Az improvizáció gyakorlata XIII.

A hang és a csend értéke

 

Először hallgassuk meg az alábbi blues-improvizációt:

Vajon mi lehet a gond vele?

“Túl sok a hangjegy kedves Mozartom!” – vetette oda egyszer állítólag a zene legnagyobbjának II. József, a felvilágosult, de abszolutista Habsburg. Az uralkodónak nem volt igaza. Mozart is azt felelte: “Nem értem fenség, éppen annyi, amennyi kell.”

 

A mi esetünkben sajnos nem erről van szó, valóban túl sok a hangjegy. Mivel emberi gondolatokat mondunk a zene nyelvén, ez az improvizáció olyan, mint a hadaró ember beszéde: egy idő után már nem tudjuk befogadni és ezért idegesek leszünk tőle. Pedig a jó és tartalmas beszédnek belső, hullámzó ritmusa van, benne lágyan váltakoznak a gyorsítások, lassítások, sőt az elgondolkodtató csendek. Ellenőrizzük ezt le egyszer egy baráti beszélgetés alkalmával!

 

A fenti improvizáció tehát híján van minden belső harmóniának, csak öncélúan “mondja a magáét”, valójában fecseg, pedig a zene igazán a csend ellenpontjaként válik valóságos értékké. Hasonló ez ahhoz, amit én sokszor művelek: nehezen érthető dolgokat magyarázok. Ekkor kissé lelassítom a beszédtempót, sokszor tartok pillanatnyi szünetet, nem túl hosszút, hogy a tanítvány be tudja fogadni a hallottakat, mindeközben nézem a reakciót, esetleg amikor látom, hogy célegyenesbe fordul a magyarázat és a tanítvány meg fogja érteni a problémát, akkor még gyorsítok is.

 

Valójában a színészek a legnagyobb mesterei ennek a tudatos-tudattalan tempóbefolyásolásnak, amivel nemcsak a gondolatok kifejezésének minőségét emelik, hanem hosszabb távon az érzelmeket is képesek manipulálni. Erről részletesen szó esik a Kötöttség-kötetlenség című fejezetben.

 

Érdekes magyar szó a felcsendül. Egyértelműen a csend megtörését jelenti, mégis benne van maga a csend szó, de egyáltalán nem gátló, tagadó értelemben. Sőt, számomra minőségi felhanggal rendelkezik, nekem legalábbis az az érzésem, hogy csakis gyönyörű zene képes felcsendülni. Mindenesetre megmutat egy olyan tényezőt, amely egyúttal filozófiai alapigazság: a teljesség csakis az ellentétek egysége által válik teljessé. Ennek talán legplasztikusabb szimbóluma a keleti gyökerű Jin-Jang:

 

Jin-Jang

 

A zene sem ömlesztett hangözön, hanem ritmikus hangok és közöttük lévő ritmikus csendek eredője. Minél lassabb a zene, annál jobban hallható a hangok közötti pillanatnyi csend. Persze mindez nem oly lényeges, sőt is nem kell túldimenzionálni, elvégre csend és hang önmagában (zenei értelemben) nem sokat ér. Mégis fel kell fedeznünk az “átlagos” dallamban a hang és a csend egymáshoz viszonyított értékét. Pompásan szimbolizálja ezt a Jin-Jang: az ellentétek nem létezhetnek egymás nélkül, sőt az ellentétek önmagukban való létezése ad létalapot a másiknak, így alkotva meg a teljes, egységes harmóniát.

 

A hang és a csend egymáshoz viszonyított értékét főként az improvizáció során tudjuk kipróbálni és persze csak erre alkalmas zenei alapokkal. Dögös rockzenébe nem sok csend szorult, hiszen éppen az ellenkezője miatt lett gyártva: nem merengésre, hanem a hallgató földbe döngölésére. Ettől persze lehet jó zene, sokszor van nekem is hangulatom ilyenfajta “őrjöngésre”, de a hang és csend értékét inkább lágyabb zenei alapok felett keressük. A szabványinstrukció ebben a gyakorlatban a következő:

 

Most beteszek egy backing track-et (teljes zenei alap gitár nélkül). Középszinten már tudsz improvizálni, most tehát az a feladat, hogy az improvizáció közben állj meg egy hangon és próbáld kitartani egészen addig, amíg azt nem érzed, hogy “ez már arcátlanul hosszú”.

 

Igen tréfás instrukció ez, ám gondolkodjunk el azon: vajon melyikünk mer és tud egy átlagos beszélgetés során akkora igazságokat mondani, hogy utánuk jelentős hatásszünetet kelljen tartani (mert a nagy igazságok mindig így csapódnak le a felek között)? Vagy egyáltalán melyikünk mer egy átlagos beszélgetés során sokatmondóan hatásszünetet tartani? Illetve ha ezt mégis megtesszük, ám közhelyek után, milyen röhejessé válik az egész?

Egy kellőképpen kitartott hangnak éppilyen tartalmi karaktere lehet, ha ugyan ki merjük tartani, ha ugyan többször is meg merjük ismételni.

A további merészséget a hangok közé iktatott rövid, de hatásos szünetek (csendek) jelentik.

 

Mindezt nem azért írtam le, mert egyedül ez lenne az improvizáció. Ezek csupán technikai lehetőségek zenei gondolataink minél tartalmasabb kifejezésére. Amint már említettem: ugyanúgy, mint a nyelv esetében: nem azért beszélünk nyelveken, mert az önmagában véve izgalmas dolog, hanem kizárólag azért, hogy sokoldalú eszköztárával gondolatainkat fejezhessük ki. Az átlagos beszédhez elég az átlagos eszköztár, nevezzük ezt mondjuk konyhamagyarnak. Ám aki gondolatait magasabb szinten kívánja a köztudatba bevezetni, annak költészetet kell tanulnia.

 

A fentiek ellenőrzéseképpen zárjuk a részt egy saját improvizációval. A tempó természetesen lassú lesz és nagy gonddal fogok ügyelni, hogy a Tisztelt Olvasó felfedezhesse benne a hang és a csend értékét. Meglehet, hogy emiatt egyesek az improvizációt túlaffektáltnak, elnyújtottnak fogják bélyegezni. Igazuk is van, meg nincs is. Igazuk annyiban lehet, hogy olyan dolgokat mutatok meg, ami a zenében sokkal rejtettebben jelentkezik, itt viszont most szándékosan ki lesznek domborítva. S nincs igazuk annyiban, hogy ez egy oktatási anyag, nem pedig egy koncertfelvétel. Ebből a szempontból pedig nem az a lényeg, hogy Pénzes László mit és hogyan improvizál, hanem hogy mindez tanulási szempontból miként csapódik le a Tisztelt Olvasóban.

Apropó, ajánlom mindenki figyelmébe bizonyos komolyzenék hallgatását. A komolyzenében sohasem az a lényeg, hogy mi egy adott tétel vagy zenemű önmagában vett tempója, hanem az, hogy a választott tempóval milyen hatást, milyen gondolati tartalmat képes közvetíteni a hallgató felé.