HÍREK
LEGUTÓBBI MÓDOSÍTÁSOK FÓRUM
"NO MOST SZÓLJ HOZZÁ" ZENÉS
BEMUTATKOZÁS AJÁNLÓ
OLDALAK OSIRE
ÁTTÖRÉS A TECHNIKÁBAN

Kritikai fórum I.

Legutóbbi módosítás: 2011.06.16.

 

1. mottó: "Csak tiszta forrásból..." - Bartók Béla

2. mottó: "Inkább egyenek meg a férgek, mint hogy a férget megegyem." - Karinthy Frigyes

 

Jártomban-keltemben bár sok gondolat gyűlik fel bennem, de a világ silány minőségéről (amit a híres Persil "Silan", egyes olvasatok szerint "Silány" mosópora sem tud újjávarázsolni ☺) általában nincs véleményem, mert az többé-kevésbé kizárható a személyes életből. Aki ezt nem hiszi, még sohasem próbálta vagy valójában nem is akarja megtenni. Ám néhány téveszme, rejtett vagy leplezetlen provokáció, egyéb gondolati maszlag engem is olyan lendülettel csap meg, amely már határozott vélemény alkotására késztet.

Az alábbi írások vagy általam ostobaságoknak minősített vélemények reflexiói vagy olyan témakörök reakciói, amelyekre már többszörösen rákérdeztek. Ilyen például a kortárs jazz témája, amellyel kapcsolatban határozottan elítélő a véleményem s amelyért már többen néztek őrültnek. Úgy érzem a véleményem  mindig megalapozott, azaz sohasem indulati alapú és így talán sokak számára meggyőző is lehet. Ám ami a legfontosabb: az egyértelműen szubjektív véleményalkotáson túl (hiszen egyáltalán létezik-e objektív vélemény; erről évezredek óta vitatkoznak a filozófusok) célom voltaképp a jelenség megváltoztatása. Ez furcsa kettősséget eredményez: egyfelől -divatos szófordulattal élve-, "akarja a halál" ezt a nyomorult világot megváltoztatni, másfelől azonban jó volna végignézni legalább egy-két dolog színeváltozását. Már ezen fejezet bevezetőjének olvasásakor is egyértelművé válhatott, hogy igen általános, valójában néhol filozófiai kérdéseket feszegetek, ám ezt "komolyabban", világegész-filozófiai szinten nem kívánom folytatni. A fejezet gondolatai így a zene, maximum a zenefilozófia témaköre köré fognak csoportosulni.

Természetesen szándékomban áll éppígy publikálni a színvonalas, a vitát előremozdító, névvel és elérhetőséggel ellátott hozzászólásokat is.

 

Pénzes László riportja Pénzes Lászlóval Pénzes Lászlóról

1. ülés - A szakma és P.L.

Magánvélemény a mai zeneoktatásról

Művészeti koncepció

Magánvélemény napjaink jazz-éről

További megjegyzések a fenti témakörben

Jazz-ajánló

Tóth Zoltán hozzászólása

Tornai Gábor hozzászólása

Tölgyesi Norbert hozzászólása

Gustav Mahler

Wolfgang Amadeus Mozart

Esztétika és morál ütközete Mozart, Wagner és Richard Strauss kapcsán

Anton Bruckner

Tartalom és feeling

Olvasói kritika

A sötét oldal

Előkészületben

 

Pénzes László riportja Pénzes Lászlóval Pénzes Lászlóról

 

A Beszélgetések című fejezet szerkesztésekor jutott eszembe, hogy interjút készítsek önmagammal. Sok-sok időpontegyeztetés után sikerült összefutnom velem és létre is jött a mélyinterjú néhol igazán meglepő kérdésekkel és még izgalmasabb válaszokkal, azonban szerénységünk tiltja, hogy közös írásunk ott, a sztárriportok "Pantheonjában" legyen publikálva. Mivel a jelen fejezet saját írásainknak szánt gyűjtőládája, én ide helyeztük. Jó szórakozást!

 

 

1. ülés - A szakma és P.L.

 

A legelső kérdést az Olvasó helyett is kérdezem: már ne haragudjon, de nem egoista Ön?

Egyáltalán nem érzem magam annak. Egyébként az efféle önmegszólító párbeszéd nem is az én találmányom; már Glenn Gould (1932-1982) is írt hasonlót...

 

 

...és a magyar irodalomban is találhatunk rá példát, nem is egyet, gondoljunk csak Kosztolányi Esti Kornéljára vagy Karinthy Frigyes „Találkozás egy fiatalemberrel” című novellájára. Ebben az irodalmi formában az ember gátlástalanul beolvashat önmagának és mindezt tét nélkül, tehát anélkül, hogy őrültnek néznék. S ami benne felettébb szórakoztató, hogy ha az ember sokáig olvassa, akkor olyan, mintha tényleg két ember beszélgetne egymással.

Én mégis megkérdezem: nem fél, hogy őrültnek nézik?

 

 

Nem, mert az őrültnek mindent szabad és ez számomra izgalmas lehetőség. Csak az a baj, hogy ez a szabadság az első elektrosokkig, illetve a gumiszoba faláig tart. Ez tehát lényegében nem szabadság.

Akkor mitől fél?

Az lényegtelen, ha képes vagyok úrrá lenni félelmeimen. Ha visszagondolok életemre, valójában többségében veszélytelen dolgoktól rettegtem, azaz fóbiáim voltak. Szerintem a legtöbb ember kisebb-nagyobb mértékben, de ilyen. Én mostanában nem félek, mert jelentős mértékben javult problémamegoldó képességem. Sőt, néha bátornak is érzem magam, mert már ismerem a mondást: „A bátrak attól bátrak, hogy tovább bírják öt perccel.”

Rendben. Tehát mi a mondandója Önnek Pénzes Lászlóról?

Nyilvánvalóan az, ami a Gitáriskolájából kimaradt vagy csak közvetve tartozik hozzá.

És miből gondolja, hogy ez érdekelni fogja az olvasóközönséget?

Véleményem szerint a kérdés rossz. Az író nem azért ír, mert az bárkit is érdekelne. Ő azért ragad tollat, mert ki kell írnia magából és kész szerencse, ha ez másokat is érdekelni fog, nem számítva persze a bértollnokokat, akik valóban megrendelésre firkálgatnak.

Ha jól következtetek, akkor az előbbi történt a Gitáriskola első, 2004-es publikálásakor is?

Pontosan. Nem volt ott piackutatás, bár az az igazság, hogy az ellenkezője, lendületes spontanitás sem. Egyszerűen úgy láttam, hogy nincs egy normális oktatóanyag a piacon és dühből megírtam a sajátomat. Nekem ugyanis három gitártanárom volt és egyik sem magyarázta el, hogy valójában mi is történik a gitáron. Ugyanakkor most, 2008-ban már mindenki észrevette, amit én már 2004-ben megláttam, nevezetesen azt, hogy van célközönség és az az Interneten lóg vagy fog lógni.

Az egyik megjegyzése számomra azért furcsa, mert nagyon sokáig szerepelt honlapjának egyik fejezetében egy köszönetnyilvánítás utolsó gitártanárja felé…

Valóban. Ez is szakmai fejlődésemet tükrözi. Akkoriban még nagyon hálás voltam neki, hogy felhívta a figyelmemet a folyamatos fel-lepengetés fontosságára, illetve mutatott egy darab G-dúr skálát is. De meg tudom mutatni az általa írt jegyzeteket, amelyben a G-dór skála már rosszul szerepel. Lényegében tehát eddig jutottunk. Ugyanakkor egy idő után már pedagógiailag sem értettem vele egyet, mert például minden gitáróra elején azt kérdezte tőlem: „Na Laci, ma mit csináljunk?” Ez nyilvánvalóan nem oktatás, hanem laza, zenei együttlét a tanítvány óradíjának terhére, mert szilárd meggyőződésem, hogy még a magánoktatási forma igazán személyiségcentrikus keretein belül sem választhat magának a tanítvány módszertant szabadon. A tanítvány, a tudás „mazochistájaként” útmutatást, azaz kész, többéves módszertant és következetes számonkérést vár és valljuk be: joggal. Az effajta kérdésfelvetés egyébként az olyan gitárosokra jellemző, akik mellékállásban tanítanak. Erről –tehát a gitáros és a gitároktatói szakma szétválasztásáról-, részletesen írtam honlapom Gyakran Ismételt Kérdések című fejezetében. Szakmai fejlődésemmel együtt tehát észrevettem az elkövetett hibákat is és ezeket én nem hagyhatom szó nélkül. Sőt, a felismerés szent pillanatában volt gitártanárom neve le is került a honlapról, mert én már kinőttem azt, amit tőle egyáltalán kaptam.

Nem hűtlenség ez?

Először is, néha módomban áll másoknál a hűségnek olyan mélységét megtapasztalni, amely a mai világban gyakorlatilag nem létezik. Ehhez a tapasztaláshoz mérten hűséges embernek tartom magam; ezen kijelentés hitelességét elsősorban családom, másodsorban barátaim és tanítványaim tudják lemérni. Ám a kritikai analízis nem a hűtlenség jele, ha nem személyeskedem vele, azaz nyilvánosan nem bántok meg vele senkit. Ennek módja egyszerű: nem mondok ki vezeték-, és keresztneveket.

Ebből következően Ön nem fogja elárulni volt gitártanárjainak neveit?

Természetesen nem. Nem a név, tehát a személyeskedés a lényeg, hanem a jelenség. Én mindig a jelenséget kritizálom és nem a személyt. Az más kérdés, ha már maga a név is képvisel egy határozott jelenséget, de a fogalmi párosítást ezek a személyek általában önként vállalják. Ebben az esetben erről nincs szó. Ugyanilyen, viszonylag „passzív” módon viselkedtem, amikor egy sárdobáló jazz-zenész rontott nekem az Interneten. Bár tudtam a nevét, mégsem tettem közröhely tárgyává, mert egyrészt a stílus maga az ember és én nem szeretek dagonyázni, hiszen nem vagyunk vaddisznók, másrészről láttam, hogy a dagonya mögött olyan, a napjaink jazz-zenéjét minősítő, valójában erőltetett szakmai szemlélet áll, amellyel én a végletekig nem tudok egyetérteni. Ez a pamfletem egyébként ugyanebben a fejezetben olvasható Magánvélemény napjaink jazz-éről címmel.

Miért nem hallgat Ön ezekben a kérdésekben?

Mert gyűlölöm a hazugságot, a képmutatást, amikor azt erőltetik, hogy ne is vegyük észre, ami az orrunk előtt lóg. Engem nem lehet ilyen módon manipulálni.

Ebben igaza van, magam is így érzek… Az utóbbi gondolatok általánosabb kérdéseket is megengednének. Erről majd később még beszélgetünk, de most térjünk vissza a nyers szakmához. Ön szerint miért fontos a két szakma, a gitároktatás és a gitározás szétválasztása?

Azért, mert a zenei szakma tele van kóklerekkel és ők hajlamosak önmaguk védelmében mítoszokat gyártani. Ebből következően az én célom a mítoszrombolás, amely szerint kellő elszántsággal minden kigyakorolható és az a tehetség, amelyet egyesek magukról hirdetnek és elsősorban készpénzre, másodsorban befolyásra igyekeznek váltani, az nem is tehetség, hanem szemfényvesztés, vagy olyan féltehetség, amely egyszerűen nem is mérhető például Mozartéhoz.

Nem kemény Ön egy kissé?

Csupán az érték védelmében, de nyugodjon meg, önmagam felé is. Én is kókler vagyok Mozarthoz képest, ezt nem győzöm hangsúlyozni...

 

  

 

Egyértelműen nem én és Gitáriskolám képviseli az értéket, de követem azt és én legalább tudom, hogy hol kell keresni. Ahogy Karinthy Frigyes (1887-1938) mondta: „Inkább egyenek meg a férgek, mint hogy a férget megegyem.”

 

 

Ez mind rendben van, de Ön szerint nincs átmenet a kóklerség és a „mozartiság” között?

Természetesen van. A probléma ott keletkezik, ha az ember ebben az egyértelmű rangsorban egója védelmében máshová helyezi magát és ezt ki is hirdeti, például olyanformán, hogy önmagát kéretlenül művésznek, művészeti vezetőnek vagy hasonlónak kiáltja ki. Az első lépcső tehát ez. A másodikban az önjelölt zseni már gyakorlatilag bármit megtehet, mert ugye ő a művész és mi, a naiv közönség pedig egyszerűen nem értjük az ő zseniális dolgait. Erre megfelelő ideológiát is gyártottak: „Nem az a fontos, hogy mit ábrázol az alkotás, hanem hogy a közönség mit lát meg benne!” Ettől a ponttól kezdve már minden művészetté lépett elő, a zenei kakofónia, a fehér alapra festett fekete háromszög, még a sarokban ácsorgó szemeteskuka is, csak legyen kortárs művészeti galériában kiállítva és nyilvánvalóan mi vagyunk tökéletlenek meglátni bennük a társadalom fokozatos elidegenedését. Napjaink művészeti tevékenysége nagyobbrészt ebből az erőltetett pozőrködésből áll. Ebben a lélektani szituációban a közönség, azaz mi az alkotásra már értetlenül tekintünk, mert számunkra az nagyobbrészt feldolgozhatatlanná vagy botrányossá vált, amiért is az önjelölt zsenik a fenti ideológia okán minket síkhülyének néznek. A probléma egyik oldala tehát az alkotás "tartalmi zavarodottsága", a másik pedig, amely még felháborítóbb az előzőnél, amikor egyenesen tartalmatlanságot próbálnak ránk erőltetni tartalom címszóval.

Mondana erre egy konkrét példát?

Igen, tipikusan ilyen a tömegkultúra összes megnyilvánulása, ám ugyanez fedezhető fel akár egy egyszerű fogalmazásban is, amely öt-hat oldalon keresztül szövegel, de nem szól semmiről. Félreértés ne essék: én minden körülmények között hajlandó vagyok elismerni és támogatni a zsenialitást, ám a megtévesztő pozőrködést már enyhén szólva nem díjazom.

Ebben legalább egyetértünk… Ön tehát egy magasabb szakmai és persze erkölcsi értéket követő művészetpártoló, egyben gitároktató…

A megjegyzésben gúnyolódást érzek…

Az az igazság, hogy nem tartom magam sem gitárosnak, sem gitároktatónak, legfőképpen nem művésznek. Nem akarom sokkolni Önt, de néhány év valóban aktív zongorázás után tudnék írni egy ugyanilyen színvonalú, főleg technikai megközelítésű zongoraiskolát is. Ám abban az esetben sem nevezném magamat zongoristának. Én egyszerűen Pénzes László vagyok és ez lényegében a szellem mindentől független szuverenitását jelenti.

Mit ért ez alatt? Tehát Ön nem azonosítja magát saját gitáriskolájával?

Az azonosítást meg kell tennem elsősorban praktikus okokból, hiszen az anyag szerzői jogi védelem alatt áll és ehhez ragaszkodom. Másrészről viszont egzisztenciális értelemben vészes korlátoltság volna önmagamat ezzel a gitáriskolával azonosítani. Pénzes László nem egyenlő az általa írt oktatási anyaggal, bár életének jelentős része, de nem egésze.

Most akkor ezzel mit kezdjünk?

Az Ön típusa nem is tud, mert egyszerűen nem érti, hogy miről beszélek. A másik típus viszont rábólint, mert mi félszavakból is megértjük egymást. Nekik írom az anyagot.

És most Ön elégedett?

Igazából nem. Húszévnyi gitártapasztalat után is ugyanolyan elégedetlen vagyok önmagammal. Persze ez költői túlzás, mert azért sok mindenkit lenyomok a placcon éppúgy technikában, mint tartalomban és ennek azért tudatában vagyok, bár nyilvánvalóan nem én vagyok a legjobb gitáros, legfeljebb a legjobban fogalmazó gitáros ☺. De megjegyzem, nem pályázom zenei babérokra, mert már Bach és Chopin mester elvitte. Ahogy Frank Zappa mondta: „All the good music has already been written by people with wigs and stuff”. Az összes jó zenét már megírták a parókás bácsik.

 

 

 

S valójában engem már nem érdekel a gitározás sem…

Hogyan???

Ez csak egy tréfás megjegyzés volt, ám egy kis igazságmaggal fűszerezve. Képzeljünk el a tudóst, akit mérhetetlen mértékben űz a megismerés, a tudás vágya. Doktor Faustus még az ördöggel is lepaktált emiatt. Ebben a cselekedetében nyilvánvalóan tévedett, mert az erkölcsöt nem szabad a tudománynak alárendelni. Nos, mi történik, ha tudós tudásvágya kielégült?

Igen, itt két lehetőség adott: vagy kifekszik a tengerparti fövenyre napozni élete végéig, vagy keres magának egy másik kihívást…

Pontosan. És nem várom meg a kérdést, miszerint én az utóbbi vagyok-e. Én első körben, azaz 2-3 év alatt letettem az asztalra a világ leglogikusabb szólótechnikai módszertanát. Miért az enyém a leglogikusabb? Mert nem zenei megközelítéseket tartalmaz és eddig a zenei módszertanokat mindig zenészek írták, akik közül sokan még írni se tudtak rendesen.

Most itt két kérdés merült fel egyszerre: az egyik, hogy ezek szerint Ön letette a gitárt, a másik pedig, hogy voltaképp mi a baja Önnek a zenészekkel?

A zenészekkel semmi bajom, csupán ismerem az abszolút zenei megközelítések fogyatékosságait. Amint én sem értettem meg ezeket a zavaros magyarázatokat, úgy tanítványaim sem értenék meg, ha ugyanazt magyaráznám nekik. Tehát én mostanában nem is teszek mást, mint kidobálom vagy átszabom a klasszikus zeneelméletben található alapvetően zenészi megközelítéseket. Ha ezt a felülvizsgált és átalakított módszertant tanítványaim vagy a Tisztelt Olvasó megérti és otthon képes tovább gondolni, azaz a meglévőkből új következtetéseket is levonni, akkor ez nem volt értelmetlen és önfejű kritikai cselekedet. A gitárt pedig természetesen nem tettem le, éppen ellenkezőleg! Mániákusan keresem azt, ami még felfedezhető benne, de lényegében már nem érdekel az, ami benne felfedeztetett.

És ettől érthetőbbé vált az Ön módszertana?

A kezdőnek nem, de neki úgyis mindegy. Ám az már fontos módszertani elem, hogy nem is magyarázok neki semmit, neki egyedül skáláznia kell. Hosszú távon azonban a módszertanom önálló életre kel, akár az én magyarázatom nélkül is, ezt többször tapasztaltam és így majdnem mindenre képes érthető, valamint megfelelő magyarázatot adni.

Például arra, hogy miként lehet jó zenét írni?

Arra nem, mert arra nincs recept. Ha volna, akkor itt mindenkit Wolfgang vagy Amadeusnak becéznének.

Akkor mire jó az Ön módszertana?

Arra, hogy a világot –akár hangjegyekből...

 

 

...akár virágszirmokból áll...

 

 

...lehet másképpen is szemlélni. Ez már egyértelműen esztétikai nézőpont.

Már ne haragudjon, de az Ön objektumorientált zenei megközelítései enyhén szólva nem romantikusak…

Valóban, viszont újszerűek és ez a gyökeresen másképp-látás adja meg a módszertan igazi szépségét. Olyan szép ez, mint a magasabb matematika: csak lebegnek az éterben a fogalmak, mint gyönyörű pillangók...

 

 

...mi meg néha elcsípünk egy-kettőt belőlük, hogy rövid ideig gyönyörködhessünk bennük.

Ezt most komolyan mondja?

Kénytelen vagyok Önt földhözragadtsággal vádolni, kedves Sajókám ☺. Hát nem tudja, hogy minden komolyabb matematikus a matematikai fogalmaknak önálló létezést tulajdonít?

Igen, ezzel én is tisztában vagyok és meg tudom őket érteni. De mi köze a matematikának az Ön módszertanához?

Hát több, mint a sületlen zenei megközelítéseknek, az biztos… Csak címszavakat mondok: modellezés, absztrakció, ameddig lehetséges: logika, rendszerezettség és ami a legfontosabb: a logikus elemekből gyökeresen újakra következtethetünk. Ezért beszélhetek vígan az én matematikai skáláimról, a testvér-alapskálákról, a 113 db D-dúr skáláról, amíg körülöttem a zenészek mind hallgattak. Megjegyzem, a testvér-alapskálák felfedezése nem az érdemem; ha jól tudom, Bartók is foglalkozott már velük, bár ő egyértelműen már nem zenész kategória. Nos, ő a géniusz!

 

 

Az említett tulajdonságok számomra is rokonszenvesek, de nem viszi el mindez az Ön zenéjét és módszertanát valami vészesen elvont irányba?

A zene és a matematika közti egyensúlyozás az én felelősségem. Egyébként klasszikus mértékben nincs is szó itt matematikáról, csupán olyan jellemzőkről, amelyekkel a matematika is rendelkezik. Nagyon-nagyon rossz volna ugyanis, ha egy jól sikerült gitárszólót le lehetne írni képlet formájában.

Egyetértek. Mi új jöhet még ezután az Ön módszertanában?

Hála Istennek, rengeteg felfedezésre váró dolog áll még előttem. Még el sem kezdtem azt a projektet, amely matematikai képletek formájában írná le az alapskálákat. Ez elméletileg lehetséges, ha mind a 12 félhanghoz hozzárendelünk egy egész számot. Az ötlet azonban meg is fordítható: milyen hangzású skálák jönnének ki, ha függvények számsorait tennénk át hangokba. Aztán szeretnék készíttetni egy bundnélküli gitárt, hogy rajta idegen skálákat tanulmányozhassak (ilyen például az indonéz slendro). Az a kérdés is felmerült bennem, hogy a fogalmakat hordozó szavakban vajon van-e bármilyen zeneiség? Ezt úgy lehetne kideríteni, hogy betűkhöz hangot vagy hangcsoportot rendelünk hozzá. Sejtésem szerint nem sok zenét találhatnánk ilyen módon, de kísérletezésnek mindenképpen izgalmas…

Hát, már alig bírom követni…

Nyugodjon meg, van, aki képes rá. Félelmetes koponyák ülnek be elém: az egyik hat nyelven beszél, a másiknak négyszáz alkalmazottja van, a harmadik úgy átlátja a nyugati filozófiát, ahogy talán csak Martin Heidegger (1889-1976) volt képes rá.

 

 

Hangsúlyozni szeretném, hogy nem azért hivatkozom erre, mert sznob vagyok, hanem mert a sok emberi tulajdonság közül az erőfeszítést becsülöm a legjobban. Ezek olyan „erőfeszítéses” emberek s ők szellemi és lelki erejüket addig-addig feszegették, amíg valamilyen nagyon jó és értékes kerekedett belőle.

A szellemi erőfeszítés számomra is fontos tényező, de Önt éppen emiatt gyakran vádolják túlzott intellektualizmussal…

Igen, tudom. Nem tartom magam intellektuelnek, egyszerűen ez jön belőlem és mivel az intellektualizmus mintha jelentene valamiféle gőgös pozőrséget is...

 

(Forrás - Source: www.losersportswear.com)

 

...ezt úgy ahogy van, vissza kell utasítanom. Kétségtelen tény, hogy művelt vagyok, de pusztán azért, mert már gyerekkoromtól kezdve rengeteg könyvet olvasok. Erről aztán igazán nem tehetek, inkább az nézzen tükörbe, aki nem ezt teszi, azaz nem emeli fel a könyvet az asztalról. Megjegyzem, családom és szűk baráti körben hajlamos vagyok túlméretezett csecsemőként viselkedni, ám ezen intim pillanatokat a számomra idegen emberek sohasem fogják megismerni. Ugyanakkor nagyon remélem, hogy nekik is olyan környezetük van, ahol ilyesféle dolgokat bátran és önfeledten megtehetnek…

És mennyiben tudja műveltségét kamatoztatni módszertanának írása során?

Csak elég belelapoznia Gitáriskolám bármelyik fejezetébe, a választ Önre bízom. De Ön valóban azt hiszi, hogy egy gitáriskola színvonalas megírásához elég a nyers technikai virtuozitás, meg valami kis zavaros zenei világnézet, amiben minden megtalálható, mint a vasárnapi búcsúban: egy kis blues, egy kis metal, egy kis rock, egy kis manapság oly divatos keleti misztika és feng-shui, valamint egy kis általános iskolai zeneelmélet, amire még emlékszik az író a gyermekkorából? Az eddig publikált gitáriskolák egy része ilyen, kivéve a Musztay-Dobay páros által írtat, amely egyébiránt a legelső folkgitár-iskola volt, mert abban a laza, kötetlen hangvétel jól illik a folkgitár egyébként sem komoly módszertanához, annak ellenére, hogy én személy szerint módszertanilag ehhez a stílushoz is egy kicsit komolyabban állok hozzá. A gitáriskolák másik része akadémiai hangvételű, azaz kezdők számára feldolgozhatatlan.

Nem ugyanilyen az Öné is? Erről azért érkezett néhány  panasz…

Meglehet, azonban ez a fogyatékossága koncepcionális. Azaz nem teszek ki mindent ingyenesen az Internetre, mert akkor mi marad a vásárlónak? Ám az eddigi gitáriskolák legnagyobb hibája az, hogy nem törekedtek teljes és tökéletes technikai, valamint zeneelméleti megoldásra.

Míg persze Öné a sokat emlegetett és bevált csodaszer…, ugyan ne vicceljen már!

Nem tudom, hogy Gitáriskolámmal elértem-e azt a „meditatív” tökéletességet, azaz az optimalitást, amellyel adott zenedarab eredményesen lekezelhető és megérthető. Annyit azonban képes vagyok megállapítani, hogy a többiek sem jutottak messzebbre nálam, még akkor sem, ha akadémián tanulták és az ellenkezőjét hirdetik. Mert itt nem a nyers szakmai tudásról van szó –ezt egyszer már hangsúlyoztam-, hanem a gitár és a hozzá kapcsolódó zeneelmélet totális megismeréséről.

Mondana a megismerésre egy konkrét példát?

Igen. Például hogyan hangzik gitárunk harmadhangos hangrendszerben…

Ezt nem értem…

Nem probléma. Ennek megértése elsődlegesen az én dolgom. Ameddig ezt a kérdést én egy képzett, mondjuk akadémiát elvégzett gitárosnak feltehetem anélkül, hogy válaszolni tudna rá, addig a Pénzes-féle módszertannak van létjogosultsága, mert nem teljes. Utána majd megérti Ön is és remélhetőleg azt fogja érezni, hogy bizony jó dolog volt ezt kideríteni. Talán egy kicsit hálás is lesz ezért és nem irigy, amilyenek oly sokan mostanában…

 

 

Irigység? Apropos, mit szólt a szakma a Gitáriskolájához?

Az az igazság, hogy a szakma nem érdekel engem. Csinálom a dolgom és kész. Gitáriskolám a legelső magyar nyelvű online gitároktatási anyag volt 2004-ben. Én már akkor is ismertem a mondást: „Aki legelöl van, azt orron vágják, aki leghátul van, azt fenéken rúgják.” Ebben a lélektani helyzetben tehát sok szakmai kritikára voltam elkészülve, bár egyúttal ismervén a magyar körülményeket úgy sejtettem, hogy ha jó lesz Gitáriskolám, akkor a szakma inkább hallgatni fog (nagyobbrészt irigységből), ha meg rossz, akkor kigúnyolni. Nos, igazán gúnyolódásban nem volt részem, annál több őszinte dicséretben, ám azokat sem a szakmától kaptam. Erre egyébként van egy nagyon tanulságos történetem. Albert Einsteint nagyon sokan támadták a két világháború közti időkben elsősorban forradalmian új relativitás elméletei miatt. E mögött persze egyre növekvő antiszemitizmus is lappangott, ám ez most nem lényeges. Einstein ellen még egy könyv is megjelent „Száz szerző Einstein ellen” címmel 1931-ben.

 

 

A zseniális tudós nagyon lakonikusan hárította el a támadást: „Ha tévedtem volna, egy is elég lenne.” Nálam is ez a helyzet.

 

 

Ha már itt tartunk, mi újság a konkurenciával?

A konkurencia jó dolog, mert képes megméretni az ember tehetségét és folyamatos alkotó versenyre ösztönöz. Az ember önmagát csak a másik ember tükrében képes tisztán meglátni. Ám egyúttal azzal is tisztában voltam és vagyok, hogy ha Gitáriskolám túl markáns, túl meghatározó, azaz stílusteremtő, már pedig ilyen, akkor sokan próbálnak majd utánozni. Kiváló példa erre egyik feltörekvő konkurenciám, aki az Interneten először szakmai anyagban próbált utánam felzárkózni, sőt felülmúlni, mostanában pedig ugyanolyan zenefilozófiai és egyéb vizsgálódásokat kezdett publikálni, amilyeneket én közlök már néhány éve. Nem az én dolgom ezen írások minősítése, mert abból könnyen szatíra kerekedhetne, de meg kell jegyeznem, hogy bizony nem mindenkinél előnyös az írás, főleg olyan gitárosoknál nem, akik egész életükben kizárólag zenéltek. Tudnunk kell felismerünk saját korlátainkat is. Vele kapcsolatban egyébként van egy tanulságos történetem. Saját honlapjának bővítésekor egy látszatkérdés formájában felvettem vele a kapcsolatot. Tulajdonképpen a piac lefedésére egy szakmai „szindikátust” szerettem volna kialakítani vele olyasformán, hogy egy külön fejezet erejéig kölcsönösen megemlítjük egymást honlapjainkon, ezzel tehát egyesítve szakmai erőinket a többi konkurenciát képesek lettünk volna jelentős mértékben háttérbe szorítani. A látszatkérdés mögött húzódó rejtett szándékot azonban ő nem értette meg (ha a konkurencia telefonál és nem perrel fenyegetőzik, hanem tapogatózó kérdéseket tesz fel, akkor nem árt gondolkodni!) és olyan kitérő, minden üzleti tapasztalatot nélkülöző választ adott, hogy „meg kell beszélnem a feleségemmel” és hasonlók. Ezen felül később közvetve beavatkozott az egyik honlappal kialakult szerzői jogi vitába, amelyhez semmi köze nem volt, így a közös munka elmaradt.

Bánja ezt?

Nem, inkább ő bánhatja, mert így ő ezen a szakmai olimpián a második helyre szorult és ezután már csak személytelen konkurenciaként lesz kezelve…

Egyáltalán, olimpia ez?

Amíg hozzám legyőzendő vetélytársként és nem partnerként állnak, addig igen.

Ön egy kissé nem demokráciaellenes?

Az olimpián nincs demokrácia, ott a leggyorsabb futó győz. S egyezség hiányában csakis verseny következhet. Ismerem John D. Rockefeller híres mondását is: „Competition is a sin.” A verseny bűn.

 

 

Ő ezzel a felkiáltással és félelmetes cápaszemeivel valójában az egészséges versenyszellemet támadta meg, a konkurenciának vagy kényszerű partnerséget vagy halált kínálva. Ez szerintem már erkölcstelenség volt, mert egy „stratégiai” gondolkodású egyénnek foglalkoznia kell a konkurencia családjával is. Én tehát egy másik elvet követek: „To live & to let live.” Élni és élni hagyni. Ezt az elvet én hajlandó vagyok egészen addig követni, amíg úgy látom, hogy szerzői jogaim nem sérültek, azaz nem lopkodnak tőlem.

De hát mi a jutalom, ha nincs aranyérem?

Honlapom látogatottsága...

 

 

...amely fejezeteim alján található linkre kattintva tanulmányozható, még pontosabban az, hogy a gitározni kívánó egyének kinek teszik fel a kérdéseiket. Én boldogan várom ezeket a kérdéseket, mert ezekből tanulhatok a legtöbbet, tehát egyedül így ismerhetem meg azt a sokszínű nézőpontot, amelyből Gitáriskolámat tovább tudom fejleszteni. A legtöbbet eddig tanítványaimtól és olvasóim kérdéseiből tanultam.

Ön tehát szakmai befolyásra tör…

Értse már meg, hogy nem! Én csak írom Gitáriskolámat, azaz tömöm az anyagot az Internetre, mint a robbantómester a dinamitot a bányalyukba. A különbség közöttünk csupán annyi, hogy engem nem érdekel, mekkorát robban a materia.

 

 

Ha már itt tartunk, hadd kérdezzem meg, hogy Önnek milyen korlátai vannak?

Ugye korlátok alatt inkább emberi gyengeségeket ért?

☺…Valójában igen…

Semmi probléma. Nos, nyilvánvalóan nem fogom felfedni emberi gyengeségeimet. A Pénzes-féle Gitáriskola fogalmazási stílusa egyébként is túl őszinte hangvételű, ám ez is része a koncepciónak. Eme tény ellenére én jobban látom mások szakmai és emberi gyengeségeit, mint ők az enyémet és én ezt közvetve, tehát neveket ki nem mondva képes vagyok felhasználni Gitáriskolám írásakor, én tehát egyúttal szatírát is írok a körülöttem lévő világról.

És nem fél attól, hogy így a kritika célpontjává válik?

A szakmai kritikától nem félek, mert Gitáriskolám jól van megírva és nincsenek benne szakmai tévedések, ugyanis az összes állításom többszörösen, néhol matematikailag is ellenőrzött. Igaz, néha egy-egy kisebb hiba becsúszik, de hát egyedül az hibázik, aki dolgozik és én természetesen ezeket a hibákat is felvállalom olyan módon, hogy a hibát és felfedezőjét a Legutóbbi módosítások című fejezetben megemlítem. Az igaz, hogy léteznek másféle szakmai nézőpontok is, ám ezeket is mind ismerem, amiket meg nem (ilyen például a jazz-zeneelmélet), ahhoz szakmailag nem szólok hozzá. Ami a kritika emberi oldalát illeti: az már néha erkölcsi kérdés is, de tűhegyesre élezett pennával fel vagyok rá készülve! ☺

Említette a Pénzes-féle Gitáriskola szakmailag meghatározó szerepét. Hogyan csapódik ez le szerzői jog szempontjából?

Honlapom nyitófejezetében lévő Szerzői Záradékot úgy tűnik eddig mindenki komolyan vette, aminthogy én is komolyan veszem mások szerzői jogait. Eddig két, ezzel kapcsolatos eset történt. Az elsőben nem volt szó plágiumról és remélhetőleg a jövőben sem lesz, a másodikban pedig egy valószínűleg tapasztalatlan tinédszer tőlem származó fotókat publikált, de a felmerült problémát hamar megoldottuk. Ebből a szempontból nyugodt vagyok, több szempontból is:

1. mivel én voltam a legelső, jogi szempontból lépéselőnyben vagyok a többiekkel szemben és remélhetőleg ezzel ők is tisztában vannak,

2. amíg volt tanítványként tisztelhetek például egy PSZAF-jogászt és egy neves brókercég jogi osztályvezetőjét, aki egyúttal rém rafinált ügyvéd is, addig valójában nincs mitől félnem.

Én most egy kis cigiszünetet javasolnék...

??? Hát Ön dohányzik?

Természetesen nem, sőt hiszi vagy nem hiszi, soha nem is próbáltam, ez annál sokkal förtelmesebb holmi. De ha nekik jár az a tíz perc, akkor nekem is. Milyen kérdései lesznek a 2. ülésben?

Ha nem jut eszembe semmi további az elhangzottakkal kapcsolatban, akkor a világról általánosságban kérdezném Önt.

No, arról lesz mit mondanom...

 

Magánvélemény a mai zeneoktatásról

 

Őszintén megvallva azt nem értem, hogy mit csinálnak a zenetanárok többsége. A sok kezdő tanítvány ugyanis általában nem tesz mást, mint panaszkodik az iskolai zeneórákra vagy a tanárra. Sőt, továbblépve: semmit sem értenek a leadott zeneelméletből. Ez azért oly furcsa, mert elvégre előttem ül, azaz időt és energiát áldoz arra, hogy végre zenét tanulhasson! Aki erre azt mondja, hogy nekem, mint magánoktatónak bezzeg nem kell klasszikusokat és népdalokat tanítani, az nagyon téved. Az igaz, hogy nem velük kezdem a tanítást, de bizonyos szint felett Bach, Mozart, Vivaldi stb. egy-egy jól kiválasztott etűdje, szólórészlete megszokott és szeretett része a tananyagnak. Sőt, nagyobbrészt erre alapozom a Gitáriskola teljes verzióját. A népdalokat is nagyon szeretem, szerintem rengeteg zseniális zenei ötlet található bennük és az én gitáros népdal-feldolgozásaimra még egy tanítvány sem mondta, hogy kapitális marhaság. S pontosan itt, ennél a pontnál lehet Kodály Zoltán nevét megemlíteni, nem előbb és nem később! Volt már olyan tanítványom, akinek ilyen élmények után bizony le kellett másolnom a „Háry János” dupla CD-jét! Aki nem érzi meg ezeket a lélektani pillanatokat, az ne legyen pedagógus.

Szerintem alapjában nem kellene kizárólagossá tenni a klasszikusok és a népdalok tanítását sem az általános, sem a középiskolákban. Az olvasni tanuló gyerekeket például rengeteg lebutított szövegű mese segíti, nem pedig Shakespeare II. Richárd-ja. Az ok mindenki számára egyértelmű: a kisgyerekek még képtelenek felfogni a bonyolultabb nyelvezetet. Ebből logikusan következik, hogy az átlagos gyerek vagy kamasz éppúgy képtelen megérteni például Bartók fantasztikusan tartalmas zenéjét. Miért kéne erőltetni ezt? Miért ne lehetne, hangsúlyozom: a klasszikusok felé az egyszerűbb zene felől közelíteni? A javaslatom az, amit én minden héten, majdnem minden tanítványomnál sikeresen meg is teszek: játsszunk népszerű dallamokat és a kellő pszichológiai pillanatban, a kellő tálalással „húzzuk el a tanítvány előtt a mézesmadzagot.” Rá fog ragadni!

 

Művészeti koncepció

 

Többször említettem, hogy Gitáriskolámnak nem célja a „magas művészet” terjesztése. Noha ezen irányba mozdul, pusztán azért, mert úgy vélem az igazi zenész hosszabb távon többet tanulhat Bachtól, Mozarttól és a többi, hasonló tehetségű géniusztól, semmint napjaink könnyűzenei iparosaitól. Az alfejezet címe egy halvány utalás arra, amit voltaképp sohasem fogok olvasható formátumban kidolgozni, legfeljebb személyes tanítás során az arra érdemeseknek szóban átadni. Egyrészt nem vagyok művész, másrészt ez a tankönyv a gitárjátéknak csak egy technikai megközelítése és többre nem is nagyon törekszik.

Arról van szó, hogy egy műalkotást a forma és tartalom egésze határoz meg. Attól, hogy tökéletes technikával lejátszunk valamit, még nem jutottunk közelebb a tartalom megragadásához. Mondanom se kell: az utóbbiban van a zene igaz lényege. Erről talán a zeneakadémiákon tudnának csak többet nyilatkozni, ahol egy bizonyos tudásszint után a növendékek már nem technikai, hanem művészeti kérdésekkel foglalkoznak. Például: hogyan játsszam Bach mestert? Mit akart itt mondani ezzel Chopin? Azonos-e Bach és Schumann adagio-ja? (Belátom: a tartalom felé is legtöbbször a technikával kell közelíteni, tehát ezek valójában nem elvont, elméleti kérdések.) Persze mindez csakis akkor merülhet fel, ha arra érdemes zenével foglalkozunk. De ne felejtsük el: a zene ilyetén megközelítése igenis létezik és voltaképp sokkal erősebb, lényegesebb, mint a technikai. A tartalom megragadása nélkül a tehetséges gitáros lelketlen virtuóz marad.

Egyesek Malmsteen-t is annak tartják. Szerény véleményem szerint (amit sohasem próbáltam másokra erőltetni), ő már nem iparos-kategória. Malmsteen klasszikuson nevelkedett és ez még a skáláiból is kihallatszik. Ez az én szememben már egy jó pont. Igaz, hajlamos az öncélú skálafutamokra és egyéb zenei „vagdalkozásokra”, sőt a színpadon igen sűrűn ripacskodik és véleményem szerint már régen kinőtt abból a korból, amelybe magát testhezálló rocker-vértje által belegyömöszöli. Ám felvételeiben sokszor léteznek olyan zenei pillanatok, amelyekben én komoly tartalmat vélek felfedezni. Ez nálam úgy jelentkezik, hogy érzelmileg egy kicsit "megindulok". Nevetséges kijelentés, de Wagner "Trisztán és Izolda" előjátékának hallatán egyenesen lefordulok a székről. Azt hiszem az az igazi zene, amely ilyen hatásokra képes. (Hogy egyáltalán koncepcionálisan egy könnyűzenei számban kifejezést és tartalmat fedezhetek fel, ez számomra már önmagában véve csoda, hiszen a mai zenének nagyobbrészt csupán dallamai vannak.) Természetesen a zene művészetként való értelmezése nem szorítkozhat kizárólag a komolyzenére. A művészetet nem a műfaja, hanem a művelésének szintje határozza meg. Ezután talán érthető, hogy Malmsteen-t miért nem soroltam az iparosok kategóriájába. Éppúgy tehát, ahogyan a komolyzenén belül is léteznek botrányos alkotások és előadások.

A fenti állításokból következően a zene művelése nemcsak szimpla technikai vagy jól behatárolható szellemi tevékenység. A magam részéről például nem tudom elképzelni Mozart hiteles zenei tolmácsolását életének, gondolatainak alapos ismerete nélkül. Azon érdeklődőnek, aki „komolyabban” érdeklődik a zene művészete iránt, szerintem minimum amatőr zenetörténésszé kell válnia. Én úgy látom, ez egyáltalán nem válik a komoly-, vagy éppen a könnyűzenész hátrányára sem. Jónéhány olyan könyv létezik, amelyek izgalmas betekintést engednek a zenetanulás és az alkotás hihetetlenül fáradságos folyamataiba. A teljesség igénye nélkül néhány az általam olvasottak közül (az életrajzokat nem említem):

• Bruno Monsaingeon: Richter – Írások, beszélgetések

• Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról

• Cziffra György: Ágyúk és virágok

• Leonard Bernstein: A muzsika öröme

• Glenn Gould: Tiltsuk be a tapsot! (válogatott írások)

Magánvélemény napjaink jazz-éről

 

Én látom és hallom az indulatos kattintást, amelyet fanatikus jazz-rajongók produkáltak a bevezető elolvasása után. Éppen ezért sietek kijelenteni: imádom Leonard Bernstein, George Gershwin, Duke Ellington, Glenn Miller jazz-ét, sőt a Benkó Dixiland Band-et! Ezzel párhuzamosan nem szeretem napjaink jazz-ét, mert úgy vélem, hogy az utóbbi az előbbi ellentétévé vált. Persze a fogalom ítéletével vigyázni kell, hiszen gyűjtőfogalom. Tehát azt kell itt tisztáznom, hogy mi nem tetszik a mai jazz-ben. Így helytelenítő ítéletem a mai jazz zenével kapcsolatban csak akkor mondható ki egyértelműen, ha az általam kifogásolt dolgok benne általánosak.

Kezdjük egy olyan esztétikai fogalomkörrel, amelyet már említettem a fenti fejezetben. Egy műalkotást a forma és tartalom egésze határoz meg. Giccsnek nevezzük az olyan "műalkotást", amelynek egyedül formája van bárminemű tartalom nélkül, míg a forma nélküli, tartalmi műalkotás szintúgy emészthetetlen, mintegy testetlen lebegés. Magam részéről az utóbbira nem is tudok példával szolgálni.

A zenénél egy kissé más a helyzet, mert kissé tágabb, lazább értelmezésben lehet jó a zene tartalom nélkül is. Itt azt értem, hogy ekkor a zenének csupán dallama van, ám ez a dallam színvonalas, ötletes. Tipikus példa erre Máté Péter zenéje. Ő a zenével legtöbbször nem tartalmat fejezett ki, elvégre zenei ötletei túlnyomórészt tánczenei elemekből épülnek fel, ez persze nem von le semmit értékükből.

Ez az okfejtés azok számára érthetetlen, aki sohasem hallgattak komolyzenét, hiszen a tartalom és forma harmonikus egésze leginkább ebben a zenei stílusban mutatkozik meg. Sőt, azon hallgató, aki ráérez ennek szellemi tökélyére, már sohasem fogja "lejjebb adni", azaz rossz zenét hallgatni.

Én gyakran mondom, főleg Gustav Mahler zenéjének hallgatása közben, hogy ott kezdődik a zene, ahol a beszéd véget ér. Ez persze csak az ilyesfajta "örökkévaló" zenéknél igaz. Mit vehetünk észre ekkor? Először: érezzük azt, hogy ezt mi is el akartuk mondani, de túl fogyatékosak vagyunk hozzá. Másodszor: ahogyan el lett mondva a zenében, úgy tökéletes az. Ha elvennének belőle egyetlen hangot is, az már nem volna ugyanaz. A tökélyt halljuk, amely ebben a tökéletlen világban a magamfajta idealista számára nem helyettesíthető semmivel. Ettől műalkotás Mahler zenéje éppúgy, mint Michelangelo "Dávid"-ja.

 

 

A tökélyre utal, amely ott van mögötte s amelyet a legtöbb értő szemlélő megérez. Sőt, már "egyetlen hang", egyetlen torzó képes visszaadni az egész tökéletességét, mert a szellemi szférában már része annak.

Ez tehát a műalkotás tartalmi megközelítése, igazán körvonalakban.

Megállapítottuk tehát, hogy a maradandó, igazán értékes műalkotások rendkívül mély tartalommal rendelkeznek, valójában olyan mély tartalommal, amelybe ezért a legtöbb ember bele se mer nézni.

A tartalom kifejezése csakis a formán keresztül lehetséges, ennek megfelelő megválasztása a művész dolga. Az eredmények mindenki számára elérhetőek: Rahmanyinov önpusztító, szláv romantikájától fel tud robbanni az ember (2. zongoraverseny 1. tétel)...

 

 

 

Vagy itt van például híres Cisz-moll prelűdje a zseniális Emil Gilels (1916-1985) tolmácsolásában. Ebben a prelűdben Rahmanyinov hihetetlenül egyszerű, szinte banális zenei eszközökkel mérhetetlen zenei tartalmat közvetít. Gyakran jut eszembe a prelűd videójának megtekintésekor -kissé ironikusan szemlélve-, a közönség csupán azért gyűlt össze, hogy zeneileg befogadja saját emberi nyomorát...

 

 

 

Ugyanakkor Johann Sebastian Bach minden hangja egy másik, már nem materiális világra utal és együtt halunk meg Gustav Mahlerrel a "Dal a Földről" énekciklus végén (Der Abschied - részlet)...

 

 

 

Kissé lesarkítva, minden más zene, amely nem tartozik ebbe az "örökkévaló" kategóriába, bár ma még harsány és lehet átmeneti hatása, de végeredményben múlandó, akár a szaharai homokvihar és el lesz felejtve, ha majd egyszer lecsillapodik. A provokatív kérdésem a következő: hol van mindettől napjaink jazz zenéjének improvizatív semmitmondása?

De menjünk tovább.

A zenében a tartalmat a forma által számtalan módon fejezhetjük ki. Ennek egy részét tanítják az akadémiákon is, tehát bizonyos szintig akár el is sajátítható, bár sohasem fogunk eljutni Mozart, Mahler, Bartók szintjéig, ebbe törődjünk bele. Itt, ennél a pontnál csatlakoznak be szakmai okfejtések a vitába. Szerintem -és ebből én nem tudok engedni-, a zeneiség legfontosabb ismérve a tonalitás. Ez azt jelenti, hogy a zene -bármerre is hömpölyög előadása során-, de visszatér egy kezdeti hangnembe, egy kezdeti alaphanghoz. Vagy bizonyos zenei szabályok szerint átmehet más hangnemekbe is (moduláció), de a tonalitás alapelvei itt is megmaradnak. A hangnemiség egyúttal feltételez egy-két alaphangsort is; ezek Európában több évezredes zenei fejlődés végeredményeként a dúr és moll hangnemek lettek. Tehát az európai zene (kissé leegyszerűsítve, hiszen vannak itt azért más fontos hangnemek is), vagy dúrban, vagy mollban van. S ez valójában elég volt azon géniuszoknak, akik valamit el akartak mondani zenéjükkel.

Igen, ezzel a két hangnemmel voltaképp sikerült minden lényegeset elmondani az emberről. Persze már viszonylag korán elkezdődtek a kísérletezések e hangnemek lehetőségeinek kitágítására. Pontosabban: az alaphangsorba egyre több idegen, azaz módosított (alterált) hang került. De ne felejtsük el: ez az útkeresés sohasem volt öncélú, tehát mindig a tartalom megragadása volt az elsődleges. Én meg tudom mutatni Chopin Esőcsepp-prelűdjében azt a zenei részletet, amely a szerző fulladásos rohamát ábrázolja és ezt bizony idegen (módosított) hangokkal teszi:

 

 

 

Vagy vessünk egy pillantást Wagner "Trisztán és Izolda" című operája előjátékának első hangjaira:

 

 

 

 

Hogy mi különbözteti meg az atonális jazz-től? Zeneileg semmi! Éppoly drasztikusan szakít a hangnemiséggel, de kizárólag azért, hogy tragédiát fejezzen ki...

 

 

...egy szerelmespár közelgő tragédiáját. Ehhez képest kifejez-e egyáltalán valamit napjaink jazz-e?

De menjünk tovább.

Megállapíthatjuk tehát, hogy voltaképp ízléstelen és öncélú, sőt öntetszelgő, ha zenei gondolatokat kifejezéstelenül túlbonyolítunk. A következő problémakör ezután már csak az atonalitás lehet, amelyben eltűnik a hangnemiség és a hozzá kapcsolódó sok zenei törvényszerűség. Ez már századunk, azaz a 20. század zenéje, kiútkeresés egyenesen bele a fekete lyuk misztériumába. Ez már a válság zenéje és csak igen keveseknek adatott meg az a tehetség, hogy atonális zenében maradandót alkothasson. Épp ezért csodálom annyira Bartókot és Sosztakovicsot (bár meg kell jegyeznem, hogy sem Sosztakovics, sem Bartók nem tartotta magát atonális zeneszerzőnek). Az utóbbi művész 2. csellóversenye tömör atonalitás s amely ezt a súlyos emészthetetlenségből éteri magaslatokba emeli, az a művész egyéni mondanivalója, pontosabban intellektuális nyomora, amely a csellón keresztül jut kifejezésre...

 

 

 

Ugyanilyen célzatosan hangolt füllel hallgathatunk bele 1. hegedűversenyébe is (főleg a 3. tétel - Passacaglia)...

 

 

 

Ugyanakkor Bartók is -noha klasszikus értelemben szakít a tonalitással-, de pusztán azért teszi, hogy még több tartalmat fejezhessen ki. Ettől oly nehéz Bartók zenéje. Bartók zenéje tartalmilag nehéz, nem zeneileg. Hallgassuk végig a "Zene húros és ütőhangszerekre és cselesztára" című csodálatos művét (1936):

 

 

 

Merő atonalitás volna, ha nem éreznénk meg benne a kor auráját, nem felületesen, hanem lényegileg. (Persze a műnek vannak más rejtett értékei is.) Járt-e már valaki -akár társasutazás formájában is-, a nagy Nihilben? Nos, 2. zongoraversenyének 2. tétele csakis erről szól...

 

 

 

Tehát azt nyugodt szívvel és elmével megállapíthatjuk, hogy nem létezik igazi zene tartalom, vagy zseniális forma nélkül. Természetesen az utóbbi is nagyon fontos, hiszen a dallam biztosítja igazán a zene eksztatikus varázsát. A "zseniálisan formás" zenére már említettem példát Máté Péter személyében, de vehetjük akár a Beatlest is. Közös jellemzőjük a popzene-jelleg, ám a zseniális dallamötletek kiemelték ezen zenéket a jeltelen tömegből.

Így -továbblépve okfejtésemben-, két olyan fontos momentumot is találtunk, amely a zenét értékessé és maradandóvá teszi: az egyik a tartalom kifejezése, a másik a dallam. Épp ezért nem aggódom Bernstein, Gershwin jazz-zenéje miatt, hiszen már zenéjük egyetlen dallamvonulata, frázisa is messze túlteljesíti ezen "követelményrendszert".

Mit is mondott Miles Davis? "A jazz halott." De miért mondta? Talán azért, mert ő volt az egyik koporsószögező. Talán részben általa lett azzá a jazz, aminek látjuk ma a színpadon: végetlen, unalmas, atonális improvizációk és sok esetben teljes zenei kakofónia, mintegy érzelmi, sőt amely még rosszabb: intellektuális csúcspontként. Hát, én inkább maradok a D-dúr hármashangzatnál, az legalább konszonáns. Miles Davis meg csak sétált fel-alá a színpadon és órákig improvizált trombitáján. Néha azt is megtette, hogy valami furcsa, személyes sértettségtől vezéreltetve háttal játszott a közönségnek!

"I have a dream..." -mondta Martin Luther King. So have I. Az én álmom az, hogy a zene nemesíti a lelket. Tehát az egész nem ér semmit, ha én nem válok nemesebbé tőle. Ez azonban nem sikerült Miles Davisnek. Vészes elfogultság volna ebből azt a következtetést levonni, hogy ez a fajta zene nem nemesíti a lelket. Ezt nem állítom, pusztán azt, hogy napjaink jazz-zenéje helyett inkább hallgatok Chopint és jazz-t akkor fogok hallgatni, ha majd éppoly kifejező és nemesítő lesz, mint Chopin zenéje.

Sajnos -szerény véleményem szerint-, napjaink jazz-zenéjének kifejezéstelenségét még lehetséges fokozni. Ez az avantgarde jazz irányzata. Az avantgarde kifejezés mindig merész, újító művészeti mozgolódást jelentett és jelent ma is. Maga a szó francia gyökből származik és előőrsöt jelent. Talán az 1. világháború után került igazán köztudatba, mintegy általános művészeti reakcióként a háború addig soha nem látott brutalitására és az ipari forradalom embertelen vonásaira. Ha azonban visszatekintünk a 20. század művészeti termésére -és ebbe természetesen beletartozik a zene is-, láthatjuk, hogy ez már a válság művészete olyan zsákutcákkal, amelyekből már kitolatni sem lehet. Talán még: Bartók, Kodály, Sosztakovics, Prokofjev, Rahmanyinov, Truffaut, Tarkovszkij-, igazán a teljesség igénye nélkül.

Így a sokat emlegetett avantgarde voltaképp egy olyan előőrs, amelynek soha nem jött el a főereje. Épp ezért, aki nekem mostanában azt mondja, hogy most ő a művészetekben újítani fog, annak én ezt egyszerűen nem hiszem el. Nincs mit újítani, a nagyok már mindent elmondtak. Sőt, igazán géniuszt sem látok...

Összefoglalva: véleményem szerint a mai jazz kifejezéstelensége általános a komolyzenéhez képest; egy skálát, akkordfelbontást, frázist inkább öncélúan, "l'art pour l'art" használ fel, semmint, hogy kifejezzen vele valamilyen érzelmet vagy intellektuális mondanivalót. Persze lehet zenélni örömből is, ezt én is szoktam csinálni, ám ezt korántsem nevezném művészetnek. Ez egyszerű jam session.

Egyszer valaki megjegyezte: milyen nevetséges, hogy a levest mindig rengeteg tésztával eszem. Azt válaszoltam, hogy igen, mert én gyűlölöm a tartalmatlan dolgokat. Én így vagyok a zenével is.

 

További megjegyzések a fenti témakörben

 

Természetesen vártam és folyamatosan várok mindennemű alkotó szakmai kritikát. Én tudok és szeretek mások és a magam hibáiból tanulni, más szóval logikus érvekkel meggyőzhető vagyok. Azonban a sárdobálást nagyon nem szívlelem. Ennek lettem áldozata nemrégiben egy állítólag tapasztalt jazz-zenész virtuális lúdtollából. Hangsúlyozom: az egyik fórumon elhangzott "kritikai" megjegyzései sajnos szó szerint nem léptek túl az ősember kőbunkót lengető makogásán, amellyel szent birtokának háborítását igyekezett megtorolni. Bevallom őszintén, egy-két keresetlen szó kezdetben nekem is eszembe jutott, ám aztán rájöttem, hogy nem erő-, hanem ész-alapú társadalomban élünk, így két latin mondás bölcsességétől vezérelve ("Res ipsa loquitur" és "Aquila non captat muscas") el is felejtettem a dolgot. Mindazonáltal felvetődött néhány olyan kérdés, amely már voltaképp meg lett válaszolva, ha még a kőbunkót lengetők -egyéni érzelmi nyomoruk okán-, egyszerűen el is siklottak felettük.

 

Miért publikáltam magánvéleményt?

Először József Attila egyik idevágó megjegyzése jutott eszembe: "A költő magánélete közügy." Ebben igaza van, ezt egyetlen közszereplő sem  hagyhatja figyelmen kívül (mert korlátozottan bár, de én is ebben a pozícióban vagyok). Persze ebben az esetben nem magánügyről, hanem jazz-ről értekező szakmai magánvéleményemről van szó, amellyel kapcsolatban azonban (ezt többször hangsúlyoztam) soha nem követeltem kizárólagosságot (a kőbunkósok valójában igen). Ezért vagyok nyitott továbbra is az alkotó kritikára. Ez talán még mindig nem elégséges indok a publikációra. Az viszont nagyon bosszantott és folyamatosan bosszant, hogy zeneileg műveletlen emberek, akik még azt sem tudják, hogy mi az a C-dúr skála, a mai -főként atonális-, jazz csodálatos világáról próbálnak engem meggyőzni egyetlen klasszikus zenei hang ismerete nélkül, miközben olyan megjegyzéseket dörmögnek, mint például: "...a klasszikusok idejétmúltak...", vagy "...Bartókot utálom...", vagy "...a hegedű hangja számomra csak macskanyávogás...", vagy "...én a klasszikus zenét egyszerűen nem értem, ezért nem szeretem...", stb.

 

Nem a jazz maga, hanem a színvonala...

Magáról a színvonalról nem a mostani művelője, hanem a jövő korszakok fognak nyilatkozni, ha addig össze nem dől a világ. (Ha ezt megengednénk az önjelölt zseniknek, akkor előbb-utóbb olyan önimádó kijelentéseket tennének, mint például: "Az én zeném szerintem jó.") Ez az archiválás természetes szelekció eredménye lesz, hosszútávon ugyanis egyértelműen csakis a jó zenék fognak fennmaradni. Nevezhetjük ezt talán a zene evolúciójának is. Mit is mond erre Goethe Faustja?

 

"Álcsillogás a pillanat szülötte,

őrzi a jót az utókor örökre."

 

Ezért nem aggódom Bach és Mozart, sőt Sosztakovics miatt sem, annál inkább az atonális jazz-ért, bár ide sorolhatom napjaink legtöbb atonális komolyzenei próbálkozását is.

Ugyanakkor ezúton hívom fel a figyelmet arra, hogy itt és most, ebben a szent és sérthetetlen pillanatban bárkinek azonnali lehetősége van arra, hogy akkora jazz-t produkáljon, mint George Gershwin, Leonard Bernstein és Louis Armstrong tette, hogy belerendüljön az egész világ!

Ha ez nem sikerül, ez nem az én bűnöm, talán inkább mások féltehetsége, én viszont lejjebb nem adom...

 

Reakció...

Sárdobálásban, mocskolódásban nem veszek részt. A kőbunkós nevét tudom és ha tovább folytatja, nevét intellektuális közröhej tárgyává fogom tenni. Bár fóruma egyébként kitűnő reklám számomra, már hozott nekem egy tanítványt. Szakmai kritikáját, ha esetleg ilyene volna (a zseniális Hofi erre azt mondta, hogy "nekem van ilyen, épp most fogtam a lábamon kettőt..."), azt hiszem érthető okból nem vagyok hajlandó publikálni. Ismerek erre egy kitűnő, hetenként megjelenő fórumot, neve Jurassic Herald. Főszerkesztői Frédi és Béni. Másik javaslatom, hogy először faragjon kőbunkójából zongoralábat.

 

Jazz-ajánló

 

Mivel a kőbunkósok ha szellemi fölényüket nem is, de érzelmi fölényüket abból a tévképzetből merítik, miszerint én szellemi kispályás vagyok a jazz terén, ezért szeretném megosztani a jazz-ről szerzett, számomra szintúgy igen értékes tapasztalatokat-, igazán a teljesség igénye nélkül. Ne felejtsük el: a jazz-t az alábbi nagy nevek tették-teszik világhírűvé és halhatatlanná (Bernstein, Miller, Gershwin, Armstrong neve már említésre került):

 

Benny Goodman

Kitűnő jazz-klarinétos, aki mindvégig, művészetének minden hangjával igyekezett a zene egyetemes voltát hangsúlyozni. 1937-ben a Budapest Vonósnégyessel adta elő Mozart Klarinétötösét, 1941-ben Bartóknak adott megbízást a Kontrasztok megírására, 1946-ban felkérte az ünnepelt amerikai zeneszerzőt Aaron Coplandet, hogy komponáljon számára klarinétversenyt.

 

 

 

Oscar Peterson

Zseniális kanadai zongorista, az improvizáció egyik nagy mágusa, hangszerének tökéletes ura és finom, érzékeny ismerője. Nagyon szeretem például a Gershwin-dalok Peterson-féle feldolgozásait, bennük a művész egészen visszafogottan, mintegy szerényen nyúlt a dallamokhoz, csak a "legszükségesebb" helyeken improvizálva. Ezáltal igazi művészi alázatról tett bizonyságot, amely sajnos egyáltalán nem jellemző korunk jazz-ére.

 

 

 

Ella Fitzgerald

A blues és jazz legnagyobb énekese! Hihetetlenül hajlékony hangjával csodálatos jazz-, és blues-improvizációkra volt képes, amit mindenkor teltházas koncertjein fantasztikus humorral adott elő.

 

 

 

Scott Joplin

A híres ragtime-zeneszerző abban a korban élt, amelyben a ragtime és jazz még újszülött ikertestvérek voltak és így mindketten olyannyira hasonlítottak egymásra. Én imádom a ragtime-ot, ezt az optimista, erőtől duzzadó, fantáziadús zongoramuzsikát!

 

 

 

Django Reinhardt

Talán ő az első világhírű jazz-gitáros. Roma származása révén zseniális játéka teljesen ösztönös volt, amely játékában is megmutatkozott. Sőt, aki látott tőle felvételt, tudja, hogy a legtöbb skálát igyekezett 1. és 2. ujjaival megoldani, mivel egy baleset következtében képtelen volt 3. és 4. ujját használni. Hogy ebből miként kerekedett az a feledhetetlen Reinhardt-játék, azt nem tudom...

 

 

 

Rosenberg Trió

Django Reinhardt örökségének hiteles folytatói, kiváló gitárosok és zeneszerzők, a jazz "manouche-guitar" ágának legjelesebb művelői, amelyet "gipsy guitar"-nak is neveznek. További jeles gitárosok még ebben a műfajban Romane és Derek Sebastian, akik egyébként kitűnő manouche-guitar oktatóanyagot is írtak.

Ezúton ajánlom a Tisztelt Olvasó figyelmébe honlapom egyik, a manouche-gitárral foglalkozó fejezetét.

 

 

 

Pat Metheny

Igazi zenei kísérletező, tehát nem állítanám, hogy sokrétű zenei stílusa kizárólag a jazz-ből építkezik. De -talán épp ezért-, hallatlanul sokat tett a jazz legendájának ápolásáért.

 

 

 

John McLaughlin

A kitűnő jazz-gitáros mostanában egy indiai együttessel koncertezik. Előadásaikban az improvizációra épülő, nagyobbrészt szakrális eredetű rágák és a szintúgy védikus gyökerű tabla-játék ötvöződik McLaughlin jazz-rögtönzéseivel. Fantasztikus hangulatú koncertek!

 

 

 

Tóth Zoltán hozzászólása

E-mail címe: lhator@freemail.hu

 

"...Örülök, hogy végre találtam valakit, akinek ugyanaz a véleménye a zenei értékekről, mint amit én magam is eddig vallottam. A mai jazz-ről pontosan ugyanígy vélekedek, valamint véletlenül én is pont Gustav Mahlerrel szoktam példálózni, mint ellentétes és valóban értéket jelentő oldalról. Az én szívem csücske az V. szimfónia adagietto-tétele. (P.L. megjegyzése: ez a bizonyos 4. tétel, amely alább letölthető és meghallgatható.) Pontosan kifejezi a zene magasiskoláját: a két "keretrészben" még éppen lefülelhető a dallam és a harmóniafűzés logikája, viszont a középsővel én úgy vagyok, hogy a "bal féltekés" figyelő részem kikapcsol és a zene egyszerűen belém hatol, átjár, mindemellett lehet tudni (ha első blikkre már nem is hallasz rá), hogy itt valami Isteni, magasrendű "geometriák" vannak. A ma hallott jazz-zenékről ugyanaz a véleményem, mint a Tiéd. Ugyanúgy nehéz hallás alapján  analizálni a dolgokat benne (vagyis kellőképpen bonyolult tud lenni), viszont van egy óriási különbség Mahlerhez képest, mégpedig: NINCS BENNE ÉRTELEM! Valószínűleg ezért nem is érint meg. A Máté Péter-analógia is tökéletesen helyénvaló, az egyszerűnek titulált kis melódiácskák nagyon is valamiféle Isteni matematikát követnek, amit lehet elemezgetni innen-onnan, valójában csak kiválasztott emberek kapják meg ezeket a "súgásokat", előállítani nem lehet szándékkal, bármennyire vagy képzett. Egyébként az én véleményem szerint a legnagyobb szimfóniák fő értékét is ugyanez a kis zseniális "melódiamag" adja, ami végül egy megfelelően összetett, mesteri hangszerelésben van kibontva. Utóbbi valamennyire tanulható, a "melódiakészség" viszont nem. A mai jazz-t én javarészt egy önkényes magamutogatásnak tartom, ahol a bonyolultságot összetévesztik a FEJLETTSÉGGEL. Értelmetlenül, szándékosan és funkciótlan módon használnak pl. "sokashangzatokat", csak azért, mert "unják a banánt". Nem értem, miért nem nyúlnak pl. a klasszikus zene akkordfordítások (basszusvezetés) adta lehetőségeihez, ha szándékoltan érdekes dolgokat akarnak produkálni. Itt még mindig lehet a modulációs variációk miatt soha nem látott tájakra tévedni és ebben értelem is van, melyet a laikus hallgató is megérez. Egyébként a jazz-en kívül nekem van még egy "nemszeretem" stílusom, ha már itt tartunk (ezt a "nemszeretést" lelkiismeretfurdalás nélkül merem hangoztatni): ez az a bizonyos "fúziós zene", (fúziósrock?). Itt szélsőséges módon hiányzik mindenféle ihlet és kizárólagosan csak tervezett elemekből áll. Itt is az önkényes bonyolítás a cél és erre olyan módon törekednek, hogy szinte találomra egymás mellé tett akkordokkal és ésszel összerakott dallamriffekből áll, amelyeket lehetőleg unisono-kban játszanak, hogy attraktív hatást keltsen. Én ezt hívom "megbeszélt zenének".
Szóval nyugodtan kiállhatsz a véleményed mellett. Attól, mert valami megszokottá vált, még lehet kollektív tévedés és nem mindig lehet az "ízlések és pofonok" jelszóval felmentést adni dolgoknak..."

"...Ismétlem, örülök, hogy rábukkantam az írásodra, már kezdtem azt gondolni, hogy bennem van a hiba, hogy bizonyos zenéket azon túl, hogy nem szívesen hallgatok, nem tudok zeneként értelmezni, pedig mindenhez próbálok -amennyire tudok- analitikusan hozzáállni, hogy tanuljak belőle. Mondom, vannak dolgok, amihez nehezen ér fel az ember és kemény dió, hogy valamelyest rendszerben tudja értelmezni, de ezekről mégis lehet esetleg tudni, hogy egy bizonyos hagyományos
rend összetettebb kibontásai és nekem van még tanulnivalóm, hogy megértsem..."

 

P.L. megjegyzése

Ezúton szeretném üdvözölni Zoltánt, akivel úgy tűnik teljes szellemi rokonságban állok!

Zoltán egyértelműen megértette azon rejtett gondolatokat, amelyek kimondásától én folyamatosan őrizkedem, bár mindvégig utaltam és utalok rájuk, hiszen ez egy gitáriskola, nem egy filozófiai-teológiai portál. Közös meggyőződésünk szerint az ihlet "Fentről" érkezik és ezzel a kijelentéssel nem kívánok kardoskodni egyetlen "vallás" mellett sem (ha ezt tenném, aknamezőre tévednék), csupán azt állítjuk, hogy Mahler 5. szimfóniája éppúgy, mint az olyan szintű művészi tehetség, amely előtt az ember egyszerűen csak döbbenten hallgat (ilyen volt például Mozart tehetsége), nem e világból származik, létezésének ténye már valami másra utal. Ennél mélyebbet, elgondolkodtatóbbat nem is szükséges egy gitáriskolában kijelenteni. Ezzel együtt természetesen az is igaz, hogy napjaink zenéje igencsak távol került a "szent" ihletettség eme állapotától...

Ami az egyéni megbántottságot illeti: nemrégiben sikerült összefutnom a fent említett sárdobáló jazz-zenésszel egy koncerten, amelyen a testvére is játszott, hozzáteszem kiváló minőségben. Ennek ellenére (és ezt a mozzanatot igen bánom, mert nagyon fáj a tehetségek elaprózódása, meg nem becsülése, amely úgy tűnik, hogy tősgyökeres magyar találmány) ezen a jazz-koncerten írd és mondd (nem túlzok) voltak kb. húszan, akik közül mi hárman tizenegykor távoztunk. Ilyen nem következhetett be egy Louis Armstrong-koncerten...
 

Tornai Gábor hozzászólása

 

P.L. megjegyzése

A Pénzes-féle Gitáriskola megkapta leghosszabb és  minden valószínűség szerint eddigi legőszintébb levelét. Gábor úgy tűnik nemcsak aktív gitáros, hanem gondolkodó is, amit legelőször nekem kiváló fogalmazási készsége mutatott meg. A magam részéről nagyon jókat szórakoztam találó megjegyzésein, amelyek nemcsak a kortárs jazz-ről alkotnak korhű kórképet, hanem például gitártanulmányairól és gitároktatói keresgélésének kudarcait is rendkívül szellemes formában tálalták. Egyébiránt Gábornak nagyon szép kompozíciói is vannak, amelyeket a későbbiekben -esetleges közös együttműködésünk jutalmaként-, a Jam session című fejezetben szándékozok majd publikálni. Lássuk a levelet!

 

"...Én egy 20 éves budapesti srác vagyok, tele gondolatokkal, percenkénti hangulatváltásokkal és megválaszolatlan kérdésekkel. Az oldaladat olvasván (és itt nem a gyakorlati szekciókra gondolok, hanem azokra a részekre, ahol Te is mélyebb hangnemben adsz helyet a véleményednek, ilyen például ez a rész is) nagyon megörültem. Először is a kortárs jazz résznél kaptam fel a fejem, hogy "végre, valaki, aki ...". Ugyanis egyedül érzem magam. Ilyen téren is. Történt nem egyszer, hogy elmerülvén fiatal, életkorukban még a késői serdülők közé sorolható egyének társaságában, átszórakozván az éjszakát gyakran vitába keveredtünk. Előkerültek ezek a mai, nem tudom minek nevezzem őket, talán az antimuzsikus a legjobb szó rájuk; szóval ezek a mocskos, dekadens társadalom (és elsősorban anyjuk) szülte önbálványimádók, akikről a média - nem a mainstream, szerencsére ott nincsenek jelen - ömleng, hogy "ilyen virtuóz zenész, ilyen mély, olyan mély, ezt meg kell érteni, ez nem egy sétagalopp". Gondolok itt elsősorban X-re, Y-ra, és más, magukat "fusion/jazz" zenészként emlegető balekokra. Ja, kihagytam Z-t, a billentyűs vonalból. Sorolhatnám napestig a nevüket, de a lényeg egy és ugyanaz, akármelyikük produkcióját szemlélem : állnak a színpadon, 200 bpm-en tekergetik a maguk kis dolgait, se tartalom, se forma, kiváló technika és a közönség soraiban a sok álművész, aluliskolázott, beképzelt, valójában buta tuskó egyének tapsikolnak, néznek mint Rozi a moziban, ők sem értik, hogy most mi van, meg is kérdezik maguktól sokszor, de ha ez a kérdés verbális formában tevődik fel, mondjuk egy olyan ember szájából, aki ezen az egészen csak nevet, akkor hirtelen előbukkan a zsebből a három diploma (legalábbis annak képzete), és kezdődik az általad is említett sárdobálás. Ezért már nem is szeretek erről vitatkozni, senkivel. Nem látom értelmét 120 percen keresztül a szándékosan agyonbonyolított, maximum a "zenészt" kielégítő hangszermegalázásnak (bennem gyakran kelti ezt az érzést, hogy szó szerint megalázzák a hangszerüket, semmilyen téren nem tisztelik. A zenét meg főleg, bár arról szerintem még nem hallottak ... ), és nekem mondhatja bárki, hogy ez ilyen mély, meg olyan mély. Persze. Mélyen agyon van bonyolítva. És? A gémeskút is lehet mély, ha üres. Ezt éreztem még akkor is, amikor a DreamTheater nevű formáció tiszteletét tette nálunk pár éve. (Idén is voltak, erre a fellépésükre már nem voltam hajlandó elmenni). Minden szép volt és jó, még a dedikálásra is sikerült bejutni, kezet foghattam az akkoriban általam imádott John Petruccival, és két saját szerzeményecskéből álló CD-met a dobosnak, Mike Portony-nak ajándékoztam. Aztán jött este a koncert. Már vagy fél órája ment a zene. De ezt kérdeztem: most mi van itt tulajdonképpen? Tökéletes billentyűsjáték, tökéletes basszusgitárjáték, tökéletes gitárjáték (na jó, egyszer mellényúlt Petrucci), tökéletes dobosjáték, szóval minden a helyén volt ... vagy mégsem? Olyan érzésem volt, mint egy delfinnek, akit odaraktak egy vidámpark közepére, medence nélkül. Olyan "értelmetlenül" éreztem magam. Körülöttem mindenki csápolt, a részeg tuskó is, aki képes volt tízezer forintot kiadni azért, hogy másokat taposhasson, majd hazafelé menvén a saját okádékában pihenjen meg az árokban. (Egyébként ez a drágakoncertjegyesrészegtuskó-jelenség is nagyban hozzájárult koncertre-járós kedvem teljes kimúlásában.) Szóval ment a koncert és egyre jobban elhatalmasodott rajtam az üresség érzése. Vége lett. Minden cimbora el volt ragadtatva, hú de jó, ilyen jó, olyan jó, bombáztak, hogy hogy tetszett, mondom ... a hangok a helyükön voltak, de maga az előadás nem. Egyszerűen nem jutott el hozzám az egész. Később rájöttem, hogy nem volt minek eljutnia hozzám ....

Magamról is mesélek azért: 5 éves koromban beirattak anyukámék a helyi zeneiskolába. Nem volt itthon hangszerünk, de az óvó néni azt mondta szüleimnek, hogy valamit kezdjenek velem, mert felfedezni véltek személyemben egy s mást, aminek a zenéhez némi köze lehet. Elkezdtem hát zongoratanulmányaimat, ami az általános iskola végéig tartott. Addig sem lett hangszerem, szóval hetente kétszer tudtam gyakorolni (amikor órán voltam). Mégis nagyon szerettem, bár néha legszívesebben abbahagytam volna az egészet és azt is sikerült elérnie a tanárnőmnek (akit máig nagyon tisztelek ezért), hogy megszeressem a klasszikus zenét. Soha nem ajánlott semmit, mit hallgassak, csak játszogattuk a Zongoraiskola 1-2-3-4 darabjait, stb., majd később Chopint, Mozart-szonátát, de a klasszikus zenét valami megmagyarázhatatlan belső késztetés eredményeként kezdtem el "keresni", és ebben neki nyilván szerepe volt. Meghallgattam rengeteg Mozart-szonátát, Bach-művet, Beethovent, Lisztet, Erkelt, szóval mindazon zeneszerzők műveit, akikről anélkül is tudhat valamit az átlagember, hogy komolyabb zenei képzettséggel rendelkezne. Mégis életem egyik legmeghatározóbb komolyzenei élményét az jelentette, mikor általános iskola ötödik osztályában, bakelit lemezen énektanárnőm ajánlására meghallgattam Csajkovszkij B-moll zongoraversenyét, a zongorista pedig a számomra (természetesen) ismeretlen Szjatoszlav Richter volt. A mű földbe döngölt, úgy éreztem magam, mint akit kirángattak a megszokott kis világából, előre repítettek az időben, egészen az Apokalipszisig és egyedül már csak én voltam életben és néztem, ahogy körülöttem minden lángol, pusztul és ez a kipusztult világ dühöng. Ezzel nem azt akarom kifejezni, hogy a mű esetleg negatív érzéseket keltett bennem, sőt..., hanem azt a megsemmisítettséget, amit a mű végén éreztem. Még el is sírtam magam ... nem tudtam hova tenni az egészet. Ez nem ember műve, ilyet ember nem írhat. Ez egy felsőbb erő műve, amit egy embernek ajándékozott, és ez az ember, a mű szerzője hangjegyek igen bonyolult, de letisztult, érthető formájába öntötte a felsőbb erő késztette gondolatokat. Elkezdtem tisztelni a zenét ... Közben persze előjöttek az akkori mainstream-jelenség rám fejtett hatásai is (Limp Bizkit, KoRn-imádat, stb.), de a klasszikus zenére még igen alacsony zenei képzettségem ellenére is úgy tekintettem, mint az emberiség örök, elpusztíthatatlan fellegvárára. Középiskola második osztályában vettem először a kezembe gitárt, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve. Be is iratkoztam a helyi zeneiskola gitárszakára, és elkezdtem magamba szívni, amit lehetett. Első két hónapban nem volt saját hangszerem sem, egy kölcsönkért, baltanyakú, hamis klasszikus gitárral jártam órára, azután vettem egy - bár küllemre tetszetős -, de hangzásban gyenge Hora gitárt. Szerettem órákra járni és a kezdeti fellángolás a tudásra való éhség kiolthatatlan tüzévé alakult át. Két hét alatt tanultam meg a barré-fogást, 2 hónap se kellett, mire megtanultam az alapvető skálákat és a váltott pengetést, természetesen jött minden, soha nem kellett azon gondolkodnom, hogy fel-, vagy lepengessek, még húrváltásoknál is játszi könnyedséggel pengettem éppen le, vagy fel, ahogy azt a váltott pengetés folyamatossága éppen megkívánta. Tanárom észrevette, hogy bizony ez gyorsan ment, és elkezdődtek azok a bizonyos Dolgok ... A Dolgok, amelyek odáig vezettek, hogy ezt a levelet megírjam Neked, így, éjjel egy óra tájban. A tanárom tudniillik nem szerette volna oktatni a zeneiskolai hivatalos tananyagot. Ez még idáig jó, de akkor mit oktasson? A skálákat, hála igen jó vizuális memóriámnak, pillanatok alatt bevágtam, ahány fekvésben csak lehetett, megtanultam a váltott pengetés alapjait is és hát innentől kezdve nála kifújt a tudomány. A Gitáriskola 1 könyvem a polcon maradt, eljártam órákra, de semmi haszna nem volt már az egésznek. Itthon becsületesen gyakorolgattam, nagyon megszerettem a hangszert, szinte minden kedvencemet hallás után lejátszottam, persze csak a dallamot, mert ritmusgitározni azt elfelejtett megtanítani a "tisztelt" tanár úr ... Szóval úgy éreztem magam, mint egy kecske, aki repül, de nincsenek se szárnyai, se végtagjai. Egyszer csak leesik... vagy nem. A következő zeneiskolai évtől így önszántamból könnytelen búcsút vettem, és nyaramat azzal töltöttem, hogy kerestem a számomra ideális elektromos gitárt. Ez persze furcsának tűnhet, főleg, hogy semmit nem értettem a gitárokhoz, tisztában voltam azzal is, hogy bármelyik boltba is megyek, simán átvághatnak, úgyhogy megfogadtam, hogy a szívemre hallgatok. 60-100 forint közötti árkategóriában gondolkodtam, nézelődtem, nézelődtem, közben kerestem rá a pénzt, ám egyszer csak megpillantottam A Gitárt. Rózsaszín volt (máig nem értem, hogy hogyan szerethettem bele, nem vagyok valami metroszexuális alkat, de szerintem most is beleszeretnék), egy Ibanez RG 470-es japán modell. Ára 170.000 forint körül mozgott ... mondom hú, ez nem fog egyedül menni. Érdekes módon, ahogy hazaértem, és megemlítettem édesanyámnak, hogy micsoda csodahangszert láttam (persze a hangját nem ismertem a gitárnak és a tulajdonságait sem, csak az az érzés volt bennem, hogy EZ KELL, EZ AZ). Erre ő azt mondta, hogy megvesszük akkor ezt. Nagyon megörültem. Innentől kezdve már csak nyári munka utáni délutáni kikapcsolódás céljából sétálgattam a városban, felkutatva minden létező hangszerboltot, mígnem betértem a sokak által rémesnek, és kerülendőnek titulált X. hangszerboltba. És akkor megláttam a másik Őt : Ibanez RG 1570, japán modell. Na mondom, köszönöm, most dönthetek, melyik lábamat vágják le. A jobbat, vagy a balt. Mindenképpen nyomorék leszek ... A hangszert nem mertem kipróbálni, hiszem játszani nem tudtam rajta, bennem volt a kezdeti félsz, és hát az ára is igen borsos volt, főleg keménytokkal, így próbáltam kiverni a fejemből ezt az egészet. De azért otthon elmeséltem ... telt múlt az idő és végül október 23-án sikerült megvásárolni készpénzre a gitárt, az RG 1570-est, előtte már beszereztem az erősítőt (szintén laikusként, vaktában választva, de később kiderült, jól választottam). Jött a kísérletezgetés, és ténylegesen beleszerettem a hangszerbe. A hangjába, a fogásába, a Lényébe. Időközben magántanárt is kerestem, végül a zeneiskolai tanárom öccsénél kötöttem ki. Mondtam is neki, hogy én a Europe-Final Countdown című számának szólójával szeretném kezdeni. Hallás és némi szoftveres lassítás után le is jegyezte, hogyan is kell ezt a szólót játszani, majd elkezdte tanítani. Aztán pár hét alatt rájöttem, hogy hé, ez azért nagy falat. Én ezt nem fogom tudni úgy visszaadni, ahogyan kéne. (Elég kritikus vagyok magammal szemben, de ezt nem tekintem rossz tulajdonságnak.) Jött a következő óra, a következő ... minden óra úgy kezdődött, hogy "na ma mit akarsz tanulni?". Pár alkalom után a válasz reflex-szerű "semmit, jammelgessünk, az jó" volt. És jammeltünk. Nem volt rossz, mivel ismertem az alapskálákat, tudtam használni a váltott pengetést és mivel kiderült, hogy elég jó dallamérzékem van, kellemesen eltöltöttük az időt. Viszont ... kezdett gyanússá válni ez a "na mit tanuljunk ma" dolog ... Menesztettem a "tanár urat". Utána jött a "na majd én akkor magamtól, én leszek a leggyorsabb, legtechnikásabb virgázós állat a Földön" korszak. Küzdöttem is érte becsülettel. Számtalan megvásárolt oktató-DVD, "mega guitar man no.1"- től és társaitól, rengeteg könyv, Internetről bogarászott anyag és megszámlálhatatlan órányi gyakorlással töltött idő. Biztos voltam a sikerben, némi idő elteltével már a napi 6 (!) óra gyakorlásnál lejjebb nem adtam, de nyáron a napi 12 óra sem volt ritka. Egyszerűen a lételememmé vált a GYAKORLÁS. Nem a zene maga ... azzal a ténnyel ugyanis tisztában voltam, hogy ha nem tudom azt lejátszani, amit szeretnék, akkor bizony hajtanom kell érte. A technikát tekintettem a Célnak, mindent feláldoztam érte, szabadidőt, haverokat, szórakozást. Ekkor még minden úgy tűnt, hogy jól halad. Idővel megismerkedtem egy dobtanárral, Szanyi Jánossal, akitől dobórákat vettem és barátra is leltem személyében. Rengeteget vitatkoztunk, tőle sajátítottam el azt, hogy hogyan is kell érvelni, hogy miért nem szabad sárdobálni és hogy bizony a zene nem arról szól, ki hány hangot penget le másodpercenként. Eleinte nem tetszett ez a látásmód, viszont később egyre jobban érlelődött bennem a gondolat: A technika nem a cél ... a technika az eszköz. Tudván, hogy még mindig nem tudom lejátszani a kedvenc gitárszólóimat (ezek a szólók általában 180 bpm fölött voltak, és igen hosszú ideig végig 16-odos tekerésekből álltak), és azokat a témákat sem, amiket fejben kitalálok, folytattam a gyakorlást, de elkezdtem komponálni az időközben beszerzett Kurzweil K2500S szintetizátoron. Zongoratudásom, az a kevés, ami volt, azért megmaradt és arra elégnek bizonyult, hogy eltaláljam a billentyűket, a dobtanulás rengeteget fejlesztett a ritmusérzékemen, a látásmódomon, így nagyritkán leültem és elkezdtem írogatni saját szerzeményeimet. (Ezen szerzeményekből került rá kettő arra a bizonyos CD-re, melyet a fentebb említett Mike Portnoy-nak ajándékoztam, és annyit nem írt rá e-mailben, hogy böff. Rossz érzés csalódni emberekben, akikre felnéz az ember.) Kinőttem a bálványimádós korszakomat, megtanultam, hogy a zene a fontos, hogy valamit kifejezzek vele és ez a valami persze ne a gyorsaságom legyen. Már a kezdetektől metronómmal gyakoroltam, skáláztam napi több órát, arpeggioztam, legatoztam és még mindig biztos voltam benne, hogy elérem az eleinte mágikusnak tűnő 200 bpm-es, folyamatos 16-odos tempót. Aztán jöttek a bonyodalmak... 110 bpm, de az Istenért sem akar feljebb menni. Kétségbeesett keresgélés, újabb oktató-videóvásárlás, könyvolvasás, hát igen, elérkeztem arra a bizonyos pontra, amin sok gitáros megreked. Mivel mindig lassan gyakoroltam, így most is lassú tempón kezdtem a gyakorlatot és próbáltam feszegetni a saját határaimat. Így nagy keservesen néha eljutottam 120 bpm-re. Próbáltam fejleszteni a jobb csuklómon (jobbkezes gitáron játszom), és húztam, amíg már el nem jutottam odáig, hogy igen komoly fizikai fájdalmaim voltak a gyakorlás végén. Eljutottam így 160 bpm-ig, ez persze csak tremolópengetés volt. Mondtam magamnak, hogy valami itt nem jó ... de mi ... újabb könyvolvasgatás, videónézegetés, hátha ... mindegyik könyv azt írja, hogy lassan, aztán húzd, utána vegyél vissza picit a tempón. Jött a sétálás-futás történet, miszerint a sétálást gyakorolva soha nem fogok megtanulni gyorsan futni, aztán megint elkezdtem húzni a pengetőkezemet, hátha ... de nem. Kész, ennyi volt, megrekedtem, több, mint 3 év gyakorlás után, amit ha beszorzok azzal, hogy napi több órát szántam rá, elég nyomasztó érzéseket keltett bennem. És akkor megálltam a szobám közepén, és körülnéztem: valami elveszett. Elment majdnem négy év az életemből és még mindig nem tudok egy árva számot sem lejátszani a gitáromon, pedig egész nap a technikát gyakoroltam. Elhomályosultak az álmaim, hogy valaha híres gitáros leszek és az is, hogy valaha egyáltalán olyan gitáros leszek, mint amilyenné válni szeretnék. Nem tettem le a gitárt, próbálkoztam vele ezután is, de valahogy olyan érzésem volt, minta egy bárd lebegett volna a fejem felett és bármelyik percben meghalhatnék. Eltelt azóta egy év. Most ott vagyok, hogy nem tudom, merre tovább. A hangszert nem szeretném letenni, mivel nem vagyok az a feladós típus és hosszú vajúdások után még azzal a gondolattal is megbarátkoztam, hogy talán elölről kéne kezdeni ... mindent. Fájó gondolat, de nem fájóbb annál, mint itt megállni, és húsz év múlva visszanézni erre a pillanatra, és azt mondani : "igen, itt szúrtam el végleg mindent." Így felkerekedtem, és nekiálltam gitártanárt keresni. Kiválasztottam a jelöltek közül a legszimpatikusabbat, fel is hívtam telefonon és fél órán keresztül ecseteltem neki a problémáimat. Említettem, hogy

• nem arra van szükségem, hogy elmenjek az órára és ő megmutassa, milyen jól játszik,

• arra sincs szükségem, hogy megtanítsa az egymilliomodik szekvenciát, gyakorlatot, mivel már otthon is belefulladok a gyakorlatokba, több száz gigányi oktatóvideóm és e-bookom van,

• arra sincs szükségem, hogy ha nem tud mit kezdeni velem, lehúzza a pénzemet és feleslegesen járjak órákra. Gyakorolni nekem kell, egy tanár feladata az, hogy UTAT mutasson.

Nos, a beszélgetés végére már nem tudott mibe nyúlni, minden reklámszövegét lepusztítottam és elég bizonytalanná tettem. Mindenesetre abban egyeztünk meg, hogy elmegyek hozzá egy órára és megnézzük, tud-e velem kezdeni valamit. Az óra után eldöntöttem, hogy ez így nem lesz jó. Viszont még mindig nem akartam feladni azt, hogy megtanuljak gitározni, ezért tovább kerestem. Ma (illetve tegnap) rátaláltam az oldaladra. És egy szimpatikus emberre személyedben... a segítségedet szeretném kérni. Már nem tudok mibe kapaszkodni, eltűnt a "Vegyél meg, ez az oktató-DVD a legkirályabb és hát én ugye milyen jó gitáros vagyok" videók varázsa és már egy tanár sem tud beetetni a parasztvakítós szövegeivel. Nekem egy TANÁRRA van szükségem. Aki átgondoltan, szisztematikusan egyengeti az utamat, aki kikapálja a hibáimat is (biztos van belőlük pár, több, mint négy évig gyakoroltam és ezek szerint nem jó úton ...), akivel közös nevezőre tudok jutni, elsősorban emberként, aki a szemembe vágja, ha valamit nem jól csinálok és megköveteli, hogy fejlődjek. És abba az irányba terel, ahol TÉNYLEG fejlődés a jutalma a sok-sok átgyakorolt órának. Jelenleg még mindig 100-120 bpm környékén szenvedek, egyenletes ritmusban játszok, tisztán, nagyjából ismerem a hangszerem lehetőségeit, mégsem tudok mit kezdeni vele. A pengetőkezemet vélem a gyenge láncszemnek, ugyanis túl merevnek érzem. Egyszerűen 110 bpm-nél már egyszerűen nem tudok tisztán csuklóból pengetni. Kipróbáltam azt is, hogy megkeresem azt a mozdulatsort, amivel potenciálisan a legnagyobb sebességemet elérhetem. Ez a Chris Impellitteri-Speed Soloing című videójában is látott alkar-pengetés. Ezzel a pengetőkezemet sikerült 200 bpm feletti tempóra tornázni, tremolópengetéssel, persze egy árva futamot nem tudtam balkézzel alápakolni. Teljesen szétcsúszott a két kezem. Olyan érzés volt, mintha most nyúlnék először gitárhoz ... Hogy őszinte legyek, nagyon megörültem, amikor az oldaladon külön fejezetként említetted meg ezt a pengetési módot. Ezek szerint nem értelmetlen, ha ezt használom. Képtelen vagyok egy bizonyos tempó fölött tisztán csuklóból pengetni, viszont alkarral már repülök, csupán a köztes rész hiányzik, ami odáig kéne, hogy vezessen. Nagyon remélem, hogy nem vagyok reménytelen eset (ha Te mégis azt mondod, igen, én akkor sem adom fel, és tovább keresek ...), rengeteg időt töltöttem már el a hangszeremmel és bár idáig csak bukás lett a "jutalmam", én ugyanolyan erővel, kitartással, és türelemmel nyúlok hozzá minden nap..."

 

Tölgyesi Norbert hozzászólása

 

P.L. megjegyzése

Köszönöm az értékes hozzászólást és bár nem mindenben értek egyet Norberttel, de ahogy Voltaire mondta (ő egy kissé keményebben fogalmazott, úgyhogy átalakítottam): "Nem értek veled egyet abban, amit mondasz, de halálomig védelmezni fogom a jogodat, hogy elmondhassad".

 

"...Olvastam a mai jazzről írt sorokat. Reagálnom kell rá. Nos, én kedvelem a jazzt. Minden bonyolultságával együtt. Kétségtelenül elég sok irányzat létezik. Valamennyire azért meg kell védjem a műfaj modernebb alkotóit is. Miles Davis szerintem maradandót tett az asztalra, bár kétségtelenül voltak hosszú pályafutása alatt gyengébb nekifutások is, de sok alkotása igazi élményt tud nyújtani megfelelő (!) pillanatban és hangulatban. Mások az emberek és még egy ember is más hangulatban lehet olykor-olykor. Van amikor átdobja a kötelet a gázcsövön, hogy fellógassa magát, ha egy elvadult lemezt meghall, de lehet olyan pillanat, amikor azt érzi, hogy igen ez kellett nekem, mert arra rezonált épp a lelke. Egyébként rengeteg zenét hallgatok nagyon széles műfaji spektrumon. Miles Davis és még sok más jazz és fúziós zenész igazán maradandót alkotott és sok ezekből táplálkozó alkotás született, ami nélkül kevesebb lenne a világ. A teljesség igénye nélkül fantasztikus zenekarok (bár inkább progresszív rock): Soft Machine, King Crimson, Syrius..., és még lehetne sorolni, de nem zenei lexikont szeretnék írni Önnek ☺. A free jazzt (Miles Davist nem sorolom ide) még nem sikerült megemésztenem. Egyetlen egyszer voltam olyan passzban, amikor egy ilyet felrakva a lemezjátszóra, azt mondtam, hogy na, éppen ez kellett. Összetörte az agyamat, de jól esett. Azért annyit észrevettem a mostani jazzben (már amennyit hallgattam belőle, mert nem vagyok szakértő), hogy talán zsákutcába került a műfaj. Kicsit sablonosak legtöbbször. Talán el is sznobizálták. Persze azért lehet találni jó zenéket. A szegedi jazz fesztiválon hallottam a Tűzkő Csaba Kvintettet. Népzenével (azt hiszem moldovai) kevert valami volt, de nagyon megtetszett.

Azt írta, hogy nem lát géniuszt. Én azért hallottam egy-kettőt, aki ebből a szempontból "gyanús": Robert Fripp, Frank Zappa (bár ő már elhunyt, nyugodjon békében). Hogy ki géniusz, azt az idő dönti el igazán. A klasszikusok pedig e téren vezetnek egy lóhosszal. Azt nem tartom egy jó gondolatnak, hogy a klasszikus zeneszerzők már mindent elmondtak az emberről (ha jól emlékszem Mahlert említette), és nem is vagyok a klasszikus zene mélyen avatott ismerője. De azóta sokat változott a világ (sőt egyre gyorsabban változik), és bár az emberi lény alapvető mozgatórugói nem nagyon változhattak, de azért a mai emberről csak akkor mondtak volna el mindent, ha a jövőbe láttak és a jövőbe beleélték volna magukat. A mai emberről a mai ember szól hitelesen (mondjuk Stanislaw Lem írásaiban rengeteg dolgot nagyon élesen látott a későbbi emberről, emberiségről, társadalomról). Az más kérdés, hogy vannak-e ma olyan géniuszok, akik képesek erről olyan színvonalon megnyilatkozni, amint a klasszikusok. Szeretném hinni, hogy igen. Sajnos manapság olyan zavaros, felhígult és csapongó minden, hogy nehéz eligazodni. Ráadásul annyi szépség (és annyi csúnyaság is) van a világban, hogy ezer év is kevés lenne feldolgozni.
Egy szó mint száz, sokféle ember rohangál ezen a bolygón sokféle ízléssel. Más és más zene, hangulat, életérzés törhet utat az emberekben. Ki így éli meg ezt, ki úgy. Mások az értékítéletek, mások a relációk. Lehet egy gyöngébb zene is valakinek nagyon jó, mert emlékezteti egy fiatalkori szerelemre, egy délutánra, egy napsütötte fűszálra, egy akármire (az ilyen képek zseniális költői a Cseh Tamás - Bereményi Géza páros voltak). És ezt nem lehet zeneelmélettel magyarázni. Nem is kell. És Ön nyilván nem is akarja ☺. Érdekes, a zenei ízlés változásával maga az ember is változik. Egy korszakban ilyen zene kell, máskor olyan, aztán visszakanyarodik, aztán tovább másfelé, keresve új élményt. Tényleg szép dolog az egész. Tudom, hogy kihangsúlyozta, hogy magánvéleményt írt, jól tette, de egyébként is ez nem vita vagy ilyesmi, csak én is megírtam a magánvéleményemet...

 

Gustav Mahler

 

 

A fenti, napjaink jazz-zenéje miatt keletkezett intellektuális űrt nem is lehet mással ellensúlyozni, mint a legnagyobb zeneszerző művészetével. Természetesen ezen igen szubjektív megjegyzés semmi esetre sem Mozart vagy Bach ellenében hangzott el. Életem legletisztultabb pillanatai azok, amikor Bach zenéjét játszhatom zongorán. De mégis Mahler zenéje az, amely számomra a leghitelesebben közvetíti a földi világ eseményeit. Ő már mindent elmondott és amiről ő nem nyilatkozott, arról nem is érdemes beszélni. Ez a zene tehát a legsűrítettebb lényeglátás, amelyet ember valaha is komponált.

Ebből következően itt nem Mahler életéről szeretnék beszélni, hiszen ehhez elegendő mennyiségű és minőségű könyv áll rendelkezésre. Sőt, még azon könyvek is érdekesek lehetnek, amelyek nem közvetlenül róla szólnak. Ilyen például Alma Mahlerről, a feleségéről írott könyv, amelyben a nagy zeneszerző csak egy fejezet (a négyből).

Az én feladatom csupán a figyelem felkeltése. Ha ez ezer emberből egynél sikerül, én már megtettem a kötelességemet.

Az alábbi szimfonikus részletek a zeneirodalom két leghitelesebb zenéje. Fölöttük már nincs más zene. Az első részlet alcíme: Liebe, azaz szeretet, talán nem véletlenül. A másodiknak nincs programcíme, de a zene itt is mindent elmond. Én valójában jobban szeretnék a Mahler keltette szép érzelmekről levelezni, mint a jazz-ről szóló magánvéleményemet magyarázgatni, amelyből egyébként sem engedek egy jottányit sem.

 

3. szimfónia 6. tétel (mp3) - 23 MB

 

 

5. szimfónia 4. tétel (mp3) - 9 MB

 

 

 

Wolfgang Amadeus Mozart

250 éve, 1756. január 27-én született a zene egyik legnagyobb hatású zsenije!

 

  Isten éltesse kedves Mester!

 

Egy infantilis kérdéssel kezdem: "Ha Milka-csokiból volna a világ összes kerítése, tudnánk-e belőle választani?"

Sajnos éppilyen tanácstalan vagyok Mozart zenéjének megfelelő kiválasztásakor. Ám nemrégiben mégis olyan dolog történt, amely egy pillantás alatt eloszlatta a választás gyötrő kételyeit. Fülembe jutottak ugyanis bizonyos magánszemélyek álláspontjai, amelyek szerint Mozart parázna semmirekellő és bálványimádó volt. Hát, vigyázni kéne ezen elhamarkodott kijelentésekkel, két okból:

1. nélkülözi Mozart életének, életművének ismeretét mind az olvasás, mind zenehallgatás szintjén,

2. tagadja Mozart művészetének világban betöltött szerepét, de jobb szót is tudok rá: küldetését.

Úgy tűnik, az egyébiránt zseniálisan megrendezett Amadeus című film igencsak romboló hatással volt a Mozart-mítoszra. A film dramaturgiai okok miatt -sok más pontatlansággal együtt-, Mozart feltételezett erkölcstelenségét és Konstanze ostobaságait hangsúlyozza. Ezen az állításokat azonnal átértékeljük, mihelyt valóban alaposan elkezdjük tanulmányozni a mozarti életpályát és életművet. Éppen ezért magánvéleményemet itt most nem fejtem ki, csupán egy megjegyzés: a szabadkőműves-mozgalmat bálványimádattal azonosítani szintúgy egetverő ostobaság. Persze könnyű ezt most, a 21. század elején, a nyugati demokráciák "fénykorában" kijelenteni. Akárhogy is minősítjük jelenkorunkat, az ezt előkészítő és beindító mozgalmakat részben újító szándékú szabadkőműves-páholyoknak is köszönhetjük. Aki ebben kételkedik, annak a nagy francia forradalom és a párizsi szabadkőműves-páholyok közti kapcsolat elmélyült tanulmányozását javaslom. De mehetünk messzebbre is: minden amerikai tudja, hogy ki volt Thomas Jefferson és mennyit tett Amerikáért (www.whitehouse.gov). Most már csak annak kell utánanéznünk, hogy van-e kapcsolat a szabadkőművesség és Jefferson között...

Ebben az összefüggésben tehát a legmegfelelőbb mozarti-zene a szabadkőműves "Varázsfuvola" című opera egy gyönyörű részlete. Nincs ebben semmi bálványimádat, sőt ellenkezőleg: csakis olyan emberi felülemelkedettség, amelyet nem nagyon látok még a legtöbb vallási körben sem. Az elvek egyetemességére utalva a szöveget három nyelven publikálom. (A magyar nyelvű librettó különbözik a nyersfordítástól.)

 

Sarastro - 2. felvonás (mp3) - 5.7 MB

 

 

In diesen heil’gen Hallen kennt man die Rache nicht

Und ist ein Mensch gefallen führt Liebe ihn zur Pflicht

Dann wandelt er an Freundes Hand…

vergnügt und froh ins bess’re Land

Dann wandelt er an Freundes Hand…

vergnügt und froh ins bess’re Land

 

In diesen heil’gen Mauern wo Mensch den Menschen liebt…

kann kein Verräter lauern, weil man dem Feind vergibt

Wen solche Lehren nicht erfreun…

verdienet nicht ein Mensch zu sein

Wen solche Lehren nicht erfreun…

verdienet nicht ein Mensch zu sein

 

 Within these sacred halls vengeance in unknown

& if a man falls from grace

love leads him back to his duty

Then, guided by a friendly hand

he contentedly enters a better land

Then, guided by a friendly hand

he contentedly enters a better land

 

Within these holy walls, where men love their fellows

no traitor can lurk

for we forgive our foes

He who cannot profit by this teaching

is not worthy to be a man

He who cannot profit by this teaching

is not worthy to be a man

 

(nyersfordítás)

Ezen szent falakon belül a bosszú ismeretlen

ha az ember kegyvesztetté válik

a szeretet visszavezeti őt a szolgálatba

majd egy baráti kéz által vezetve

elégedetten léphet egy jobb világba...

 

Ezen szent falakon belül az ember szereti embertársát

nincs áruló, aki elrejtőzhet

mert mi megbocsátunk ellenségeinknek

az, aki nem érti ezt a tanítást

nem méltó embernek lenni...

 

Jól jegyezzük meg a következőt, Mozart olyan őszinte ember volt, mint az alábbi gyermeki tekintet:

 

 

Esztétika és morál ütközete Mozart, Wagner és Richard Strauss kapcsán

 

A fenti, Mozart mester körül felverődött nézetkülönbség valaha fullasztó vitává fajult, amelynek később lettek egyéb, a magánéletemre is kiható következményei. Ezt nem bánom, mert hiszem és vallom, hogy bizonyos embereknek igenis találkozniuk kell és ellenkezőleg: néhányuknak el kell távolodniuk egymástól. Azonban a vita felvetett egy szembetűnő és folyamatos konfliktust, amelyet én már a címben jeleztem: nevezetesen hogyan, mi alapján ítéljük meg a nagy elődöket? Sietek megállapítani: az ítélet megalkotásában soha nem lesz érdemleges végeredmény. Napóleon például a franciák és minden nagyravágyó ember példaképe (http://napoleon.lap.hu), holott "egyszemélyes" háborúival végigdúlta Európát és megtizedelte saját népét is. Miért példakép akkor? A Code Napoleon miatt? Megjegyzem, Napóleon látszólagos eredményessége, amely voltaképp hatalmas, végső soron pusztító haditehetségéből, a forradalom utáni korrupt és véres káoszból, meg persze óriási egoizmusából bontakozott ki, igen sok embert igen sokáig tévesztett meg, köztük Beethovent is, aki közismerten először neki ajánlotta 3., későbbi nevén "Eroica" szimfóniáját. A morál ítéleteinek összetett, sokszor ellentmondásos voltát tehát a fenti kis bevezetővel már megérezhettük.

Legelőször azonban tisztázzuk azt, hogy mit nevezünk morálnak (etikának) és esztétikának!

Az esztétikai értekezés azt boncolgatja, hogy a vizsgált objektum (tárgy, fogalom, élő vagy élettelen, stb.) mitől, miért szép vagy csúnya, a moralista értekezés pedig, hogy az objektum (erkölcsi értelemben) mitől jó vagy rossz. A Mozart körüli polémia tehát lényegében a következőkből állt: én esztétikai értelemben Mozart zenéjét az egyik legmagasabb piedesztálra helyeztem és ezzel a mozdulattal -bár közvetve-, de azt is állítottam, hogy nem érdekelnek a moralisták Mozarthoz fűződő aggályai. Ezzel szemben a moralisták egyénileg felállított morálértékek alapján rúgták le Mozart mestert onnan, semmibe véve ezzel a mozarti életművet. Szerintem tévednek több, az előző fejezetben ismertetett okból. Azonban létezik még egy mindent elsöprő érv. Mit is mondott John Keats?

 

"Beauty is truth, truth beauty... - A szépség igazság, az igazság szépség."

 

http://www.brainyquote.com/quotes/authors/j/john_keats.html

 

Ezzel voltaképp nem mondott újat, csupán költői látomásban fogalmazta meg a jól ismert, klasszikus görög szépségmítoszt, felelevenített két központi, archaikus eszményt: a szépséget és az igazságot. A régi görögök a két fogalmat nem választották el egymástól, sőt egyesítették egymással: a kalosz és az agathosz szóból keletkezett a kalokagathaia, amely azt az egyesített esztétikai-etikai elvet sugallta, hogy jó és szép elválaszthatatlanok egymástól. Ugyanezt állította a világ másik felén kb. 2500 évvel ezelőtt Konfucius: "Emberi kultúránk gerince a jellem. A zene a jellem virágzása." A legmodernebb korban pedig így vélekedett Yehudi Menuhin, minden idők egyik legnagyobb hegedűművésze Bach művészetéről: "Egész életemben  játszottam Johann Sebastian Bach muzsikáját; olyan zene ez, melynek tisztasága fennkölt erkölcsi elveinket, legszebb erényeinket, legnemesebb érzéseinket fejezi ki."

Ebből következően, szerintem most már bátran kijelenthetjük: jó és szép mindig összetartozik. Ha ezen megállapítást elfogadjuk, egy csapásra megértjük azt, hogy mitől lettek egyetemlegesen öröknek minősítve a ma ismeretes művészeti alkotások. Mozart zenéje tehát -a fentebb említett "örökkévaló" zenékkel együtt-, lényegét tekintve nemcsak szép, hanem erkölcsileg jó is. Ebből az álláspontomból egy tapodtat nem vagyok hajlandó engedni annak ellenére sem, hogy tisztában vagyok Mozart egy-két kisebb erkölcsi botlásával. De Augustinusra sem bűnözőként emlékezünk, bár ő maga vallotta be azokat "Vallomások" című művében, hanem egy 4. századi egyházatyaként.

Az emberi elme általában nagyon kedveli a paradoxonokat, a logika önmaga által emelt úttorlaszait. A kifejtett gondolatkörhöz gyártott paradoxonnal -amelyet ilyen-olyan vetületben számos helyen gyakran olvashatunk-, én a következő kérdés formájában találkoztam: "Ha Adolf Hitler emberirtó tevékenysége mellett híres művész lett volna, hogyan ítélnénk meg művészetét?"

A kérdés több szempontból is zsákutca.

• Adolf Hitler soha nem volt művész. (Fiatalkori festegetése nem volt érdemleges művészi teljesítmény.) A "mi lett volna, ha..." kérdés feltevése mögött mindig depresszió, sértettség vagy provokáció rejlik. Hogy ne lehessen visszaélni vele, a javaslatom, hogy a szerkezetet töröljük a magyar nyelvtanból ☺.

• Furcsamód, a világ folyása során erre soha nem volt példa. Próbálkozások persze akadtak, lásd a keresztényirtó, önjelölt színész-énekes Nero császárt, ám ez soha nem vált számottevővé, csakis nevetségessé. Azaz a világnak soha nem kellett választani az erkölcsi fertő és az esztétikai szépség között. (Egyedül a 19. és 20. század volt az, amelyik ezt a klasszikus szépségmítoszt végérvényesen megbontotta, amint ezt a későbbiekben fogom kidolgozni.)

• Személyes meggyőződésem az, hogy az erkölcsi nulla ember soha nem fogja tudni az esztétikai szépség egy bizonyos, transzcendens fokát átlépni és fordítva: a morálisan jó (és ami még nagyon lényeges: művészileg tehetséges) ember soha nem lesz képes esztétikai selejt gyártására.

Egyedül az utóbbi két évszázad, a 19. és 20. század zavarta össze teljesen az addig elfogadott "szépség-, és igazság-ideált", valójában egymásnak uszítva a két, addig rokon fogalmat. A valós problémát három zseniális német ember rövid kritikai analízisén keresztül szeretném megvilágítani, amelyből a végkövetkeztetéseket én is csak bizonytalanul tudom meghozni...

 

Otto von Bismarck

A porosz származású Bismarck diplomáciai és politikai zseniként szerepel a német tankönyvekben. Képes volt szétverni a waterloo-i csata utáni, a Szent Szövetség nevével és befolyásával létrejött európai világrendet (amelyet egyébként a szintúgy zseniális Metternich tervezett meg). Ebben a világrendben egy nagy, összefüggő német államnak nem volt helye, mert mindenki tudta, hogy az geopolitikailag túl erős lenne. Bismarck lépésről lépésre terjesztette ki az akkori legnagyobb német állam Poroszország hatalmi befolyását, főként a III. Napóleon által vezetett Franciaország rovására. III. Napóleon azonban külpolitikai dilettánsnak bizonyult, amely a francia hadsereg 1870-es sedani vereségével tetőzött. Innentől veszítette el Franciaország európai nagyhatalmi befolyását -amelyet azóta sem tud visszaszerezni és csak hepciáskodik a NATO-ban, valamint az összes kommunális európai intézményben-, és vált a német nép megint meghatározó politikai hatalommá. Bismarck képes volt "egyszerre tíz" diplomáciai szál kézben tartására, amelyre egyébként égető szüksége is volt, hiszen mindenképpen meg kellett gátolnia egy németellenes nemzetközi koalíció létrehozását. Ám Bismarck utódai már képtelenek voltak ilyen mélységű diplomáciai zsonglőrködésre, így a nagynémet státusz diplomáciai fékek és a hírhedt porosz-katonai korlátoltság miatt később arroganciába, valamint fegyverkezési versenybe csapott, amely közvetve az 1. világháború kirobbanásához vezetett. Összességében Bismarck mindenképpen jót akart népének és ezt meg is valósította, de sajnos a tett túl nagyra, talán tragikusan nagyra sikerült...

 

 

Friedrich Nietzsche

A német nagyság érezhető politikai növekedése természetesen nem hagyta érintetlenül a belhoni filozófiai köröket sem.

A zseniális filozófus a bázeli egyetem klasszika-filológia professzoraként jó ideig Richard Wagner udvartartásához tartozott a szó szellemi és szolgai értelmében egyaránt. Ebben a minőségében "A tragédia eredete a zene szelleméből" című művében azt fejtegeti, hogy a "német mítosz" újjászületése attól függ, a wagneri művészet felül tud-e kerekedni egy sejtelmes ősellenségen, a német szellem csak akkor újulhat meg, ha megszabadul egy "kívülről benyomuló, rettenetes hatalomtól". Ám szerencsére "megmaradt a német lényegiség tiszta és erőteljes magva", amely reméli a belé "erőszakosan ültetett elemek kimetszését..."

Ám a wagneri szócső később radikálisan szakít a zeneszerzővel, nagyobbrészt emberi okok miatt. Az "Im-ígyen szóla Zarathustra" című művében (amelybe jócskán beleolvastam és nagyon nem tetszett meghirdetett erkölcsisége), ezt a valójában csakis önmaga számára érthető, görög szépségmítosz-képzetet már az emberfeletti ember (übermensch) földi megjelenésével hirdeti. A mű publikálásától számítható a filozófus hírneve is, amely hirtelen népszerűség talán nem is a véletlen műve: mintha a német politikai nagyság ezáltal filozófiailag is megalapozást nyert volna.

 

 

Richard Wagner

Hát, ritka pocsék jellem volt ez a Wagner. Többszörös házasságtörő, családi zsarnok és "barátainak" lelketlen kihasználója. Mégis, olyan zenéje volt Richard Wagnernek, amelyre egyszerűen nincsenek szavak. Wagnernek létezett még egy óriási hibája: folyamatos és engesztelhetetlen antiszemitizmusa főleg egyik legnevesebb képviselőjük Felix Mendelssohn felé (aki egyébiránt gyönyörű és örökkévaló zenéket komponált). Nem is játszották évtizedekig Wagner műveit Izraelben. Ezután már nem nehéz kitalálni, hogy Nietzsche a fenti, a wagneri művészethez kapcsolódó, alázatos szolgai irata kiket értett "ősellenség" és "erőszakosan beültetett elemek" alatt. S hirdette ezt a programot őáltala az a Richard Wagner, aki köztudottan Lipcse zsidónegyedében született...

Erre az engesztelhetetlen antiszemitizmusra létezhet egy jó megoldás: az utókor mindent megszépítő esztétikai ítélete. Amikor megkérdezték Bruno Waltert, az egyik legnagyobb Wagner-karmestert, hogy mi a véleménye a dologról (a kérdés feltevése burkolt provokáció lehetett...), Bruno Walter ezt válaszolta: "Nos, ezt én a zenéjében nem hallom." Ebben igaza volt, én sem tudok felfedezni semmilyen rejtett vagy leplezetlen antiszemitizmust, sőt utolsó operája a "Parsifal" mintha végetlen gyónásnak tűnne.

Egy másik jellemző történet: egy napon Gustav Mahler, a zsidó származású operaigazgató sírva rohant végig Bécs utcáin. Barátai azt hitték, hogy valamelyik családtagja halt meg. "Meghalt a Mester!"- zokogta Mahler Wagner velencei halálhírét hallva (1883. február 13.).

(Sőt, én találkoztam olyan hívő (!) izraelita emberrel, aki el volt ragadtatva Nietzsche filozófiájától, sőt szakdolgozatát is belőle írta. S minden egyes alkalommal sietett biztosítani engem afelől, hogy mennyire félreértem a nagy filozófust...)

Richard Wagner tehát saját, némelykor ideológiailag zavaros és ellentmondó, de mindenképpen eredeti művészi és esztétikai látomásaival igyekezett a "német mítoszt" feleleveníteni.

 

 

Richard Strauss

(A híres zeneszerzőt nem sorolom a fenti három közé, de végre itt a lehetőség, hogy megemlítsem, hiszen az etikai-esztétikai ellentmondás nála is fennáll.)

"Förtelmes alak..."- jegyezte meg róla némelyik kortársa.

 

 

Mégis, a zenéje nem ezt tükrözte (a fiatal Bartók is rajongott érte). Ezt a furcsa kettőséget aztán sem a szakma, sem a közönség, köztük én sem tudtam megemészteni; törékeny, visszafogott alkata, valamint pénzsóvár természete és sokszor elementáris, de mindenkor zseniális zenéje (Don Juan, Im-ígyen szóla Zarathustra) közti szakadék mindvégig feldolgozatlan maradt...

 

 

 

A nácik hatalomra jutása után, akkor, amikor a legtöbb gerinces művész azonnal elhagyta Németországot, ő maradt, mondván: "Mert igen megcsappantak volna bevételeim...", miközben a nácik orra előtt ragaszkodott bizonyos zsidó énekesek folyamatos alkalmazásához. S ez az ember az élete végén mégis megírja a "Négy utolsó dal" című ciklust, valamint megkomponálja a "Metamorfózis" című művét, amelyek szinte zenei belépőjegyek az örökkévalóságba...

 

 

 

Következetések

Azt hiszem a lehető legbölcsebbek akkor vagyunk, hogy amíg ki tudjuk kerülni, hogy amíg a súlyos erkölcsi bűn nem egyértelmű és valamilyen módon nem zuhan ránk az ítélkezés felelőssége, addig egyszerűen nem ítélkezünk a másik ember felett, főleg nem 50-150 év távlatából, vagy minimum nem vitatjuk el senkitől a jóindulatot. A rossz cselekedetek előbb-utóbb úgyis önmaguk ellen fordultak és fordulnak. Ebből következően tételezzük fel a lehető legnemesebb szándékot a fenti három zseniális férfiúról, amely persze belátom, hogy tettetett naivitás, de mégis... Mert például manapság Richard Wagner, az ógermán mítoszokat feldolgozó operáival olyan a német népnek, mint Bartók Béla "Cantata Profana" című műve a magyaroknak; ez egyszerűen elvitathatatlan tény éppúgy, amilyen Mozart helye az emberiség kultúrájában. Hogy mi történt az általuk meghirdetett elvekkel, amely elvek egyébként ilyen-olyan formában, mértékben és filozófiai tartalommal szinte minden civilizált nemzetnél megtalálhatóak?

A bayreuthi Wagner-szentélyt és Nietzsche utolsó lakhelyét, a weimari Silberblick-villát is felkereste egy ifjú, rajongó lelkű fiatalember, a neve Adolf Schickelgruber, későbbi nevén Adolf Hitler. A történet többi részét ismerjük, bárcsak ne ismernénk...

 

Következtetéseim:

• Egy zseniális elme sem igazán érthető. Mivel ez sajnos teljes mértékben igaz, az utókor hajlamos őt félreérteni, rosszabb esetben kihasználni, főleg a filozófiájára manipulatív ideológiát gyártani. Ugye ismerős az ilyen kijelentés: "...a német lényegiség tiszta és erőteljes magva..." Ez tömör, Goebbels által hirdetett fasizmus, ám Nietzschét, a klasszika-filológia professzorát nem lehet annak nevezni, de még a fasizmus előfutárának sem, legfeljebb olyan zseniális bolondnak, aki a gyönyörű ógörög mítoszokat összekeverte önnön germán egzisztenciájával. (Ennek sajnos később patologikus megszállottja lett és elmegyógyintézetbe került.)

• Azt hiszem, hogy Bismarck is elgondolkodott volna politikai célkitűzésein, ha valaki megsúgja neki a lehetséges jövőt.

• Ami Wagnert illeti: javíthatatlan és gyógyíthatatlan, de a zenéjét szeretem.

• A fenti elmélkedések tehát nem megoldások, hanem fennálló problémák. Erre van egy nagyon találó mondás: "Being a philosopher, I have a problem for every solution. - Filozófus lévén, van egy problémám minden megoldásra."

Anton Bruckner

 

 

A vidékies megjelenésű és gondolkodású Bruckner sokáig lenézett volt az aranykor Bécsében. Valóban, egyszerű, letisztult gondolkodása így zenéjét korántsem tette olyan bonyolult szerkezetű és tartalmi mélységűvé, mint amilyen például Mahleré volt. Ennek ellenére kilenc, wagneri hagyományokon nyugvó, monumentális szimfóniáján keresztül megalkotta önnön halhatatlanságát. Oly szívesen tenném ki mindegyiket, de sajnos akkor kiszorulna a Gitáriskola. Így kénytelen vagyok egy apró gyöngyszemmel beérni: egyik zseniális motettájáról van szó, amelynek szakmai érdekessége, hogy líd hangnemben íródott.

 

Os justi (mp3) - 6,4 MB

 

Os justi meditabitur sapientiam,

et lingua ejus loquetur judicium,

Lex Dei ejus in corde ipsius,

et non supplantabuntur gressus ejus, Alleluja.

 

 

 

Tartalom és feeling

 

Az elemzésre egyáltalán érdemes zene mély, lelket formáló tartalmáról már szóltam a fenti témakörökben. Azonban néhány zenész úgy látom összetéveszti a tartalom és feeling fogalmait. Ez szintén a világban tapasztalható értékrendi válság része, amely már azt sem tudja, hogy mikor gondol butaságot és mikor nem.

A két fogalom valóban hasonló egymáshoz. A zene lélekre gyakorolt hatásáról tudósít mindkettő, arról az elképesztő effektusról, amelynek folyamatosan lehetünk tanúi, sőt részesei. A különbség a lélekre gyakorolt hatás mélységében van. Az angol feeling szó jelentése érzés, de itt inkább hangulatnak kéne fordítani, általában közös zenélés vagy zenehallgatás közben keletkezett furcsa, elragadtatott érzet. Mindenképpen jó, de hatása időleges, nem tartós érzés, bár lehet viszonylag meghatározó. Ezzel szemben a tartalom zenében való megértése után életünk megváltozik. Ekkortól már másképpen fogjuk hallgatni a zenét, sőt ezt már más zenével tesszük meg.

Bizonyos zenék azonban nem tudnak a hallgatóban a feeling-nél mélyebb érzelmi érzetet kelteni, mert egyszerűen nem tartalmaznak olyan mély tartalmat. Erre csakis "örökkévaló" zenék képesek. Tehát míg a tartalom az életünket változtatja meg, addig a feeling csak a napunkat...

 

Olvasói kritika

 

Természetesen a Pénzes-féle Gitáriskolának jócskán vannak kritikusai is. Elsősorban akkor értékelhető a kritika, ha az illető egyáltalán nevét-arcát adja hozzá, ennél lejjebb, azaz a névtelen, szellemi gödörlakók szintjén nem kell foglalkozni a megjegyzésekkel.

Az alábbi kritikai levélhez az írója teljes nevét és elérhetőséget adta, így szinte kötelességem egy az egyben leközölni az írást, annak ellenére, hogy nem járult hozzá nevének publikálásához. Mivel az író több, egymástól igen különböző témára kérdez rá (szakma, etika, szerzői jog), ezért felvetéseit idő hiányában csak részletekben tudom megválaszolni.

 

Az eredeti levél formátuma "idézőjel közé tett dőlt betűs", míg a levélbe közbeékelt válaszaim piros betűsek lesznek. Néha az író engem idéz, ezt álló és félkövér betűkkel jelzem.

 

"Tisztelt Pénzes László!

Nemrégiben bukkantam rá a www.gitariskola.hu honlapra. Azt kell, hogy mondjam, ilyen jól kidolgozott, szisztematikus, mindent átfogó oktató anyaggal még nem találkoztam! Ha annak idején így tanítottak volna, már lehet, hogy a Milánói Scala-ban zenélnék! A minap éppen az összhangzatos moll skálára játszható hangzatokról kerestem valamiféle összefoglalást és csak az Ön oldalán találtam használható táblázatot!

Azért írom ezt a levelet Önnek, hogy észrevételeimre felhívjam szíves figyelmét, remélem, hasznosnak véli majd! Pár dolgot biztosan félreértelmeztem és Ön esetleg válaszában felvilágosíthat!

 

Pénzes-féle tükörkép-módszer

Valamikor az Önéhez hasonló patterneken tanulgattam a skálákat. Csak azok nem voltak megfordítva. Ha ránézek a fogólapra, pont azt a mintát tudom vizuálisan „rávetíteni”, ami le van rajzolva. Ha ezt megfordítják, már csak akkor működik, ha bal kézre van húrozva a gitár, ellenkező esetben, fejben kéne „visszafordítanom”.

A tükrözés miatt lett Pénzes-féle módszer?

Mert a patternek megtalálhatóak számos külföldi és magyar oktatóanyagban. Csak egy közülük: Pozsonyi István, Jazz-gitár iskola, Zeneműkiadó vállalat 1963. (!), vagyis plágiumról aligha lehet szó! Akkor miért van levédve ez a módszer?"

 

A Pénzes-féle Gitáriskola nemcsak szakmai megközelítéseiben különbözik az eddig publikált oktatási anyagoktól, hanem abban is, hogy nekem már kezdettől fogva volt egy komoly üzleti stratégiám, amely utóbb annyira sikeresnek bizonyult: ma már én piacvezető vagyok saját kategóriámban, illetve majd később másban is az leszek. Ennek egyik sarkalatos pontja a szerzői jogok maximális „felügyelete”, ellenőrzése. A szerzői jog azonban nagyon képlékeny (sokféleképpen értelmezhető) terület. Természetesen nem én találtam fel a skálák statikus megjelenítését. Ön levelében alighanem a statikus tabulatúra skálamegjelenítésre utalt...

 

 

...ami persze nem lehet szerzői jog tárgya, hiszen túl sokan használják. (Ha én alkalmaztam volna először, akkor az is az lenne.) A tükörkép-módszer viszont már egyértelműen saját skálamegjelenítés...

 

 

...amit máshol eleddig nem láttam. Bizonyos szerzői jogi határokat fel kell állítani, mert a jó dolgokat előbb-utóbb megpróbálják ellopni és én a tükörképeknél húzom meg a határvonalat. Ez az én szerzői jogom. Ez azt jelenti, hogy ha ezt valaki átlépi, belém fog botlani, és ezzel milliós pert kockáztat, ezt ezúton tudatom mindenkivel. Ezt a kissé agresszív magatartást azonnal meg fogja érteni, amint Ön szintén a versenyszférában helyezkedik el, illetve Önnek is lesz levédendő szellemi vagy materiális alkotása, valamint rájön arra, hogy Magyarország még mennyire westbalkán a szerzői jogok tiszteletben tartásában. Talán-talán mostanában kezd leesni a magyarok fejében az, hogy nem lehet büntetlenül semmit sem elplagizálni. Ennek a szemléletnek vagyok én egy lendületes képviselője.

Egyúttal jelzem, hogy a Skálák statikus ábrázolásának lehetőségei című fejezetben felvázoltam az összes komolyabb megjelenítési lehetőséget.

 

"Véleményei zenészekről - Angus Young

„Ö a koncertjein rohangálás közben nagyságrendekkel többször nyúl mellé, ráadásul a csontig rágott és agyongyakorolt pentatóniában…” (!)

Itt el kell, hogy mondjam, nem vagyok sem A.Y., sem AC/DC rajongó, sőt! Kifejezetten nem szeretem. De ilyet soha nem mondanék róla! Jómagam előbb tanultam meg az Ön által alapskálákként emlegetett modális hangsorokat, mint a blues vagy pentaton skálákat, mert már akkor is több lehetőséget láttam bennük. Szerintem egy jó zenész azonban kevés hangból is (mondjuk pentaton skála) nagyszerű zenét tud alkotni! Jobbat, mint más az „agyongyakorolt” skálavariációival! Úgy gondolom, hogy egy igazi zenész a skálákra pont úgy tekint, mint magára a gitárra: egy eszköz, amivel kifejezheti önmagát. Vagyis hangulatot, érzéseket továbbít. Szerintem ettől lesz zenész vagy művész valaki (például Steve Hackett). Ahogy annak idején a gitártanárom mondta: „A skála nem lehet az egyetlen dolog, ami motivál!” Valamikor láttam egy interjút Dimebag Darrellel. (Ön biztos nem szereti.) Kérdezték tőle, hogy mondja már el, milyen skálákat variál, mert nagyon különleges a hangzása! A válasz ennyi volt: „Nem vagyok egy skálaember! Azt játszom, amit érzek!” Természetesen ennek ellenére sokféle skálát ismert! Isten nyugosztalja! Emlékszik? Ön írta:

"1. mottó: Nem az a nagy gitáros, aki egy perc alatt képes három millió hangot lejátszani, hanem az, aki csak hármat, de attól megőrül a közönség..”.

Akkor hogy is van ez?"

 

Jimmy Hendrix

Sajnos a „pentatonfóbia” őt is kikezdte a Voodoo Child kapcsán:

„Én nagyon sokáig nem mertem ehhez a híres dalhoz hozzányúlni, noha a lejátszásához szükséges összes technikai ismeretnek már messze birtokában voltam. Tudtam ugyanis, hogy ez a dal nem erről szól, azaz sutba dobva szinte az összes alapskálát és bármilyen szintű skálavariációt, újra elő kéne venni a csontig lerágott, valamint többszörösen is halálosan megunt E-pentaton hangsort és valami új, kizárólag Hendrixnél tapasztalt értelmezést adni neki.”

 

Másik érdekesség

„Nem kedvelem a „dirty” blues-stílust, ahol a játékos már annyira blues-os, hogy rossz ránézni a játszó kezeire, miközben halálraunt zenei közhelyeket pufogtat valamiféle megvilágosodott arckifejezéssel (azaz még rá is játszik). Ez tipikusan a tornácon üldögélő atlantai ültetvényes Georgie nagybácsi stílusa, amelyet azonban úgy tűnik a blues szempontjából sok esetben el kell fogadnunk hitelesnek.”

 

Talán ez a legfájdalmasabb! Szerintem a hagyományos blues zene nem közhelyes. Kivéve annak, aki nem tud többet kihozni belőle. Vannak legendává vált zenészek, akik szinte egész életükben csak pentatont játszottak (akár ujjrend hibával is!), mégis maradandót alkottak, olyat, ami az embernek nem csak az agyáig, de a lelkéig is eljut. Az ő dalaik lennének közhelyesek?

 

Iron Maiden

„Iron Maiden - Meglepő fordulatok a fekete piacon” (!)

„Az okkultista, időnként sátánizmusba hajló szövegvilágáról” (!)

Nagyon szeretem az Iron Maident, éppen ezért is esett rosszul e sorok olvasása! Méltatlannak tartom, hogy pont arról a zenekarról ír ilyet, akire a legkevésbé igaz! Mint sok más heavy metal zenekar, az IM is az élet nem éppen szép oldalairól szóló nótákat ír. (Vicces is lenne, ha a nyárról, meg a szerelemről énekelnének, bár van szerelmes daluk is!) Kiragadott olyan szöveg részleteket, mint: 666, a gonosz, stb. Az, hogy ilyenekről énekelnek, nem jelenti azt, hogy sátánisták! Sőt vallásos emberekről van szó! De ezt gondolom, elfelejtette kiragadni: „All of my life now I have believed, Judgement of Heaven awaits for me” (Judgement of Heaven).

 

Miért nem olyan zenészekre utalt inkább, mint: Marylin Manson vagy a Cradle of filth zenekar, hogy csak párat említsek! Szerintem ezek az igazi emblémái a sátánizmusnak.

Világos, hogy Ön nem szereti a Maident, de szomorú, hogy egyoldalúan, csak a rossz dolgokat emeli ki velük kapcsolatban. Egy mondatban elintézhette volna: Nem szeretem az Iron Maident! Amúgy sem tartom szerencsésnek, ha egy gitártanár ilyen legendás zenészeket gyaláz, még ha csak az image-ük miatt is. Pedig ezt Ön írta: „...kezdettől fogva csakis a gitárcentrikus zene érdekelt és nem a köréje épített image.”

 

Itt megint ellentmondásba keveredett önmagával.

 

Rendkívül tisztelem Önt amiatt, hogy erkölcsi szempontból is véleményt formál a zenészekről, ez valóban fontos! De én sokkal veszélyesebbnek tartom azokat a pop zenei klipeket, amik reggeltől estig mennek a TV-ben, meztelen nők vonaglanak benne egymáson, férfiak csókolóznak egymással stb. Ne értsen félre, a meztelen nők látványával semmi gondom, de nem akkor, amikor gyerekek is láthatják, aztán csodálkozunk, hogy deformálódnak szexuális fejlődésükben. Ezzel szemben Iron Maiden koncertre csak az megy, aki tényleg szereti és a CD-jüket is csak az veszi meg. TV-ben pedig szinte nem láthatóak. A fent említett pop-őrület pedig gyakorlatilag „pofán vágja” az embert!

 

Miért van az, hogy az Önt dicsérő levelekből egész rakás van a honlapon, kritikákat viszont csak Ön írhat? (Legalább is, ami mindenki számára látható!)

 

Eme kritikai levél publikálásával azt hiszem ezt megbeszéltük. Persze színpompás virágokat szokás ablakba tenni, nem egy vödör sz...t. De higyje el, hogy nincs önimádatom: én egyszerűen csak örülök annak, ha valaki meglátja írásaimban az értéket és erről tájékoztat is.

 

Tudom elég hosszúra sikeredett ez az iromány, remélem lesz ideje végigolvasni. Szerintem Ön sokkal inkább tanár, logikusan gondolkodó zseni, mint művész! Ezt bizonyítja, az Ön egyedülálló oktatóanyaga, amely rendkívül pontos, mint valami mérnöki munka! Néha olyan érzése van az embernek, mintha nem is zenészgondolkodással, hanem programozó matematikusként használná hangszerét! (A  hangok az utasítások, a skálák pedig a végrehajtandó rutinok!) Végeredményben úgy gondolom, hogy az Ön kezei közül kikerülő tanítványok között rengeteg nagyszerű, sikeres zenész lesz! További jó munkát és ehhez jó egészséget kívánok önnek! Tisztelettel, X."

 

A sötét oldal

 

Noha én is Judas Priest-rajongóként, azaz metalosként kezdtem zenei tanulmányaimat a nyolcvanas években, de kezdettől fogva csakis a gitárcentrikus zene érdekelt és nem a köréje épített image, amely kötelezően vérből, koponyából, láncból és egyéb agyament szörnyekből állt. Valójában akkor sem értettem, hogy a kettő miként tartozhat össze, azaz a gitárban, ebben a csodálatos és sokoldalú hangszerben, -még ha sokszor kemény hangzást képvisel is-, hogyan lehet sötét és gonosz dolgokat felfedezni. Értetlenségem azóta tovább erősödött, látva, hogy rengeteg olyan gitáros van, aki bár szereti a kemény, gitárcentrikus zenét, ám a hétköznapi élet kisstílű embertelenségei ellenére is képes ember maradni, azaz nem vérben és szörnyekben, hanem családban és barátságban gondolkodik. Következésképpen a gitárról, mint "ősellenségről" nincs is szó, pusztán bizonyos emberek saját lelkük szénfekete bugyrait vetítik rá a hangszerre. Ám ami metal image címszóval manapság tombol, az már minden horrorisztikus képzeletet felülmúl, mert a szintén nyolcvanas évekbeli Iron Maiden logo-koponyája...

 

 

...a mostani jelenségekhez képest békés, óvodai plüssmaci. Mindezt azért szükséges megjegyeznem, hogy észrevegyük:

• a metal image bizonyos irányzatai egyre brutálisabbak és ez nem marad nyom nélkül a társadalmakban, főleg a fiatal nemzedékben,

• ebben a kérdésben tehát jóval nagyobb a közös felelősségünk, semmint gondolnánk, mert sajnos elérkezett az idő, amikor ezen alapvetően zenei dolgokat már erkölcsileg kell minősítenünk.

Ebben a szituációban a liberális gondolkodás  a laissez faire (hagyjuk élni) elvét említené meg. Ezt én is szívesen hangoztatom egészen addig, amíg közvetlenül bele nem botlok a brutális metal image indukálta jelenségekbe, például nekem szegezett konyhakésbe, tanárt verő, esetenként osztálytársait is lemészároló diákba, stb.

 

 

Hogy a problémát tovább bogozzam, gondolkodjunk el a következő kérdéseken:

• szeretnénk-e, ha a világ kizárólag ilyen szörnyekből állna és mindenki azt tehetné, amit ezek a szörnyek sugallnak?

• Szeretnénk-e, ha a leendő gyermekeink ilyen zenéket hallgatva ilyen image-dzsel, tágabb értelemben ilyen ideológiával szembesülnének?

• A kérdést a lehető legplasztikusabban feltéve: szeretnénk-e, ha életünk kizárólag azon a gyorsaságon múlna, amellyel sikerült kijutnunk az osztályteremből?

Szerintem Adolf Hitleren kívül erre senki sem válaszolna határozott igennel. Ennek ellenére a problémát nem lehet elkendőzni, miután a világ már szembesült több, főleg a fiatal korosztály körében elkövetett mészárlással, amelyek közül talán a legjobban dokumentált a Colorado állambeli Columbine nevű gimnáziumban elkövetett volt.

 

 

A probléma orvoslására én mindenképpen gyógykezelést javasolok (a Pénzes-féle módszertan rendelkezik egyfajta letisztult és harmonikus szemléletmóddal ☺), ám a teljes felépülésig nézzünk néhány kórleletet!

 

Most támadunk vagy zenélünk? Az úrból egyébként (de még alkotójából) sem nézem ki, hogy tudja, mi az a Cisz-lokriszi skála. A fegyvert és a gitárt egyébként soha ne tévesszük össze, illetve ne hagyjuk magunkat megtéveszteni: a fegyverrel a csúnya, gonosz bácsik ölnek, míg a gitárral az aranyos, jó bácsik zenélnek, sőt annak is tudnak örülni, hogy van egy jó gitárjuk...

 

 

 

Egy másik pszichotikus lázálom: hóhér és Gibson-gitár a Guitar Hero nevű programban

(Hogy mi közük egymáshoz...?)

 

 

 

Egyesek még az ártatlan gyerekmeséből is képesek agressziót gyártani. De ne felejtsék el, hogy ha saját gyerekig egyáltalán eljutnak, mindezt vissza fogják kapni tőlük...

 

 

 

Mostanában az egyébként nagyon fegyelmezett Japán is becsatlakozik ebbe az agyatlan agresszió-imádatba.

 

 

 

Slash nem rossz gitáros, a Gibson gitárok egyenesen kiválóak, ám ez a két alak...

De miért is kell párosítani őket?

 

 

A jelenség méltó megkoronázása az amerikai Slipknot együttes imázsa, amely kedves, előzékeny gesztusként egyesíti (nehogy nekünk kelljen összegyűjtögetni) a horrorfilmekben eddig valaha megjelent összes pszichopata sorozatgyilkos figuráját...

 

 

 

Amikor az együttes nevére a keresőmotorban rákerestem, olyan képek bukkantak fel, hogy öt perc után vért hánytam. Íme, például egy tapétának szánt csendélet a Slipknot romantikus cserkész-dzsemborijáról, amelyet általában a chicagoi vágóhídon töltenek el holdtölte idején éjfél és reggel négy között...

 

 

Ez még talán rendben volna (bár egyáltalán nincs rendben!) és nyugodtan felfoghatjuk kissé brutálisnak sikerült polgárpukkasztásnak és nyílt, dacos lázadásnak az éppen aktuális, fennálló társadalmi rendszer (ilyen például a nyomorgó és mindenhonnan kirekesztett USA), valamint olyan dolgok ellen, amelyik éppen az együttes keze ügyébe akadt. Erre valóban sok, többségükben szerencsétlen sorsú fiatal mozdul rá, mondván: "Végre egy banda, aki odavágja a frankót a hatalmasoknak!" Hasonlóan nyílt lázadásként hatott annak idején a hippi-, és a punk-korszak, amelyek tehát nemcsak járványszerű divatfellángolások voltak, hanem olyan megmozdulások, amelyek mögött már valamiféle zavaros ideológia is rejlett.

Ám mit csinál az együttes a Grammy-díj átvételekor?

Amikor azt mondja a producer: "Fiúk, ez azért jelentős esemény és tessék szépen kiöltözni, másként nem engednek be!", ez az agresszív horrorbanda felveszi legjobban szabott öltönyét és elmegy átvenni a díjat!

 

 

Ennyit az ideológiáról, mert ez a gusztustalan feltűnősködés sem szól másról, mint néhány elhízott zenemogul pénztárcájának töméséről, azaz befolyásolható tömegek manipulatív hülyítéséről.

 

Úgyhogy a magam részéről ezt a sok, szabadon terjeszthető lelki mocskot visszautasítom!

 

Ilyen és ehhez hasonló jelenségekről szól az alábbi honlap is: www.gyilkoszenek.com. Ajánlom a téma iránt érdeklődők szíves figyelmébe!

 

Előkészületben

• Átiratok...