Az improvizáció elmélete II.

Az improvizáció és a beszélt nyelv kapcsolata

 

Az improvizáció a zene nyelvén történő folyékony beszéd.

Ha igaz ez az állítás, akkor az egyik legnehezebben elsajátítható tevékenység, éppúgy, mint idegen nyelven történő folyamatos, akadálymentes gondolkodás és beszélgetés. Alább tehát azt kell bizonyítanunk, miszerint egy idegen nyelv és a zenei improvizáció tanulása között egyértelmű analógia áll fent. Ha az improvizáció a zene nyelvén történő folyékony beszéd, akkor éppúgy megtanulható és tanítható, sőt teljes, újfajta megközelítésű módszertan is építhető tanítására.

 

A beszéd  3 alkotóelemből áll: szókészlet (intelligenciától, műveltségtől függően), nyelvtani szabályok, amelyeket nem lehet áthágni (másként a kijelentés értelmét veszti vagy félresiklik) és a gondolat összefűző logikája. Tehát:

  1. az alap a szókészlet,

  2. amely egyértelmű szabályok szerint rendeződik

  3. a gondolat, mint a legmagasabb egység logikája szerint.

A zenében a szókészlet nemcsak a hangok, hanem az azokból kialakult összes skála, bármilyen zenei vagy technikai elrendezésben (például egyhúros skála, arpeggio, alapskála, stb.) Én tanítványaim előtt mindezen skálarakást zenei szótárnak szoktam nevezni, tehát mindazt, amit folyamatos, szinte lélektelen skálázással kell begyakorolni. Egyértelmű, hogy a zenei szótár alkotóelemei külön is kigyakorolhatók (erről szól a kezdő tanítvány 1. féléve). Azaz egy egyhúros gyakorlatot vehetünk önmagában is, noha nyilvánvalóan része a nagy egésznek éppúgy, ahogy az angol szótárból megtanulhatjuk az egész K betűt. De mi történik akkor, ha nem tanuljuk meg az egész K betűs fejezetet? Nem leszünk képesek K-val kezdődő szavakat kimondani, ami azt jelenti, hogy ezen szavakat minimum körül kell majd írnunk más szavakkal, ha ugyan nem sülünk bele azok hiányába. Természetesen más szintű erőfeszítés egy zenei objektumnak (pl. egyhúros skálahalmaz) és az angol szótár K fejezetének megtanulása. Ám itt nem ez a lényeg, elvégre mindkettő csupán elhatározás és bocsánat a vulgaritásért, de így plasztikus, fenék kérdése. Ebből következően elméletileg a legjobb volna a világ összes skáláját és variációit bemagolni éppúgy, mint a megtanulandó nyelv összes szavát. Ekkor még ha gyakorlatban nem is, de potenciálisan már birtokában volnánk a megtanulandó anyagnak. Ez sajnos a gyakorlatban legtöbbször abszurdum.

 

(Mégis sokan nekiálltak; József Attila például 1927-ben Párizsban megtanulta a francia szótárt -ha jól tudom-, egészen a K betűig.)

 

József Attila - 1905-1937

 

Azt is meg kell jegyeznem, hogy a hagyományos, azaz buddhista alapokon nyugvó kínai harcművészet oktatási rendszere pontosan ezt az elvet követi: ott a tanítvány 10 évig üti és rúgja a levegőt, magyarán megtanulja a stílus összes harcművészeti elemét, de külön-külön, egymástól elszigetelve. Csupán ezen idő elteltével kezdi a megtanult harcművészeti elemeket a gyakorlatban improvizatív módon használni, másszóval küzdeni. Magyarországon tudok erre példával szolgálni:  ilyen az Északi Imádkozó Sáska kung-fu stílus rendszere.)

 

Pénzes-féle Gitáriskola - Imádkozó sáska kungfu stílus

 

Pénzes-féle Gitáriskola - Imádkozó sáska kungfu stílus

 

Mivel időhiányos emberek vagyunk, amely sok esetben türelmetlenségbe csap át, olyan módszereket keresünk, amelyek ezt a hosszú utat lerövidíthetik. Innentől kezdve már a módszertanok végetlen vitájának lehetünk tanúi: az egyik minimalizálja a szókészletet, bővíti a grammatikát, a másik fordítva...

 

Ami Gitáriskolámat illeti: én maximalista vagyok, ugyanis meggyőződésem, hogy a csodálatra méltó tudás -kissé lesarkítva és persze nem számítva a született zseniket-, legtöbbször csupán magolás és fenék eredménye. Ám én sem terhelhetem túl a tanítványt skálahegyekkel, másként agyonnyomja.

 

A dolog persze ennél bonyolultabb, hiszen számos tanítvány nem bírta még ezt az általam felállított, patikamérlegen diszkréten beméricskélt mennyiséget sem elviselni és egy idő után abbahagyták. Ebben az esetben azonban nem az a baj, hogy így tettek, hanem az: akkor hagyták abba, amikor még nem voltak megelégedve önnön gitárjátékukkal. Ez frusztráció, sőt még rosszabb: vesztes pozíció.

 

Összességében: a Pénzes-féle módszertan skálahegyekre épül, mert egyszerűen leginkább ezek kiemelt zenei és technikai hasznosságáról vagyok meggyőződve. Ha a skálahegyek jó technikai alapelvekre épültek, akkor abból még lehet jó módszertan, amely gyors és biztonságos játékra is alkalmas lesz. Ez tehát az improvizáció technikai alapja, amelyet én úgy értelmezek, hogy minél több és többféle skála, annál jobb.

 

A skálák közti kapcsolatot a megértett és alkalmazott zeneelmélet biztosítja. Ám a gitárcentrikus zeneelmélet még mindig csak a zenei szótár része. Amely a zenét meghatározza, azaz amely a zenét zenévé teszi, az voltaképpen a zeneszerzés tudománya. Illetve nyilvánvalóan nem ettől a szabályrendszertől vált a zene zenévé, hanem fordítva: a zseniális zene mindig megelőzte azt, tehát a zeneszerzés tudománya analitikus és leíró, nem felfedező tevékenység.

 

(A mondat magyarázata: Wagner előbb létezett, mint a Wagnerre reagáló zeneszerzés. Wagner ugyanis az addig leírtakból egy újat hozott létre, tehát klasszikus értelemben áthágta az addig elfogadott zeneszerzési szabályokat.)

 

Richard Wagner - 1813-1883

 

A zeneszerzés tehát több évszázados tapasztalatok alapján, de "időben mindig visszafelé" azt írja le, hogy szerinte miképpen lehet jó zenét készíteni. Így olyan szabálygyűjtemény, amelynek analógiája a megtanulandó idegen nyelvben a grammatika. Észrevehetjük, hogy a zeneszerzés hatással van a gitárcentrikus zeneelméletre, hiszen legtöbbször az általa felállított szabályok határozzák meg azt.

 

(A mondat magyarázata: az európai zene megteremtette uralkodó skáláit és "kipusztította" az általa haszontalannak ítélteket. Ezt úgy tudjuk ellenőrizni, hogy elmegyünk indiai zenét szitáron tanulni. Tapasztalni fogjuk, hogy a rágák mennyire más zenei rendszert alkotnak, bár nem állítom azt, hogy nincsenek a rendszerek közt bizonyos átfedések.)

 

Még egyszer: a zeneszerzés azt írja le, hogy mit szabad és mit nem a zenében; ez már önmagában parázs viták tárgyát képezi. Ebben a vonatkozásban megpróbál tudományosnak tűnni, persze végeredményben ez nem fog sikerülni, hiszen a zene érzelmeinkre és elménk intuitív területére hat, nem matematikai logikánkra.

 

(A mondat magyarázata: mivel a zene nem modellezhető matematikailag, ezért a reá felépített szabályok légbe építettek és valójában a "Tetszik - nem tetszik!", valamint "Az utókor ítélete szent!" felkiáltásokhoz igazodik, hiszen így voltaképpen nem tesz mást, mint javarészt vitathatatlan zenei tekintélyekre hivatkozik.)

 

Láthatóan sejtelmekről beszélgetünk itt, amelyek így csak részben modellezhetőek...

 

Tekintsük át még egyszer megállapításainkat:

...amint az idegen nyelv tanulásánál is tapasztalható:

Láthatjuk, hogy a folyamat egyirányú, csakis fentről lefelé haladhat. Nem vagyunk képesek úgy improvizálni, hogy nem ismerjük annak szabályait és az improvizációs készletet. A középső feltétel hiánya általában a zenei zsenikre jellemző. Ők rettentő hamar megismerték a zenei szótárat és azonnal el is kezdtek rajta improvizálni. Szerintem így született számos örökkévaló zene, például Mozarttól, de a legtipikusabb példa erre Muszorgszkij...

 

Modeszt Muszorgszkij Repin festményén - 1881

 

...aki lényegében sohasem kapott zeneszerzői képzést, noha mindvégig mellette állt barátja Rimszkij-Korszakov, a zene egyik legnagyobb elméleti szakembere. Az alábbi képen az "Ötöket" láthatjuk, akik a 18. században megteremtették a karakteres orosz zenét:

 

Pénzes-féle Gitáriskola - Az Ötök

Muszorgszkij - Rimszkij-Korszakov - Balakirev - Kui - Borodin

 

Azt is észrevehetjük, hogy a felső két fogalom "birtoka" még nem fog minket automatikusan nagy improvizátorrá tenni. Ez a szobatudós-effektus: bár látszólag minden tudást birtoklunk a zenében, a zene a mégsem a miénk. Mert a zene birtoka csakis a kiválasztottaké...

 

A következő kérdés, amely itt felvetődhet: mit is improvizáljunk (tartalmilag)? Ez már jóval érzékenyebb kérdés, bár feltevése éppúgy érvényét veszti, mintha azt megkérdeznénk, hogy miként is beszéljünk. Egyértelműen beszédünk önmagunkat tükrözi, amint egy idő után a belőlünk áradó zene is azt fogja, azt pedig a körülöttünk lévő világ (de szebb szót is tudok rá: kultúrkör) befolyásolja. Ehhez persze sokat kell gyakorolni, de mindenki számára elérhető közelségű.

 

A gondolattal kapcsolatos legfontosabb észrevételem, hogy tudjunk különbséget tenni az olyan kiadványok között, amelyek a "hogyan" technikai, és a "mit" tartalmi kérdését magyarázzák. Ez a fejezet -az alapgondolatok mintegy "egyenesbe állításával"-, inkább a "hogyan" technikai és gitárcentrikus zeneelméleti kérdését igyekszik boncolgatni. Erre önfejűségem vezet: nekem senki ne mondja meg, hogy mit improvizáljak, illetve zeneileg beszéljek. De úgy hiszem, hogy ezzel a Tisztelt Olvasó is egyetért: sok dologhoz nem, de a gondolatok önállóságához ragaszkodunk. Ha nem így volna, akár a Gondolatrendőrség is kopogtathatna ajtónkon és üvöltözhetnénk, ahogy Winston tette a rémisztő 101. szobában a 1984 című látnoki műben...

 

George Orwell - 1984 - pillanatkép a filmből

 

Tehát alapértelmezésben nem értek egyet néhány, a jazz-improvizációval foglalkozó könyv tartalmi sugallatával, mert zenei gondolataimba való közvetlen beavatkozásnak minősítem.

 

(Hogyan? Ide meg oda ezt meg azt ajánlott játszanom?! S mondja ezt nekem a modern jazz, amelyik "klasszikus füllel" hallgatva bárhová bármit hajlandó bejátszani! Ez abszurdum!)

 

Természetesen ez a csökönyösség nem jelent szűklátókörűséget. Ilyenkor nézzük meg azt, hogy miképpen csinálják a "nagyok", azaz a híres zenészek. Ebből is lehet rengeteget tanulni, de túlzásba ne vigyük, másként önkéntelen utánzókká fogunk válni. Ha meghallgatjuk a Jam session című fejezet improvizációit, akkor lehet arról elismerő vagy elítélő a véleményünk. De nekem nem kellett sok zeneelméletet magyaráznom haladó tanítványaimnak ahhoz, hogy ez a zene "kijöjjön belőlük". Ez tehát -akár jó, akár rossz-, az ő zenéjük és ez (morálisan) azért szép, mert már nem veheti el tőlük senki, hiszen az övék...

 

Én sokáig nagyon félve álltam a jazz backing track-ekhez, mert megbénított a gondolat, hogy nem ismerem a jazz-improvizációs szabályokat. Egyszer rászántam néhány napot és rájöttem, hogy nem is a külső körülményeket, hanem egyedül a magamból jövő zenét kell figyelnem. Ma már vígan improvizálok jazz-ben, aminek belátom, mindig is lesznek elméleti hiányosságai, de őszintén bevallom, hogy ez a momentum zavar a legkevésbé. A legfontosabbat sikerült elérnem: át tudom tenni érzéseimet, gondolataimat a gitárra. Sőt, erre másokat is képes vagyok megtanítani olyasformán, ahogy a régi kínai mondás is mondja:

 

"A rövidebb utat meg tudom mutatni, de neked kell végigmenni rajta."