Az improvizáció gyakorlata XIV.

Gyorsítás-lassítás

 

Előbb-utóbb ilyen-olyan szinten mindenki megtanul improvizálni, aki foglalkozik vele, éppúgy ahogy fokozatosan anyanyelvét sajátítja el. A lassúkezűek lassabb, ezzel sokszor elmélyültebb improvizációs stílust fejlesztenek ki, míg a technikások hajlamosak folyton túlpörgetni a rögtönzést, ezáltal mintegy zenei támadást intézve önkifejezésüknek és közönségüknek. Az utóbbihoz tartoztam én is, amelyet mai fejjel egyértelműen ízléstelenségnek minősítek, persze azért letagadhatatlan a mögötte lévő technikai tudás.

 

A címben lefektetett ellentétek kidolgozásához először fel kell tennünk a következő, valójában pszichológiai kérdést:

 

Pénzes-féle Gitáriskola - Gondolkodj!

mit akar a közönség a zene meghallgatásával?

 

Itt természetesen többféle válasz adható, aminthogy többféle közönség létezik, ezért pontosítanunk kell a feltett kérdést: mit akar a zenével az emberek többsége?

Igen sokféle dolgot, de igazából egy fogalom köré csoportosulva: ez a katarzis.

 

A katarzis eléggé nehezen meghatározható fogalom. A Bakos-féle értelmező kéziszótár szerint (416. oldal):

 

"A műalkotásnak, főleg irodalmi-drámai műnek az a hatásmódja, amellyel az embert a köznapok világából kiemeli és magasabb, megtisztult erkölcsi-lelki világba emeli."

 

Eszerint a katarzis intellektuális, sőt talán már etikai tényező is.

 

Az én értelmezésem szerint a hétköznapi valóságból való lelki elrugaszkodottság, egyfajta kitörés-kiszakadás állapota, amely sokszor szélsőséges (érzelmi) formákat is ölthet. Szerintem a katarzis inkább érzelmi tényező és az extázissal rokon fogalom. Ha jobban belegondolunk, bármelyik rock-koncert küzdőtere ezt a párhuzamot erősíti. A rock-koncert a kevés lehetőségek egyike, ahol a civilizált ember majdnem teljesen levetkőzheti élete során véres verejtékkel szerzett kultúráltságát. Ez persze a katarzisnak éppen a véglete (extázis), hiszen létezik jóval konszolidáltabb, mondhatni civilizált változata is; azt hiszem minden egyes színházi előadás, film vagy egy koncert kulturált megtekintésével szintén katarzist kergetünk. S mikor mondjuk, hogy a látottak hatásosak voltak? Csakis akkor, ha közben katarzist éltünk át. Természetesen létezik túlzásba vitt intellektualizmus is, amely során dögunalmas művészfilm van katartikus élménynek kikiáltva. Ízlésekről itt nem fogunk vitatkozni, bár szerintem ez valójában a sznobizmus hazudozása: a legnagyobb alkotások mindig felkavaróak, katartikusak, az érzelmekre hatnak, s még az is lehet, hogy szándékosan, már a kezdetektől fogva ezt célozzák meg.

 

Pénzes-féle Gitáriskola - Jegyezzük meg!

Összefoglalva: a közönség katarzist akar és ezért szinte bármit hajlandó megtenni.

 

Itt kanyarodunk vissza a zenei improvizációhoz. Milyen lehet egy érzelmileg „felkavaró” improvizáció? Sokféle, de van egy fő jellegzetessége, amelyet sok más területen is kihasználnak, ez pedig az előadás tempójának befolyásolása. Egy jól kidolgozott zenei improvizációban (éppúgy, mint egy színielőadásban), a gyors és lassú részek szinte matematikai pontossággal váltogathatók és a színészek-rendezők-zenészek ezt tudatosan meg is teszik. Ezáltal a közönségben érzelmi hullámzás jön létre, amely ellen hosszabb távon tehetetlen: előbb-utóbb rá fog ragadni.

 

Amikor ezen elméletemet Simon Kornél, a Vidám Színpad színművészének kifejtettem (akit egy rövid időre tanítványként tisztelhettem), ezt válaszolta: „Igen, mi is ugyanezt csináljuk a színpadon.” Ilyen módon tehát az elmélet gyakorlati bizonyítást nyert, még pedig más, művészeti szakmában, amit persze én is folyamatosan tesztelek a magánoktatás keretein belül.

 

Nem elég tehát, hogy improvizációnk gyors és lassú elemeket is tartalmaz, hanem ezeket harmonikusan ötvöznünk kell, éppen a kívánt érzelmi hatás, a katarzis beindítása érdekében. Hogyan tudjuk ezt elérni?

 

A lassú improvizáció előbb-utóbb mindenkinek megy, ahhoz már csak egyre mélyebb zenei fantáziát kell hozzáilleszteni. A gyors játékhoz skálavariációkkal megtámogatott nyers skálahegyek szükségesek, amelyhez szintúgy egyre mélyülő zenei fantázia illesztendő.

 

Az alábbi 2 improvizációban kísérletet teszek mindezen állítás bemutatására: benne gondosan adagolt gyors és lassú részek fogják váltani egymást, éppen a katarzis előidézése érdekében. Ha ezt nem sikerül megtennem a Tisztelt Olvasóban, kérem nézze el nekem. Ebben az esetben nem volt ehhez megfelelő szintű a prezentált improvizáció, másrészről viszont azt is be kell látnunk, hogy a katarzis eléréséhez legtöbbször nem elég a szegényes internetes környezet, az előadás különböző komponensei (világítás, hang, zene, szerepjáték, sőt a közönség szándéka is!) együttesen váltják ki azt.

A fenti improvizációk láttán-hallatán felmerül még 1 fontos kérdés: Eladható-e a skála zenei tartalomként? Válaszom, határozottan igen és ezt a linkelt fejezetben válaszolom meg.