kidolgozottabb tudományról van szó-, ezen a honlapon nem fog többet jelenteni, mint az emberekről alkotott saját benyomásaim gyűjteményét, azaz oktatáscentrikus emberismeretet és ennél többre nem is törekszem. Ha ezek a benyomások elgondolkodtatják a Tisztelt Olvasót, sőt esetleg véleményét, mi több: magatartását jó irányban meg is változtatják, akkor ez a műkedvelő írás megtette kötelességét, egyébként pedig jót szórakoztunk az emberi nemen, azaz önmagunkon...
Visszatérve a pszichologizmushoz: talán túl sok könyvet olvastam erről, amit persze még lehetne józan ésszel ellensúlyozni, vagy egyszerűen csak felnőttesen kinőni, de van itt egy nagyobb probléma: akárhányszor a pénzemre, a szavazatomra, az aláírásomra, stb. pályáznak, a manipulálgató bácsik-nénik először mindig a pszichológiához nyúlnak.
Vessünk csak egy gyors pillantást azon területekre, ahol szavatoltan alkalmaznak pszichológiai műveleteket! (Ez az jelenti, bizonyos emberek, vagy általuk képviselt érdekcsoportok úgy lépnek fel, hogy akaratukat érvényesíthessék velünk szemben.)
-
Politika, főleg választási kampány idején, de a kormányzati kommunikáció is javarészben erre épül. Szilárd meggyőződésem, hogy nagyobb gazdasági döntések bejelentése előtt alapos konzultáció folyik pszichológusokkal is.
-
Üzlet, annak bármely területén. Aki ezt nem veszi figyelembe, az nem lesz sikeres üzletember.
-
Oktatás, annak bármely területén. A pszichológia oktatáshoz kapcsolódó ágát talán nevezhetjük pedagógiának is.
-
Egyéb emberi kapcsolatok éppúgy egyéni, mind társadalmi szinten,
-
stb.
A pszichológia tehát sokszorosan át meg átszövi a bonyolult, de általában felszínes emberi kapcsolatokat. Felszínesek ezek a kapcsolatok, mert az egyén létfenntartási szükségleteihez, más szóval az önzéséhez kötődnek, így átlagában soha nem lesznek elmélyülő, a másik embert megismerő szándékúak. Ám ugyanakkor bonyolultak is, mert az önzés játszma-, és szerepjátszásra kényszerít minket és ez hátráltatja az "önfeledt" emberi kapcsolatok kiépülését, sőt mi több: a másik ember teljes megismerését. Nem nehéz ebből levonnunk azt a következtetést, amit egyébként már William Skakespeare is megtett, hogy az emberi kapcsolatok -az egyén intimszféráján, például a családon kívül, -, nem az őszinteségen alapulnak, hanem szerepeken, ehhez kapcsolódó emberi játszmákon és egyéb, például manipulációs technikákon.
"All the world's a stage, and all the men and women merely players;"
Színház az egész világ és benne szerepet játszik minden férfi és nő.
http://www.brainyquote.com/quotes/authors/w/william_shakespeare.html
Természetesen nem én vagyok ennek a "lélektani spanyolviasznak" az ünnepelt felfedezője, elvégre élt egyszer egy Eric Berne nevű zseniális terapeuta (1910-1970), aki sok mással egyetemben már felvázolta ezt a komplex jelenségcsoportot.
(Berne munkásságát azért említem meg és képét azért illesztettem be, mert ellentétben több, igen zavarosra sikerült és a gyakorlatban soha ki nem próbált pszichológiai elmélettel, neki sikerült egy valóban működő, teljes rendszert felállítania és terápiás szinten működtetnie tranzakció-analízis néven. Sajnos személyesen nem ismertem őt, de könyvei révén rendkívül sokat köszönhetek neki. Köszönöm Mr. Berne...)
Miért is mondom el mindezt?
Nyilvánvaló, hogy a szerepektől, játszmáktól, megfelelési és versenykényszertől túlzsúfolt, ettől természetszerűleg agyonnyomott, így boldogtalanná vált világ képes behömpölyögni a gitárstúdió ajtaján és amelyik gitároktató ezt nem veszi észre, az könnyen belefulladhat a lelki szennyes ezen árjába. Ám ennek az ellenkezője is igaz: aki ezt a folyamatot képes kontrollálni, az hosszú távon két dolgot nyer:
-
(békésen) vissza tudja verni a külvilág káros behatásait,
-
képes olyan szellemi közeget teremteni, amely a tanítványi fejlődés szempontjából az egyik legáldásosabb oktatási helyzet.
Milyen közös vonások lehetnek a gitározás, a gitároktatás és a pszichológia között?
Vegyük először a gitározást.
Mivel a gitárosok többsége előbb-utóbb színpad után áhítozik, számolniuk kell (remélhetőleg) egyre növekvő és kizárólag őt figyelő közönségi létszámmal. Nevezzük a továbbiakban ezt a lélektani helyzetet közönségi pszichológiának.
A közönségi pszichológia első és legfontosabb problémája a lámpaláz természetének feltárása, majd leküzdése. Ezen analízis hiányában ugyanis feleslegesen gyakorolunk évekig, ha ugyan nem vagyunk annyira exhibicionisták, hogy ez a penetráns mutogatási kényszer egyszerűen átlök minket minden akadályon. Természetesen nem akarom eltúlozni a lámpaláz problémáját, de bizony találkoztam már nem egy gitárossal, akire abszolút bénítólag hatott, így talán az analízis nem haszontalan.
Második lépcsőben kísérletet tehetünk a közönség és a gitáros közti nem oly mély, de a koncert pillanatában általában meghatározó lélektani kapcsolat kielemzésére, harmadik lépcsőben pedig, a kapcsolat teljes feltérképezése esetén lehetőségünk adódhat a közönség véleményének befolyásolására is. Az ehhez kapcsolódó címszavak:
-
a hatásvadászat kellékei,
-
a silány gitárjáték jóként való "eladása",
-
az extravagancia, azaz mit is akar látni a közönség?
...avagy hogyan manipulálnak minket?
Látható tehát, hogy jócskán vannak itt is tisztázandó közös fogalmak...
Ami a gitároktatást illeti:
a komplex tanítási folyamatok (ilyen például egy teljes módszertan megírása és "műveltetése") általában alapos pszichológiai-pedagógiai ismereteket igényelnek. Amely oktató ezt nem veszi figyelembe, az előbb-utóbb mindenképpen kudarcokkal fog szembesülni, ilyenek például a tanítványi érdektelenség vagy frusztráció érzékelése, amelyek aztán számtalan formában csapódhatnak ki az oktatás során. (Többek között ezért nem szabad "csak úgy" beleugorni egyetlen tanítási folyamatba sem, hiszen az csak részben szól a nyers megtanítandó ismeretanyagról.)
Az oktató és tanítvány között lévő, egyébként is igen kényes pszichológiai viszony a magánoktatás során még elmélyültebbé válik. Nevezzük el ezt a bensőséges lélektani helyzetet ihol tanítványi pszichológiának.
Noha a tanítványi pszichológia ezen fejezetnek talán a legfontosabb része, én azonban ilyen irányú tapasztalataimat csak részben fogom publikálni. Ennek közvetlen oka az, hogy mivel módszertanom jelentős része épül a tanítványok és a Tisztelt Olvasó felé irányuló motivációs technikákra, ezért ezeket nem fedhetem fel a célszemélyek előtt, mert attól maga a motiváció lendülete veszne el, aminthogy a bűvész sem fedheti fel bűvésztrükkjeit közönsége előtt.
Mi is a motiváció?
A motiváció az egyén hangsúlyozottan jóindulatú befolyásolását jelenti, általában egy kitűzött, magasabb cél érdekében. Tipikusan ilyen cél lehet a gitártanulás, amely az esetek többségében nem problémamentes tanulási folyamat. A probléma felmerülésekor az oktató a tanítvány kitűzött célja érdekében alkalmazhat olyan motivációs technikákat, amelyekkel a probléma a tanítvány számára pszichológiailag leküzdhetővé válik. Fontos még egyszer hangsúlyozni, hogy a célt a tanítvány jelöli ki önmaga számára és elérésében az oktató csak segédkezik.
Úgy vélem, a Tisztelt Olvasó már alig várja, hogy mondjak erre egy konkrét példát!
A legalapvetőbb motivációs technikám, hogy alapértelmezésben nem szoktam rosszra minősíteni a tanítvány skálázását vagy gitárjátékát. (Kijavítani szoktam, de rossznak értékelni nagyon ritkán.) "Hogyan? És ha valóban az?" - hördül fel a kérlelhetetlenül kritikus elme, azaz jómagam másik része ☺. Valóban léteznek ilyen esetek, ám legtöbbször a minősítést a tanítvány önmaga is megteszi. Ugyanis értékelése mögött nemcsak aktuális zenei produkciója áll, hanem esetlegesen a következők:
-
készült-e becsülettel, mert ha nem, akkor emiatt már eleve lelkiismeret-furdalást vagy egyéb frusztrációt érez,
-
nyugodt lelkiállapotban játszik-e, mert ha feldúltan érkezik az órára, akkor már nem nagyon fogja jóra értékelni önmagát,
-
van-e egészséges önbizalma, mert ha nincs és ráadásul én még le is értékelem, akkor abban csak megerősítést fog találni saját tehetségtelensége felé.
Természetesen megtörtént az is, hogy mindez önmaga paródiájába fordult. Egyszer egy ilyen, botrányosan rosszra sikerült improvizáció után már kissé fáradtan és rezignáltan jegyeztem meg: "Nagyon jó." A kimondás pillanatában már tudtam, hogy hibáztam, amibe a tanítvány azonnal bele is kapaszkodott és közölte, hogy ő ezt most nem hiszi el. Azt válaszoltam, hogy igaza van: nem nagyon jó. Ekkor összenéztük és mindketten elnevettük magunkat, amely jókedv aztán az óra végéig kitartott. Végül is, elég kellemesen kijöttünk ebből a kellemetlen szituációból.
Már ebben az egy esetben is felfedezhetjük, hogy milyen kényes és körülményes dolog az emberekkel való foglalkozás, még akkor is, ha az békés szellemi közegben zajlik, azaz voltaképpen milyen nagy az oktató pszichológiai-pedagógiai felelőssége.
Vegyük észre azonban azt is, hogy néha milyen leheletnyi a különbség a motiváció és manipuláció között, amely utóbbi már a rosszindulatú pszichológiai befolyásolást hordozza magában...
A pszichológia engem a pókhálóra emlékeztet. Bár mindenütt ott van, mégis szinte észrevehetetlen, gyengének tűnik bár, de napjainkra már bizonyított tény, hogy erősebb az acélnál is.
Az alább publikált írások nem alkotnak összefüggő módszertani sorozatot, csupán egymástól elkülönült, a pszichológia témája köré csoportosuló, egyéni benyomások...
Minden ápolónő tudja, hogy a gyógyszeres szekrényekben mindig található egy kisüveg gyógyszer placebo felirattal. Ennek a tablettának különleges hatásmechanizmusa van, ugyanis pusztán pszichikailag hat, mert nem gyógyszer, csupán ugyanúgy néz ki. A beteg azt hiszi, hogy orvosságot vett be és ettől megnyugszik, valamint később meg is gyógyul. És erre mondják azt, hogy a hit nem gyógyít! Ó, ha tudnánk, hogy életünk során "gyógyszerkezelés" címszóval milyen sokféle placebótól gyógyultunk meg!
(Sárkány Ferenc gyógyszerész barátom-tanítványom elmesélt egy ehhez hasonló esetet. A nyolcvanas években volt egy gyógyszerkezelési eljárás egy bizonyos betegségre, amely eljárást minden orvosnak pontosan ugyanúgy kellett levezetnie. Ma már ezen betegség kezelésére pontosan az ellenkezőjét kell alkalmazni, ami azt bizonyítja, hogy rengeteg múltbéli és jelenkori gyógyszer placebo-hatással működött és működik...)
Nos, egy időben sokat foglalkoztam gyerekekkel és jelzem, hogy a placebo-jelenség enyhe rosszullétek, például fejfájás, szédülés, kamaszkori menses-panaszok, hascsikarás esetén megbízhatóan működik.
Hogyan tudjuk kamatoztatni a placebo-jelenséget a gitároktatás során?
Az alábbi eljárást már többször teszteltem és az esetek döntő többségében bevált.
A tanítvány arról panaszkodott, hogy bizonyos sebesség felett nem megy a skálavariáció. Ekkor vettem a metronómot és a taktusszámot fokozatosan növelve elérkeztünk ehhez a lélektani határhoz. Valóban hiába erőltettem: ezt a határt a tanítvány nem tudta túllépni. Ekkor azt mondtam a tanítványnak: "Erre a sebességre még tényleg nem vagy képes. Egy kicsit lejjebb veszem." Persze eszem ágában sem volt és lőn égi csoda: a tanítvány gond nélkül lejátszotta a skálavariációt!
Sőt, amikor tájékoztattam őt önnön kishitűségéről, el sem akarta hinni, bizonyítván ezzel azon megfigyelésemet, miszerint az emberek többsége merő egoizmusból ragaszkodik tévedéseihez...
Nos, motiváció ez vagy manipuláció?
Hát, úgy látom, hogy nekünk inkább elménkkel van harcunk, semmint az ujjainkkal...
A furcsa kifejezés egy sajátos és mindenképpen tisztázandó jelenségre hívja fel a figyelmet. Sok tanítványom panaszkodik ugyanis, hogy otthon mennyire jól sikerült a gyakorlat, míg előttem, a gitárórán már nem. Nagyon bosszantja ez őket, valljuk be joggal, mert legjobb tudásuk szerint a gyakorlat egyszer már elsajátításra került.
Nos, az eseteket összegyűjtve, gondosan katalogizálva és alapos kórboncnoki analízis alá fektetve (☺) könnyen észrevehetjük, hogy annak a tudásnak, amelyet később valamilyen formában reprodukálnunk kell, igenis több "reprodukciós" szintje van.
Az első szintet neveztem én el inkubátortudásnak. Ennek fő jellegzetessége, hogy általában csak steril életkörülmények között életképes (amely ebben a esetben magányos, négy fal közti, halk gyakorlást jelent), és életképességét hamar, legtöbbször az első stresszes helyzetben elveszti.
A tudás második reprodukciós szintje a valós tudás, amely szerintem minimum egy ember előtt zajlik le, tipikusan ilyen helyzet a gitáróra. Ez a szint még mindig nem elégséges a következő szinthez, amelyet nevezhetünk közönség előtti tudás szintjének is, ám már jóval alaposabb és magabiztosabb az elsőnél.
A cél egyértelműen minimum a valós tudás elérése. Amíg erre a tanítvány képtelen, ezt nem lehet a gitároktató hibájának felróni kizárólag akkor, ha ezen akadály leküzdéséhez nem megfelelőek az alkalmazott pedagógiai módszerek.
Következésképpen az inkubátortudásból a valós tudás felé történő gyakorlati és pszichológiai rugaszkodást magának a tanítványnak kell megtennie, még pedig következetes skálahegyekkel és nagy lelki elszántsággal.
Én személy szerint az inkubátortudást lélektanilag nézve nemes erőfeszítésnek értékelem. Az erőfeszítés azonban nem egyenlő a szerzett tudással, ezt nemcsak én, hanem minden oktató így hirdeti. Ha a tanítványoknak ilyesféle érvelést engednénk meg, akkor ők előbb-utóbb azt mondanák: "Tanár úr, szerintem én ötösre tudom, mert olyan sokat készültem rá!"
Ez az érvelés abszurdum, mert sohasem az erőfeszítés, hanem a produkció számít; jegyeket és tapsot kizárólag az utóbbira osztogatnak. Lássuk be, hogy nem kegyetlenség ez: egyszerűen így működik a világ...
Számos tanítványom szabadkozott már, hogy bár évközben milyen keveset képes gyakorolni, ám a vakáció alatt majd minden lemaradást behoz!
Az ilyesfajta ígéreteket általában több okból sem szoktam elhinni (ez nem azt jelenti, hogy a tanítvány hazudik, hanem kevéssé ismeri még magát ebben a tanulási folyamatban):
-
a tanítványi fejlődés szempontjából nem jó a kiegyensúlyozatlan gyakorlás. Az elhanyagolt, majd hirtelen ömlesztett skálahegyek azért nem előnyösek, mert nem szoktatták hozzá a tanítványt a mindennapos gyakorláshoz. A néhány napos, általában érzelmi felhangokkal is dúsított fellángolások ("Na most majd megmutatom!") után hirtelen jött dögunalom szokott következni. Igaz, kis számú ellenpélda is akad, de még több a szabályt erősítő eset.
-
A tanítványok többsége évközben valóban jelentős szellemi és fizikai leterhelés alatt van. Egyértelmű, hogy ezt ki kell pihenni, ha máskor nem is, a vakáció alatt, mert a vakáció erre való. A vakáció tehát fontos kikapcsolódási pont, ne rontsuk el tudattalan önbecsapással vagy tudatosan ömlesztett skálahegyekkel.
-
Én két nagy vakációs intervallumot említenék meg: az egyik a nyár valamely 3-4 hete, a másik a téli ünnepek 1-2 hete. Vegyük észre, hogy ezen két időintervallumhoz elménk és testünk pihenésre vágyó része már kora gyermekkorunk óta hozzászokott. Ebből következően nem meglepő, hogy a legtöbb tanítványi bejelentkezés, azaz a tanulmányok felvétele mindig szeptember-októberben és január-februárban van, attól függetlenül, hogy a tanítvány esetleg nem is diák, hanem dolgozó felnőtt!
-
A legbölcsebb magatartás, ha megpróbálunk mindennap egy kicsit foglalkozni a gitárral. Ha erre hosszú távon nem vagyunk képesek, akkor inkább támasszuk a sarokba, így legalább nem csapjuk be önmagunkat.
-
Természetesen nyugodtan gyakorolhatunk a vakáció során is, ám ez az időszak nyilvánvalóan nem helyettesítheti a mindennapos gyakorlást...
A téma rendkívül bonyolult és kényes, így nagyon alapos előkészületeket igényel...
Ezt nem most fogom megtenni, most csupán egy gondolat jutott eszembe, amely méltó bevezetője lehet a témakörnek: én úgy látom, hogy egyeseknek csakis céljaik vannak és akaratuk azt elérni, míg másoknak nincsenek céljaik, csupán kifogásaik, hogy miért nem érhetik el (nem létező) céljaikat...
Minap kezem ügyébe akadt egy érdekes írás ugyanebben a témakörben. Olyan találónak vélem, hogy (majdnem) egy az egyben idemásolom:
-
Amikor a győztes követ el hibát, azt mondja: „Hibáztam”, és megtanulja a leckét.
Mikor a vesztes követ el hibát, azt mondja: „Nem az én hibám”, és másokra hárítja a felelősséget. -
Egy győztes tudja, hogy az ellenségesség a legjobb tanító.
Egy vesztes áldozatnak érzi magát az ellenségesség előtt. -
Egy győztes tudja, hogy cselekvéseinek eredménye tőle függ.
Egy vesztes a balszerencse létezésében hisz. -
Egy győztes egyenként száll szembe a kihívásokkal.
A vesztes kitér előlük és nem mer szembeszállni velük. -
Egy győztes ígéretet tesz, szavát adja és meg is tartja azt.
Egy vesztes ígéreteket tesz, de nem ad semmi biztosítékot, és amikor hibázik, csak igazolásokat keres. -
Egy győztes azt mondja: „Jó vagyok és még jobb leszek!”
Egy vesztes azt mondja: „Nem vagyok olyan rossz, mint sokan mások.” -
Egy győztes tiszteli azokat, akik többet tudnak, mint ő és megpróbál tőlük tanulni.
Egy vesztes ellenkezik azokkal, akik többet tudnak, mint ő és csak a hibákat veszi figyelembe. -
Egy győztes valamivel többért érzi magát felelősnek, mint csupán a munkájáért.
A vesztes nem vállal fel semmit és mindig azt mondja: „Csupán a munkámat végzem.” -
A győztes azt mondja: „Kell létezzen egy jobb út, hogy megcsináljam!”
A vesztes azt mondja: „Mindig így csináltam!” -
Egy győztes a megoldásnak egy része.
Egy vesztes a problémának egy része. -
Egy győztes azt veszi figyelembe „hogyan néz ki a fal összességében”.
Egy vesztes a „téglát” veszi figyelembe, amit el kell helyeznie”.
...és végül vesztes az, aki a fentiekből nem tanul semmit...
A témához fűződő bevezető gondolatom az, hogy azon művész, akinek szándékában áll közönség előtt fellépni, azaz emberek elé kiállni és szórakoztatásuk végett zenélni, az nem hanyagolhatja el a közönség alapszintű pszichikai megismerését, magyarán nem hagyatkozhat kizárólag nyers technikai és tartalmi tudására. Aki ezt nem veszi figyelembe, az tisztességes mértékben téved és bizony érhetik komoly meglepetések a színpadon, hacsak nem akkora zseni, akinek abszolút egója szétrobbant minden külső és belső pszichikai akadályt.
A közönség ilyetén analízise általánosabb szempontból is rendkívül hasznos, mert én úgy látom, hogy (kissé leegyszerűsítve) a világon kétféle ember létezik: az irányítók és az irányítottak. Lehetne ezt másképp, sokkal plasztikusabban is megfogalmazni, ekkor már kizsákmányolókról és kizsákmányoltakról beszélhetnénk, no meg összeesküvés-elméletekről, amely feltevéseket úgy tűnik, hogy igazolják a globalizáció és napjaink válságtünetei, ám ezen vizsgálódások a Gitáriskola kereteit már jelentős mértékben túllépik. A lényeg, hogy a közönségi, tágabb értelemben a tömegpszichológiát, ezt a manipulatív tudást az irányítók társadalmi szinten folyamatosan és következetesen, legtöbbször kérlelhetetlen szigorral alkalmazzák is, főként mirajtunk, azaz akaratukat mintegy ránk erőltetik. Többségüket látjuk is magunk előtt a színpadon, a közéletben és a médiában (nem számítva persze a Győzike-szerű megnyilvánulásokat, amelyek ebből a szempontból súlytalan jelenségek).
A közönség vizsgálatakor először értelmeznünk kell a közönség pszichológiai fogalmát. Azaz a közönség az egyének olyan csoportosulása, ahol az intellektualitás és az érzelmi tényezők összeadódnak, tehát mintegy eredővé válnak vagy sem. Aki egy kis tapasztalattal is rendelkezik e téren, az már tudja a választ: a közönség nem a közösséget alkotó egyének tulajdonságainak eredőjeként viselkedik, hanem pontosan fordítva, épp ezért a közönséget szinte ösztönösen viselkedő tömegként kell értelmeznünk. Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy az emberek egészen másképpen viselkednek csoportosan, mint egyénileg és ez még csak súlyosbodik, amikor a csoport tömeggé kezd duzzadni.
Erre természetesen lehetnek kivételek, hiszen sok karizmatikus személyiség nem manipulálja a tömeget, egyszerűen csak végzi számára rendeltetett küldetését. Számtalan ilyen történet létezik; a legkorábbiakról a Bibliából értesülhetünk. A legáltalánosabb talán az, amikor Isten szólítja meg az embert, amire a tipikus emberi reakció mindig ilyesféle: "Miért pont én Uram?"
Ám a vezetésre való Isteni "elhívást" nem számítva a (világi) közönség (továbbiakban a tömeg) pszichológiai befolyásolása nem elvont spekuláció, hanem -sajnos barátkozzunk meg ezzel a gondolattal-, olyan mindennapi gyakorlat, amelyet az irányítók éppen mirajtunk tökéletesítenek.
Első lépésben tehát azt nézzük meg, hogy miért változik meg az egyén csoportba kerülve, második lépésben, milyen fontos tulajdonságokkal rendelkezik a tömeg, harmadik lépésben pedig, hogy miként fordíthatjuk ezt saját hasznunkra a szakmánkban, a gitározás során.
Miért változik meg az egyén csoportba kerülve?
A kérdés már évezredek óta fennáll.
Először is: aki a kérdés problematikáját tagadja, az bizony sohasem tekintett még mélyen önmagába, sőt, sohasem nézett önmaga körül, érdeklődve kutatván a különböző viselkedéstípusokat. Szerintem ezt a pszichológiai "luxust" napjaink társadalmában egyetlen, komolyabb tervekben gondolkodó ember sem engedheti meg. A magam részéről ennek a kutakodásnak jóval prózaibb oka volt: tökéletesen boldogtalan lévén nem értettem annak külső és belső okait.
Nos, egyértelmű az, hogy az embert -legyen az bármelyik történelmi korszak-, a túlélésében jelentős mértékben segítette a csoportba verődés. Hosszabb távon nem a magányos vadászok és gyűjtögetők, hanem a különböző emberi csoportosulások maradtak fenn, mert azok az egyén számára nagyságrendekkel nagyobb egzisztenciális, sőt lelki biztonságot nyújthattak. Így viszonylag korán létrejöhettek a kisebb-nagyobb, állandósult túlélő csoportok: ilyenek a család, nagycsalád, törzs, törzsszövetség, falu, kommuna, kibuc ☺, stb.
A csoportba szerveződés az egyéntől több dolgot követel meg:
-
a legfontosabb az alkalmazkodás képessége. (Gusztustalan modern kifejezéssel ezt adaptivitásnak nevezzük.)
-
Az alkalmazkodásból következik az összes többi: az egyénre eső munkamegosztás (közterhek) elfogadása, az irányító egyén szavának (alárendeltség) elfogadása és esetleges áldozat (lemondás) a másik embertársért.
Az egyén tehát egyéni elképzeléseiről, tágabb értelemben egója egy részéről lemond a csoport javára, cserébe egzisztenciális és lelki biztonságot, végső soron túlélést kap. Szerintem nevezhetnénk ezt a bonyolult és úgy tűnik bizonyos szintig szükségszerű viselkedésfolyamatot szocializálódásnak is, bár most nem szándékozom vitát nyitni a kifejezés helyes vagy helytelen használata felől. (Természetesen a szocializálódás jóval összetettebb lelki folyamat; én most csak alapszintű csoportfejlődés szempontjából vizsgálom.)
Bizonyos mértékű szocializálódáson mindannyian túlestünk, sőt túl kell esnünk, mert meg kell ismernünk a közösségben való élés alapvető szabályait. A legkorábbi ilyen tapasztalataink a családból származnak, ahol Apuci és Anyuci mondta meg nekünk, hogy mi a helyes és helytelen közösségi viselkedés, meg esetleg valamelyik testvérünk, aki sokszor nem is magyarázott sokat, csak egy jó nagyot odacsapott a szemünk alá. Az első igazán sokkoló élmény általában a bölcsődébe-óvodába való kerülés, hiszen vadidegen emberekkel kell élhető közösséget alkotnunk, magyarán ott már valóban alkalmazkodnunk kell, arról nem is beszélve, hogy a helyes közösségi viselkedést sem szeretett Apuci és Anyuci határozza meg, hanem a vadidegen Óvónéni. Ez borzalmas! (Ezt én igazából sohasem hevertem ki...☺)
Nagyon érdekes kérdés az irányító szerepe. Egy spontán szerveződött csoportban kezdetben nincsenek irányítók, mert mindenki ösztönösen alkalmazkodni akar. Az irányításra való hajlam azonban hamar kiderülhet: általában a legaktívabb, a legokosabb, (sokszor a leghangosabb) egyén lesz az. (Csak nézzük meg a forradalmak spontán szerveződéseit és vezéregyéniségeit.) A csoport hajlandó alávetni magát az irányító akaratának egyetlen feltétellel: az irányító az életét, tehetségét ezután csakis a csoport fejlődésének szenteli. Magyarán, a csoport saját vezetőjétől annak fennmaradása érdekében iránymutatást és mély elkötelezettséget (elhivatottságot) vár.
Észrevehetjük, hogy a fenti meghatározások mennyire idealizáltak.
Nem lehetséges egyértelmű kategóriákat felállítani, de általánosságban elmondhatjuk, hogy határozott állításuk ellenére igen kevés (világi) irányító hajlandó saját életét (idejét, tehetségét, stb.) feláldozni irányított közössége érdekében, ilyen önfeláldozó vezetőkre csakis a vallási közösségekben akadhatunk. (Megjegyzem, a világi részen is van erre példa: tipikusan ilyen például a multicég vezetősége, bár ők ezt az önfeláldozást nem magasabb erkölcsi célokból, hanem nyers profitért művelik.) Csak vessünk egy pillantást a magyar honatyákra és irányítóinkra! Ehelyett élvezik és a végletekig ki is használják azon hatalmukat, amelyet éppen azon közösség adott nekik, amelyből irányítókká léptek elő. (Ezt a fonákjába fordult lélektani folyamatot írja le nagyon plasztikusan Orwell Állatfarm című novellája.)
Az emberek megaközösségei már úgynevezett társadalmakat alkotnak. Ezekben a szociális megastruktúrákban az egyén már nehezen érzi át a közösség összetartó erejét, főként igaz ez a defektes magyar társadalomra, ahol az előző társadalmi rendszer valójában nem tanította meg az embereket a közösségben való élés íratlan szabályaira. Az állampolgári felelősség pontosan azt jelenti, hogy a csoportot (társadalmat) alkotó egyén az irányító szava (és botja) nélkül is tudja a dolgát, azaz a csoport (társadalom) felé fennálló kötelezettségeit...
Visszatérve az egyén csoportban lévő helyzetére, míg az egyénnek alkalmazkodnia kell a csoporthoz, addig a csoport is ugyanezt várja el tőle, másként az egyént nemigen fogadja be (a modern pszichológia ezt nevezi csoportnyomásnak, bár ez más módon is megnyilvánulhat). Így valójában mindenki ugyanazt akarja: az egyén zökkenőmentes beilleszkedést, a csoport pedig egy újabb aktív, engedelmes tagot. Általában a probléma a csoport elvárásaitól elütő viselkedéssel, új szokással vagy új vélemény-ideológia szellőztetésével szokott kezdődni. Ám a nyílt konfrontációt az egyén nem szívesen vállalja, mert fél a csoport előtti megszégyenüléstől.
Összefoglalva a fentieket:
a csoportba került minden egyén nagyjából ugyanolyan akar lenni, azaz igyekszik alkalmazkodni, egyrészt mert ezt tanulta meg, másrészt pedig fél a csoport előtti szégyentől.
Véleményem szerint a tömegpszichológia vizsgálatakor ebből a két fő összetevőből kell kiindulni, éppen ezért ezek fognak minket bevezetni az alábbi részbe.
Mottó: "Egyénileg egész okos emberek, ha belekerülnek egy tömegbe, hirtelen tökfejjé válnak." (Friedrich Schiller)
Miért járnak az emberek koncertekre, nagygyűlésekre a CD, Hi-Fi, TV és az Internet korában?
Több okból:
-
A koncert vagy gyűlés élő varázsa nem pótolható CD-minőségű felvételekkel, sőt élő közvetítéssel sem.
-
A tömeg élőben is látni szeretné szeretett emberét és számít olyan spontanitásra, amely a felvételeken legtöbbször nem hallható.
-
Ezt sokan nem lesznek hajlandók elfogadni, de így igaz: jó együtt lenni (csordaösztön).
-
Sok, könnyűzenei koncert vagy politikai gyűlés esetében lehetőség van az őrjöngésre (gőzkieresztés és tágabb értelemben az egyéni felelősség felfüggesztése).
Az egy közös cél - érdeklődési kör - zenei ízlés érdekében összegyűlt emberek tehát olyan csoportot-tömeget alkotnak, amelyben valójában minden egyén bizonyos lélektani határok között alkalmazkodni kíván és már megtalálta irányítóját, az pedig ott áll vagy ül előttük a színpadon. Ez a kijelentés nyilvánvalóan bármilyen csoportosulásra igaz, lett légyen az kulturális, politikai vagy egyéb jellegű. Az alkalmazkodás igényéből következően a tömeg "alulra" kerül, azaz alárendeltté, irányítottá válik. Ha alárendeltté válik, akkor befolyásolható lesz, már csak azért is, mert a szeretett célszemély egyértelmű irányítóként lép fel. Valójában a befolyásolás nem a csoportosulás (értsd gyűlés, koncert, stb.) pillanatában, hanem már jóval előbb elkezdődött, amikor a tömeg tagjai azonosultak a vezető zenéjével, nézeteivel, stb.
A következő, rendkívül fontos tisztázandó kérdés, hogy miért nem lehet észérvekkel hatni a tömegre?
Nem beszélek félre, csak nézzük meg napjaink marketing-stratégiáit. Már az ókori retorika sem volt logikai következtetések szilárd halmaza, helyette inkább észérvek mögé bújtatott érzelmi csomagok gondos adagolása. Ez ma sincs másképp. Néhány éve az egyik, valószínűleg kezdő reklámcég óriási hibát követett el, amikor az Ötöslottó népszerűsítésére olyan marketing-stratégiát választott, amely során a szereplő a TV-reklámban jópofán, de észérvekkel megmagyarázta a hirtelen gazdagodás előnyeit. Óriási volt a felzúdulás; mindenki a már megszokott, kissé kótyagos, kissé (nagyon) vesztes, de annyira aranyos középkorú bácsit követelte vissza (mert igazából mindenki önmagát látta benne).
Az átlagember tehát -bár lehetne más is-, de valójában ösztönlény, akit stratégiailag nézve az ösztönei és érzelmei vezetnek. Mindezen felül a csoportosulás alkalmával beindul egyrészről az alkalmazkodás, másrészről egy még erősebb tényező: a csordaösztön.
A csordaösztön az alkalmazkodásból táplálkozik és lényege, hogy mindenki ugyanazt csinálja és ez borzasztóan jó dolog, mert eltűnik az egyéni gondolat és az egyéni felelősség. Ennek legszélsőségesebb megnyilvánulása a tömegverekedésbe fajult tüntetés, amely során -nem számítva a született bajkeverőket-, sok tüntető nem is tudja, hogyan keveredett bele a verekedésbe.
A csordaösztön tehát felfüggeszti az egyén egóját és azt részlegesen (vagy teljesen) a csoport alá rendeli. Újból hangsúlyozva: ez egyszerre jelenti az egyén gondolatai és cselekedetei döntési felelősségének önkéntes eldobását. Csakis kizárólag ezért tudnak működni még olyan közvetett csoportosulások is, mint például a divatfellángolások, ahol minden nő ugyanolyan jellegű cipőt kezd el hordani és minden férfi ugyanazon márkáért lelkesedik...
Összességében: a befolyásolás nem intellektuálisan, azaz észérvekkel megy végbe (legfeljebb abba bújtatják), tömegre logikus észérvekkel nem lehet hatni, ezt minden okosabb közszereplő jól tudja. Ha ez a manipuláció sikerül, a tömeg szinte bármerre befolyásolható.
Ehelyütt szeretném hangsúlyozni, hogy a befolyásolás nem egyenlő a hipnózissal; a közszereplő nem fogja tudni rávenni a tömeget extrém cselekedetekre, hacsak már a gyűlés pillanatában nincsenek rendkívüli körülmények, például háborús helyzet → uszítás, pogrom, stb. A lényeg az irányító akaratának érvényesítésén van.
A tömeg tehát:
-
nem értelmi, hanem érzelmi motivációk alapján cselekszik,
-
alárendelt, ezért befolyásolható, tágabb értelemben irányítható,
-
tehetetlen, mert nem tud oly gyorsan reagálni az őt ért eseményekre, mint például a villámgyorsan irányt váltó halrajok. Ebből következően döntésképtelen.
-
Mivel döntésképtelen, vezetésre vár és itt vissza is érkeztünk az irányító szerepéhez.
Hát igen, eddig elég "fasisztoid" volt az elemzés, ám ezen ne lepődjünk meg: sajnos nagyon jól értették a nácik a tömeg manipulálásának összes módját és ezt a végletekig ki is használták, csak vessük össze a Goebbels-i propagandakellékek különálló montázsait. Bár megjegyzem: ez ma sincs másképp...
A fenti gondolatokat alapszinten összevetettem a mai csoportelméletekkel és úgy vélem, hogy nem trafáltam velük mellé. Ettől függetlenül szívesen publikálnék színvonalas, a témát előremozdító értekezéseket, csupán egyetlen feltételem van: a fejtegetés ne a csimpánzok csoportelméletéből (azaz közvetve az evolúcióból) induljon ki...
Egyik tanítványom végzős pszichológus (nevének közléséhez nem járult hozzá) és szíves rendelkezésemre bocsátotta egy korábbi kutatási feladatának rövid vázlatát. Értékes hozzászólását ezúton is köszönöm!
"A 90-es évek óta intenzíven kutatott terület a zene hatása a teljesítményre, ezen belül is Mozart zenéjét sokan vizsgálták és ellentmondásos eredmények születtek. Kutatásunkban munkamemória feladatok eredményeinek a változását néztük Mozart szonátájának meghallgatása előtt, majd azt követően. Kontroll kondícióként csend és modern zene (Eric Clapton – Layla) szerepelt. A kísérleti személyek Mozart-, és Clapton-kondíciójában is mutattak javulást a verbális munkamemóriát és a központi végrehajtót mérő eljárások eredményeiben. Akkor is javulás volt tapasztalható több tesztben, amikor a kísérleti személynek nem tetszett a hallgatott zene, a csendben ülők nem mutattak szignifikáns javulást. A kutatás eredményei azt támasztják alá, hogy a zene arousal emelkedésen keresztül hathat a teljesítményre.
(P.L. megjegyzése: arousel, angol szó, szakjelentése: az egyén fiziológiai éberségének, lelki-érzelmi "gerjesztettségének" szintje.)
Forrás - Source: les-nuits-masquees.blogspot.com
Konklúzió
Mozart szonátájának hallgatása után a kísérleti alanyok jobban teljesítettek a verbális munkamemória, illetve a központi végrehajtót mérő feladatokban, viszont a téri vizuális vázlattömböt vizsgáló Corsi-kocka teszt esetén nem volt javulás, amely meglepő eredmény a korábbi kutatásokat figyelembe véve. Várakozásainkkal ellentétben Clapton zenéje hatással volt a komplex verbális munkamemóriára, illetve a mentális lexikonhoz való hozzáférésre, különböző szemantikus kategóriák esetén. Meglepő, hogy teljesítmény növekedést kaptunk akkor is, ha nem tetszett a hallott zene. Ez mindenképp a zene hatását mutatja, mert a csend kondícióban nem volt semmiféle szignifikáns eltérés.
A zene hatására -akár tetszett, akár nem-, a fonológiai hurkot és a központi végrehajtót tesztelő feladatokon kaptunk teljesítménynövekedést. A mentális lexikonhoz való hozzáférés javult, amikor tetszett az alanynak a zene és romlott amikor nem, igaz a hozzáférés más aspektusában. Ezek alapján úgy tűnik, hogy az arousal növekedésnek lehet szerepe, mivel a zene nem tetszése esetében is találtunk javulást és pontosan a központi végrehajtót tesztelő feladatoknál is.
Ebből következik, hogy a teljesítménynövekedést nem lehet kizárólag a zene tetszésének tulajdonítani. Viszont úgy tűnik, hogy a különböző zenék másképpen hatnak, tehát nem lehet egy általános arousal növekedés a háttérben, mivel a Clapton-, és a Mozart-kondíciók esetében nemcsak ugyanazon tesztekben mutatkozott javulás.
További terveink közt szerepel a kutatás nagyobb mintára való kiterjesztése. A statisztikai elemzésnél szeretnénk figyelembe venni egyéb faktorokat is, amelyek befolyásolhatják az alanyok teljesítményét, például, hogy mennyit aludtak a teszt felvétele előtt vagy serkentő, esetleg kábító hatású szernek álltak-e a hatása alatt a tesztfelvétel előtti 48 órában.
Emellett szeretnénk még elemezni a hallgatott zenék és a tetszés-nemtetszés hatásának az eredményeit együtt is."+
Mozart-hatásról még bővebben a Wikipédián olvashatunk.
Referenciák
-
Baddeley, A. (1997). Az emberi emlékezet. Budapest: Osiris, 2003.
-
Campbell, D. (1997). The Mozart Effect. New York: Avon books.
-
Jausovec, N. & Habe, K. (2005). The "Mozart Effect": An Electroencephalographic
-
Analysis Employing the Methods of Induced Event-Related Desynchronization/Synchronization and Event-Related Coherence. Brain Topography, 16, 73-84.
-
Rauscher, F. H., Shaw, G. L., & Ky, K. N. (1993). Music and spatial task performance. Nature, 365, 611.
-
Roth, E.A. & Smith K.H. (2008). The Mozart effect: evidence for the arousal hypothesis. Percept Mot Skills. 107(2), 396-402.
-
Schellenberg EG & Hallam S.(2005). Music listening and cognitive abilities in 10- and 11- year-olds: the blur effect. Ann N Y Acad Sci.1060, 202-209.
-
Thompson, BM & Andrews, SR. (2000). An historical commentary on the physiological effects of music: Tomatis, Mozart and neuropsychology. Integr Physiol Behav Sci., 35(3),174-88.
-
Thompson, W.F., Husain, G., & Schellenberg, E.G. (2001). Arousal, mood, and the Mozart effect. Psychological Science, 12 (3), 248-251.
-
Emlékezés, felejtés, zenei memória (az Ebbinghaus-görbe)
-
Nyertesek és vesztesek
