Kritikai fórum V.

Magánvélemény napjaink jazz-éről

 

Én látom és hallom az indulatos kattintást, amelyet fanatikus jazz-rajongók produkáltak a bevezető elolvasása után. Éppen ezért sietek kijelenteni: imádom Leonard Bernstein, George Gershwin, Duke Ellington, Glenn Miller jazz-ét, sőt a Benkó Dixiland Band-et!

Ezzel párhuzamosan nem szeretem napjaink jazz-ét, mert úgy vélem, hogy az utóbbi az előbbi ellentétévé vált. Persze a fogalom ítéletével vigyázni kell, hiszen gyűjtőfogalom. Tehát azt kell itt tisztáznom, hogy mi nem tetszik a mai jazz-ben. Így helytelenítő ítéletem a mai jazz zenével kapcsolatban csak akkor mondható ki egyértelműen, ha az általam kifogásolt dolgok benne általánosak.

 

Kezdjük egy olyan esztétikai fogalomkörrel, amelyet már említettem a Művészeti koncepció című fejezetben. Egy műalkotást a forma és tartalom egésze határoz meg. Giccsnek nevezzük az olyan "műalkotást", amelynek egyedül formája van bárminemű tartalom nélkül, míg a forma nélküli, tartalmi műalkotás szintúgy emészthetetlen, mintegy testetlen lebegés. Magam részéről az utóbbira nem is tudok példával szolgálni.

 

A zenénél egy kissé más a helyzet, mert kissé tágabb, lazább értelmezésben lehet jó a zene tartalom nélkül is. Itt azt értem, hogy ekkor a zenének csupán dallama van, ám ez a dallam színvonalas, ötletes. Tipikus példa erre Máté Péter zenéje. Ő a zenével legtöbbször nem tartalmat fejezett ki, elvégre zenei ötletei túlnyomórészt tánczenei elemekből épülnek fel, ez persze nem von le semmit értékükből.

Ez az okfejtés azok számára érthetetlen, aki sohasem hallgattak komolyzenét, hiszen a tartalom és forma harmonikus egésze leginkább ebben a zenei stílusban mutatkozik meg. Sőt, azon hallgató, aki ráérez ennek szellemi tökélyére, már sohasem fogja "lejjebb adni", azaz rossz zenét hallgatni.

 

Én gyakran mondom, főleg Gustav Mahler zenéjének hallgatása közben, hogy ott kezdődik a zene, ahol a beszéd véget ér. Ez persze csak az ilyesfajta "örökkévaló" zenéknél igaz. Mit vehetünk észre ekkor?

Először: érezzük azt, hogy ezt mi is el akartuk mondani, de túl fogyatékosak vagyunk hozzá.

Másodszor: ahogyan el lett mondva a zenében, úgy tökéletes az. Ha elvennének belőle egyetlen hangot is, az már nem volna ugyanaz. A tökélyt halljuk, amely ebben a tökéletlen világban a magamfajta idealista számára nem helyettesíthető semmivel. Ettől műalkotás Mahler zenéje éppúgy, mint Michelangelo "Dávid"-ja.

 

Michelangelo - Dávid

 

A tökélyre utal, amely ott van mögötte s amelyet a legtöbb értő szemlélő megérez. Sőt, már "egyetlen hang", egyetlen torzó képes visszaadni az egész tökéletességét, mert a szellemi szférában már része annak. Ez tehát a műalkotás tartalmi megközelítése, igazán körvonalakban.

 

Megállapítottuk tehát, hogy a maradandó, igazán értékes műalkotások rendkívül mély tartalommal rendelkeznek, valójában olyan mély tartalommal, amelybe ezért a legtöbb ember bele se mer nézni.

 

A tartalom kifejezése csakis a formán keresztül lehetséges, ennek megfelelő megválasztása a művész dolga. Az eredmények mindenki számára elérhetőek: Rahmanyinov önpusztító, szláv romantikájától fel tud robbanni az ember (2. zongoraverseny 1. tétel)...

 

 

 

Vagy itt van például híres Cisz-moll prelűdje a zseniális Emil Gilels (1916-1985) tolmácsolásában. Ebben a prelűdben Rahmanyinov hihetetlenül egyszerű, szinte banális zenei eszközökkel mérhetetlen zenei tartalmat közvetít. Gyakran jut eszembe a prelűd videójának megtekintésekor -kissé ironikusan szemlélve-, a közönség csupán azért gyűlt össze, hogy zeneileg befogadja saját emberi nyomorát...

 

 

 

Ugyanakkor Johann Sebastian Bach minden hangja egy másik, már nem materiális világra utal és együtt halunk meg Gustav Mahlerrel a "Dal a Földről" énekciklus végén (Der Abschied - részlet)...

 

 

 

Kissé lesarkítva, minden más zene, amely nem tartozik ebbe az "örökkévaló" kategóriába, bár ma még harsány és lehet átmeneti hatása, de végeredményben múlandó, akár a szaharai homokvihar és el lesz felejtve, ha majd egyszer lecsillapodik. A provokatív kérdésem a következő:

 

hol van mindettől napjaink jazz zenéjének improvizatív semmitmondása?

 

De menjünk tovább.

A zenében a tartalmat a forma által számtalan módon fejezhetjük ki. Ennek egy részét tanítják az akadémiákon is, tehát bizonyos szintig akár el is sajátítható, bár sohasem fogunk eljutni Mozart, Mahler, Bartók szintjéig, ebbe törődjünk bele. Itt, ennél a pontnál csatlakoznak be szakmai okfejtések a vitába. Szerintem -és ebből én nem tudok engedni-, a zeneiség legfontosabb ismérve a tonalitás. Ez azt jelenti, hogy a zene -bármerre is hömpölyög előadása során-, de visszatér egy kezdeti hangnembe, egy kezdeti alaphanghoz. Vagy bizonyos zenei szabályok szerint átmehet más hangnemekbe is (moduláció), de a tonalitás alapelvei itt is megmaradnak. A hangnemiség egyúttal feltételez egy-két alaphangsort is; ezek Európában több évezredes zenei fejlődés végeredményeként a dúr és moll hangnemek lettek. Tehát az európai zene (kissé leegyszerűsítve, hiszen vannak itt azért más fontos hangnemek is), vagy dúrban, vagy mollban van. S ez valójában elég volt azon géniuszoknak, akik valamit el akartak mondani zenéjükkel.

Igen, ezzel a két hangnemmel voltaképp sikerült minden lényegeset elmondani az emberről. Persze már viszonylag korán elkezdődtek a kísérletezések e hangnemek lehetőségeinek kitágítására. Pontosabban: az alaphangsorba egyre több idegen, azaz módosított (alterált) hang került. De ne felejtsük el: ez az útkeresés sohasem volt öncélú, tehát mindig a tartalom megragadása volt az elsődleges. Én meg tudom mutatni Chopin Esőcsepp-prelűdjében azt a zenei részletet, amely a szerző fulladásos rohamát ábrázolja és ezt bizony idegen (módosított) hangokkal teszi:

Vagy vessünk egy pillantást Wagner "Trisztán és Izolda" című operája előjátékának első hangjaira:

 

 

 

Trisztán és Izolda - 1. oldal

 

Hogy mi különbözteti meg az atonális jazz-től? Zeneileg semmi! Éppoly drasztikusan szakít a hangnemiséggel, de kizárólag azért, hogy tragédiát fejezzen ki...

 

Trisztán és Izolda

 

...egy szerelmespár közelgő tragédiáját. Ehhez képest kifejez-e egyáltalán valamit napjaink jazz-e?

 

De menjünk tovább.

Megállapíthatjuk tehát, hogy voltaképp ízléstelen és öncélú, sőt öntetszelgő, ha zenei gondolatokat kifejezéstelenül túlbonyolítunk. A következő problémakör ezután már csak az atonalitás lehet, amelyben eltűnik a hangnemiség és a hozzá kapcsolódó sok zenei törvényszerűség. Ez már századunk, azaz a 20. század zenéje, kiútkeresés egyenesen bele a fekete lyuk misztériumába. Ez már a válság zenéje és csak igen keveseknek adatott meg az a tehetség, hogy atonális zenében maradandót alkothasson. Épp ezért csodálom annyira Bartókot és Sosztakovicsot (bár meg kell jegyeznem, hogy sem Sosztakovics, sem Bartók nem tartotta magát atonális zeneszerzőnek). Az utóbbi művész 2. csellóversenye tömör atonalitás s amely ezt a súlyos emészthetetlenségből éteri magaslatokba emeli, az a művész egyéni mondanivalója, pontosabban intellektuális nyomora, amely a csellón keresztül jut kifejezésre...

Ugyanilyen célzatosan hangolt füllel hallgathatunk bele 1. hegedűversenyébe is (főleg a 3. tétel - Passacaglia)...

Ugyanakkor Bartók is -noha klasszikus értelemben szakít a tonalitással-, de pusztán azért teszi, hogy még több tartalmat fejezhessen ki. Ettől oly nehéz Bartók zenéje. Bartók zenéje tartalmilag nehéz, nem zeneileg. Hallgassuk végig a "Zene húros és ütőhangszerekre és cselesztára" című csodálatos művét (1936):

 

 

 

Merő atonalitás volna, ha nem éreznénk meg benne a kor auráját, nem felületesen, hanem lényegileg. (Persze a műnek vannak más rejtett értékei is.) Járt-e már valaki -akár társasutazás formájában is-, a nagy Nihilben? Nos, 2. zongoraversenyének 2. tétele csakis erről szól...

 

 

 

Tehát azt nyugodt szívvel és elmével megállapíthatjuk, hogy nem létezik igazi zene tartalom, vagy zseniális forma nélkül. Természetesen az utóbbi is nagyon fontos, hiszen a dallam biztosítja igazán a zene eksztatikus varázsát. A "zseniálisan formás" zenére már említettem példát Máté Péter személyében, de vehetjük akár a Beatlest is. Közös jellemzőjük a popzene-jelleg, ám a zseniális dallamötletek kiemelték ezen zenéket a jeltelen tömegből.

 

Így -továbblépve okfejtésemben-, két olyan fontos momentumot is találtunk, amely a zenét értékessé és maradandóvá teszi:

  1. az egyik a tartalom kifejezése,

  2. a másik a dallam.

Épp ezért nem aggódom Bernstein, Gershwin jazz-zenéje miatt, hiszen már zenéjük egyetlen dallamvonulata, frázisa is messze túlteljesíti ezen "követelményrendszert".

 

Mit is mondott Miles Davis?

 

"A jazz halott."

 

De miért mondta? Talán azért, mert ő volt az egyik koporsószögező. Talán részben általa lett azzá a jazz, aminek látjuk ma a színpadon: végetlen, unalmas, atonális improvizációk és sok esetben teljes zenei kakofónia, mintegy érzelmi, sőt amely még rosszabb: intellektuális csúcspontként. Hát, én inkább maradok a D-dúr hármashangzatnál, az legalább konszonáns. Miles Davis meg csak sétált fel-alá a színpadon és órákig improvizált trombitáján. Néha azt is megtette, hogy valami furcsa, személyes sértettségtől vezéreltetve háttal játszott a közönségnek!

 

"I have a dream..." -mondta Martin Luther King. So have I. Az én álmom az, hogy a zene nemesíti a lelket. Tehát az egész nem ér semmit, ha én nem válok nemesebbé tőle. Ez azonban nem sikerült Miles Davisnek. Vészes elfogultság volna ebből azt a következtetést levonni, hogy ez a fajta zene nem nemesíti a lelket. Ezt nem állítom, pusztán azt, hogy napjaink jazz-zenéje helyett inkább hallgatok Chopint és jazz-t akkor fogok hallgatni, ha majd éppoly kifejező és nemesítő lesz, mint Chopin zenéje.

 

Sajnos -szerény véleményem szerint-, napjaink jazz-zenéjének kifejezéstelenségét még lehetséges fokozni. Ez az avantgarde jazz irányzata. Az avantgarde kifejezés mindig merész, újító művészeti mozgolódást jelentett és jelent ma is. Maga a szó francia gyökből származik és előőrsöt jelent. Talán az 1. világháború után került igazán köztudatba, mintegy általános művészeti reakcióként a háború addig soha nem látott brutalitására és az ipari forradalom embertelen vonásaira. Ha azonban visszatekintünk a 20. század művészeti termésére -és ebbe természetesen beletartozik a zene is-, láthatjuk, hogy ez már a válság művészete olyan zsákutcákkal, amelyekből már kitolatni sem lehet. Talán még: Bartók, Kodály, Sosztakovics, Prokofjev, Rahmanyinov, Truffaut, Tarkovszkij-, igazán a teljesség igénye nélkül.

Így a sokat emlegetett avantgarde voltaképp egy olyan előőrs, amelynek soha nem jött el a főereje. Épp ezért, aki nekem mostanában azt mondja, hogy most ő a művészetekben újítani fog, annak én ezt egyszerűen nem hiszem el. Nincs mit újítani, a nagyok már mindent elmondtak. Sőt, igazán géniuszt sem látok.

 

Összefoglalva: véleményem szerint a mai jazz kifejezéstelensége általános a komolyzenéhez képest; egy skálát, akkordfelbontást, frázist inkább öncélúan, "l'art pour l'art" használ fel, semmint, hogy kifejezzen vele valamilyen érzelmet vagy intellektuális mondanivalót. Persze lehet zenélni örömből is, ezt én is szoktam csinálni, ám ezt korántsem nevezném művészetnek. Ez egyszerű jam session.

 

Egyszer valaki megjegyezte: milyen nevetséges, hogy a levest mindig rengeteg tésztával eszem. Azt válaszoltam, hogy igen, mert én gyűlölöm a tartalmatlan dolgokat. Én így vagyok a zenével is.

 

További megjegyzések a fenti témakörben

 

Természetesen vártam és folyamatosan várok mindennemű alkotó szakmai kritikát. Én tudok és szeretek mások és a magam hibáiból tanulni, más szóval logikus érvekkel meggyőzhető vagyok. Azonban a sárdobálást nagyon nem szívlelem. Ennek lettem áldozata nemrégiben egy állítólag tapasztalt jazz-zenész virtuális lúdtollából. Hangsúlyozom: az egyik fórumon elhangzott "kritikai" megjegyzései sajnos szó szerint nem léptek túl az ősember kőbunkót lengető makogásán, amellyel szent birtokának háborítását igyekezett megtorolni. Bevallom őszintén, egy-két keresetlen szó kezdetben nekem is eszembe jutott, ám aztán rájöttem, hogy nem erő-, hanem ész-alapú társadalomban élünk, így 2 latin mondás bölcsességétől vezérelve ("Res ipsa loquitur" és "Aquila non captat muscas") el is felejtettem a dolgot. Mindazonáltal felvetődött néhány olyan kérdés, amely már voltaképp meg lett válaszolva, ha még a kőbunkót lengetők -egyéni érzelmi nyomoruk okán-, egyszerűen el is siklottak felettük.

 

Miért publikáltam magánvéleményt?

Először József Attila egyik idevágó megjegyzése jutott eszembe:

 

"A költő magánélete közügy."

 

Ebben igaza van, ezt egyetlen közszereplő sem  hagyhatja figyelmen kívül (mert korlátozottan bár, de én is ebben a pozícióban vagyok). Persze ebben az esetben nem magánügyről, hanem jazz-ről értekező szakmai magánvéleményemről van szó, amellyel kapcsolatban azonban (ezt többször hangsúlyoztam) soha nem követeltem kizárólagosságot (a kőbunkósok valójában igen). Ezért vagyok nyitott továbbra is az alkotó kritikára. Ez talán még mindig nem elégséges indok a publikációra. Az viszont nagyon bosszantott és folyamatosan bosszant, hogy zeneileg műveletlen emberek, akik még azt sem tudják, hogy mi az a C-dúr skála, a mai -főként atonális-, jazz csodálatos világáról próbálnak engem meggyőzni egyetlen klasszikus zenei hang ismerete nélkül, miközben olyan megjegyzéseket dörmögnek, mint például:

Nem a jazz maga, hanem a színvonala...

Magáról a színvonalról nem a mostani művelője, hanem a jövő korszakok fognak nyilatkozni, ha addig össze nem dől a világ. Ha ugyanis ezt megengednénk az önjelölt zseniknek, akkor előbb-utóbb olyan önimádó kijelentéseket tennének, mint például: "Az én zeném szerintem jó."

Ez az archiválás természetes szelekció eredménye lesz, mert hosszútávon egyértelműen csakis a jó zenék fognak fennmaradni. Nevezhetjük ezt talán a zene evolúciójának is. Mit is mond erre Goethe Faustja?

 

"Álcsillogás a pillanat szülötte,

őrzi a jót az utókor örökre."

 

Ezért nem aggódom Bach és Mozart, sőt Sosztakovics miatt sem, annál inkább az atonális jazz-ért, bár ide sorolhatom napjaink legtöbb atonális komolyzenei próbálkozását is.

Ugyanakkor ezúton hívom fel a figyelmet arra, hogy itt és most, ebben a szent és sérthetetlen pillanatban bárkinek azonnali lehetősége van arra, hogy akkora jazz-t produkáljon, mint George Gershwin, Leonard Bernstein és Louis Armstrong tette, hogy belerendüljön az egész világ!

Ha ez nem sikerül, ez nem az én bűnöm, talán inkább mások féltehetsége, én viszont lejjebb nem adom...

 

Reakció...

Sárdobálásban, mocskolódásban nem veszek részt. A kőbunkós nevét tudom és ha tovább folytatja, nevét intellektuális közröhej tárgyává fogom tenni. Bár fóruma egyébként kitűnő reklám számomra, már hozott nekem egy tanítványt. Szakmai kritikáját, ha esetleg ilyene volna (a zseniális Hofi erre azt mondta, hogy "nekem van ilyen, épp most fogtam a lábamon kettőt..."), azt hiszem érthető okból nem vagyok hajlandó publikálni. Ismerek erre egy kitűnő, hetenként megjelenő fórumot, neve Jurassic Herald. Főszerkesztői Frédi és Béni. Másik javaslatom, hogy először faragjon kőbunkójából zongoralábat.

 

Jazz-ajánló

 

Mivel a kőbunkósok ha szellemi fölényüket nem is, de érzelmi fölényüket abból a tévképzetből merítik, miszerint én szellemi kispályás vagyok a jazz terén, ezért szeretném megosztani a jazz-ről szerzett, számomra szintúgy igen értékes tapasztalatokat-, igazán a teljesség igénye nélkül. Ne felejtsük el: a jazz-t az alábbi nagy nevek tették-teszik világhírűvé és halhatatlanná (Bernstein, Miller, Gershwin, Armstrong neve már említésre került):

 

Benny Goodman

Kitűnő jazz-klarinétos, aki mindvégig, művészetének minden hangjával igyekezett a zene egyetemes voltát hangsúlyozni. 1937-ben a Budapest Vonósnégyessel adta elő Mozart Klarinétötösét, 1941-ben Bartóknak adott megbízást a Kontrasztok megírására, 1946-ban felkérte az ünnepelt amerikai zeneszerzőt Aaron Coplandet, hogy komponáljon számára klarinétversenyt.

 

 

 

Oscar Peterson

Zseniális kanadai zongorista, az improvizáció egyik nagy mágusa, hangszerének tökéletes ura és finom, érzékeny ismerője. Nagyon szeretem például a Gershwin-dalok Peterson-féle feldolgozásait, bennük a művész egészen visszafogottan, mintegy szerényen nyúlt a dallamokhoz, csak a "legszükségesebb" helyeken improvizálva. Ezáltal igazi művészi alázatról tett bizonyságot, amely sajnos egyáltalán nem jellemző korunk jazz-ére.

Ella Fitzgerald

A blues és jazz legnagyobb énekese! Hihetetlenül hajlékony hangjával csodálatos jazz-, és blues-improvizációkra volt képes, amit mindenkor teltházas koncertjein fantasztikus humorral adott elő.

 

 

 

Scott Joplin

A híres ragtime-zeneszerző abban a korban élt, amelyben a ragtime és jazz még újszülött ikertestvérek voltak és így mindketten olyannyira hasonlítottak egymásra. Én imádom a ragtime-ot, ezt az optimista, erőtől duzzadó, fantáziadús zongoramuzsikát!

 

 

 

Django Reinhardt

Talán ő az első világhírű jazz-gitáros. Roma származása révén zseniális játéka teljesen ösztönös volt, amely játékában is megmutatkozott. Sőt, aki látott tőle felvételt, tudja, hogy a legtöbb skálát igyekezett 1. és 2. ujjaival megoldani, mivel egy baleset következtében képtelen volt 3. és 4. ujját használni. Hogy ebből miként kerekedett az a feledhetetlen Reinhardt-játék, azt nem tudom...

 

 

 

Rosenberg Trió

Django Reinhardt örökségének hiteles folytatói, kiváló gitárosok és zeneszerzők, a jazz "manouche-guitar" ágának legjelesebb művelői, amelyet "gipsy guitar"-nak is neveznek. További jeles gitárosok még ebben a műfajban Romane és Derek Sebastian, akik egyébként kitűnő manouche-guitar oktatóanyagot is írtak.

Ezúton ajánlom a Tisztelt Olvasó figyelmébe honlapom egyik, a manouche-gitárral foglalkozó fejezetét.

 

 

 

Pat Metheny

Igazi zenei kísérletező, tehát nem állítanám, hogy sokrétű zenei stílusa kizárólag a jazz-ből építkezik. De -talán épp ezért-, hallatlanul sokat tett a jazz legendájának ápolásáért.

 

 

 

John McLaughlin

A kitűnő jazz-gitáros mostanában egy indiai együttessel koncertezik. Előadásaikban az improvizációra épülő, nagyobbrészt szakrális eredetű rágák és a szintúgy védikus gyökerű tabla-játék ötvöződik McLaughlin jazz-rögtönzéseivel. Fantasztikus hangulatú koncertek!

 

 

 

Tóth Zoltán hozzászólása

E-mail címe: lhator@freemail.hu

 

"...Örülök, hogy végre találtam valakit, akinek ugyanaz a véleménye a zenei értékekről, mint amit én magam is eddig vallottam. A mai jazz-ről pontosan ugyanígy vélekedek, valamint véletlenül én is pont Gustav Mahlerrel szoktam példálózni, mint ellentétes és valóban értéket jelentő oldalról. Az én szívem csücske az V. szimfónia adagietto-tétele. (P.L. megjegyzése: ez a bizonyos 4. tétel, amely alább letölthető és meghallgatható.) Pontosan kifejezi a zene magasiskoláját: a két "keretrészben" még éppen lefülelhető a dallam és a harmóniafűzés logikája, viszont a középsővel én úgy vagyok, hogy a "bal féltekés" figyelő részem kikapcsol és a zene egyszerűen belém hatol, átjár, mindemellett lehet tudni (ha első blikkre már nem is hallasz rá), hogy itt valami Isteni, magasrendű "geometriák" vannak. A ma hallott jazz-zenékről ugyanaz a véleményem, mint a Tiéd. Ugyanúgy nehéz hallás alapján  analizálni a dolgokat benne (vagyis kellőképpen bonyolult tud lenni), viszont van egy óriási különbség Mahlerhez képest, mégpedig: NINCS BENNE ÉRTELEM! Valószínűleg ezért nem is érint meg. A Máté Péter-analógia is tökéletesen helyénvaló, az egyszerűnek titulált kis melódiácskák nagyon is valamiféle Isteni matematikát követnek, amit lehet elemezgetni innen-onnan, valójában csak kiválasztott emberek kapják meg ezeket a "súgásokat", előállítani nem lehet szándékkal, bármennyire vagy képzett. Egyébként az én véleményem szerint a legnagyobb szimfóniák fő értékét is ugyanez a kis zseniális "melódiamag" adja, ami végül egy megfelelően összetett, mesteri hangszerelésben van kibontva. Utóbbi valamennyire tanulható, a "melódiakészség" viszont nem. A mai jazz-t én javarészt egy önkényes magamutogatásnak tartom, ahol a bonyolultságot összetévesztik a FEJLETTSÉGGEL. Értelmetlenül, szándékosan és funkciótlan módon használnak pl. "sokashangzatokat", csak azért, mert "unják a banánt". Nem értem, miért nem nyúlnak pl. a klasszikus zene akkordfordítások (basszusvezetés) adta lehetőségeihez, ha szándékoltan érdekes dolgokat akarnak produkálni. Itt még mindig lehet a modulációs variációk miatt soha nem látott tájakra tévedni és ebben értelem is van, melyet a laikus hallgató is megérez. Egyébként a jazz-en kívül nekem van még egy "nemszeretem" stílusom, ha már itt tartunk (ezt a "nemszeretést" lelkiismeretfurdalás nélkül merem hangoztatni): ez az a bizonyos "fúziós zene", (fúziósrock?). Itt szélsőséges módon hiányzik mindenféle ihlet és kizárólagosan csak tervezett elemekből áll. Itt is az önkényes bonyolítás a cél és erre olyan módon törekednek, hogy szinte találomra egymás mellé tett akkordokkal és ésszel összerakott dallamriffekből áll, amelyeket lehetőleg unisono-kban játszanak, hogy attraktív hatást keltsen. Én ezt hívom "megbeszélt zenének".
Szóval nyugodtan kiállhatsz a véleményed mellett. Attól, mert valami megszokottá vált, még lehet kollektív tévedés és nem mindig lehet az "ízlések és pofonok" jelszóval felmentést adni dolgoknak..."

"...Ismétlem, örülök, hogy rábukkantam az írásodra, már kezdtem azt gondolni, hogy bennem van a hiba, hogy bizonyos zenéket azon túl, hogy nem szívesen hallgatok, nem tudok zeneként értelmezni, pedig mindenhez próbálok -amennyire tudok- analitikusan hozzáállni, hogy tanuljak belőle. Mondom, vannak dolgok, amihez nehezen ér fel az ember és kemény dió, hogy valamelyest rendszerben tudja értelmezni, de ezekről mégis lehet esetleg tudni, hogy egy bizonyos hagyományos
rend összetettebb kibontásai és nekem van még tanulnivalóm, hogy megértsem..."

 

P.L. megjegyzése

Ezúton szeretném üdvözölni Zoltánt, akivel úgy tűnik teljes szellemi rokonságban állok!

Zoltán egyértelműen megértette azon rejtett gondolatokat, amelyek kimondásától én folyamatosan őrizkedem, bár mindvégig utaltam és utalok rájuk, hiszen ez egy gitáriskola, nem egy filozófiai-teológiai portál. Közös meggyőződésünk szerint az ihlet "Fentről" érkezik és ezzel a kijelentéssel nem kívánok kardoskodni egyetlen "vallás" mellett sem (ha ezt tenném, aknamezőre tévednék), csupán azt állítjuk, hogy Mahler 5. szimfóniája éppúgy, mint az olyan szintű művészi tehetség, amely előtt az ember egyszerűen csak döbbenten hallgat (ilyen volt például Mozart tehetsége), nem e világból származik, létezésének ténye már valami másra utal. Ennél mélyebbet, elgondolkodtatóbbat nem is szükséges egy gitáriskolában kijelenteni. Ezzel együtt természetesen az is igaz, hogy napjaink zenéje igencsak távol került a "szent" ihletettség eme állapotától...

Ami az egyéni megbántottságot illeti: nemrégiben sikerült összefutnom a fent említett sárdobáló jazz-zenésszel egy koncerten, amelyen a testvére is játszott, hozzáteszem kiváló minőségben. Ennek ellenére (és ezt a mozzanatot igen bánom, mert nagyon fáj a tehetségek elaprózódása, meg nem becsülése, amely úgy tűnik, hogy tősgyökeres magyar találmány) ezen a jazz-koncerten írd és mondd (nem túlzok) voltak kb. húszan, akik közül mi hárman tizenegykor távoztunk. Ilyen nem következhetett be egy Louis Armstrong-koncerten...
 

Tornai Gábor hozzászólása

 

P.L. megjegyzése

A Pénzes-féle Gitáriskola megkapta leghosszabb és  minden valószínűség szerint eddigi legőszintébb levelét. Gábor úgy tűnik nemcsak aktív gitáros, hanem gondolkodó is, amit legelőször nekem kiváló fogalmazási készsége mutatott meg. A magam részéről nagyon jókat szórakoztam találó megjegyzésein, amelyek nemcsak a kortárs jazz-ről alkotnak korhű kórképet, hanem például gitártanulmányairól és gitároktatói keresgélésének kudarcait is rendkívül szellemes formában tálalták. Egyébiránt Gábornak nagyon szép kompozíciói is vannak, amelyeket a későbbiekben -esetleges közös együttműködésünk jutalmaként-, a Jam session című fejezetben szándékozok majd publikálni. Lássuk a levelet!

 

"...Én egy 20 éves budapesti srác vagyok, tele gondolatokkal, percenkénti hangulatváltásokkal és megválaszolatlan kérdésekkel. Az oldaladat olvasván (és itt nem a gyakorlati szekciókra gondolok, hanem azokra a részekre, ahol Te is mélyebb hangnemben adsz helyet a véleményednek, ilyen például ez a rész is) nagyon megörültem. Először is a kortárs jazz résznél kaptam fel a fejem, hogy "végre, valaki, aki ...". Ugyanis egyedül érzem magam. Ilyen téren is. Történt nem egyszer, hogy elmerülvén fiatal, életkorukban még a késői serdülők közé sorolható egyének társaságában, átszórakozván az éjszakát gyakran vitába keveredtünk. Előkerültek ezek a mai, nem tudom minek nevezzem őket, talán az antimuzsikus a legjobb szó rájuk; szóval ezek a mocskos, dekadens társadalom (és elsősorban anyjuk) szülte önbálványimádók, akikről a média - nem a mainstream, szerencsére ott nincsenek jelen - ömleng, hogy "ilyen virtuóz zenész, ilyen mély, olyan mély, ezt meg kell érteni, ez nem egy sétagalopp". Gondolok itt elsősorban X-re, Y-ra, és más, magukat "fusion/jazz" zenészként emlegető balekokra. Ja, kihagytam Z-t, a billentyűs vonalból. Sorolhatnám napestig a nevüket, de a lényeg egy és ugyanaz, akármelyikük produkcióját szemlélem : állnak a színpadon, 200 bpm-en tekergetik a maguk kis dolgait, se tartalom, se forma, kiváló technika és a közönség soraiban a sok álművész, aluliskolázott, beképzelt, valójában buta tuskó egyének tapsikolnak, néznek mint Rozi a moziban, ők sem értik, hogy most mi van, meg is kérdezik maguktól sokszor, de ha ez a kérdés verbális formában tevődik fel, mondjuk egy olyan ember szájából, aki ezen az egészen csak nevet, akkor hirtelen előbukkan a zsebből a három diploma (legalábbis annak képzete), és kezdődik az általad is említett sárdobálás. Ezért már nem is szeretek erről vitatkozni, senkivel. Nem látom értelmét 120 percen keresztül a szándékosan agyonbonyolított, maximum a "zenészt" kielégítő hangszermegalázásnak (bennem gyakran kelti ezt az érzést, hogy szó szerint megalázzák a hangszerüket, semmilyen téren nem tisztelik. A zenét meg főleg, bár arról szerintem még nem hallottak ... ), és nekem mondhatja bárki, hogy ez ilyen mély, meg olyan mély. Persze. Mélyen agyon van bonyolítva. És? A gémeskút is lehet mély, ha üres. Ezt éreztem még akkor is, amikor a DreamTheater nevű formáció tiszteletét tette nálunk pár éve. (Idén is voltak, erre a fellépésükre már nem voltam hajlandó elmenni). Minden szép volt és jó, még a dedikálásra is sikerült bejutni, kezet foghattam az akkoriban általam imádott John Petruccival, és két saját szerzeményecskéből álló CD-met a dobosnak, Mike Portony-nak ajándékoztam. Aztán jött este a koncert. Már vagy fél órája ment a zene. De ezt kérdeztem: most mi van itt tulajdonképpen? Tökéletes billentyűsjáték, tökéletes basszusgitárjáték, tökéletes gitárjáték (na jó, egyszer mellényúlt Petrucci), tökéletes dobosjáték, szóval minden a helyén volt ... vagy mégsem? Olyan érzésem volt, mint egy delfinnek, akit odaraktak egy vidámpark közepére, medence nélkül. Olyan "értelmetlenül" éreztem magam. Körülöttem mindenki csápolt, a részeg tuskó is, aki képes volt tízezer forintot kiadni azért, hogy másokat taposhasson, majd hazafelé menvén a saját okádékában pihenjen meg az árokban. (Egyébként ez a drágakoncertjegyesrészegtuskó-jelenség is nagyban hozzájárult koncertre-járós kedvem teljes kimúlásában.) Szóval ment a koncert és egyre jobban elhatalmasodott rajtam az üresség érzése. Vége lett. Minden cimbora el volt ragadtatva, hú de jó, ilyen jó, olyan jó, bombáztak, hogy hogy tetszett, mondom ... a hangok a helyükön voltak, de maga az előadás nem. Egyszerűen nem jutott el hozzám az egész. Később rájöttem, hogy nem volt minek eljutnia hozzám ....

Magamról is mesélek azért: 5 éves koromban beirattak anyukámék a helyi zeneiskolába. Nem volt itthon hangszerünk, de az óvó néni azt mondta szüleimnek, hogy valamit kezdjenek velem, mert felfedezni véltek személyemben egy s mást, aminek a zenéhez némi köze lehet. Elkezdtem hát zongoratanulmányaimat, ami az általános iskola végéig tartott. Addig sem lett hangszerem, szóval hetente kétszer tudtam gyakorolni (amikor órán voltam). Mégis nagyon szerettem, bár néha legszívesebben abbahagytam volna az egészet és azt is sikerült elérnie a tanárnőmnek (akit máig nagyon tisztelek ezért), hogy megszeressem a klasszikus zenét. Soha nem ajánlott semmit, mit hallgassak, csak játszogattuk a Zongoraiskola 1-2-3-4 darabjait, stb., majd később Chopint, Mozart-szonátát, de a klasszikus zenét valami megmagyarázhatatlan belső késztetés eredményeként kezdtem el "keresni", és ebben neki nyilván szerepe volt. Meghallgattam rengeteg Mozart-szonátát, Bach-művet, Beethovent, Lisztet, Erkelt, szóval mindazon zeneszerzők műveit, akikről anélkül is tudhat valamit az átlagember, hogy komolyabb zenei képzettséggel rendelkezne. Mégis életem egyik legmeghatározóbb komolyzenei élményét az jelentette, mikor általános iskola ötödik osztályában, bakelit lemezen énektanárnőm ajánlására meghallgattam Csajkovszkij B-moll zongoraversenyét, a zongorista pedig a számomra (természetesen) ismeretlen Szjatoszlav Richter volt. A mű földbe döngölt, úgy éreztem magam, mint akit kirángattak a megszokott kis világából, előre repítettek az időben, egészen az Apokalipszisig és egyedül már csak én voltam életben és néztem, ahogy körülöttem minden lángol, pusztul és ez a kipusztult világ dühöng. Ezzel nem azt akarom kifejezni, hogy a mű esetleg negatív érzéseket keltett bennem, sőt..., hanem azt a megsemmisítettséget, amit a mű végén éreztem. Még el is sírtam magam ... nem tudtam hova tenni az egészet. Ez nem ember műve, ilyet ember nem írhat. Ez egy felsőbb erő műve, amit egy embernek ajándékozott, és ez az ember, a mű szerzője hangjegyek igen bonyolult, de letisztult, érthető formájába öntötte a felsőbb erő késztette gondolatokat. Elkezdtem tisztelni a zenét ... Közben persze előjöttek az akkori mainstream-jelenség rám fejtett hatásai is (Limp Bizkit, KoRn-imádat, stb.), de a klasszikus zenére még igen alacsony zenei képzettségem ellenére is úgy tekintettem, mint az emberiség örök, elpusztíthatatlan fellegvárára. Középiskola második osztályában vettem először a kezembe gitárt, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve. Be is iratkoztam a helyi zeneiskola gitárszakára, és elkezdtem magamba szívni, amit lehetett. Első két hónapban nem volt saját hangszerem sem, egy kölcsönkért, baltanyakú, hamis klasszikus gitárral jártam órára, azután vettem egy - bár küllemre tetszetős -, de hangzásban gyenge Hora gitárt. Szerettem órákra járni és a kezdeti fellángolás a tudásra való éhség kiolthatatlan tüzévé alakult át. Két hét alatt tanultam meg a barré-fogást, 2 hónap se kellett, mire megtanultam az alapvető skálákat és a váltott pengetést, természetesen jött minden, soha nem kellett azon gondolkodnom, hogy fel-, vagy lepengessek, még húrváltásoknál is játszi könnyedséggel pengettem éppen le, vagy fel, ahogy azt a váltott pengetés folyamatossága éppen megkívánta. Tanárom észrevette, hogy bizony ez gyorsan ment, és elkezdődtek azok a bizonyos Dolgok ... A Dolgok, amelyek odáig vezettek, hogy ezt a levelet megírjam Neked, így, éjjel egy óra tájban. A tanárom tudniillik nem szerette volna oktatni a zeneiskolai hivatalos tananyagot. Ez még idáig jó, de akkor mit oktasson? A skálákat, hála igen jó vizuális memóriámnak, pillanatok alatt bevágtam, ahány fekvésben csak lehetett, megtanultam a váltott pengetés alapjait is és hát innentől kezdve nála kifújt a tudomány. A Gitáriskola 1 könyvem a polcon maradt, eljártam órákra, de semmi haszna nem volt már az egésznek. Itthon becsületesen gyakorolgattam, nagyon megszerettem a hangszert, szinte minden kedvencemet hallás után lejátszottam, persze csak a dallamot, mert ritmusgitározni azt elfelejtett megtanítani a "tisztelt" tanár úr ... Szóval úgy éreztem magam, mint egy kecske, aki repül, de nincsenek se szárnyai, se végtagjai. Egyszer csak leesik... vagy nem. A következő zeneiskolai évtől így önszántamból könnytelen búcsút vettem, és nyaramat azzal töltöttem, hogy kerestem a számomra ideális elektromos gitárt. Ez persze furcsának tűnhet, főleg, hogy semmit nem értettem a gitárokhoz, tisztában voltam azzal is, hogy bármelyik boltba is megyek, simán átvághatnak, úgyhogy megfogadtam, hogy a szívemre hallgatok. 60-100 forint közötti árkategóriában gondolkodtam, nézelődtem, nézelődtem, közben kerestem rá a pénzt, ám egyszer csak megpillantottam A Gitárt. Rózsaszín volt (máig nem értem, hogy hogyan szerethettem bele, nem vagyok valami metroszexuális alkat, de szerintem most is beleszeretnék), egy Ibanez RG 470-es japán modell. Ára 170.000 forint körül mozgott ... mondom hú, ez nem fog egyedül menni. Érdekes módon, ahogy hazaértem, és megemlítettem édesanyámnak, hogy micsoda csodahangszert láttam (persze a hangját nem ismertem a gitárnak és a tulajdonságait sem, csak az az érzés volt bennem, hogy EZ KELL, EZ AZ). Erre ő azt mondta, hogy megvesszük akkor ezt. Nagyon megörültem. Innentől kezdve már csak nyári munka utáni délutáni kikapcsolódás céljából sétálgattam a városban, felkutatva minden létező hangszerboltot, mígnem betértem a sokak által rémesnek, és kerülendőnek titulált X. hangszerboltba. És akkor megláttam a másik Őt : Ibanez RG 1570, japán modell. Na mondom, köszönöm, most dönthetek, melyik lábamat vágják le. A jobbat, vagy a balt. Mindenképpen nyomorék leszek ... A hangszert nem mertem kipróbálni, hiszem játszani nem tudtam rajta, bennem volt a kezdeti félsz, és hát az ára is igen borsos volt, főleg keménytokkal, így próbáltam kiverni a fejemből ezt az egészet. De azért otthon elmeséltem ... telt múlt az idő és végül október 23-án sikerült megvásárolni készpénzre a gitárt, az RG 1570-est, előtte már beszereztem az erősítőt (szintén laikusként, vaktában választva, de később kiderült, jól választottam). Jött a kísérletezgetés, és ténylegesen beleszerettem a hangszerbe. A hangjába, a fogásába, a Lényébe. Időközben magántanárt is kerestem, végül a zeneiskolai tanárom öccsénél kötöttem ki. Mondtam is neki, hogy én a Europe-Final Countdown című számának szólójával szeretném kezdeni. Hallás és némi szoftveres lassítás után le is jegyezte, hogyan is kell ezt a szólót játszani, majd elkezdte tanítani. Aztán pár hét alatt rájöttem, hogy hé, ez azért nagy falat. Én ezt nem fogom tudni úgy visszaadni, ahogyan kéne. (Elég kritikus vagyok magammal szemben, de ezt nem tekintem rossz tulajdonságnak.) Jött a következő óra, a következő ... minden óra úgy kezdődött, hogy "na ma mit akarsz tanulni?". Pár alkalom után a válasz reflex-szerű "semmit, jammelgessünk, az jó" volt. És jammeltünk. Nem volt rossz, mivel ismertem az alapskálákat, tudtam használni a váltott pengetést és mivel kiderült, hogy elég jó dallamérzékem van, kellemesen eltöltöttük az időt. Viszont ... kezdett gyanússá válni ez a "na mit tanuljunk ma" dolog ... Menesztettem a "tanár urat". Utána jött a "na majd én akkor magamtól, én leszek a leggyorsabb, legtechnikásabb virgázós állat a Földön" korszak. Küzdöttem is érte becsülettel. Számtalan megvásárolt oktató-DVD, "mega guitar man no.1"- től és társaitól, rengeteg könyv, Internetről bogarászott anyag és megszámlálhatatlan órányi gyakorlással töltött idő. Biztos voltam a sikerben, némi idő elteltével már a napi 6 (!) óra gyakorlásnál lejjebb nem adtam, de nyáron a napi 12 óra sem volt ritka. Egyszerűen a lételememmé vált a GYAKORLÁS. Nem a zene maga ... azzal a ténnyel ugyanis tisztában voltam, hogy ha nem tudom azt lejátszani, amit szeretnék, akkor bizony hajtanom kell érte. A technikát tekintettem a Célnak, mindent feláldoztam érte, szabadidőt, haverokat, szórakozást. Ekkor még minden úgy tűnt, hogy jól halad. Idővel megismerkedtem egy dobtanárral, Szanyi Jánossal, akitől dobórákat vettem és barátra is leltem személyében. Rengeteget vitatkoztunk, tőle sajátítottam el azt, hogy hogyan is kell érvelni, hogy miért nem szabad sárdobálni és hogy bizony a zene nem arról szól, ki hány hangot penget le másodpercenként. Eleinte nem tetszett ez a látásmód, viszont később egyre jobban érlelődött bennem a gondolat: A technika nem a cél ... a technika az eszköz. Tudván, hogy még mindig nem tudom lejátszani a kedvenc gitárszólóimat (ezek a szólók általában 180 bpm fölött voltak, és igen hosszú ideig végig 16-odos tekerésekből álltak), és azokat a témákat sem, amiket fejben kitalálok, folytattam a gyakorlást, de elkezdtem komponálni az időközben beszerzett Kurzweil K2500S szintetizátoron. Zongoratudásom, az a kevés, ami volt, azért megmaradt és arra elégnek bizonyult, hogy eltaláljam a billentyűket, a dobtanulás rengeteget fejlesztett a ritmusérzékemen, a látásmódomon, így nagyritkán leültem és elkezdtem írogatni saját szerzeményeimet. (Ezen szerzeményekből került rá kettő arra a bizonyos CD-re, melyet a fentebb említett Mike Portnoy-nak ajándékoztam, és annyit nem írt rá e-mailben, hogy böff. Rossz érzés csalódni emberekben, akikre felnéz az ember.) Kinőttem a bálványimádós korszakomat, megtanultam, hogy a zene a fontos, hogy valamit kifejezzek vele és ez a valami persze ne a gyorsaságom legyen. Már a kezdetektől metronómmal gyakoroltam, skáláztam napi több órát, arpeggioztam, legatoztam és még mindig biztos voltam benne, hogy elérem az eleinte mágikusnak tűnő 200 bpm-es, folyamatos 16-odos tempót. Aztán jöttek a bonyodalmak... 110 bpm, de az Istenért sem akar feljebb menni. Kétségbeesett keresgélés, újabb oktató-videóvásárlás, könyvolvasás, hát igen, elérkeztem arra a bizonyos pontra, amin sok gitáros megreked. Mivel mindig lassan gyakoroltam, így most is lassú tempón kezdtem a gyakorlatot és próbáltam feszegetni a saját határaimat. Így nagy keservesen néha eljutottam 120 bpm-re. Próbáltam fejleszteni a jobb csuklómon (jobbkezes gitáron játszom), és húztam, amíg már el nem jutottam odáig, hogy igen komoly fizikai fájdalmaim voltak a gyakorlás végén. Eljutottam így 160 bpm-ig, ez persze csak tremolópengetés volt. Mondtam magamnak, hogy valami itt nem jó ... de mi ... újabb könyvolvasgatás, videónézegetés, hátha ... mindegyik könyv azt írja, hogy lassan, aztán húzd, utána vegyél vissza picit a tempón. Jött a sétálás-futás történet, miszerint a sétálást gyakorolva soha nem fogok megtanulni gyorsan futni, aztán megint elkezdtem húzni a pengetőkezemet, hátha ... de nem. Kész, ennyi volt, megrekedtem, több, mint 3 év gyakorlás után, amit ha beszorzok azzal, hogy napi több órát szántam rá, elég nyomasztó érzéseket keltett bennem. És akkor megálltam a szobám közepén, és körülnéztem: valami elveszett. Elment majdnem négy év az életemből és még mindig nem tudok egy árva számot sem lejátszani a gitáromon, pedig egész nap a technikát gyakoroltam. Elhomályosultak az álmaim, hogy valaha híres gitáros leszek és az is, hogy valaha egyáltalán olyan gitáros leszek, mint amilyenné válni szeretnék. Nem tettem le a gitárt, próbálkoztam vele ezután is, de valahogy olyan érzésem volt, minta egy bárd lebegett volna a fejem felett és bármelyik percben meghalhatnék. Eltelt azóta egy év. Most ott vagyok, hogy nem tudom, merre tovább. A hangszert nem szeretném letenni, mivel nem vagyok az a feladós típus és hosszú vajúdások után még azzal a gondolattal is megbarátkoztam, hogy talán elölről kéne kezdeni ... mindent. Fájó gondolat, de nem fájóbb annál, mint itt megállni, és húsz év múlva visszanézni erre a pillanatra, és azt mondani : "igen, itt szúrtam el végleg mindent." Így felkerekedtem, és nekiálltam gitártanárt keresni. Kiválasztottam a jelöltek közül a legszimpatikusabbat, fel is hívtam telefonon és fél órán keresztül ecseteltem neki a problémáimat. Említettem, hogy

Nos, a beszélgetés végére már nem tudott mibe nyúlni, minden reklámszövegét lepusztítottam és elég bizonytalanná tettem. Mindenesetre abban egyeztünk meg, hogy elmegyek hozzá egy órára és megnézzük, tud-e velem kezdeni valamit. Az óra után eldöntöttem, hogy ez így nem lesz jó. Viszont még mindig nem akartam feladni azt, hogy megtanuljak gitározni, ezért tovább kerestem. Ma (illetve tegnap) rátaláltam az oldaladra. És egy szimpatikus emberre személyedben... a segítségedet szeretném kérni. Már nem tudok mibe kapaszkodni, eltűnt a "Vegyél meg, ez az oktató-DVD a legkirályabb és hát én ugye milyen jó gitáros vagyok" videók varázsa és már egy tanár sem tud beetetni a parasztvakítós szövegeivel. Nekem egy TANÁRRA van szükségem. Aki átgondoltan, szisztematikusan egyengeti az utamat, aki kikapálja a hibáimat is (biztos van belőlük pár, több, mint négy évig gyakoroltam és ezek szerint nem jó úton ...), akivel közös nevezőre tudok jutni, elsősorban emberként, aki a szemembe vágja, ha valamit nem jól csinálok és megköveteli, hogy fejlődjek. És abba az irányba terel, ahol TÉNYLEG fejlődés a jutalma a sok-sok átgyakorolt órának. Jelenleg még mindig 100-120 bpm környékén szenvedek, egyenletes ritmusban játszok, tisztán, nagyjából ismerem a hangszerem lehetőségeit, mégsem tudok mit kezdeni vele. A pengetőkezemet vélem a gyenge láncszemnek, ugyanis túl merevnek érzem. Egyszerűen 110 bpm-nél már egyszerűen nem tudok tisztán csuklóból pengetni. Kipróbáltam azt is, hogy megkeresem azt a mozdulatsort, amivel potenciálisan a legnagyobb sebességemet elérhetem. Ez a Chris Impellitteri-Speed Soloing című videójában is látott alkar-pengetés. Ezzel a pengetőkezemet sikerült 200 bpm feletti tempóra tornázni, tremolópengetéssel, persze egy árva futamot nem tudtam balkézzel alápakolni. Teljesen szétcsúszott a két kezem. Olyan érzés volt, mintha most nyúlnék először gitárhoz ... Hogy őszinte legyek, nagyon megörültem, amikor az oldaladon külön fejezetként említetted meg ezt a pengetési módot. Ezek szerint nem értelmetlen, ha ezt használom. Képtelen vagyok egy bizonyos tempó fölött tisztán csuklóból pengetni, viszont alkarral már repülök, csupán a köztes rész hiányzik, ami odáig kéne, hogy vezessen. Nagyon remélem, hogy nem vagyok reménytelen eset (ha Te mégis azt mondod, igen, én akkor sem adom fel, és tovább keresek ...), rengeteg időt töltöttem már el a hangszeremmel és bár idáig csak bukás lett a "jutalmam", én ugyanolyan erővel, kitartással, és türelemmel nyúlok hozzá minden nap..."

 

Tölgyesi Norbert hozzászólása

 

P.L. megjegyzése

Köszönöm az értékes hozzászólást és bár nem mindenben értek egyet Norberttel, de ahogy Voltaire mondta (ő egy kissé keményebben fogalmazott, úgyhogy átalakítottam): "Nem értek veled egyet abban, amit mondasz, de halálomig védelmezni fogom a jogodat, hogy elmondhassad".

 

"...Olvastam a mai jazzről írt sorokat. Reagálnom kell rá. Nos, én kedvelem a jazzt. Minden bonyolultságával együtt. Kétségtelenül elég sok irányzat létezik. Valamennyire azért meg kell védjem a műfaj modernebb alkotóit is. Miles Davis szerintem maradandót tett az asztalra, bár kétségtelenül voltak hosszú pályafutása alatt gyengébb nekifutások is, de sok alkotása igazi élményt tud nyújtani megfelelő (!) pillanatban és hangulatban. Mások az emberek és még egy ember is más hangulatban lehet olykor-olykor. Van amikor átdobja a kötelet a gázcsövön, hogy fellógassa magát, ha egy elvadult lemezt meghall, de lehet olyan pillanat, amikor azt érzi, hogy igen ez kellett nekem, mert arra rezonált épp a lelke. Egyébként rengeteg zenét hallgatok nagyon széles műfaji spektrumon. Miles Davis és még sok más jazz és fúziós zenész igazán maradandót alkotott és sok ezekből táplálkozó alkotás született, ami nélkül kevesebb lenne a világ. A teljesség igénye nélkül fantasztikus zenekarok (bár inkább progresszív rock): Soft Machine, King Crimson, Syrius..., és még lehetne sorolni, de nem zenei lexikont szeretnék írni Önnek . A free jazzt (Miles Davist nem sorolom ide) még nem sikerült megemésztenem. Egyetlen egyszer voltam olyan passzban, amikor egy ilyet felrakva a lemezjátszóra, azt mondtam, hogy na, éppen ez kellett. Összetörte az agyamat, de jól esett. Azért annyit észrevettem a mostani jazzben (már amennyit hallgattam belőle, mert nem vagyok szakértő), hogy talán zsákutcába került a műfaj. Kicsit sablonosak legtöbbször. Talán el is sznobizálták. Persze azért lehet találni jó zenéket. A szegedi jazz fesztiválon hallottam a Tűzkő Csaba Kvintettet. Népzenével (azt hiszem moldovai) kevert valami volt, de nagyon megtetszett.

Azt írta, hogy nem lát géniuszt. Én azért hallottam egy-kettőt, aki ebből a szempontból "gyanús": Robert Fripp, Frank Zappa (bár ő már elhunyt, nyugodjon békében). Hogy ki géniusz, azt az idő dönti el igazán. A klasszikusok pedig e téren vezetnek egy lóhosszal. Azt nem tartom egy jó gondolatnak, hogy a klasszikus zeneszerzők már mindent elmondtak az emberről (ha jól emlékszem Mahlert említette), és nem is vagyok a klasszikus zene mélyen avatott ismerője. De azóta sokat változott a világ (sőt egyre gyorsabban változik), és bár az emberi lény alapvető mozgatórugói nem nagyon változhattak, de azért a mai emberről csak akkor mondtak volna el mindent, ha a jövőbe láttak és a jövőbe beleélték volna magukat. A mai emberről a mai ember szól hitelesen (mondjuk Stanislaw Lem írásaiban rengeteg dolgot nagyon élesen látott a későbbi emberről, emberiségről, társadalomról). Az más kérdés, hogy vannak-e ma olyan géniuszok, akik képesek erről olyan színvonalon megnyilatkozni, amint a klasszikusok. Szeretném hinni, hogy igen. Sajnos manapság olyan zavaros, felhígult és csapongó minden, hogy nehéz eligazodni. Ráadásul annyi szépség (és annyi csúnyaság is) van a világban, hogy ezer év is kevés lenne feldolgozni.
Egy szó mint száz, sokféle ember rohangál ezen a bolygón sokféle ízléssel. Más és más zene, hangulat, életérzés törhet utat az emberekben. Ki így éli meg ezt, ki úgy. Mások az értékítéletek, mások a relációk. Lehet egy gyöngébb zene is valakinek nagyon jó, mert emlékezteti egy fiatalkori szerelemre, egy délutánra, egy napsütötte fűszálra, egy akármire (az ilyen képek zseniális költői a Cseh Tamás - Bereményi Géza páros voltak). És ezt nem lehet zeneelmélettel magyarázni. Nem is kell. És Ön nyilván nem is akarja . Érdekes, a zenei ízlés változásával maga az ember is változik. Egy korszakban ilyen zene kell, máskor olyan, aztán visszakanyarodik, aztán tovább másfelé, keresve új élményt. Tényleg szép dolog az egész. Tudom, hogy kihangsúlyozta, hogy magánvéleményt írt, jól tette, de egyébként is ez nem vita vagy ilyesmi, csak én is megírtam a magánvéleményemet...