Az improvizáció elmélete I.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.06.
Válasz egy improvizációra vonatkozó kérdésre
Hogyan tanulok meg improvizálni?
Egyéb improvizációs játszmák, játékok
Itt az idő, hogy a honlapomon szerteszéjjel heverő, az improvizációval foglalkozó írásaimat a teljesség igényével rendszerezzem és kibővítsem! Ez persze romantikus túlzás, hiszen a zenének, az improvizációnak sohasem lesz vége; egyes emberekből egész életük során -mintegy betömhetetlen gyógyforrásként-, folyamatosan fog buzogni.
"It was a bloody good thing, you know, my son... - Ez egy irtózatosan jó dolog volt, fiam..."
...mondta a pentaton skálákban már megismert, alabamai Georgie bácsi életének és magának a zenének végső konklúziójaként, amelynek filozófiai tartalmában Baruch Spinoza és Friedrich Nietzsche értekezéseinek tanulmányozása után egy kissé kételkedtem, bár mostanában már belátom: nem biztos, hogy a nyugati filozófia ennél messzebbre jutott.
Georgie bácsi tehát ösztönösen ráérzett arra, hogy néha nem jó, nem szükséges, nem illő bizonyos dolgokat a végletekig szétboncolni. Ennek abszurd voltára már Karinthy Frigyes is rámutatott az "Utazás a koponyám körül" című remekművében, amikor is erőteljes kételyét fejezte ki azon szituáció létjogosultsága felől, miszerint egyszerre gondolkodhat az agyával és turkálhat benne Doktor Olivecrona.
Ebben a fejezetben tehát először a mindenképpen tisztázandó zenefilozófiai, majd zeneelméleti alapfogalmakat kell kidolgozni, majd mindezt a Pénzes-féle módszertanba illeszteni, végül pedig efelett a végletekig elvitatkozgatni, persze a jóízlés határain belül, nem feledve, hogy a jó zene, mellette a jó improvizáció a pillanatnyi "élő egész" varázsa, nem pedig kórboncnoki munka látlelete.
Az improvizáció témakörével a jelen pillanatig két írásom foglalkozott, az egyik a már megszűnt "Gitártechnikai GYIK-FAQ" című fejezetben, a másik a Gyakran Ismételt Kérdések című fejezetben volt olvasható. Ezek -mivel szerintem lényeges és tömör írások-, kiindulópontként kiválóan felhasználhatóak és így őket az illető fejezetekből egy az egyben átemeltem.
Válasz egy improvizációra vonatkozó kérdésre
Az biztos, hogy ebben a vonatkozásban többet köszönhetek a fülemnek, mint a klasszikus zeneelméletnek. Az improvizálás mindennapos gyötrelmeit egyébként folyamatosan látom tanítványaimnál. A kezdeti "bukdácsolásokat" ők egytől egyig kudarcként élik át, mintha az improvizálás egyértelmű, velünk született adomány volna, nem pedig adott fejlődési szint. (Ez csak Mozartnál igaz, nálunk nem és semmiféleképpen ne mérjük magunkat hozzá.) A legfontosabb ezen téveszmének a felismerése, majd megszüntetése. Az én módszerem a következő:
-
Először alaposan betanuljuk az alapskálákat és a pentaton skálákat, természetesen a lehető legtöbb hangnemben. Az egyik nagyon hasznos, idevágó skálavariáció a roaming, azaz kóborlás, amikor adott backing track-re a zeneelméletileg hozzátartozó skálasablonban azt csinálunk, amit akarunk. Alapértelmezésben először inkább csak egyenletesen fel és le sétálgassunk a skálában, azt figyelve, hogy a játszott hangok miképpen illeszkednek a zenébe. Egyúttal megkérem a tanítványt, hogy figyeljen a skála hangjaira, tehát adott melódiamenetbe (az alap akkordjaiba) mely hangok és mikor illenek bele (leginkább). Ezáltal arra is ösztönzöm a tanítványt, hogy tanulja meg a zenei hangok gitáron való elhelyezkedését. Ez a gyakorlat megfelelő átmenetet képez az egyén szunnyadó zenei elképzelései és a sablon technikai korlátai között.
-
Ez a játék sokáig folytatódik egyre bonyolultabb zenei alapokkal, később pedig idegen hangnemekkel. Ezzel párhuzamosan az alapok akkordjait is megtanuljuk, bár sok esetben egyértelműen megvagyunk nélkülük.
-
Legutolsó lépésként tisztázzuk az improvizációra vonatkozó zeneelméleti összefüggéseket. Ezzel is tisztában kell lenni, de nélküle is válhatunk nagy improvizátorokká. Például Mozart, Bach, Frank garantáltan ösztönből zenéltek, semmint zeneelméletből, amely persze nem jelentett zenei tájékozatlanságot. Ez a zenei ösztönösség azonban bárkinél fejleszthető (aki nem botfülű)!
Hagyjuk tehát a munka jelentős részét bátran a fülünkre!
A fenti tanulási folyamat kitűnően kivitelezhető már Gitáriskolám demo-verziójából is. Akinek nincs még füle, annak én adok egyet:
Pardon! Vincent Van Gogh bácsi a levágott fülével pontosan az ellenpélda! Azt hiszem nem vált volna nagy improvizátorrá! Tessék a fül:
Forrás - Source: www.lionden.com
Jaj bocsánat, összekevertem a füleket!
Jó improvizálást!
Hogyan tanulok meg improvizálni?
A kérdés jó, a válasz még jobb lesz, de először pontosítanunk kell az improvizáció fogalmát. A szó rögtönzést jelent, tehát valami pillanatnyi, ötletszerű zenélést sejtet. Ez valójában igaz, de csak annyira hogy utána azonnal kijelenthessem: nem igaz. Miről is van szó? Vessünk egy pillantást a nyelvtanulás módszereire. Először kezünkbe vesszük a szótárat, kezdetben szavakat fordítva, majd mondatokat alkotva. Ezzel párhuzamosan tanulhatunk persze előregyártott nyelvi sablonokat is („Hello, how are you today? I am fine, thanks!”) és hasonlók. A sablonokra egy jellemző példa a magyar nyelvből: „Gyakran meglátogatod a nagyit? Á, hébe-hóba.” Ez a válasz számunkra jelzés értékű, ugyanis szó szerint nem jelent semmit! Ez egyszerűen egy nyelvi sablon, amelyet erre a szituációra alkalmazunk. Aki ezt észreveszi, az sokkal hamarabb tanulja meg a nyelvet, mert nem fog oly görcsösen ragaszkodni az anyanyelvre való azonnali fordításhoz. A legokosabb pedig gyorsan átrágja magát a nyelvtanon és utána csak sablonokat, szólásokat, aranyköpéseket, dalszövegeket, képes szótárakat tanul. Mindezt csak azért tesszük, hogy végre el tudjunk kezdeni beszélni és persze gondolkodni az illető nyelven. (Én szóbeli angol vizsgámon úgy mentem át, hogy végig Shakespeare-től származó nyelvi sablonokkal dobálóztam. Ez egyébként csak elhatározás és vulgárisan fogalmazva: fenék kérdése, meg egy kis alkalmazott pszichológia is, mert tudtam, hogy minden angoltanár fejet hajt Shakespeare szelleme előtt.)
Anyanyelvünkön való spontán beszéd sem más tehát, mint nyelvi improvizáció. Nyelvi sablonokat mormogunk, sőt szókészletünk sem nyúlik tovább annál, mint amit egyszer megtanultunk. Általában ezért választékosabb a diplomások nyelvhasználata. Nem csinálunk mást, mint a valaha ránk rakódott szavakat variáljuk többé-kevésbé helyes nyelvtannal, a helyzet logikája szerint. Ezt egyik tanítványom nem hitte el. Kételye ellen azzal érveltem, hogy jó, akkor most kezdjen el beszélni Arany János stílusában. Persze ő erre nem volt képes. De miért? Mert nem sajátította el az ehhez szükséges szókészletet. Meglehet, okfejtésem egy kissé hosszúra sikeredett, ám így már jóval könnyebb megérteni azt, hogy miért nem tud a haladó tanítvány sem könnyedén beleugrani gitárjával az improvizáció közepébe: túl kevés zenei sablont ismer még a „folyékony zenei beszédhez.” Ezért is ajánlom mindenkinek, aki élete során valóban meg akar tanulni zenélni, hogy hallgasson folyamatosan minél több klasszikus zenét, mert ott az ötletek a lehető legjobb hangszerelésben és ízléssel röppennek fel.
Amikor én improvizálok, elsősorban azt már ismert zenei sablonokból kezdem. Ez persze a kívülállóknak nem tűnik fel, mert ízlésesen van csomagolva. Ha meg gyorsan játszom, azaz „tekerek”, akkor az szintúgy csodaszámba megy, mert nem ismerik fel benne a skálát. Kész, tulajdonképpen a dolog nem is volna több… …ha néha –közhelyszerűen fogalmazva-, nem ragadna el az ihlet improvizáció során, mikor is érzem azt, hogy most valami többet hoztam ki abból, mint amit befektettem. Ezek a nagy pillanatok (tényleg micsoda közhely, annál jobb érzés!), amelyek csak a költőknek, a zeneszerzőknek, meg néha a magamfajta improvizálgató iparosoknak adatott meg...
Az improvizációról tehát a fenti két írás alapján sok értékes bevezető információt szerezhettünk. Egyrészt ismételjük meg azon lakonikus megállapítást, miszerint az improvizáció a zene nyelvén történő folyékony beszéd. Ebben a vonatkozásban tehát az egyik legnehezebben elsajátítható tevékenység, éppúgy, mint idegen nyelven történő folyamatos, akadálymentes gondolkodás és beszélgetés. De mivel bizonyítást nyert, miszerint egy idegen nyelv és a zenei improvizáció tanulása között egyértelmű analógia áll fent, ezért magyarázataimat jelentős mértékben erre fogom alapozni. Ha az improvizáció a zene nyelvén történő folyékony beszéd, akkor éppúgy megtanulható és tanítható, sőt teljes, újfajta megközelítésű módszertan is építhető tanítására.
A beszéd három alkotóelemből áll: szókészlet (intelligenciától, műveltségtől függően), nyelvtani szabályok, amelyeket nem lehet áthágni (másként a kijelentés értelmét veszti vagy félresiklik) és a gondolat összefűző logikája.
Tehát:
-
az alap a szókészlet,
-
amely egyértelmű szabályok szerint rendeződik
-
a gondolat, mint a legmagasabb egység logikája szerint.
A zenében a szókészlet nemcsak a hangok, hanem az azokból kialakult összes skála, bármilyen zenei vagy technikai elrendezésben (például egyhúros skála, arpeggio, alapskála, stb.) Én tanítványaim előtt mindezen skálarakást zenei szótárnak szoktam nevezni, tehát mindazt, amit folyamatos, szinte lélektelen skálázással kell begyakorolni. Egyértelmű, hogy a zenei szótár alkotóelemei külön is kigyakorolhatóak (erről szól a kezdő tanítvány első féléve). Azaz egy egyhúros gyakorlatot vehetünk önmagában is, noha nyilvánvalóan része a nagy egésznek éppúgy, ahogy az angol szótárból megtanulhatjuk az egész K betűt. De mi történik akkor, ha nem tanuljuk meg az egész K fejezetet? Nem leszünk képesek K-val kezdődő szavakat kimondani, ami azt jelenti, hogy ezen szavakat minimum körül kell majd írnunk más szavakkal, ha ugyan nem sülünk bele azok hiányába. Természetesen más szintű erőfeszítés egy zenei objektumnak (pl. egyhúros skálahalmaz) és az angol szótár K fejezetének megtanulása. Ám itt nem ez a lényeg, elvégre mindkettő csupán elhatározás és bocsánat a vulgaritásért, de így plasztikus-, fenék kérdése. Tehát elméletileg a legjobb volna a világ összes skáláját és variációit bemagolni éppúgy, mint a megtanulandó nyelv összes szavát. Ekkor még ha gyakorlatban nem is, de potenciálisan már birtokában volnánk a megtanulandó anyagnak. Ez sajnos a gyakorlatban legtöbbször abszurdum. (Mégis sokan nekiálltak; József Attila például 1927-ben Párizsban megtanulta a francia szótárt -ha jól emlékszem-, egészen a K betűig.)
Azt is meg kell jegyeznem, hogy a hagyományos, azaz buddhista alapokon nyugvó kínai harcművészet oktatási rendszere pontosan ezt az elvet követi: ott a tanítvány 10 évig üti és rúgja a levegőt, magyarán megtanulja a stílus összes harcművészeti elemét, de külön-külön, egymástól elszigetelve. Csupán ezen idő elteltével kezdi a megtanult harcművészeti elemeket a gyakorlatban improvizatív módon használni, másszóval küzdeni. Magyarországon tudok erre példával szolgálni: ilyen a Déli Imádkozó Sáska kung-fu stílus rendszere.)
Mivel időhiányos emberek vagyunk, amely sok esetben türelmetlenségbe csap át, olyan módszereket keresünk, amelyek ezt a hosszú utat lerövidíthetik. Innentől kezdve már a módszertanok végetlen vitájának lehetünk tanúi: az egyik minimalizálja a szókészletet, bővíti a grammatikát, a másik fordítva...
Ami Gitáriskolámat illeti: én maximalista elvű vagyok, ugyanis meggyőződésem, hogy a csodálatra méltó tudás -kissé lesarkítva és persze nem számítva a született zseniket-, legtöbbször csupán magolás és fenék eredménye. Ám én sem terhelhetem túl a tanítványt skálahegyekkel, másként agyonnyomja. (A dolog ennél bonyolultabb, hiszen számos tanítvány nem bírta még ezt az általam felállított, patikamérlegen diszkréten beméricskélt mennyiséget sem elviselni és egy idő után abbahagyták. Ebben az esetben azonban nem az a baj, hogy így tettek, hanem az: akkor hagyták abba, amikor még nem voltak megelégedve önnön gitárjátékukkal. Ez frusztráció, sőt még rosszabb: vesztes pozíció.)
Összességében: a Pénzes-féle módszertan skálahegyekre épül, mert egyszerűen leginkább ezek kiemelt zenei és technikai hasznosságáról vagyok meggyőződve. Ha a skálahegyek jó technikai alapelvekre épültek, akkor abból még lehet jó módszertan, amely gyors és biztonságos játékra is alkalmas lesz. Ez tehát az improvizáció technikai alapja, amelyet én úgy értelmezek, hogy minél több és többféle skála, annál jobb.
A skálák közti kapcsolatot a zeneelmélet biztosítja. Ám a gitárcentrikus zeneelmélet (ilyen például az alapskálák közti kapcsolat) még mindig a zenei szótár része. Amely a zenét meghatározza, azaz amely a zenét zenévé teszi, az voltaképp a zeneszerzés tudománya. Illetve nyilvánvalóan nem ettől a szabályrendszertől vált a zene zenévé, hanem fordítva: a zseniális zene mindig megelőzte azt, tehát a zeneszerzés tudománya analitikus és leíró, nem felfedező tevékenység. (A mondat magyarázata: Wagner előbb létezett, mint a Wagnerre reagáló zeneszerzés. Wagner ugyanis az addig leírtakból egy újat hozott létre, tehát klasszikus értelemben áthágta az addig elfogadott zeneszerzési szabályokat.)
A zeneszerzés tehát több évszázados tapasztalatok alapján, de "időben mindig visszafelé" azt írja le, hogy szerinte miképpen lehet jó zenét készíteni. Ez tehát egy olyan szabálygyűjtemény, amelynek analógiája a megtanulandó idegen nyelvben a grammatika. Észrevehetjük, hogy a zeneszerzés hatással van a gitárcentrikus zeneelméletre, hiszen legtöbbször az általa felállított szabályok határozzák meg azt. (A mondat magyarázata: az európai zene megteremtette uralkodó skáláit és "kipusztította" az általa haszontalannak vélteket. Ezt úgy tudjuk ellenőrizni, hogy elmegyünk indiai zenét szitáron tanulni. Tapasztalni fogjuk, hogy a rágák mennyire más zenei rendszert alkotnak, bár nem állítom azt, hogy nincsenek a rendszerek közt bizonyos átfedések.)
Még egyszer: a zeneszerzés azt írja le, hogy mit szabad és mit nem a zenében; ez már önmagában parázs viták tárgyát képezi. Ebben a vonatkozásban megpróbál tudományosnak tűnni, persze végeredményben ez nem fog sikerülni, hiszen a zene érzelmeinkre és elménk intuitív területére hat, nem matematikai logikánkra. (A mondat magyarázata: mivel a zene nem modellezhető matematikailag, ezért a reá felépített szabályok légbe építettek és valójában a "Tetszik - nem tetszik!", valamint "Az utókor ítélete szent!" felkiáltásokhoz igazodik, hiszen így voltaképp nem tesz mást, mint javarészt vitathatatlan zenei tekintélyekre hivatkozik.) Láthatóan sejtelmekről beszélgetünk itt, amelyek így csak részben modellezhetőek.
Tekintsük át még egyszer megállapításainkat:
-
Zenei szótár - a zenei környezet (például hangrendszer) eredőjeként létrejövő hangkészlet, skála-, és ritmushegyek,
-
Zeneszerzés - a zenei környezet teljes szabálygyűjteménye, egyfajta zenei illemkódex,
-
Improvizáció - 1. lépésben a fenti két fogalom ismeretét foglalja magában, 2. lépésben pedig a fenti két fogalom alapos ismeretéből már új zenei gondolatok teremtésére képes...
...amint az idegen nyelv tanulásánál is tapasztalható:
-
Szótár,
-
Grammatika, azaz nyelvtani szabályok,
-
Improvizáció, mint a két fenti tárgykör tökéletes ismerete, majd improvizatív felhasználása.
Láthatjuk, hogy a folyamat egyirányú, csakis fentről lefelé haladhat. Nem vagyunk képesek úgy improvizálni, hogy nem ismerjük annak szabályait és az improvizációs készletet. A középső feltétel hiánya általában a zenei zsenikre jellemző. Ők rettentő hamar megismerték a zenei szótárat és azonnal el is kezdtek rajta improvizálni. Szerintem így született számos örökkévaló zene, például Mozarttól, de a legtipikusabb példa erre Muszorgszkij...
...aki lényegében sohasem kapott zeneszerzői képzést, noha mindvégig mellette állt barátja Rimszkij-Korszakov, a zene egyik legnagyobb elméleti szakembere. Az alábbi képen az "Ötöket" láthatjuk, akik a 18. században megteremtették a karakteres orosz zenét:
Muszorgszkij - Rimszkij-Korszakov - Balakirev - Kui - Borodin
Azt is észrevehetjük, hogy a felső két fogalom "birtoka" még nem fog minket automatikusan nagy improvizátorrá tenni. Ez a szobatudós-effektus: bár látszólag minden tudást birtoklunk a zenében, a zene a mégsem a miénk. Mert a zene birtoka csakis a kiválasztottaké...
A következő kérdés, amely itt felvetődhet: mit is improvizáljunk (tartalmilag)? Ez már jóval érzékenyebb kérdés, bár feltevése éppúgy érvényét veszti, mintha azt megkérdeznénk, hogy miként is beszéljünk. Egyértelműen beszédünk önmagunkat tükrözi, amint egy idő után a belőlünk áradó zene is azt fogja, azt pedig a körülöttünk lévő világ befolyásolja, (de szebb szót is tudok rá: kultúrkör). Ehhez persze sokat kell gyakorolni, de mindenki számára elérhető közelségű. A gondolattal kapcsolatos legfontosabb észrevételem, hogy tudjunk különbséget tenni az olyan kiadványok között, amelyek a "hogyan" technikai, és a "mit" tartalmi kérdését magyarázzák. Ez a fejezet -az alapgondolatok mintegy "egyenesbe állításával"-, inkább a "hogyan" technikai és gitárcentrikus zeneelméleti kérdését igyekszik boncolgatni. Erre önfejűségem vezet: nekem senki ne mondja meg, hogy mit improvizáljak, illetve zeneileg beszéljek. De úgy hiszem, hogy ezzel a Tisztelt Olvasó is egyetért: sok dologhoz nem, de a gondolatok önállóságához ragaszkodunk. Ha nem így volna, akár a Gondolatrendőrség is kopogtathatna ajtónkon és üvöltözhetnénk, ahogy Winston tette a rémisztő 101. szobában a 1984 című látnoki műben...
Tehát alapértelmezésben nem értek egyet néhány, a jazz-improvizációval foglalkozó könyv tartalmi sugallatával, mert zenei gondolataimba való közvetlen beavatkozásnak minősítem.
(Hogyan? Ide meg oda ezt meg azt ajánlott játszanom?! S mondja ezt nekem a modern jazz, amelyik "klasszikus füllel" hallgatva bárhová bármit hajlandó bejátszani! Ez abszurdum!)
Természetesen ez a csökönyösség nem jelent szűklátókörűséget. Ilyenkor nézzük meg azt, hogy voltaképp hogyan is csinálják a "nagyok". Ebből is lehet rengeteget tanulni, de túlzásba ne vigyük, másként önkéntelen utánzókká fogunk válni. Ha meghallgatjuk a Jam session című fejezet improvizációit, akkor lehet arról elismerő vagy elítélő a véleményünk. De nekem nem kellett sok zeneelméletet magyaráznom haladó tanítványaimnak ahhoz, hogy ez a zene "kijöjjön belőlük". Ez tehát -akár jó, akár rossz-, az ő zenéjük és ez (morálisan) azért szép, mert már nem veheti el tőlük senki, hiszen az övék...
Én sokáig nagyon félve álltam a jazz backing track-ekhez, mert megbénított a gondolat, hogy nem ismerem a jazz-improvizációs szabályokat. Egyszer rászántam néhány napot és rájöttem, hogy nem is a külső körülményeket, hanem egyedül a magamból jövő zenét kell figyelnem. Ma már vígan improvizálok jazz-ben, aminek belátom, mindig is lesznek elméleti hiányosságai, de őszintén bevallom, hogy ez a momentum zavar a legkevésbé. A legfontosabbat sikerült elérnem: át tudom tenni érzéseimet, gondolataimat a gitárra. Sőt, erre másokat is képes vagyok megtanítani olyasformán, ahogy a régi kínai mondás is mondja:
"A rövidebb utat meg tudom mutatni, de neked kell végigmenni rajta."
Egyéb improvizációs játszmák, játékok
A fenti, főleg az általános megközelítésű gondolatokból kiderült az, hogy én az improvizációit a megtanult ismeretanyag legmagasabb szintű alkalmazásának tartom. Létezik azonban olyan vélekedés is, amelyik pontosan az ellenkezőjét állítja: eszerint improvizálni a legkönnyebb (erre egyik tanítványom utalt, innen az információ). Ez a szemlélet egyértelműen hibás és átgondolatlanságból fakad.
Az első és szinte mindent elsöprő érvelésem az, hogy semmiben sem tudunk improvizálni mindaddig, ameddig nem tanultuk meg az alapelemeket és az alapelemeket összekapcsoló szabálygyűjteményt (szótár + grammatika). Tehát: "Kérlek, mondd el napi programod szuahéli nyelven!" - vetném oda a nagy spontán improvizátornak. Ő erre nyilvánvalóan egy hangot nem volna képes válaszolni, ameddig nem sajátítja el a szuahéli nyelvet a fentebb felvázolt módon:
-
Szótár,
-
Grammatika, azaz nyelvtani szabályok,
-
Improvizáció, mint a két fenti tárgykör tökéletes ismerete, majd improvizatív felhasználása.
Vegyük észre, hogy a fenti sorrend nem változtatható meg!
A következő, szintén nagyon izgalmas kérdés, hogy az improvizáció, mint az ismeretanyag legmagasabb szintű megnyilatkozása alkalmazható-e az élet más területeire?
Az első bizonyíték legyen Karinthy Frigyes és barátainak híres halandzsa-játéka.
Forrás - Source: www.epa.oszk.hu
Tóth Árpád - Beck Ö. Fülöp - Kosztolányi Dezső
Babits Mihály - Osvát Ernő - Gellért Oszkár
Próbáltunk-e már halandzsában beszélni? Ekkor nyelveket vagy nyelvstílusokat utánozva tisztán a hangzás alapján igyekszünk visszaadni a nyelv-nyelvstílus lényegét. Néhány humorista még manapság is elképesztő módon képes idegen nyelven halandzsázni, ilyen például a zseniális Böröczky József. Karinthy és baráti köre tonnaszámra ontotta a jobbnál jobb magyar halandzsa-verseket, de hogyan tudták ezt megtenni? Mert ők voltak a nyelv művelésének nagymesterei.
Például:
"Huj, koszmabég, huj, kereki!
Vatykos csuhászok vereki"
Dengelegi!..."
Vegyük észre, hogy ilyet csak az képes halandzsázni, aki behatóan ismeri a 17. századi kuruc költészetet.
Tehát:
szótár → nyelvtani szabályok → stílusjegyek → improvizáció
...amely itt a forma és hangzás humoros feje tetejére állítását jelenti. Egészen egyértelmű az is, hogy nem halandzsázhatunk bármit, mert a halandzsa szabályai is az előzőleg elsajátított nyelvi elemekre épülnek.
Most pedig pillantsunk az improvizációra a lehető legáltalánosabban!
Életünk egy hatalmas improvizáció. Azaz egy olyan meglévő egzisztenciális alapból, amelyet szüleink és önmagunk építettünk fel, remélhetőleg egyértelmű irány szerint haladunk előre, de általában nem kapkodva, ide-oda ugrálva és a szabályokat áthágva, hanem lassan és amennyire lehet: biztonságosan. Ez az út széles, de két oldalán határos, tehát determinált. Lehetőségünk van az úton előrehaladni, visszafordulni, egyhelyben toporzékolni, némelykor persze minket akasztanak meg, de a választási lehetőség az mutatja, hogy haladáskor bizony improvizálunk, improvizálhatunk. De improvizálhatunk-e bármit az élet játszmájában? Potenciálisan igen, a gyakorlatban legtöbbször nem. Én most nem fogok felállni és gyalog elindulni Tahiti szigetére, hogy elvegyem a törzsfőnök lányát, bár potenciálisan lehetséges volna, helyette írom tovább Gitáriskolámat. Az élet improvizációja tehát az én értelmezésem szerint az, amikor az egyén önnön egzisztenciájából, azaz önnön korlátait felismerve a lehető legtöbbet próbálja kihozni életéből, amint a gitáros teszi a pacsirtamezei G-dúr skálából...
Léteznek ugyanakkor főként pszichológiára épülő improvizációs játszmák. Egy diplomata, egy ügynök, egy social engineer szakmai ténykedése legtöbbször nem spontanitást, hanem ellenkezőleg: komoly pszichológiai felkészülést tükröz. Tehát ha ilyen emberrel találkozunk és velünk valami dolga akad, akkor abban bizonyosak lehetünk, hogy szakmai "improvizációja" mögött -amely egyébként felhőtlen, baráti csevegésnek tűnik-, kőkemény, többszörösen letesztelt manipulációs technikák rejlenek.
Az emberi kapcsolatok legmagasabb szintű, azaz már improvizációs lehetőségeit különböző technikák és szerepjátékok formájában a drámapedagógia rendszerezi és oktatja. Ebben a színészek és színészetre épülő szakmákban dolgozók, például a fejvadászok a legjobbak és a technikai elemeket folyamatosan tanulják-tökéletesítik. Lássunk egy ilyen, alapvetően improvizációra épülő szerepjátékot!
A játék neve Stop! és Angliából származik. (Ilyet mostanában játszanak az MTV Beugró című műsorában.)
X. egy csoport előtt áll. A csoportból valaki feláll, lefekszik elé a földre és minden előzetes magyarázat nélkül, hörögve azt suttogja: "Lehúzod a csizmámat is? Hát nem elég a gyűrűm és az erszényem?" X. ebben a pillanatban megérti, hogy ő hullarabló egy véres csata után vagy valami hasonló. Ezt a szerepet kell improvizatív módon tovább vinnie. "Igen, lehúzom! Maradtál volna Napóleonnal Elba szigetén!" - válaszolja X. és elkezdi a cipőt lerángatni. Ekkor a csoportban valaki felkiált: "Stop!" és ő fekszik az előző helyére, majd így szól: "Nem megmondtam magának, hogy egy számmal nagyobb csizmát hozzon?" X. ekkor rádöbben, hogy most cipőbolti eladó... és így tovább.
Észrevehetjük, hogy rengetegféle dolog, például az emberi reakciók, szituációk is alkothatnak olyasféle "szótári halmazt", amelyben tehetségünktől, gyakorlatunktól függően improvizatív módon lubickolhatunk. Ennek csupán két előfeltétele van: ismernünk kell a szótári elemeket és a hozzá kapcsolódó szabálygyűjteményt...
A latin eredetű szó megérzést, ráérzést jelent. Leginkább akkor használjuk, ha úgy érezzük: megérzésünk mögött nem volt empirikus tapasztalat (érzékszervi benyomás), azaz ítéletünk mintegy "légből kapottnak" tűnik. Ez legtöbbször nem igaz és voltaképp ezért szeretném gondolataimat megosztani az Olvasóval.
Ha az intuícióról úgy beszélgetnénk, mint tapasztalat nélküli ítéletalkotásról, akkor okfejtésem a misztikába hajlana, ám ez áll tőlem a legtávolabb. Én azt állítom, hogy az intuíció mögött legtöbbször igenis vannak empirikus tapasztalatok (nem is kevés), ám ezek a tudatalattiból bukkannak fel és ezért nehéz tetten érni és kezelni őket. Ebből következően, mivel a tudatalatti folyamatok valójában kontrollálhatóak, lehetőségünk van intuíciónkat is fejleszteni.
De hát valójában miről is van szó, hiszen ez egy zenei fejezet...
A konkrét eset egy tanítványommal történt. Egyik gitáróráján épp ugyanúgy roaming-olt adott zenei alapra, mint máskor. Amint azt már említettem, a zenei fantázia beindulása (improvizáció) nem megy máról holnapra, azt előzőleg minimum néhány hónapos lelketlen skálázásnak kell megelőznie. Tanítványom ezen "elméleti" határon már jócskán túl volt, de zenei fantáziája még mindig nem indult be. Ám egyszercsak a szimpla roaming-skálázás közepette felbukkant két kis zenei gondolat! "Ez az!" - kiáltottam fel, mert tudtam, hogy innentől már mást fogok hallani tőle. De a tanítvány legnagyobb döbbenetemre nem így reagált, hanem azt mondta: "Ez még nem az!"
Mi is történt itt? A tanítvány nem hitt saját zenei intuíciójának.
Elemezzük ki ezt a fontos eseményt!
Nyilvánvaló, hogy a zenei fantázia előbb-utóbb minden szorgalmas gyakorlónál beindul, a sok hónapos skálázás megteremti az ehhez szükséges empirikus tapasztalatot, ám ennek pontos dátumát képtelenség előre tudni. Ebből következően, amikor végre mégis megjelenik, ezt a kissé önbizalom-hiányos tanítvány egyszerűen nem hiszi el. Ez történt ebben az esetben. Hitetlensége egyébként ezen a napon olyan állhatatosnak bizonyult, hogy a tanítvány az első zenei gondolati csírák kipattanását nekem sem hitte el. (Később, közel egy hónap múlva már mosolygott az egészen, miközben földöntúli élvezettel improvizált kedvenc Pink Floyd-alapjára.)
Meglehet, tanítványom reakciója nem is volt oly különleges; talán mindegyikünk ilyen fokú hitetlenséggel fogadta az intuíció legelső megnyilvánulásait, bár erre ellenpéldával azonnal tudok szolgálni, amely szintén velem történt meg néhány hónapja. Ebben az esetben a tanítvány azonnal felfogta, hogy roaming-ja közé valami gyökeresen új és addig nem hallott keveredett és ettől egy szempillantás alatt hihetetlen mértékben boldog lett. (Ez a "boldogsága" azóta is tart és egészen megváltozott a gitárhoz való viszonya. Ugye G. Ádám? ☺)
Ha az intuíciót el kéne helyeznünk a szokásos, általam meghatározott "megismerési úton"...
-
Szótár,
-
Grammatika, azaz nyelvtani szabályok,
-
Improvizáció, mint a két fenti tárgykör tökéletes ismerete, majd improvizatív felhasználása,
...akkor az intuíció a 2. és 3. pont közé kerülne, pontosan a tudatos improvizáció beindulása elé.
Tehát:
-
Szótár,
-
Grammatika,
-
(Intuíció),
-
Improvizáció.
Ha élünk az intuíció lehetőségével, az sokkal előbb fog minket az örvendetes eseményekről tudósítani.
Az intuíció ugyanakkor az élet más területein is hasznos és bátran állítom, hogy minél többet foglalkozunk vele, az annál pontosabb és megbízhatóbb lesz. Nekem létkérdés a munkahelyi pszichológia, amelynek jelentős részét intuícióval fedem le. Ez azt jelenti, hogy ha nekem egy tanítványról (vagy ami fontosabb: egy jelentkezőről) intuitív érzetem keletkezik, akkor azt elfogadom annak, amilyen és az érzés hátterét nem kezdem el kinyomozni, hanem abból kiindulva irányítom tovább a kapcsolatot (néha azért egy-két dologra rákérdezek...). Ez néha bizony okoz olyan konfliktust, amelynek sértődés lesz a vége, bár ez nyilvánvalóan nem áll szándékomban. Egyszer felhívott egy jelentkező és azt kérdezte, hogy van-e próbaóra. Azt válaszoltam, hogy próbaóra nincs, ellenben van 50 publikált fejezet, amely alapján a jelentkező már képes felelősen dönteni (én tehát sok gitároktatóval ellentétben nem árulok zsákbamacskát). De mit is várhatok attól a jelentkezőtől, aki ezt sem képes felmérni? Ezek után természetesen a jelentkező oktatását nem vállaltam el. (Később a kérdés körüli problémakört részletesen kidolgoztam a Gyakran Ismételt Kérdések című fejezetben.) Ugyanilyen lendülettel utasítom el az olyan jelentkezőket, akik a ma oly divatos álneveken érdeklődnek az Interneten keresztül. Intuitív megérzésem szerint többségük fiatal, de a komolytalan fajtából (mert nem adják nevüket önmagukhoz, mert békében is rejtőzködnek), rosszabb esetben pedig teljesen megbízhatatlanok. Hangsúlyozom, hogy ez nem pszichológiai lutri, hanem egy meglévő ítélethalmaz tudatalatti, de tudatosítható felbukkanása.
Összefoglalva: az intuíció egy előzőleg elsajátított tapasztalati halmaz első, még ösztönös felbukkanása. Ekkor a mennyiségi változások, azaz a zenénél maradva, a lelketlen skálahegyek hirtelen, még ösztönösen minőségi változásba csapnak át, aminek eredményeként jelennek meg az első zenei gondolatok. Ezek csak az első, de már minőségi lépések. Figyeljünk tehát intuíciónkra, tudatosan használjuk fel azt és próbáljuk ki a tőzsdén is ☺!
