Az improvizáció

Kérdések és válaszok

 

1. - 2. - 3. - 4.

 

1.

 

Az a nagy bajom, hogy nem megy az improvizálás. Ha szól valami zene, arra nem tudok semmit sem kitalálni, bár mostanában egy flamenco-kíséretre kitaláltam valami improvizáció-féleséget. De más zenére abszolút nem tudok. Mit tanácsolsz, hogyan gyakoroljak?

 

Igen, még nem indult be a zenei fantázia (improvizáció). Az improvizatív tartalomhoz mindig a technikán keresztül vezet az út; ez azt jelenti, hogy ami nincs az ujjainkban, azt egyszerűen nem tudjuk kijátszani magunkból. Tehát elsősorban (a türelem mellett) lelketlen skálahegyeket javasolok. Másodsorban szerintem nagyon hasznos az Improvizáció elmélete című fejezetben említett roaming. Ekkor adott skálában tetszőleges ritmusban és irányban sétálgatunk, főként egy adott zenei alapra (backing track). Ez még nem improvizáció, de már átmenet felé, mert tartalmaz némi személyes zenei szándékot. Egyik tanítványomnál éppen most esett le az impro-tantusz, ám előtte kilenc hónapig skálázott. De most már érzi is a zenét...

Az improvizáció folyékony zenei beszéd. Gondolj bele, hogy milyen nehéz megtanulni egy ismeretlen nyelven beszélni és gondolkodni. Egyértelműen nem fog máról holnapra menni. Emellett szerintem nagyon hasznos a zenehallgatás. Persze nem a 4 akkordos, üresjáratos számokkal, hanem a komolyabb művekkel...

 

2.

 

Azt szeretném kérdezni, hogy amikor improvizál, akkor Önnek milyen zenei vonatkoztatási pontjai vannak?  Ezalatt azt értem, hogy milyen zenei eszközökben gondolkodik az improvizáció során?

 

Értem a kérdést. Konkrétan válaszolva: skálahegyekben, még pontosabban azok vizuális szerkezeteiben. Ezért hasznos a Pénzes-féle tükörkép, hiszen képes megmutatni egy skála technikailag optimális és statikus (időtől független) szerkezetét. S a skálahegyek nemcsak arra jók, hogy a technika ki legyen gyakorolva, hanem általuk megtanulhatjuk a zenei hangok gitáron lévő elhelyezkedését. Ez létkérdés a sikeres improvizációhoz. Ezen állítás igazolása az, hogy én közepes szinten tudok zongorázni, viszont nem tudok rajta improvizálni. Bár mostanában zongorán ugyanúgy skálázom, de valójában ezen a hangszeren még nem tudom, nem "érzem" a hangokat. Ez felettébb bosszantó, elvégre tudom és érzem azt, hogy képes vagyok improvizálásra, ám ezt mégsem tudom átültetni a zongorára. Miért? Mert elmémben még nem alakult ki a zenének a zongorára való átültetése. Azt is megjegyzem, hogy -mint minden improvizátor-, zenében gondolkodom, nem zenei hangokban. Tehát improvizáció szempontjából teljesen lényegtelen az, hogy a fehér billentyűs törzshangsor C-D-E..., dó-ré-mi... vagy Hapci-Morgó-Szundi... elnevezésű. Gitárnál ennél sokkal fontosabb az alapskálák vagy bármilyen más skála vizuális szerkezete, mert improvizáció során ebből kell kiindulnunk, nem a szolfézsből. Ebből következően, amikor improvizálok, fogalmam sincs, hogy milyen elnevezésű hangokat játszom, bár második lépésben ez tudatosítható lenne. Ám nem ez a lényeg, hanem az ösztönös, a lélek mélyéből áradó zene. Hangsúlyozom, hogy erre mindenki képes, csak türelem és skálahegyek...

 

3.

 

Az improvizáció tanulásakor mi számít igazán, a zeneelmélet vagy "a fül"?

 

Az biztos, hogy ebben a vonatkozásban többet köszönhetek a fülemnek, mint a klasszikus zeneelméletnek. Az improvizálás mindennapos gyötrelmeit egyébként folyamatosan látom tanítványaimnál. A kezdeti "bukdácsolásokat" ők egytől egyig kudarcként élik át, mintha az improvizálás egyértelmű, velünk született adomány volna, nem pedig adott fejlődési szint. (Ez csak Mozartnál igaz, nálunk nem és semmiféleképpen ne mérjük magunkat hozzá.) A legfontosabb ezen téveszmének a felismerése, majd megszüntetése.

 

Az én módszerem a következő:

  1. Először alaposan betanuljuk az alapskálákat és a pentaton skálákat, természetesen a lehető legtöbb hangnemben. Az egyik nagyon hasznos, idevágó gyakorlat a roaming, azaz kóborlás, amikor adott backing track-re a zeneelméletileg hozzátartozó skálasablonban azt csinálunk, amit akarunk. Alapértelmezésben először inkább csak egyenletesen fel és le sétálgassunk benne, azt figyelve, hogy a játszott hangok miképpen illeszkednek a zene folyamatába. Egyúttal megkérem a tanítványt, hogy figyeljen a skála hangjaira, tehát adott melódiamenetbe (az alap akkordjaiba) mely hangok és mikor illenek bele (leginkább). Ezáltal arra is ösztönzöm a tanítványt, hogy tanulja meg a zenei hangok gitáron való elhelyezkedését. Ez a gyakorlat megfelelő átmenetet képez az egyén szunnyadó zenei elképzelései és a sablon technikai korlátai között.

  2. Ez a játék sokáig folytatódik egyre bonyolultabb zenei alapokkal, később pedig idegen hangnemekkel. Ezzel párhuzamosan néha az alapok akkordjait is megtanuljuk, bár sok esetben egyértelműen megvagyunk nélkülük.

  3. Legutolsó lépésként tisztázzuk az improvizációra vonatkozó zeneelméleti összefüggéseket. Ezzel is tisztában kell lenni, de nélküle is válhatunk nagy improvizátorokká. Például Mozart, Bach, Frank garantáltan ösztönből zenéltek, semmint zeneelméletből, amely persze nem jelentett zenei tájékozatlanságot. Ez a zenei ösztönösség azonban bárkinél fejleszthető (aki nem botfülű)!

 

Hagyjuk tehát a munka jelentős részét bátran a fülünkre!

A fenti tanulási folyamat kitűnően kivitelezhető már Gitáriskolám demo-verziójából is. Akinek nincs még füle, annak én adok egyet:

 

Vincent Van Gogh - 1853-1890

 

Pardon! Vincent Van Gogh bácsi a levágott fülével pontosan az ellenpélda! Azt hiszem nem vált volna nagy improvizátorrá! Tessék a fül:

 

Forrás - Source: www.lionden.com

 

Jaj bocsánat, összekevertem a füleket!

 

Jó improvizálást!

Jó improvizálást!

 

4.

 

Hogyan tanulok meg improvizálni?

 

A kérdés jó, a válasz még jobb lesz, de először pontosítanunk kell az improvizáció fogalmát. A szó rögtönzést jelent, tehát valami pillanatnyi, ötletszerű zenélést sejtet. Ez valójában igaz, de csak annyira hogy utána azonnal kijelenthessem: nem igaz. Miről is van szó? Vessünk egy pillantást a nyelvtanulás módszereire. Először kezünkbe vesszük a szótárat, kezdetben szavakat fordítva, majd mondatokat alkotva. Ezzel párhuzamosan tanulhatunk persze előregyártott nyelvi sablonokat is („Hello, how are you today? I am fine, thanks!”) és hasonlók. A sablonokra egy jellemző példa a magyar nyelvből: „Gyakran meglátogatod a nagyit? Á, hébe-hóba.” Ez a válasz számunkra jelzés értékű, ugyanis szó szerint nem jelent semmit! Ez egyszerűen egy nyelvi sablon, amelyet erre a szituációra alkalmazunk. Aki ezt észreveszi, az sokkal hamarabb tanulja meg a nyelvet, mert nem fog oly görcsösen ragaszkodni az anyanyelvre való azonnali fordításhoz. A legokosabb pedig gyorsan átrágja magát a nyelvtanon és utána csak sablonokat, szólásokat, aranyköpéseket, dalszövegeket, képes szótárakat tanul. Mindezt csak azért tesszük, hogy végre el tudjunk kezdeni beszélni és persze gondolkodni az illető nyelven.

 

(Én szóbeli angol vizsgámon úgy mentem át, hogy végig Shakespeare-től származó nyelvi sablonokkal dobálóztam. Ez egyébként csak elhatározás és vulgárisan fogalmazva: fenék kérdése, meg egy kis alkalmazott pszichológia is, mert tudtam, hogy minden angoltanár fejet hajt Shakespeare szelleme előtt.)

 

Anyanyelvünkön való spontán beszéd sem más tehát, mint nyelvi improvizáció. Nyelvi sablonokat mormogunk, sőt szókészletünk sem nyúlik tovább annál, mint amit egyszer megtanultunk. Általában ezért választékosabb a diplomások nyelvhasználata. Nem csinálunk mást, mint a valaha ránk rakódott szavakat variáljuk többé-kevésbé helyes nyelvtannal, a helyzet logikája szerint. Ezt egyik tanítványom nem hitte el. Kételye ellen azzal érveltem, hogy jó, akkor most kezdjen el beszélni Arany János stílusában. Persze ő erre nem volt képes. De miért? Mert nem sajátította el az ehhez szükséges szókészletet.

 

Meglehet, okfejtésem egy kissé hosszúra sikeredett, ám így már jóval könnyebb megérteni azt, hogy miért nem tud a haladó tanítvány sem könnyedén beleugrani gitárjával az improvizáció közepébe: túl kevés zenei sablont ismer még a „folyékony zenei beszédhez.” Ezért is ajánlom mindenkinek, aki élete során valóban meg akar tanulni zenélni, hogy hallgasson folyamatosan minél több klasszikus zenét, mert ott az ötletek a lehető legjobb hangszerelésben és ízléssel röppennek fel.

 

Amikor én improvizálok, elsősorban azt már ismert zenei sablonokból kezdem. Ez persze a kívülállóknak nem tűnik fel, mert ízlésesen van csomagolva. Ha meg gyorsan játszom, azaz „tekerek”, akkor az szintúgy csodaszámba megy, mert nem ismerik fel benne a skálát. Kész, tulajdonképpen a dolog nem is volna több… …ha néha –közhelyszerűen fogalmazva-, nem ragadna el az ihlet improvizáció során, mikor is érzem azt, hogy most valami többet hoztam ki abból, mint amit befektettem. Ezek a nagy pillanatok (tényleg micsoda közhely, annál jobb érzés!), amelyek csak a költőknek, a zeneszerzőknek, meg néha a magamfajta improvizálgató iparosoknak adatott meg.