Az improvizáció elmélete IV.

A TSDT-képlet

 

Az európai temperált hangrendszerű zenére -egyik legfontosabb jellemzőjeként-, a tonalitás, azaz a hangnemiség jellemző.

 

A fogalom azt jelenti, hogy a zenének mindig van egy alaphangneme, technikai értelemben egy hangmagasság szerint elrendezett alapskálája, amelyben bizonyos zenei szabályok érvényesülnek. Ezen belső zenei szabályokra aztán akkordok, másnéven hangzatok építhetők és a legtöbb könnyűzenei, sőt sok esetben komolyzenei dal és mű ebből az akkordépítkezésből nem is nagyon lép ki. Ez egy kissé sablonos kijelentés, de a sablonok kezdők számára mindig is könnyebben voltak érthetők, illetve a kijelentés végeredményben többségében igaz. Ha ezen zenei szabályokat megsértik, azt a botfülű is meg fogja hallani, csak nem lesz képes megtalálni a zenei hiba forrását. Ám ezen szabályok magasabb szintű megértése már nehezebb vállalkozás és kezdők számára garantáltan nem lehetséges, mert nagyobbrészt zenei érzékünkhöz, másrészt zeneelméleti tudásunkhoz-tapasztalatunkhoz kötődnek. Ennek ellenére itt és most meg kell kísérelnem a komplex magyarázatot, mert az improvizálás során sokszor (bár nem mindig) kell az alább ismertetésre kerülő zeneelméletet a gyakorlatban is alkalmaznunk.

 

A TSDT-képlet egyszerre "filozofikus" megfogalmazása a tonalitás zenei folyamatának és egy konkrét, az egyik legegyszerűbb zenei képlet. Azért fogalmazok ilyen sejtelmesen, mert a TSDT-képlet (amint az alábbi fejezetekben ki fog derülni) bár egy rengeteget felhasznált zenei sablon, ám ez a sablonos egyszerűség természetesen nem fedi le a zene néhol monumentális belső folyamatait. Mégis ezek a belső folyamatok lényegében a TSDT-képletben fellelhető zeneiség alapján mozognak. A képlet tehát (matematikai szemléletben) valóban egy képlet: sűrített és absztrakt megfogalmazása a később kibontott zenének. Ha ezt megértjük, akkor mindent meg fogunk érteni az európai zenében.