Az improvizáció gyakorlata I.

Bevezetés

 

Mottó: "Because it's a bloody good music, you know, my son..  - Mert ez egy nagyon jó zene, fiam..."

(Georgie bácsi)

 

...mondta Georgie bácsi saját, igazából az ember fülét kissé sértő blues-improvizációjának összegzéseként, amely mélyen szántó dörmögéseket ő legtöbbször esténként, a tornácon ülve tette meg, miközben önfeledten rámosolygott az előtte elterülő hatalmas alabamai kukoricaföldekre. Ő tudta azt, amit én nem, nevezetesen, hogy valójában mitől is jó ez az ösztönös és több szempontból is primitívre sikerült zene?

 

Meggyőződésem, hogy ez a beveztő gondolat, amely egyébiránt a téma terjedelme és mélysége, no meg a forradalmi megközelítések miatt nyilvánvalón rengeteg fejezetesre fog bővülni, később parázs szakmai viták tárgyává fog válni; ez főként a blues "filozófiájáról" értekező fejezetekkel kapcsolatban lesz igaz. A szakmailag tapasztalt olvasó erre azonnal felkapná fejét:

 

a blues zenének, mint az amerikai feketék ösztönös népzenéjének lehet egyáltalán magasröptű filozófiai megközelítése?

 

Természetesen itt nem heideggeri elmemagaslatokról van szó, csupán a blues olyan általánosabb megközelítéséről, amely eddig sehol másutt nem volt olvasható. Az eddigi gitároktatási anyagok ugyanis a blues zenét kizárólag úgy tanították, hogy előregyártott frázisokat, zenei figurákat mutattak be, ezt a tanítványnak meg kellett tanulnia és később valamilyen szinten be kellett építenie saját blues-improvizációjába. A jazz-oktatási anyagok némelyike még ennél is messzebbre ment és néhol már egyenesen tilalmakat is bevezetett. A legtipikusabb példa, hogy (ha jól tudom) a jazz-ban nem lehet használni tiszta hármashangzatokat, a legegyszerűbb akkord így csakis a dúr7 négyeshangzat lehet. Ez a tilalom pedagógiai és zenei abszurdum, hogy miért, azt később majd részletesen megtárgyaljuk.

 

Ám a megragadván az elénk befordult öszvér farkát, ihol bele is kapaszkodhatunk első, nagyon fontos megállapításainkba, amelyek voltaképpen virtuálisan fenékbe is billentik az eddig publikált összes improvizációs anyag összes állítását:

  1. Az improvizáció mindig a lehetőségek halmaza, nem pedig a szabályoké!

  2. Ennek ellenére az improvizációs lehetőség (mivel halmaz, tehát véges elemű) sohasem jelent (zeneileg) kaotikus viselkedést!

Az itt olvasható, improvizációról szóló gondolatok tehát egészen más megközelítések eredményei lesznek. Ebből mindenképpen csakis a Tisztelt Olvasó fog gazdagodni a legtöbbet, mert egy gyökeresen új nézőpontból lesz a probléma felvázolva. Persze nem állítom, hogy mindezen gondolathalmaz az egyedüli üdvözítő út az improvizáció színvonalas elsajátítására-tanítására.

 

Pénzes-féle Gitáriskola - Jegyezzük meg!

A legbölcsebb hozzáállás csakis az lehet, ha az olvasottakról elgondolkodunk és beépítjük személyiségünkbe, gitárjátékunkba mindazt, amit ebből önmagunk számára hasznosnak ítélünk.

 

A gyakorlati fejezetek megfelelő szintű értelmezéséhez kérem a Tisztelt Olvasót, hogy először nagyon alaposan olvassa el az elméleti fejezeteket!

 

Miután ezt megtettük, ismételjük meg, illetve rögtön bővítsük is ki az ott olvasott és sugallt legfontosabb megállapításainkat:

  1. Semmit sem tudunk kizenélni magunkból, ami nincs benne az ujjainkban. Ebből következően legelőször is alapos gitártechnikai tudásra kell szert tennünk, nem pedig előregyártott blues-frázisokkal kezdeni.

  2. Az improvizáció zenei gondolataink kifejezése a mi esetünkben a gitár segítségével. Az improvizáció tehát önmagunk kifejezése a zenén keresztül. Ezért sem szabad előregyártott blues-frázisokkal kezdeni, mert azok nem a mi zenénk, azok nem a mi zenei gondolataink.

  3. Az improvizáció sohasem jelent kaotikus viselkedést. Nem tehetünk meg bármit, hanem alkalmazkodnunk kell a háttérzenéhez, esetenként a hangulathoz, sokszor a zenésztársakhoz, stb. és nyilvánvaló, hogy technikai és zenei fantáziánk, valamint tapasztalatunk is határt szab neki (sőt néha hangulatunk is).

  4. Az improvizáció tehát olyan, mint az emberi beszéd: önkifejezés. Az önkifejezés nem tanítható meg másvalaki által, arra saját magunknak kell ráérezni. Például én nem mondhatom meg a Tisztelt Olvasónak, hogy mit gondoljon. Ezt, azaz a gondolkodást (amely nyilvánvalóan a megtanult és beszélt nyelv formai és tartalmi elemeiből fejlődik ki), mindenkinek önmagának kell elsajátítania. Ebből következően az improvizációs gyakorlatok mindig és kizárólag közvetett gyakorlatok lehetnek. (A blues-frázisok magolása evvel ellentétben az elmébe közvetlenül behatoló és befolyásoló gyakorlatok.)

  5. Mivel az improvizációt alkotó összetevők folyamatosan változnak, tökéletesednek, átalakulnak,  megszűnnek, ezért az improvizációhoz nem lehet egy jól behatárolható célt rendelni. Így az improvizációnak bár van eleje, de soha sincs vége: egy végtelen tanulási-tapasztalási folyamat az.

Pénzes-féle Gitáriskola - Jegyezzük meg!

Próbáljunk meg úgy ráérezni az improvizációra úgy, hogy közben nem magolunk külsőleges elemeket, azaz nem utánozzuk a "nagyok" stílusát!

 

Ebből az következik, hogy a rávezető gyakorlatok csakis közvetettek lehetnek, illetve, mivel az elvből adódóan valójában az oktató sem mondhatja meg, hogy mit improvizáljon a tanítvány, az oktatási javaslatok csakis jótanácsok formájában kerülhetnek megfogalmazásra. A tapasztaltak itt már vakarják a fejüket, hiszen ellentmondásba ütköztünk önmagunkkal: a tanítvány határozott vezetésre vár, ám megállapításunk az, hogy az oktatónak mégis csendben kell maradnia.

 

Nos, a paradoxon feloldására gyakran hangoztatom, hogy ilyen esetekben nem oktatóként, hanem szakmai közönségként hallgatom az improvizációt. Van-e különbség a kettő között? Szerintem igen. A (szakmai) közönség elsődlegesen katarzist akar és csak mellékesen lesi a nagy gitáros figuráit, míg az oktató valamit tudatosan meg kíván tanítani és nem igazán érdekli más tényező. Az utóbbinak jelentős része pedig a hibakeresés és mindenféle turkálós analízis.

 

Pénzes-féle Gitáriskola - Jegyezzük meg!

Vegyük észre, hogy a katarzis inkább érzelmi tényező, míg az analitika intellektuális.

 

Persze bizonyos szintű analitikára nekünk is szükségünk van, de abból egészen más következtetéseket fogunk levonni.

 

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mire alapozom ezt a módszertani megközelítést?

 

Nos, a tapasztaltak már kitalálták: a közönség ítéletére. A közönség ítélete a Vox populi vox Dei elve alapján szent és sérthetetlen, bár szükséges észrevennünk, hogy többféle közönség létezik. Én most abból a közönségből indulok ki, amelyik szereti a gitárcentrikus zenét. Közös jellemzőnk (mert hiszen én is közéjük tatozom), hogy általában a fő csapásirányokban egyetértünk: Hendrix, Page, Malmsteen, Knopfler, stb. óriásiak voltak. Azonban vegyük észre, hogy a nagy nevek közülük viszonylag kevesen váltak -a fogalom modern értelmében-, gitárvirtuózzá, többségüket az általuk megkomponált zene avatta halhatatlanná.

 

Hoppá, mégsem a tekerés számít?

Természetesen nem, sőt itt lép be az érzelmi tényező (a katarzis élménye). Az alábbi kijelentés belátom merész, de nem látom okát, hogy ne ilyen módon közelítsem meg a zene emberekre gyakorolt hatását, szűkebb értelemben az improvizációt:

 

Pénzes-féle Gitáriskola - Gondolkodj!

Talán nem is a zene fontos, hanem az az érzet, amit a zene kelt az emberekben!

 

Ez az állítás már egészen komoly filozófiai kérdéseket is felvet, amire most nem térek ki. Mindenesetre már kezdhet körvonalazódni a Tisztelt Olvasóban az a módszertani mag, amelyből aztán én levezetem az összes improvizációs gyakorlatot: engem kizárólag az érdekel, hogy bennem a tanítvány improvizációja milyen érzelmeket kelt.

 

Hangsúlyozom, hogy ez  megközelítés sem mentes a technikai megjegyzésektől, ám ezek -amint ezt később látni fogjuk-, jóval általánosabbak, "sejtelmesebbek" lesznek.

 

Lássuk a sarki jegesmedvét, még kihalás előtt!