Hangszertesztek

 

A publikált írások letöltése ingyenes, de a szerzők kizárólag személyes, tehát a nyilvánosságot minden formában kizáró használatra engedélyezik.

 

It is free to download the publicated works for personal use, excluding public and related use of it.

 

Hangszer - Balogh János állandó rovata

Két Squier Telecaster-összehasonlítás: Tele, vagy csak félig?

Squier Bullet-teszt: Egy lövedék, amely nem üt lyukat a pénztárcán...

Squier Affinity és Standard-összehasonlítás: Csak affinitás kérdése!

Három Fender Stratocaster-összehasonlítás: Stratocaster Showdown

 

Csöves erősítő vagy digitális? - Vedres Balázs írása

A hangszedőkről - Derzsi Zoltán írása

 

 

Hangszer

 

 

Ezúton szeretném bemutatni Balogh János mérnök-újságírót, akinek egyik, most már nem is rejtegetett hobbija gitártesztek írogatása. Beszélgetéseink alapján én úgy látom, hogy műkedvelő létére egészen professzionális szakmabeli szemlélettel rendelkezik színvonalas gitártesztek publikálásához. Itt szeretnénk mindketten hangsúlyozni, hogy a közzétett tesztek csupán személyes benyomások, amikből a (szerintünk helyes és megalapozott) szakmai szemléletet érdemes először elsajátítanunk. Ezzel nyerhetünk a legtöbbet hosszútávon, főként gitárvásárláskor, később pedig a gitár karbantartásakor.

János szándéka az, hogy inkább az alacsony árú gitárokat vegye vizsgálat alá, mivel -vélekedése szerint-, kevés valószínűséggel fog kezünkbe akadni 1 félmilliós Gibson gitár, tehát lényegében az olcsó kategória jobban fogja érdekelni az embereket. Ezen alapkoncepcióval én is egyetértek, ám gondoskodni fogok arról, hogy néha 1-1 profi gitár is ölébe hulljon Jánosnak; szerintem nem fog tudni a kísértésnek ellenállni ☺. Aki pedig Jánossal szeretne szakmai eszmét és eszet cserélni, az a john77@citromail.hu e-mail címen bátran megteheti.

 

 

Tele, vagy csak félig?

 

A kérdés egyszerű: Ha Squier Telecaster-t akarunk vásárolni, vajon melyik modellt válasszuk a kínálatból? Ha már több fajta létezik, melyek a legjobbak? No és hogyan szólnak? A rengeteg kérdés közül lentebb arra próbálunk választ találni, hogy a nagyjából hatvanezer forint körüli vagy alatti modellek mit is tudnak…

Aki szereti a Fender Telecaster hangját, de nem rendelkezik komolyabb pénzösszeggel egy eredeti Fender Tele megvásárlásához, az előbb-utóbb találkozni fog az eredeti Tele másolataival. Ezek többé-kevésbé (bár inkább kevésbé) hozzák az eredeti hangszert külső jegyeikben és hangi adottságaikban. Aki mégis normális, de olcsó kópiát szeretne, az legjobban teszi, ha a Squier cég valamelyik Tele gitárját választja. A gyártás felett bábáskodó (és hozzá nevét is adó!) Fender folyamatos minőségellenőrzése az, amely kiemeli ezeket a hangszereket a különböző másolatok jeltelen tömegéből.

 

 

Squier Affinity Telecaster arctic white színben és Squier Standard Telecaster Antique Burst színben

Amennyiben a magyar kezdő, átlagos pénztárcával rendelkező Tele-rajongó fejével gondolkodunk, megcélozhatjuk a viszonylag könnyen megfizethető és jó ár–értékarányt ígérő modelleket 60.000 forint alatt. A Squier Stratocaster-ekkel ellentétben itt nem létezik ún. belépő, tanuló modell (mint például a Squier Bullet Strat), így csak az Affinity, Standard és a különböző egyedi, Custom (P90, Thinline, Chambered, stb.) Squier Tele-modellek közül választhatunk.

Ebben a tesztben egy 2006-os, kínai összeszerelésű Squier Affinity Telé-t hasonlítunk össze egy szintén 2006. évjáratú, de indonéz összeszerelésű Squier Standard Telé-vel. Az Affinity Tele arctic white színű, a Standard pedig antique burst. Mindkettő ára 60.000 forint alatt van. (A Custom modelleké általában nem.)

 

Az Affinity Telé-k csak jávor (juhar) fogólappal kerülnek forgalomba, míg a Standard-ok csak rózsafával (paliszander). A nyak mindkét esetben jávor és két darabból áll, tehát a jávor fogólapnál is jól megkülönböztethető maga a nyak és a ráhelyezett fogólap farétege. A test és a nyak befoglaló méretei megegyeznek mindkét modellnél, viszont a Standard Tele teste kb. 1 mm-rel vastagabb az Affinity-nál. Az Affinity teste mindig tömör éger, míg a Standard-é tömör éger vagy agathis. Érdekesség, hogy bár a nyakméretek megegyeznek, a Standard érintői, bundjai érezhetően magasabbak a jávor fogólapú társáénál. Ez adódhat a rózsafa fogólap réteg nagyobb vastagságából is, bár a nyakak teljes vastagsága szemre és érzetre megegyező. A jávor fogólap pozíciójelölői sima fekete és pontszerűek, míg a Standard rózsafa fogólapján gyöngyház hatásúakat találunk. Az Affinity Tele jávor fogólapja 21 érintős még a Standard rózsafája 22.

Az Affinity Tele egyszerű hard-tail húrlábas, míg a Standard az eredeti Fender Telé-hez hasonlóan testen átmenő húrozással rendelkezik, tehát a húrok a Stratocaster-hez hasonlóan a test hátoldaláról vannak befűzve és úgy futnak át a húrlábon. A Standard Tele koptatólapjai három (esetleg több) rétegűek, míg az Affinity-é mindig egyrétegű. A Standard Tele hangszedő kapcsolója kicsit más formájú és a forgatógombok kialakítása is jobb minőségű. Érdekesség, hogy az Affinity hangszedő kapcsolója kattan váltáskor, viszont könnyebben jár, mint a Standard-é. A hangszedők fő különbsége a Squier Affinity és Standard Strat-okhoz hasonlóan az anyagban van. Míg az Affinity hangszedői kerámia mágnesek (ceramic magnet) addig a Standard-é ALNICO, azaz alumínium–nikkel–kobalt és vasötvözet. Súlyra, szubjektív, kézzel való mérés alapján mindkét modell hasonló tömegűnek tűnik, ha van is köztük súlybeli eltérés, az igen csekély lehet. Amennyiben jól vannak beállítva, tehát a húrmagasság, húrnyomás, oktávtisztaság, stb. rendben van, mindkettő komfortos és jó játékérzetet nyújt. Ránézésre, valószínűleg a vékonyabb testvastagság miatt az Affinity hangszedői jobban kiemelkednek a test síkjából, mint a Standard-é. A nyakmerevítő pálca láthatólag az Affinity-nél a fogólap felől, míg a Standard-nál a nyak hátulja felől került behelyezésre, erről tanúskodik a Standard nyakán hátul látható csík is. Az Affinity jávor nyakának színe világosabb, ez lehet a vékonyabb lakkozástól, esetleg a lakk színeltérésétől, mindenesetre a Standard Tele jávor nyaka és feje mélyebb, sárgásabb színhatású. Magát a test lakkozásának minőségét nehéz megítélni, mert két különböző színről van szó, mindenesetre az Affinity fehérsége és a Standard piros-fekete színárnyalata is egyformán szép és mutatós. A fejeken a feliratok különbözőek, míg a hangoló kulcsok külsőre hasonlónak tűnnek. Az Affinity fején egy darab szárnyas húrvezető található, míg a Standard-on kettő. Az utóbbin más a merevítő pálca állító nyílása is. További érdekesség, hogy a Standard jack-aljzata szélesebb és kissé süllyesztett az Affinity-éhez képest, bár ugyanott helyezkedik el. Ha már így kielemeztük a külső eltéréseket és jellemzőket, már csak egyetlen dolgunk maradt: hangolni és játszani!

Nézzük tehát, hogy miben különbözik a két modell hangolhatósága és hangja!

Elsőnek az Affinity Telé-t vesszük kezünkbe. Könnyen és viszonylag pontosan hangolható, bár ha többször egymás után végigmegyünk a húrokon, érezhető, hogy a kulcsokban van némi „lötyögés”.

 

 

A testvastagság és a hátoldali különbségek

Ám a lötyögés szerencsére nem vészes; a tapasztalatom az, hogy a kulcsok kissé elállítódnak, ha hosszabb ideig nem használjuk a hangszert, de ez természetes folyamat, úgyhogy a még gyári (Fender 250 Strings) húrokkal is jó az Affinity hangolhatósága és húrtartása. Fontos tudnunk, hogy mind az Affinity-n, mind a Standard-on még a fenti, gyári húrkészlet található, így szubjektív értékelésnél ezt figyelembe kell vennünk! Tehettem volna mindkettőre új húrokat, valójában akkor lenne „partiban” a két hangszer egymással, de nem tettem, egyrészt, hogy még a legkisebb mértékben se változtassam meg a gyári beállításokat, másrészt mert aki a boltba bemegy és kipróbál egy ilyen gitárt, az szintén ezekkel a gyári beállításokkal és húrkészletekkel szembesül. Az persze lutri, hogy ilyenkor mennyi idős a húrkészlet és az mennyit von le a hangzásból. Általában sokat. Az én Standard Strat-om például megvétele előtt két évet pihent egy hangszerbolt raktárában, így a húrok állaga erősen közelített a túlfőzött makarónihoz, ám ennek ellenére így is éreztem, hogy ez egy jó gitár! A különbségek egy jó és rossz hangszer között szerintem így is kijönnek...

 

 

Húrlábak, kapcsolók és a koptatólap

Amint megpengetjük az Affinity húrjait és az első hangszedő állásra kapcsolunk, viszonylag jó és mély Tele-hangot hallunk. Azért csak viszonylag, mert önmagában nem szól rosszul a hangszedő, ám a rendes Telé-nél ennél mélyebb, tisztább és dúsabb hangot hallat a nyaki hangszedő. Itt azért kicsit fátyolosabb, fedettebb, szóval csak nagy vonalakban hasonlít.

 

 

A nyaki hangszedők és a fogólap

A középső hangszedőállás jól hozza a két hangszedő együttes hangját, bár már nem oly mély, magas és érces-fémes, de még nem is az a pattogó, sivító magas, mint hátul. Végül, amint a hátsó lábnál található hangszedőre kapcsolunk, akár mindent meg is bocsáthatunk ennek a gitárnak! Itt aztán igazi dögös, magas, vijjogó és pattogó Tele-hangzást kapunk, olyat, amilyenre a legtöbb Tele-rajongó vágyik! Igazán jól beállított hangzás, a gitár legjobb része!

Az elektronika zaj szempontjából egész jó, nem túl zajos, jól és tisztán is szól normális erősítőkön. A hangerő és hangszín gombok teszik dolgukat, nem zörögnek, nem kontakthibásak. A hangszedő kapcsoló néha váltáskor kicsit kattan.

 

 

Hátsó hangszedők

Véleményem szerint mind külsőre, mind hangban és hangzásban az Affinity Tele nagyon megéri az árát!

Szerelékei és elektronikája ennyiért kiváló árfekvésű, a hangszedői is, bár az első hangszedő nem az igazi, viszont a hátsó telitalálat! Nyilván ezért kerül ez a hangszer ennyibe, hiszen valahol spórolni is kell! Hogy ennyiért (39 – 48.000 forint 2007 nyarán) a konkurencia mit is képes Tele-fronton felmutatni, arról még nincsenek adataim. Csodálkoznék, ha a konkurencia ennyi pénzből és ilyen anyagokból ennél jobbat tudna kihozni, aminek a hangja még hasonlít is az eredeti Telé-hez! Egy biztos: ennyi pénzért ez egy jó kis Tele-másolat!

A Standard Tele kézbevételekor az első meglepetés a gitár hangolásánál kezdődik: gyakorlatilag úgy tűnik, mintha ugyanazok a kulcsok lennének ezen a gitáron is; hangolhatóságuk, pontosságuk teljesen megegyező! Ez azért érdekes, mert az Affinity és Standard Strat esetében érezhető volt az utóbbi kulcsainak pontossága, míg itt ez nem áll fenn! Egyesek azt mondják, hogy az Affinity és Standard kulcsai megegyeznek, lehetséges volna, hogy nekik van igazuk? Ebből következően az, amit fentebb az Affinity kulcsairól és hangolhatóságáról mondtam, az itt is érvényes.

 

 

Fejek

Amint megpengetjük a húrokat és az első hangszedőre kapcsolunk, azonnal érezhető a kerámia mágnes és az ALNICO anyag különbsége: itt megkapjuk azt a dús és mély nyaki hangszínt, amit az Affinity-ből hiányoltunk; szépen és határozottan szól az első hangszedő. A középső állásba kapcsolva sokkal harmonikusabb hangot hallunk, mint az Affinity-nél. Ott nemcsak a hangszedők anyaga, hanem minőségük is inkább a magasabb és ércesebb hangszínt támogatta. Itt -anyagából adódóan-, egy harmonikusan mély és kicsit magasabban együtt szóló első és hátsó hangszedőt hallunk, amelyből az első, nyaki hangzás dominál. A hátsó hangszedőre kapcsolva ért engem a második meglepetés: a hátsó hangszedő hangja nekem itt nem tűnt olyan Tele-hangzásúnak, mint az Affinity-nél! Kétségtelen tény, hogy szépen, magasan és pattogósan szól, de hiányzik belőle az a fajta visítás, mint az Affinity esetében! Ennél a gitárnál olyan érzésem volt, hogy végig az első, nyaki hangszedő uralja a hangzást. Az Affinity-nél meg pontosan fordítva, a hátsó volt borzasztó jó, míg az első nem. Egyértelmű, hogy itt az egész hangszer a nyaki dominanciával együtt is egy harmonikusabb és kiegyenlítettebb hangzást produkál, jobban alkot egy egységet, mint az Affinity, ahol a hátsó hangszedő messze kilóg a gitár többi részéből. Tény, hogy amint torzítva hallgatjuk meg a két gitárt, rögtön feltűnik a hátsó hangszedő dúsabb és szebb hangja, míg az Affinity hátsója ott már túl élessé válik.

 

 

Jack aljzatok

Valószínűleg az ALNICO mágnesek miatt dúsabb és kissé "retrósabb" hangszín alakult ki, amely hasonló különbséget okoz az Affinity és Standard Strat hangzásában is. Viszont a Telé-nél felépítéséből adódóan ez sokkal szembetűnőbb a hátsó hangszedő miatt. Mivel a Standard húrjai átfutnak a testen, itt a hangkitartás is sokkal jobb, hiszen ez is beleszól a hangzásba; meglehet, hogy ezért sem olyan rövid és éles a hátsó hangzás, inkább magas, de hosszabban és dúsabban zengő.

Az elektronika kevésbé zajos, a forgatógombok könnyebben járnak, mint az Affinity-n és jobb a kidolgozásuk is. A hangszedő kapcsoló nem kattan és pontosan, erősen húz át egyik állásból a másikba, ezért valamivel nehezebben is jár az Affinity-énál.

Véleményem szerint tehát ezt kapjuk manapság Squier Standard Tele néven 53-58.000 forint között, 2007 nyarán: egy szépen kidolgozott és összeszerelt, kellemes és harmonikus hangú Telecaster gitárt... 

 

Szubjektív vélemény

 

Hasonlóan az Affinity és Standard Strat esetében tapasztaltakhoz, szerintem a hangzás terén a szubjektív érzet a döntő! Vásárlás előtt mindkettőt érdemes meghallgatni, melyik tetszik jobban, kell-e az Affinity jó kis hátsó hangszedője vagy inkább egy szebb és harmonikusabb, de kissé régiesebb és kevésbé harsány hangzású Telé-t akarunk? Ezt mindenki maga döntse el. Amennyiben a külső kinézetet és kidolgozást minősítjük, a Standard az egyértelmű nyertes, a pénzbeli különbség nemcsak az anyagban, hanem a finomabb elektronikában és hangszedőkben is megmutatkozik. Sokan kérdezik, hogy miért a Standard a drágább, mikor az olcsóbb agathisból készül, míg az Affinity a drágább égerből? Szerintem azért, hogy azt is megvegyék! Van, aki csak a fában bízik és inkább cserél hangszedőt, míg mások az elektronika minőségét és a kidolgozást nézik. A Squier cég nyilvánvalóan minden termékét el kívánja adni, ezért mindegyik szériájának az áron kívül is van valami kis előnye a másikkal szemben. Egy biztos: korrekt ár-teljesítmény aránnyal dobják piacra ezeket a gitárokat, a többi a kereskedőkön múlik.

 

 

Egy lövedék, amely nem üt lyukat a pénztárcán...

Rengeteg Fender Stratocaster-másolatot találunk világszerte különböző neveken és árfekvésben. De vajon milyen lehet az a legolcsóbb Stratocaster-másolat, amelyhez a Fender -még ha áttételesen is, azaz Squier Bullet címkével-, a nevét adja?

 

 

Squier Bullet – A Stratocaster-nek látszó tárgy...

Az az igazság, hogy mindig is izgatott a Squier legolcsóbb Strato-másolata, a Bullet (magyarul: lövedék). Bár vegyes (többségében nagyon pozitív) véleményeket hallottam róla, igazából mégsem hittem el, hogy harmincezer magyar forint alatt lehet olyan gitárt előállítani, amely nem csak messziről hasonlít az igazi Strato-ra. Ezért kipróbáltam egyet; róla mesélnék most egy kicsit.

Különböző formákban a Squier Bullet szériája már a nyolcvanas évek óta létezik, igaz, akkor még Japánban gyártották és kicsit más volt. Én néhány éve figyeltem fel rá, amikor folyamatosan sasoltam az olcsó Strato-másolatokat, valami jó vételt keresve.

Akkoriban még erősen kételkedtem benne, hogy lehet-e egyáltalán huszonezer pénzért jó vételt vagy legalább jó ár-értékarányú másolatot kapni. Különösen óckodtam a régi Bullet-ektől, mert azok még rétegelt testtel és fix (hard tail) húrlábbal készültek. Bár karozni nem szoktam túl sokat (vibrato bar), arra nem volt égető szükségem, de a rétegelt test…, hát arról nehezen tudtam bármi pozitívat gondolni, nemhogy mondani. Nem is erőltettem ezek miatt a hangszervásárlást. A fordulatot az hozta az ügyben, hogy felfigyeltem arra, létezik ám nem rétegelt testű és vibrato karos Bullet is! Ez már kíváncsivá tett, úgyhogy gyorsan szereztem is egyet.

Mikor kezembe vettem a gitárt, elsőnek a súlya lepett meg. Majdnem ugyanolyan nehéz volt, mint a Standard Squier Strato, az Affinity Strato-nál meg még nehezebb! Érdekes….

Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a test vastagsága az Affinity-éval megegyező, azaz 1mm-rel vékonyabb a Standard-nál, a többi befoglaló mérete pedig ugyanolyan, mint a többi Squier Strato-n. A test a gyár szerint tömör agathisból készült. A piac minél jobb lefedése miatt a Squier gyár sokféle színben kínálja ezeket a gitárokat. Van piros (Torino red), fekete (black), fehér (arctic white), barnás-sárgás (sunburst) és kék (blue). Nekem egy kék jutott, amely a Baltic blue fantázianévre hallgat.

 

 

Színe valójában jóval világosabb normál fényben, mint a képen; egyébként szép színű és lakkozása jó minőségűnek tűnik. A Bullet-ek csak rózsafa fogólappal készülnek, így történt ebben az esetben is. Külön megjegyzendő, hogy igen szép a nyak lakkozása. Természetesen lehet minőségbeli különbség egy Standard Strato és egy Bullet rózsafa fogólapja közt, érzetre a bundok hasonlóan magasak, de kicsit tompább a színük és a rózsafa is világosabb. Közelről vizsgálva (az egyébiránt egyrétegű) koptatólap oldalán látszik, hogy elnagyoltabb a műanyag vágása, de ez sem annyira szembetűnő. A kapcsolók, a forgatógombok és a jack-aljzat szemre és tapintásra is jó minőségűek, nekem olyannak tűntek, mint az Affinity Strato-k esetében.

A test hátoldalán érzékelhető leginkább a spórolás a rugókat takaró műanyag fedél formájában. Ez egy tapintásra durvább, kopogósabb és érdesebb felületű műanyag.

 

 

Ugyanakkor még a  gitárfejen láthatóak lényeges különbségek. A fej igazából kisebb, mint a többi Squier Strato-n, (Affinity és Standard); leginkább a „kisfejes” Fender Strato-kra emlékeztet.

 

 

A rajta található két húrvezető egy-egy olcsó, hajlított lemezke, spórolós, de működő megoldásként. A fejen a kulcsok csak kisebb, sima, fedett kulcsok, tehát nem állnak szabadon; csak egyszerűen  vannak beburkolva, nem az igényesebb teljesen zárt, "egybeházas" kulcsok, mint az újabb, drágább Strato-kon.

 

 

Az ötvenes évek Strato kulcsai voltak ilyenek és a mostani reissue (újra kibocsátott) modelleken lévők. A nyakmerevítő pálca a fogólap felől került behelyezésre, állítónyílása egy egyszerű vájat a fejben. Összességében meglepődtem, mert rosszabbat vártam, ehelyett egy jól kinéző, komolynak tűnő Strato-t kaptam! Eddig jó, de most jön a legfontosabb rész!

Mikor bedugtam a gitárt az erősítőbe, újabb meglepetés ért. Az elektronika nekem zajtalanabbnak tűnt, mint az Affinity Strato-n! Meglepően halk működés, zúgás-, és alapzajmentes volt minden. Amikor elkezdtem rajta játszani, persze rögtön éreztem a hangbeli különbségeket. Mint a legtöbb olcsó Strato-n, itt is szerintem három teljesen ugyanolyan hangszedőt raktak a testbe, a hangzásbeli különbségük valószínűleg csak az eltérő helyzetükből adódik. De nézzük sorban: az első, nyaki hangszedő nem rossz, de inkább csak emulálni tudja a klasszikus, „meleg” nyaki hangszínt, bár hangzása nem annyira vészes. Az első kettő hangszedő-állás is viszonylag jól hozza a tompább hangot. A középső hangszedő… talán még elmegy, de nekem ezt tűnt a leggyengébbnek. Legjobban a két utolsó állás tetszett: az utolsó kettő a cincogósabb hangjával és a lábnál elhelyezett hangszedő magasabb hangjával. Ezek még így „utánozva” is egész jók voltak.

Az ötállású kapcsoló kicsit nehezen járt, de jól elkülöníthető volt a pozíciók helyzete. A hangnál igazából érezhető volt, hogy ezek a hangszedők csak nagy vonalakban utánozzák  az eredeti Strato hangját. Valószínűleg valami olcsóbb kerámia-mágnes hangszedők lehetnek. Mondjuk az árhoz mérten szerintem hangban egész korrektek. Itt is rosszabbra számítottam. A vintage, hatpontos vibrato kar körülbelül ugyanannyira használható, mint az Affinity-n: normál használat alatt nem is hangolódott el annyira. Még egy jó pont. Tulajdonképpen nekem tetszett a gitár hangja, mert olyannak éreztem, mint a régi, hatvanas évekbeli klub-, és koncert-felvételeket, mikor kicsit rosszul, fedetten és tompábban szól a gitár, de azért a feeling ott van! Igen, bejött a „sound”. ☺

Mivel épp egy jó kis gyakorlós-próbálós-hurcolós gitárt kerestem magamnak, meg is vettem a hangszert és használtam is legnagyobb megelégedésemre. Ám azért, hogy érezzük, nem minden tökéletes, később egy fura problémával találtam magam szemközt. Kitaláltam, hogy lecserélem a gyári húrokat egy jobb minőségű, szintén 9-es készletre. Húrok le, újak fel, de kellemetlen meglepetés: a húrláb úgy viselkedett, mintha kétpontos tremolója lenne és hangolásnál teljesen elemelte a testtől a húrlábat. Próbáltam utána állítani, húronként finoman hangolni, de nem ment. Végül levettem a hátsó, rugókat takaró fedőlapot. Itt két, látszólag új és erős rugó tartott ellent a húrok feszítésének, de csak látszólag! Egyszerűen az új, szintén 9-es készletnek nem tudtak eléggé ellentartani! Pedig teljesen behúztam őket, amennyire lehetett… Nem tudom, hogy az Affinity-ben is két rugó van-e, de ott nem volt ilyen problémám, pedig arra még egy mérettel vastagabb, azaz 10-es húrokat is tettem!

Végül úgy oldottam meg a problémát, hogy betettem még két rugót. Egyébként négy hely volt ott kiképezve, tehát a szerelés könnyen és hamar véget ért. Utána és azóta sem volt semmi baj velük, a rugók jól feszítenek és jól tartják a hangolást. Hogy ez mennyire volt a véletlen műve, nem tudom. Nyilván a sorozatgyártásból adódóan lehetnek minőségbeli szórások. Kár ezért a hibáért, mert ettől eltekintve egy remek ár-értékarányú Srato-másolatot találtam ennyi pénzért! Szóval, úgy tűnik, hogy létezik jónak mondható vétel harmincezer forint alatt is Srato-másolat ügyben, még a rugó problémával együtt is!

Összegezve: a Fender-Squier számára ez egy vállalható, olcsó kis gitár, főleg második, gyakorló hangszerként; nyugodtan adhatja a nevét hozzá a hírneves gitárcég...

 

 

Csak affinitás kérdése!

 

A Fender „másodvonalbeli” cégeként működő Squier, jónéhányféle Stratocaster-másolatot forgalmaz a piacon. A legelterjedtebbek ezek közül az Affinity-, és a Standard-széria gitárjai. Mivel árban jelentős a két modell közti különbség, sokan kérdezik, hogy melyiket érdemes venni? Sőt, eme metsző kérdést tovább súlyosbítja azon tény, hogy szerény kis életem folyása során elérkezett az a pillanat, mikor azt tapasztaltam: egyszerre rendelkezem mindkét gitártípussal! A döbbenetes felismerés rögtön arra sarkalt, hogy egy egyszerű összehasonlító teszt keretében össze is engedjem a kettőt, mondván ki mit tud? Erre kerestem lentebb választ. A csatakiáltás tehát: Strato versus Strato!

 

A versenyzők a következők: egy 2006-os gyártású, új Affinity Strato, sunburst színben, jávor (natúr) fogólappal és egy 2004-ben készült (és eddig raktárban pihent) új, black metallic színű Standard Strato rózsafa fogólappal. Mindkét hangszer Kínában készült.

 

 

Affinity sunburst és Standard black metallic Strat

A két gitár befoglaló méretei, nyakprofilja, fejformája megegyezik, ám a Standard teste vastagabb anyagból készült (kb. 1 mm a különbség), emellett az Affinity teste tömör éger, a Standard-é pedig tömör agathis. Főleg a nyak-test találkozási pontnál feltűnő a Standard testvastagsága az Affinity-hez képest. Mindkét gitár nyaka jávor és a hátsó fedő csík hiányában úgy tűnik, a nyakállító pálca a fogólap felől került behelyezésre.

 

 

Nyak-test találkozási pontok és a testvastagság

További különbséget jelent, hogy az Affinity-nyak 21 érintős, a Standard 22. Az Affinity hangszedői kerámia mágnesek (ceramic magnet), a Standard-é ALNICO (alumínium-nikkel-kobalt-vas ötvözet) single coil-ok.  Az Affinity koptatólapja egyrétegű, akár a régi Strato-kon, a Standard-é három. Az Affinity-fogólap pozíciójelölői sima feketék, a Standard-é gyöngyház jellegűek. Ez nyilvánvalóan a fogólap kialakításából következik.

 

 

A nyak, a hangszedők és a koptatólapok különbségei

Az Affinity-húrláb egy hat csuklópontos (vintage) tremolo-val van ellátva, még a Standard-nál ez két csuklópontos (standard) tremolo; a különbség a hátoldali fedőlapon is jól látható. A Standard-nál itt csavarhúzóval közvetlenül állítható a tremolós húrláb két feszítő rugója.

 

 

Hatpontos (vintage) és kétpontos tremolo-val ellátott húrláb

Saját tapasztalat, hogy érdekes módon nem minden Standard-nál van így megnyitva a hátsó fedőlap, tehát nincs mindegyiknél ilyen közvetlen állítási lehetőség. Vannak olyan szériadarabok, amelyeknél ehhez le kell venni a rugók fedőlapját.

A hangolókulcsok külsőre teljesen megegyeznek, a különbség csupán annyi, hogy hangolásnál a Standard kulcsai érzékenyebbnek, pontosabbnak tűnnek. Itt csak kicsit kellett igazítani a kulcsokon, még az Affinity-nál nagyobb a „játék”, többet kell a kulcsot forgatni. A két gitárfejen hátulról jóformán külsőre szinte semmi különbség nincs, míg elölről a nyakállító pálca vájata különbözik csak és természetesen a feliratok. Különböző források szerint elviekben a két széria kulcsai ugyanazok, bár mások éppen az ellenkezőjét állítják.

 

 

Hátoldalak és fejek

Ha külsőre és esztétikailag vesszük szemügyre a két hangszert, láthatjuk, hogy a Standard hangerő-hangszín gombjai finomabb kidolgozásúak, az ötállású pickup-váltó kapcsoló pedig a Standard-nál finomabban, kattanás nélkül mozog. Jól érezhető az is, hogy kézbefogva a Standard nehezebb az Affinity-nél. A gitárok általános kidolgozása, összeszerelése véleményem szerint nagyon jó! Bár a fent említett különbségek jól láthatók és érezhetők, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az Affinity durvább vagy elnagyoltabb kidolgozású volna. A színe és lakkozása is egyaránt szép, sorja egyáltalán nincsen, eldolgozatlan részletek vagy felületek nem láthatóak. A Standard szemmel jól látható minőségbeli előnye a gombok és a kapcsoló külsején, működésén érhető tetten és főként a koptatólapon.

 

A hangás tekintetében a gitárok közül először nézzük az Affinity-t! Amennyiben jól van beállítva a húrmagasság, húrnyomás, stb., egy jól kezelhető, jól játszható hangszert kapunk kézhez. A hangszedő állások jól elkülöníthetőek, amint végigkapcsoljuk őket és jól „hozzák” az elvárható standard, single coil hangzást. Amennyiben utána a Standard-on is játszunk, rögtön feltűnik a két hangszedő közti különbség! Még az Affinity hangszedői egy modernebb, harsányabb Strato „sound”-ot képviseltek, addig a Standard single coil-jai a régi, retrósabb, dúsabb hangzást hozták. Ezenkívül játék szempontjából nincs más, külön említésre méltó különbség a két gitár között, annak ellenére sem, hogy bár az Affinity kulcsai lötyögősebbnek tűntek, a hangolást mindkét hangszer hasonlóan jól tartotta. A Standard hangszedői kissé kevésbé voltak zajosak is, de mivel az Affinity-é sem volt rossz, talán csak árnyalatban érződött a különbség.

 

Összegezve: legtöbben a vásárláskor, az ár mérlegelésén felül azon szoktak rágódni, hogy az Affinity teste mégiscsak éger, míg a Standard-é ugye agathis. Szerény véleményem az, hogy ez a hangzást lényegében semmiben sem befolyásolja! A kb. 15-17 ezer forintos árkülönbséget a Standard javára a kidolgozásban, a komolyabb hangszedőkben és elektronikában fizetjük meg. Viszont a Fender Stratok-ból is van kerámiamágnes hangszedős, így tulajdonképpen hangban az Affinity semmiben nem marad el a Standard-tól. Már említett módon az Affinity inkább a modernebb, harsányabb hangot, még a Standard-széria a retrósabb, finomabb hangszínt hozza, így ez alapján a választás inkább ízlés kérdése. Az Affinity vintage tremolo-ja kevésbé használható, nem is tartja olyan jól a hangolást, mint a Standard-é, ez utóbbi jobb, pontosabb, ám húrcsere esetén (főleg ha vastagabb húrokra váltunk), legtöbbször utána kell állítani. Igazából mindkét tremolo használata fokozott figyelmet igényel, a húrok ugyanis megakadhatnak a nyeregnél és ez húrszakadáshoz vezethet. Erre főként az Affinity vintage tremolo-ja hajlamos, de a Standard-nál is vigyázni kell. A játék szempontjából számomra mindkét nyak egyformán kényelmes volt; ha jól van beállítva a húrmagasság, húrnyomás és nyakgörbület, szerintem nincs különbség köztük.

Szerintem, ha valaki a hang alapján választ Strato-t, akkor mindenképpen próbálja ki mindkettőt, mert ilyenkor nem egyértelmű a választás! Ha valaki a kidolgozásra és minőségre megy, akkor egyértelműen a Standard a nyerő.

Mivel az Affinity-széria Kínában, a Standard-ok Indonéziában és/vagy Kínában készülnek, lehetséges még több eltérés, főleg ha a sorozatgyártásbeli minőségi szórást is figyelembe vesszük. Legjobb, ha a választás során saját ízlésünkre és fülünkre hallgatunk, elvégre nekünk kell hogy tessen a portéka! Egy biztos: ezek korrekt Strato-másolatok és (és persze kereskedőtől függően) elfogadható áron...

 

Három Fender Stratocaster-összehasonlítás: Stratocaster Showdown

 

Ki ne vágyna egy gazdag amerikai nagybácsira? Még akkor is, ha épp nem hagy ránk milliókat. De mi van, ha a nagybácsi csak egy átlagos amerikai, sőt egy szegényebb mexikói rokon? Azért akkor is tudjuk szeretni, nem? Nos, ez a dilemma. Ha mindenképpen olyan Stratocaster-t szeretnénk, amelynek a fején a Fender felirat olvasható, akkor jól körül kell néznünk a rokonságban…

Túl a Squire-ön

Amint az ember kipróbál, sőt használ is néhány Stratocaster-utánzatot, olcsóbb kópiát, gyári, másodvonalbeli terméket (ilyen például Squire), előbb vagy utóbb kíváncsi lesz az „eredeti” Strato-ra. Amennyiben ki is próbál egyet, valószínűleg már vágyni is fog rá. Nem elhanyagolható momentum viszont ebben az esetben, hogy mi a vágyunk tárgya. Sóvároghat az ember csábító küllemmel rendelkező, hollywood-i színésznők iránt is, ám a kedves, szomszéd lány mosolya romantikusabb kalandokat ígér. Érdemes-e kezdő vagy éppen hobby muzsikusként túlfetisizálnunk egy olyan Strato-t, ami „made in USA” felirattal ellátott, vagy a Fender cég csurrant-cseppent nekünk hasonló minőséget „Highway 1” vagy „Made in Mexico” feliratú termékeivel is? Meglátjuk!

 

A mexikói – Bueno!

A legolcsóbb Stratocaster, amely már a büszke Fender feliratot viseli a fején, Mexikóban készül. A Fender gyakorlatilag az összes híresebb elektromos gitárját Mexikóban gyártatja, így elég széles palettáról válogathatunk. Én személy szerint az összes nagyobb szériás Squier Strato-t próbáltam már hosszabb ideig (Bullet, Affinity, Standard) a Delux és Special szériák kivételével. Ennyi tapasztalatom volt, amikor a kezembe vettem egy mexikói Fender Stratocaster-t. Ez egy jávor nyakú, éger testű, fekete modell volt. Az, hogy ennek fája és anyaga pontosan miben különbözik az amerikai testvértől, nem tudom, azt hiszem, ez a test több darabból áll és a fa szárítási módozata is eltérő. A test persze 1–1,5 milliméterrel vastagabb, mint a Squire Standard esetében.

 

 

A súlya nagyjából a Squire Standard súlya, a szerelékek, a gombok, a kapcsoló is ahhoz hasonlók, egyedül a pickup-váltó tűnik jóval finomabb, szofisztikáltabb darabnak, főleg a mozgása miatt. Furcsa és nem annyira megfogható érzés pontosan az is, hogy a gitár „egyben van”, sokkal jobban, mint egy kópia. Mind fizikailag, mind zeneileg szervesebb egységet alkot, mint az olcsóbb Strato-k. A nyak jó, szépen lakkozott, a bundok és a húrmagasság is megfelelő, rajta kényelmes a játék, összességében egy árnyalattal minden jobban beállítottnak tűnik, mint egy Squire-nél.

 

 

A nyakmerevítő pálca valószínűleg hátulról lett behelyezve, mert a nyakon a jellegzetes csík hátul látható. A koptatólap három rétegű, a húrláb hat pontos, vintage tremolókarral. A testen található hátsó fedőlap négyszögletes műanyag, sok-sok Fender felirattal és matricával. A kulcsok zártak, pontosak és jól hangolható velük a gitár. No és legfőképpen a hang: az öt pickup-állás jól és határozottan elkülöníthető, de leginkább az tűnik fel, hogy a második (középső) és a harmadik (híd) pickup sokkal jobban teszi a dolgát, mint egy Squier esetében. Ezenfelül mindhárom hangszedő gazdagabb, dúsabb hangot ad, olyat, amire egy olcsóbb Strato fejletlenebb hangszedői nem képesek. Itt már megtalálható az a plusz a hangok és akkordok pengetésénél, nyújtásánál, zengetésénél, amitől az egész gitár hangzása felnőttes, komoly lesz, egyre jobban hasonlítva arra a rockos hangzásra, amit kedvenc lemezeinken hallhatunk. Itt máris tapasztalhatjuk azt, hogy nemcsak a Fender-logó és a gitáron mindenhol megtalálható feliratok jelentik az igazi különbséget, hanem az anyag és a hangszedők minősége, egysége. Annak ellenére, hogy a mexikói alap Strato kerámia mágneses hangszedős, mégis sokkal szebben szól mint az ALNICO-mágneses Squire Standard. Valamivel százezer forint feletti árával ezért nemcsak Fender-logót kapunk, hanem valódi minőségi ugrást hajthatunk végre egyenesen a másolatok és másodvonalbeli termékek fölé!

 

American Standard – Itt van Amerika!

Mivel sorrendben másodikként próbálhattam ki egy eredeti amerikai Strato-t, így most erről írnék előbb, mint olcsóbb amerikai testvéréről, a Highway 1 Stratocaster-ről. Tehát mikor megkaptam ezt a gyönyörű gitárt, megfelelő áhítattal telve mentem haza, bedugtam az erősítőbe, lehunyt szemmel vártam a csodát, aztán csak vártam és vártam…

Néhány perc játék után erős hiányérzetem támadt és le kellett állnom átgondolni a dolgokat, ugyanis a helyzet a következő: adva van egy szép, fehér színű, éger testű, jávor nyakú, szépen lakkozott gitár, ami minden porcikájában  „made in USA”, mégsem taglózott le a hangjával. Pedig minden adott: kényelmes nyak, jól beállított húrmagasság, szépen kidolgozott bundok, szerelékek és kapcsolók, amelyeknél már nem éreztem túl nagy minőségi ugrást a mexikóihoz képest. Itt megint megpihentem egy kicsit és kezembe vettem saját Squire Standard-omat, utána meg a Fender-t. A különbség csak annyi volt, hogy megszabadultam az káros előítéleteimtől, tehát ennek a gitárnak a tesztje csak most kezdődik igazán, íme:

 

...szóval, talán egy leheletnyivel nehezebb, mint a mexikói testvér, de az biztos, hogy a test vastagabb több mint 1 milliméterrel. A nyak lakkja, mint a selyem játék közben…finom és jó tapintású. A pickup-váltó olyan, mint amikor a napon kissé megolvadt vajat vágunk késsel – sima, halk és könnyű. A kulcsok érzésem szerint valahol Svájcban készülhettek -egy atomórák előállításával és hangolásával foglalkozó üzemben–; eszméletlen jól és precízen hangolhatók!

 

 

A koptatólap három rétegű, a húrláb hatpontos vintage tremolókaros, a nyakmerevítő pálca itt is hátulról került behelyezésre, a test hátsó fedőlapja itt is négyszögletes, de több rétegű műanyag. A test–nyak találkozási pont négyszögletes fémlapján a „Corona – California” feliratot olvashatjuk, hogy véletlenül se felejtsük el a rózsaszínű amerikai álmot...

A fejen található húrvezető a mexikói testvér funkcionális lemezkéjéhez képest már-már művészi kivitelű. Persze ez mind szép, de akkor most mi van a hanggal?

Szóval, az a bizonyos hang; lassan kezdett feltűnni, hogy ebben a gitárban három hangszedő van. Jó, jó, nem őrültem meg, tisztában vagyok azzal, hogy a többi Strato-ban is ennyi van, de itt olyan markánsan külön életet élnek, mint a morgós Kovácsék húsz évvel a válásuk után. Mind az első, mind a hátsó pickup két külön karakter..., a valódi közepekkel rendelkező középső is külön világ, de a hátsó bizony odateszi magát kérem szépen! Ez pedig nemcsak azért van, mert ezek ALNICO-hangszedők a mexikói kerámia mágneseivel szemben!

Hogy jöttem erre rá? Egyszerűen! Én a végletekig jámbor, vidéki versenyző milyen eszközökön is próbálgatom a gitárokat? Egy digitális multieffekten és egy tranzisztoros Marshall gyakorló kombón keresztül! Na bravó! Ekkor ismertem fel, hogy az embernek, aki a szomszédos utcasarokra jár bevásárolni, teljesen felesleges Ferrarit venni! Vagyis lehetséges, de ahhoz vagy nagyon gazdagnak vagy nagyon hülyének kell lenni, esetleg a kettő dinamikus keveréke is előfordulhat. Most őszintén: mikor hétköznap délután dugóban araszolunk a Hungária Körúton, hát nem mindegy, hogy hatvan vagy hatszáz lóerő van alattunk? A végkimenetel szempontjából édesmindegy, maximum a Ferrarit többen megcsodálják. Ez a nagy helyzet: minthogy egy hatszáz lóerős sportkocsi igazi potenciálját is csak zárt versenypályán használhatjuk ki, egy professzionális elektromos gitár teljesítményét sem tudjuk igazán lemérni amatőr vagy kezdő zenészeknek készült eszközökkel.

 

 

Ez az a hangszer, amihez már komoly csöves erősítő kell, jó minőségű  analóg effektekkel, egyszóval valódi, professzionális felszerelés. De jobb híján analóg torzítómat bevetve már elájultam a gitár hangjától. A hangszedők tiszták, szépek, dúsak és különállóak, a hátsó hangszedő pedig sikolt, vijjog, üvölt, ha kell… nagyon-nagyon rendben van ez a hangzás!

Azért ezzel kapcsolatban van egy nagyon jó hír: a régóta imádott hollywoodi díváról kiderült, hogy ragyogása jobban érvényesül egy Bel Air-i többszintes villa medencéje mellett, mint egy negyven négyzetméteres garzon főzőfülkéjében. A szerelem nem múlik el nyomtalanul, csak az esztelen vágyakozás szelídül és talál új célpontokat. Minek is vágynánk olyanra, amivel (itt és most) úgysem tudnánk mit kezdeni?

 

Egy érthetetlen momentum – Highway 1 Fat Strato

Utoljára egy Amerikában készült Highway 1 Strato-t volt szerencsém kipróbálni. Sok dolgot hallottam már ezekről a gitárokról. Elviekben mexikói alkatrészekből, de már az USA-ban szerelik össze őket. A nevüket állítólag onnan kapták, hogy alkatrészeik az 1-es számú országúton át érkeznek Mexikóból az USA-ba. Ez mindenesetre egy natúr lakkozású, azaz faszínű példány volt, ami annyiban különbözött a többitől, hogy Fat Strato-ként a híd hangszedő dupla (humbucker) típusú hangszedővel lett felszerelve és nem single coil pickup-pal, mint normál Strato-knál. Elsőre az tűnt fel a gitáron, hogy valamivel könnyebb volt, mint a többi Strato, beleértve a mexikóit is. Fura, mert lehet, hogy nincs rajta annyi fedőréteg lakk, de a hátsó dupla hangszedő miatt csak nehezebbnek kellene lennie, nem? Érdekes. A gitár kidolgozása mindenesetre jó, a kapcsolók, a szerelékek megfelelőek, finoman kidolgozottak.

 

 

A nyak játékérzet szempontjából jó, bár a bundok nekem magasabbnak tűntek, mint a másik kettő gitáron. A gitár teste éger, a nyak jávor, rózsafa fogólappal. A kulcsok igen pontosak, a koptatólap három rétegű, hátul egyrétegű, műanyag fedőlap, nyakmerevítő pálca itt is hátulról a nyakban. A fejen ezúttal két, művészi kivitelezésű húrvezető, a húrláb itt is hatpontos vintage tremolókarral. A hangszedők legjobb tudomásom szerint ALNICO-mágnesek, ám nekem egy nagyon nagy bajom volt velük: a hangjuk!

 

 

Igen, meglepő, de nekem nagyon nem tetszett a gitár hangja! A három hangszedő-hangzás ugyan kellőképpen elvált egymástól –főleg a leghátsó–, de mégis túl tompa, leginkább fedett hangszíne volt, mindegyik pickup-állásban. Nem hallottam azt a meleg, tiszta vagy ércesen vijjogó hangot, amire az előző gitárok képesek voltak. Az döbbentett meg leginkább, hogy ez a hangzás esett  messze a legtávolabb attól, amit az előző kettő után vártam. Ám ahogy a „legendás díva” esetében, itt is kellett egy második nekifutás. Amennyiben (analóg) torzítón keresztül hallgattam a hangját, azért nem volt olyan rossz! Keményebb műfajokra, esetleg valami jó dirty blues-ra nem rossz ez a gitár!

Ne feledjük, hogy a hatvan éves Stratocaster ma már inkább műintézmény, semmint egyszerű hangszer, szóval alaposan beleégett már a zenészek fülébe a standard Strato-hangzás, míg egy Fat Strato inkább rétegigényt kielégítő, jóval későbbi „hibrid” termék. Ezért is lehet nagy különbség a gitárok között. Ezenfelül számíthat a test vastagsága is (itt körülbelül mint a mexikói esetében) a lakkozás vagy éppen annak hiánya, a rózsafa fogólap és még több olyan dolog, amit felsorolni sem tudok. Ettől függetlenül számomra kicsit túlzónak tűnik egy ilyen tudású gitár jóval százezer forint feletti ára...

 

Végső konklúzió avagy akkor kit fogadjunk be a családba?

Amennyiben abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy csak döntenünk kell a három gitár közül és már megyünk is megvenni valamelyiket, a következőket mondhatom: a legjobb, legésszerűbb és leggazdaságosabb választás, amennyiben Fender Stratocaster márkát akarunk, a mexikói! Ez már felvillant nem is keveset abból, ami a Fender Stratocaster-t méltán világhírűvé tette: jól szól, kíméli a pénztárcánkat és már valóban Fender. Amennyiben amatőr, hobby vagy kezdő gitárosok vagyunk, ez a legjobb választás.

Az amerikai Fender Strato persze ettől még a legjobb mindhármuk közül, de jó csöves (értsd: drága) erősítő és effektek nélkül csupán a dugóban araszolgató Ferrari marad: érték, anyag és kidobott pénz feleslegesen. Csak gazdagoknak és profiknak, akiknek valóban szükségük van rá...

A Highway Strato még ebben a Fat formájában is leginkább a keményebb műfajokhoz ajánlható, legjobban kilógva a többi közül. Valószínűleg az ő „fatsága” erősen torzította a tesztet, egy hasonló felépítésű Highway Strato szerintem másképpen szólna. Ennek ellenére csodálkoznék, ha lenne annyi különbség, amiért inkább érdemes lenne őt választani a mexikói helyett. Ezenfelül természetesen mindenkinek ízlésére és pénztárcájára van bízva a választás, hisz különbözőek vagyunk; mindenkiben más és más a birtoklási vágy azon bizonyos „díva” iránt...☺

 

Hálás köszönet az alábbi személyeknek, akik voltak szívesek féltett hangszereiket a teszt időtartamára rendelkezésemre bocsátani:

 

Csöves erősítő vagy digitális?

 

Vedres tanár urat már megismerhettük a Jam session című fejezetből. Ezen rövid írásában a szociológus-közgazdász a csöves és digitális technológia közti különbségeket boncolgatja -amint Tőle már megszokhattuk-, a maga rendkívül alapos és elmélyült stílusában. A publikált mp3 file-ok mérete 500 KB alatt van, kivéve Gilbert-riff: 1,3 MB.

 

 

Talán sokan emlékeznek Mr. Bean katasztrófafilmjére, ahol a főhős –valójában múzeumi teremőr–, nagynevű brit művészettörténésznek adja ki magát Amerikában. Az amerikai galéria híres szakemberei megkérdezik: "És mi a tudományos módszere?"  Mr. Bean válasza: "Ülök, és nézem a képeket." "Zseniális." – mondják erre az amerikai kollégák.

A gitárhangzás témakörét is sokan próbálták már tudományosan megközelíteni, az Interneten is sok elemzés olvasható a hanghullámok alakjairól, páros és páratlan számú harmonikusokról, a torzítás és overdrive különbségeiről, stb. Ebben a cikkben a módszer a lehető legegyszerűbb lesz: csak ülök és hallgatom a hangokat. Illetve, hallgassuk együtt a hangokat!

Ehelyütt nincs szándékomban néhány termék vagy eszköz részletes bemutatása, értékelése. A cél inkább az, hogy tipikus, etalonként elfogadott eszközökkel a gitárhangzás általánosabb kérdéseit közelítsük meg. Napjaink talán legizgalmasabb kérdése, hogy a csöves erősítők hangzását fel tudja-e váltani a digitális modellezés. A digitális modellezés az utóbbi néhány évben vált komolyan vehető alternatívává, míg a csöves erősítők technológiája most pontosan száz éves: 1907-ben jelentette be szabadalmát az amerikai Lee De Forest az első, hangerősítésére használható elektroncsőre.

Bár a csöves erősítők működési elve nem változott, a technológia folyamatosan fejlődött. Az első elektromos gitár erősítők hangja még annyira lefojtott és tompa volt, hogy csak a Fender Telecaster és Stratocaster hídnál lévő hangszedője tudott egy zenekari környezetben igazán hallható lenni. Ennek a korszaknak érdekes maradványa, hogy a Stratocaster-híd hangszedőjéhez mai napig nem is tartozik hangszín szabályzó–, ennek metszően magas hangja kifejezetten arra volt jó, hogy a jazz vagy country zenész szólója egyáltalán hallatszódjon. A hatvanas és hetvenes évek rock zenéjének nagy Marshall erősítői (amiket Hendrix vagy Page is használt), még csak a hangerő feltekerésével érték el a torzított hangjukat. Ehhez persze tudni kell, hogy olyan hangerő mellett, ami egy szobában még halláskárosodás nélkül emberileg elviselhető, ezeknek az erősítőknek még csaknem teljesen tiszta a hangja. A nyolcvanas és kilencvenes években aztán megjelentek olyan erősítők, ahol már megvolt a master volume (fő hangerőállítás), különböző, lábbal kapcsolható csatornák (tiszta, vagy torzított), vagy effekt hurkok. Ezek az erősítők elvileg bármilyen hangerő mellett tudnak tiszta és torzított hangzást adni és ma már vannak olyan változatok is, ahol az előerősítőt mint egy kis fiókot ki lehet húzni, a csöveivel együtt, és egy másik modulra cserélni menet közben (a Randall új erősítői ilyenek), vagy ahol a világ csaknem bármely típusú csöve használható, még kombinációkban is (a THD némely modelljében).

A digitális gitár erősítő modellezés története jóval rövidebb, ugyanakkor nehezebben átlátható. A kilencvenes évek közepére jutott a számítástechnika oda, hogy a gitárhangzást valós időben feldolgozó eszközök megjelenjenek a piacon. Az elsők között a Korg (1994) és a Roland (1995) jelent meg ilyen eszközökkel. A digitális modellezés lényege, hogy a gitár hangszedőiben keltett analóg jelek először digitális adatokká fordítódnak le, majd ezen az adatfolyamon, amely a hanghullámokat írja le, lényegében egy számítógép műveleteket végez el, aminek az eredménye digitális adatból ismét analóg hanghullám jellé alakul. A számítási műveletek eredménye így az, hogy például egy tiszta gitár hangból egy torzított, visszhangos, kompresszált, stb. hang keletkezik. Amit egy csöves erősítőben az elektronsugarak áramlása és kis kapacitorok, ellenállások stb. végeznek el, azt itt egy számítógép számításai helyettesítik. Elég korszerűnek hangzik, nem? 

A digitális modellezésnek számtalan előnye van. Elsőként, akár egy zsebre is vágható eszközzel helyettesíthetjük a csöves erősítőnket, amely nemritkán negyven kilót is nyomhat. Másodszor, mivel a digitális modellezés nemcsak az erősítő csöveit helyettesíti, hanem annak hangszóróját is, sőt a hangszóró elé helyezett mikrofont és a mikrofon körüli szoba zengését is modellezi, egy digitális eszközzel úgy készíthetünk halkan Jimi Hendrix-hangzású felvételeket, ahogy azelőtt csak az üvegablakok és a saját testi épségünk veszélyeztetésével tehettük volna csak meg (amikor átjönnek a szomszédok). Harmadszor, mivel az eszköz digitális számításokon alapul, sokféle hangzás előállítására alkalmas. Egy kis eszközzel sokféle erősítő, hangfal, mikrofon, szobák és termek, különféle effektek hangzását állíthatjuk elő. A következő lépés (például a Digitech új eszközeivel) már az, hogy mi is kitalálhatunk a való világban nem létező erősítőket hangfalakat, mikrofonokat, effekteket és ezzel a digitális technika végleg elszakadhat az analóg világtól.

Miért nem haltak ki még akkor a csöves erősítők?  Sok válasz lehetséges az izzó elektroncsövek sajátos szagától a megszokáson át a sznobizmusig. Az is lehetséges, hogy még mindig jobban szólnak, mint a digitális modellek. Csöves vagy digitális – melyik szól jobban? Erről gitáros fórumok százait töltik meg a késhegyig menő viták. A viták ismertetése helyett – halljuk a hangokat.

Az itt felvett gitárhangzások a csöves és a digitális eszközök egy-egy elismert és népszerű típusával készültek.  A csöves hangzást egy Marshall JCM 2000 DSL-401 erősítő képviseli.

 

 

A digitális eszköz pedig egy Line 6 PodXT gitár processzor. 

 

 

Az összehasonlíthatóság kedvéért megpróbáltam a lehető legközelebb hozni a két eszköz hangzását, ami nem volt könnyű. Egy Ibanez Artist AR300BS gitárt használtam és esetenként egy Stratocaster-t (American Standard, VanZandt-hangszedőkkel).

 

 

 

Nézzük először a csöves erősítő hangjának beállítását. Mivel a digitális eszköz a rugalmasabb, a Marshall-on beállítottam egy általánosnak mondható torzított hangzást, a klasszikus, „minden gomb 12 óránál” elv alapján. (Az erősítő gyári kézikönyve is ezt javasolja kiindulásként: a torzításból, csatorna hangerejéből, a mély, közép, magas hangszínből válasszuk a középértéket, tehát a felfelé mutató déli 12 óra állást.) Az erősítőben egy közepes minőségű gyárilag beépített Celestion hangszóró van, ez elé egy Shure SM57-es mikrofont tettem, pont középre a hangszóró közepéhez és ezt bekötöttem egy kis Behringer XENYX1002FX keverőpult mikrofon bemenetébe.

Nézzük most a digitális versenyzőt. A PodXT-n a kis Marshall erősítőhöz legközelebb álló modellt választottam ki (tapasztalataim alapján ez a JCM 800), és a Marshall hangzásához igyekeztem közelíteni a hangszíneket. A hangszóró szimulációt a Celestion G12T-75-re állítottam (ez van legközelebb a Marshall beépített hangszórójához), a mikrofon modellt pedig Shure SM57-re állítottam. Ezután a PodXT kimenetéből a Behringer keverő vonal szintű bemenetébe került a jel.

Ízlés kérdése, de én „szárazon”, azaz reverb nélkül nem szeretem a gitárerősítők hangját, itt viszont nem akartam a két eszköz beépített reverb-jét használni. A PodXT ezen a területen messze veri a Marshall elég gyenge beépített rugós zengetőjét, ami felborítaná az összehasonlítást. Szerencsére a keverőpult tartalmazott beépített reverb hangzást, ezért a két eszköz száraz hangja ugyanazt a reverb-et kapta a keverőben. A keverőből aztán a számítógépembe vezettem a jelet, és digitálisan készítettem a felvételeket.

 

A csöves és a digitális hangzás összehasonlításánál az alábbiak szoktak visszatérő szempontok lenni:

  1. a digitális modellezés nem adja vissza azt a dinamikát, amit a csöves erősítő tud,

  2. a digitális technika kevésbé alkalmas a pengető kéz élével való tompítás (palm mute) technikára,

  3. a digitális modellezés elmossa a különböző gitárok sajátos karakterét.

Ezeknek a kérdéseknek a vizsgálatán túl, mintegy a puding próbájaként felvettem mindkét technikával egy rövid darabot (Gilbert-riff), backing track-kel, hogy lássuk, hogyan „ül a mixben” a kétféle hangzás.

 

Bemelegítésként, egy skálavariáció, a lépcsős tizenhatod, elsőként a csöves erősítőn, másodszor digitális modellezéssel:

 

Lépcsős tizenhatod - csöves     Lépcsős tizenhatod - digitális

 

Akármilyen sokáig is próbáltam közelíteni a PodXT hangzását a Marshall-hoz, az utóbbi egy kissé élesebb hangzású, az előbbi pedig tompább. Ez lehet, hogy már része a két technológia különbségének, de lehet, hogy hosszas állítgatással kiküszöbölhető lenne.

Nézzük a dinamika kérdését. Ehhez először visszaállítottam 3-ra a gitár hangerő szabályzóját és játék közben feltekertem 10-re. A csöves erősítők jellemzője, hogy a gitár kisebb hangerejénél kitisztul a hangjuk, nagyobb hangerőnél pedig visszajön a torzított hangzás. Kérdés, hogy ezt a digitális modell is tudja-e.

 

Dinamika - csöves      Dinamika - digitális

 

A digitális technika jól szerepelt ezen a teszten, a gitár kisebb kimeneti jelénél tiszta volt a hangja és fokozatosan visszatért a torzítás a hangerő emelésével. A két eszköz nem viselkedett egyformán, a digitális modell hangzása kompresszáltabb, azaz a tiszta hangok hangereje nagyjából ugyanolyan volt, mint a torzítotté. A csöves erősítőnél a tiszta hangok halkabbak voltak. Ebben tehát jobban szerepelt a digitális eszköz. (Persze a csöves erősítő hasonlóan szerepelt volna nagy hangerőnél.)

Most nézzük a tompítás (palm mute) tesztjét.

 

Palm mute - csöves      Palm mute - digitális

 

Itt talán jobban látszik a csöves erősítő előnye. A tompított hangok mélyek, a tompítatlanok sokkal magasabbak. A digitális hangzásnál nem volt ekkora különbség a tompított és tompítatlan hangok között. A csöves nekem itt jobban tetszik, de nem mondhatom, hogy a digitális hangzás használhatatlan lenne.

A harmadik kérdés, hogy a különféle gitárok karakterét mennyire adja vissza a két technológia. Itt ugyanazt a rövid dallamot először az Ibanez-en (humbucker), majd a Strato-n (single coil) játszottam, először a csöves, aztán a digitális eszközön.

 

Két gitár - csöves      Két gitár - digitális

 

Bár nem mondhatnám, hogy a PodXT elmossa a két gitár karakterének a különbségét, de nem is adja vissza annyira, mint a csöves erősítő. Valahogy a Marshall esetében a Strato nyak hangszedőjének sajátos hangja sokkal jobban megjelent. Végül nézzük, hogyan válik be a kész eszköz egy „stúdiófelvétel” esetében. Ugyanazt a kíséretet használtam és ugyanazt a dallamot játszottam mindkét esetben.

 

Gilbert - riff - csöves      Gilbert - riff - digitális

 

Itt nekem összeállt a kép (vagyis a hang). A csöves erősítő hangjához azért volt nehéz hozzáigazítani a PodXT-t, mert a csöves hangzás többrétű, összetettebb. Valami olyasmiről van szó, hogy egy megpendített hang először magasabb, élesebb, aztán mélyebb. A mix-ben a csöves erősítő hangja jobban elkülönül, ezért -kissé ellentmondásos módon-, jobban illeszkedik, mint a digitális hang. A digitális hangzás egyformább, és kevésbé markáns. A mix-ben néhol zúgássá olvadt össze ez a hang.

Összegzésként visszatérnék a képi hasonlatokhoz. A digitális hangzás úgy viszonyul a csöves erősítőhöz, mint egy digitális három dimenziós környezet egy igazi térhez. A modell olyan szempontból jó, hogy rá lehet ismerni a  modellezett erősítőre (még bizonyos mértékig az SM57 mikrofon hangjára is), de az élményből hiányzik valami életszerű, amint egy három dimenziós digitális modellből is. A PodXT modellje elég közel van a csöves hangzáshoz, valószínűleg elég közel ahhoz, hogy hátrányait ellensúlyozza a digitális technológia többi előnye. A PodXT még 41-féle erősítőt és 23-féle hangfalat tud modellezni és itt egyet sem használtam fel a 61-féle effektből.

 

 

A hangszedőkről

 

Az alábbi értekezés Derzsi Zoltán HA5DZS zsenigyanús elektromérnök hallgató egy konferenciára készített szakdolgozata, amely a gitáron használt hangszedők (pickup) érzékeny lelkivilágába vezeti be a romantikára hajlamos Tisztelt Olvasót.

 

 

A XX. és a XXI. században a zene fontosságát, népszerűségét páratlan kifejezőerejének és hangulatkeltő képességének köszönheti. Minden földi kultúrának megvan a maga zenéje, főbb stilisztikai jellemzői, érzelmi és mitológiai világa. Manapság a zene készítéséhez többnyire már számítógépet használnak. A zene készítésekor (szerzésekor, írásakor) két „véglet” lehetséges: a tisztán hangszeres (instrumentális, komolyzene), és a tisztán elektronikus (pl. goa, hardstyle, electro, stb.).

A gitár népszerűsége abban rejlik, hogy szinte mindenféle zenei stílusban felhasználható. Nézzünk meg egy flamenco-gitárost és egy rock'n'roll szólógitárost! A hangszer elvét tekintve ugyanaz, azonban a felhasználás, a játék módja és célja teljesen különbözik.

 

Tehát a gitárnak alapvetően két fajtája van:

1. Az elektromos gitár, ahol a húrok rezgését elektromos (mágneses, piezoelektromos) úton juttatjuk a háttérberendezésbe (torzító, erősítő, hangfal):

 

 

2. Az akusztikus gitár, ahol a húrok rezgését akusztikus úton (a gitár testének „hangdoboz” rezonálása) alakítja hallható hanggá, azonban ezt utána elektromos jelekké kell alakítani, ha rögzíteni vagy hangosítani akarjuk. Ide sorolandók az elektroakusztikus gitárok is, mivel azonos a működési elvük. Ez utóbbi gitárokba beletették az akusztikus-elektromos átalakítót is (ez a későbbiekben kerül részletezésre).

 

 

A gitár általánosságban a következő szerkezeti egységekre bontható le:

 

Forrás: Wikipedia

 

 

Mint látható, a gitár főbb részei megegyeznek. Az elektromos gitáron nem került bemutatásra a koptatólap, ami itt a húrláb és a nyak közötti, formára vágott, fehér rész, benne a hangszedőkkel. Egyébként ilyen koptatólap létezik akusztikus gitárhoz is. A húrláb és a nyereg közti távolság a menzúrahossz. A fogólapon az érintőket hívják bundoknak is.

Egyes elektromos gitárokon a húrlábat úgy alakították ki, hogy egy karral lehessen változtatni a húrok hosszát. Ezt tévesen tremolókarnak hívják, több fajtája van (a tremolo szaggatást jelent, ez pedig inkább nyújtja a hangokat). A képen egy Vintage tremoló látható, mellyel csökkenteni lehet a húrok feszességét, lefele hangolva ezzel a gitárhúrt. A Fender gyártmányú gitárok rendelkeznek hasonló elven működő karral.

 

 

A Floyd Rose-típusú tremolóval ellátott húrláb egy olyan speciális eszköz, amivel a gitár húrjait mindkét irányba lehet hangolni. Ez a húrokra és a hangolókulcsokra nagy terhelést jelent, mert könnyen elhangolódhat, ezért az ilyen gitárokon a nyergen csavarokkal lehet a húrokat leszorítani (lásd az alsó képen a három csavaros, ún. satut). A Jackson, Ibanez, és Epiphone gitárokon lehet ilyen kart látni:

 

 

 

 

A gitár hangzásának okai

Mint ismeretes, ha kifeszítünk két fix pont között egy húrt, akkor az megpendítés után színusz függvény szerint fog rezegni, ezáltal a húr hangereje, azaz a színuszgörbe kilengése periodikusan csökken (nem számítva az anyag minőségét, a levegő súrlódását, stb.)...

 

...ahol:

Gitárnál azonban nem ilyen egyszerű a helyzet. Ha a gitáron a húrt megpendítjük, akkor az egész gitár teste rezonálni kezd. Minimálisan ugyan, de a nyereg és a húrláb is mozogni (rezegni) fog, mely pont elég ahhoz, hogy a húr rezgése ne legyen szinuszos. Elektromos gitárnál oszcilloszkóp használatával lehet a legkönnyebben ezt látni:

 

 

Természetesen az alapfrekvencia ugyanaz, azonban jócskán jut a jelbe felharmonikus is. Így lesz az akusztikus gitár hangja egyedi és ezeket a hullámjelenségeket használják ki az elektromos gitárosok is. A gitár hangja tehát nagyban függ a felhasznált anyagok fajtáitól, a részegységek illesztésétől, valamint a húrok fajtájától, és azok rögzítésétől, lényegében az egész gitár formájától, kialakításától.

 

A gitár készítésekor felhasznált anyagok

Egy hangszer készítése igen komoly szaktudást igényel, pontosan kell ismerni az egyes anyagok jellemzőit, megmunkálhatóságát. Ráadásul a (többnyire kézi) szerszámokat igen precízen kell használni, több évi tanulás után.

A gitárokat elsöprő többségét fából készítik. A fa fajtájától (tölgy, juhar, mahagóni...) függ az egész gitár hangzásvilága. Általánosságban elmondható, hogy a keményebb fából készült gitárok ércesebb, élesebb hanggal rendelkeznek, a puhább fából készültek tompábbak, lágyabbak, melegebbek.

Játék közben a gitáros a fogólapon szorítja („fogja le”) a húrokat, így változtatva a megpendített hang magasságát. Emiatt a fogólap hajlamos a kopásra, így azt általában keményebb fából (ébenfa, rózsafa) készítik, de ez nem szükségszerű.

A hetvenes évek közepe óta folyik a kísérletezés a hangszergyártó cégeknél alternatív anyagok felhasználására. Olyan kompozit anyagok, mint például a kevlár egyre inkább teret nyernek a fával szemben. Manapság azonban a  nagy szériában gyártott olcsó gitárok mellett még nem terjedtek el.

Miután a gitárok zöme fából készül, ezért létfontosságú a megfelelő primer védelem kialakítása is: játék közben izzadhat a zenész, a hangszer élete során hordozásnál, pakolásnál ütődések keletkezhetnek, stb. Erre speciális hangszerlakkokat fejlesztettek ki, melyek jobban bírják a mechanikai igénybevételt és nehezebben töredeznek fel, mint a hagyományos lakkok.

A részegységeket (test, nyak) vagy összecsavarozzák, vagy ragasztják (például akusztikus gitárok esetében). Vannak ún. "átmenőnyakas" elektromos gitárok is, melyeknél a nyak végigfut a testen, és a hangszedőket is abba teszik, megfelelő megmunkálás után. Pénzes László egyik gitárja (Ibanez Musician) ilyen átmenőnyakas megoldású:

 

 

A képen kivehető, hogy a gitárnyak anyaga valóban végigmegy a testen és teljesen össze van dolgozva vele. Ez leginkább az elektromos csatlakozó alatti területen figyelhető meg.

 

Rideg, hangot nem jól vezető anyagokból (pl. üveg) nem lehet (jó) gitárt készíteni.

 

Az elektomos gitár hangszedői

Az elektronika térhódítása előtt a zenészek a húros hangszereikkel nem tudtak partnerek lenni a zenekar többi tagjával, a fúvósokkal és a dobokkal. Ezt a klasszicizmus korában úgy orvosolták, hogy sokkal több húros hangszert tettek be a szimfonikus zenekarba. Ha a zenészek képesek voltak egyszerre és együtt játszani, akkor a hangélmény megfelelő lett.

Nagyobb testű hangszerekkel lehetett hangversenyt készíteni (pl. csellóverseny), ám egy hegedű hangja túlságosan gyenge az ilyen jellegű kompozíciókhoz. Így ha volt is hegedűszóló egy zenedarabban, hangja elmaradt a zenekarétól, rontva ezzel a zene élvezetét. A hangszer hangosításának próbálkozásai (hangtölcsér, több húr, stb.) nevetségesnek bizonyultak. (A rezonátort gitároknál azonban a mai napig használják.)
1925-re azonban George Beauchamp...

 

 

...előállt egy ötlettel: ha a hegedűre fém, vagy más mágnesezhető, pl. acélhúrokat fűzünk és a húrok alá koercitív erővel rendelkező ferromágneses magú tekercset teszünk, akkor a tekercsen hegedűjáték közben elektromos jelet lehet mérni, melyet hangerősítőre kötve meg lehet hallgatni. Ez volt az első elektromos hangszedő, amellyel lehetségessé vált egy húros hangszer hangját felerősíteni. Az ötlet korszakalkotónak bizonyult, azonban volt egy probléma: a hangszedő nem megfelelően adta vissza a hegedű hangját és ezt sokan mind a mai napig problémának tartják.

Ennek ellenére 1931-ben ő és Adolph Rickenbacker villamosmérnök elkészítették a világ első elektromos hawaii gitárját, amelyből mintegy másfél ezer darabot adtak el. A neve Rickenbacker's Frying Pan volt, azaz Rickenbacker palacsintasütője. Ez lett az első sikeres együttműködés egy zenész és egy mérnök  között, amely aztán alapjaiban változtatta meg a könnyűzenéről alkotott fogalmakat.

 

 

 

Az egytekercses (single coil) hangszedő

Az alapelv egyszerű: a ferromágneses anyagból készült húrok rezgése a húrok alá helyezett, nem nulla koercitív erejű vasmaggal szerelt tekercsben feszültséget indukál. Tehát kell egy állandó mágnes, egy csévetest és nagy mennyiségű, vékony, lakkozott rézdrót.

Az egytekercses hangszedő műszaki paramétereit fontossági sorrendben az alábbiak határozzák meg:

Ha a hangszedőt egy AC feszültséggenerátornak feltételezzük, akkor rájöhetünk, hogy igen problémás a hanghűséget fenntartani:

 

 

L1 induktivitás a tekercs menetszámából következik, C1 kapacitás pedig jellemzően szerelésből, a lakk dielektromos jellemzőitől függ, amely igen kis érték. Alapvetően minden mágneses hangszedőnek aluláteresztő jellege van. A hangszedő helyettesítő négy pólusára jobb oldalon csatlakozik a feszültséggenerátor, bal oldalra pedig a fogyasztó (előerősítő, torzító, stb.) kerül. Látható, hogy ennek az elrendezésnek a frekvenciamenete távolról sem lesz lineáris, tehát sosem lesz egy elektromos gitárnak igazi akusztikus hangja. Azonban megfelelő méretezéssel lehet rá törekedni!

 

A jó hangszedő tehát:

Az elektromos gitár hangzása azonban függ:

A hangszedő működési elvéből következik, hogy nem az egész húron, hanem annak csak bizonyos részén képes a mozgást elektromos jelekké alakítani. Ez azt jelenti, hogy rendkívül fontos a hangszedő helyzete, állása és szöge a húrlábakhoz képest.

Azt a térrészt, ahol a hangszedő „érzékenysége maximális” 3 dB-en belül, nevezzük apertúrának. Minél nagyobb lesz az apertúra, a tekercs vasmagjának keresztmetszete, annál érzéketlenebb lesz a húr pendítése során a felharmonikusokat keltő hullámjelenségekre, tehát annál tompább lesz a hangja.

Tapasztalati úton a gitárgyártóknál az apertúra értéke 2-től 5 centiméterig terjed. A gitár menzúrájához viszonyítva a következőképpen néz ki:

 

 

A kép jobb szélén található a húrláb és a nyolcszög alakú folt a hangszedő helye.

Az E6 húr (82,5 Hz) spektruma egy 2 cm apertúrájú hangszedőn...

 

 

 

...és egy 5 cm apertúrájún:

 

 

Ebből az elrendezésből látható, hogy a kisebb apertúrájú hangszedőkben sokkal több a felharmonikus, mint a nagyobban.

 

Egy mai gyártású single coil-hangszedőben a vasmagot különlegesen munkálják meg. A vasmag felső részét úgy alakítják ki, hogy a húrok felé eső részen közvetlenül csak a húrok alatt legyen mágneses vezetés. Két húr között felesleges a mágneses teret fókuszálni, hiszen ott nem „történik semmi”, így nem változik a tekercs fluxusa sem.

Drágább hangszedőkben az egyes húrok alatt változtathatók a vasmag kivezetéseinek magassága. Természetesen maga a hangszedő állása, síkja is variálható, tovább bővítve ezzel a beállítási lehetőségeket. Nagyobb távolságnál nagyobb hanghűség, kisebb távolságnál nagyobb torzítás érhető el. Ez az apertúra trapéz alakjának köszönhető:

 


A satírozott rész a hangszedő maga, a fehér pedig az apertúra közelítő alakja a távolság függvényében.

A mai gyártású elektromos gitároknak több, egymással kombinálható hangszedője is van, ezáltal válik lehetségessé a gitár hangszínének sokrétű változtatása.

 

Mint ismeretes, a gitár húrjai nem színuszosan rezegnek. Emiatt különböző hullámjelenségek (állóhullám, egyéb interferenciák) jelennek meg a húron pengés közben. Tehát ha lehetőségünk van egyszerre több hangszedőt is használni, akkor ezek további lehetőségeket vetnek fel.

 


A képen az alaphang és annak első, második, harmadik, valamint negyedik felharmonikusa került külön-külön ábrázolásra. Érdemes szemügyre venni a különböző frekvenciákon a különböző hangszedőkből érkező feszültségeket. A képen szuperpozíció történik, mely jelenség frekvenciafüggő, így a hangoknál más és más hangszínt lehet ezzel a módszerrel produkálni.

 

A single coil-hangszedők hátrányai

Az egytekercses hangszedő felépítése egyszerű, azonban konstrukciója sok problémát is felvet.

A túl nagy menetszámú hangszedők nagy feszültséget szolgáltatnak, de sokkal érzékenyebbek lesznek a környező elektromos zajra. Halk gitárjátéknál ennek beláthatatlan következményei lehetnek. A single coil-ok Achilles-ina a tekercs elvi felépítésében rejlik, mivel sajnos nemcsak a húrok rezgése által okozott fluxusváltozás indukál feszültséget a tekercsben, hanem minden annak síkjára merőleges térerősség. Amióta pedig villanymotor és hálózati transzformátor létezik, azóta sajnos szórt mágneses tér is tapasztalható, ami igen durván zavarhatja a hasznos jelet. Egyszóval hangszedőnk "brummos" lesz. Ezen jelenség ellen kétféleképpen lehet védekezni: A legegyszerűbb és legrégebbi megoldás két, szemben lévő egytekercses hangszedő soros kapcsolása. Tehát sorosan úgy kell bekötnünk őket, hogy a menetük iránya pont ellenkező legyen. Ezzel az azonos forrásból származó brumm térerőhatását kiküszöböltük, de nagyon megnöveltük az apertúrát. Ezt a megoldást a Fender Stratocaster gitárokon használták először.

A másik egytekercses megoldás a konstrukció megváltoztatása. Ez az utóbbi években terjedt el: a tekercs köré ferromágneses árnyékoló serleget  tesznek, amellyel megváltoztatják a mágneses mező alakját, így az „ápol és eltakar” elvét felhasználva védik a tekercset.

 

A humbucker-hangszedő

Az egytekercses hangszedők hátrányát igen sokáig nem voltak képesek a villamosmérnökök megfelelően megoldani. A Gibson hangszergyártó cég mérnöke, Seth Lover és a Gretsch tervezője, Ray Butts egymástól függetlenül, de azonos időben fejlesztette ki az új hangszedőt.

A lényege, hogy két egytekercses hangszedőt kapcsolnak sorosan szembe, de úgy, hogy a két hangszedő egybe van építve, azaz közös mágneskörön nyugszik. Ezzel le lehet csökkenteni az apertúra méretét, és ki lehet szűrni a káros mágneses brummot.

 

 

Modernebb humbucker-hangszedőkben az egész szerelvény egy árnyékoló serlegben van, amely még jobban véd a zajtól. Mint a fenti képen látható, az állandó mágnes most már nem közvetlen a tekercsben van, hanem a két tekercs vasmagja közötti összekötő hídon. Így sokkal jobb hangminőség és az egymással ellentétes menetű tekercsekben nullává szuperponálódik bármilyen külső mágneses zavaró jel.

 

Nem mágneses technológiájú hangszedők (piezoelektromosság)

Néhány évtizede a piezoelektromos anyagok finomodásának, átalakítási hatékonyságának növekedésének következtében a professzionális hangtechnika is felfigyelt a benne rejlő lehetőségekre.

A piezoelektromosság lényege az, hogy az anyag mechanikai energiát alakít át elektromos energiává. Így működik az „áramos” öngyújtó gyújtószerkezete, a régi mobiltelefonok hívásjelzője, régi lemezjátszó-hangszedők és az NDK-ban gyártott CB667 és 76MM-be építhető kristálymikrofon is.

Gitárok esetében azt használjuk ki, hogy a gitár teste (sőt nyaka is) is rezonál, amit át tudunk adni a piezoelektromos hangszedőnek, így azt (megfelelő előerősítés után) fel tudjuk használni. Az ilyen gitárokban található egy ultra-kis-zajú FET-es előerősítő, ami a piezokristályból kijövő néhány mikrovoltos feszültséget erősíti fel a mágneses hangszedőkkel ellátott gitárok szintjére.

Az alábbi fotó egy gitárnyakra erősített piezo-hangszedőt mutat:

 

 

Akusztikus gitár hangjának elektromossá alakítása

A hatvanas évekre a zenei stílus megváltozott, kifinomodott annyira, hogy igényelte a hagyományos akusztikus gitárok hangját hangfelvételen és koncerten egyaránt. Erre korábban dinamikus mikrofonokat használtak, melyek sajnos nem csak a gitárjátékot, hanem a háttérben az egyéb zajokat (köhögés, beszélgetés, stb.) is rögzítette.

 

Borsószem nagyságú elektret mikrofonok

 

A dinamikus mikrofonok érzékenységét és fizikai méretét nem lehet minden határon túl lekicsinyíteni, így indult meg a kutatás az új akusztikus-elektromos átalakítók kifejlesztésére. 1965-re James E. West az elektret hatást kihasználva készített egy mikrofont, mely igen kicsi és elég érzékeny volt ahhoz, hogy a hangszerbe is be lehessen építeni. Ezzel megszülettek az elektroakusztikus gitárok első generációi. Miután a mikrofon a gitár testébe került, így sokkal jobb minőségű felvételeket lehet készíteni. Sajnos a mikrofon fő problémája itt is az érzékenység volt, hiszen elég gyakran kerültek gerjedésbe a kihangosító berendezéssel.

A nyolcvanas években a piezoelektromos technológia kifejlődésekor az elektroakusztikus gitárokba is ilyen hangszedőt tettek, ezzel a kihangosítási problémát teljesen kiküszöbölve. Pontosan ugyanazon elv alapján működnek, mint az elektromos gitár hangszedői.

 

 

A jövőről

Akárhogy is alakulnak a dolgok a jövőben, a gitárosok zömének megfelel a mai gitártechnológia. 50-60 évvel ezelőtt élt elődeink kitűnően kiismernék magukat a mai gitárokon és fordítva: sok gitáros még a nagyapja gitárját is megtartja, használja. Hangszereknél nincs a közgazdaságtanból ismert „erkölcsi kopás” fogalom, hiszen a hangszer minél öregebb, annál jobb és értékesebb. Egy 1954-es Fender Stratocaster, vagy egy  1975-ös Gibson Les Paul akár több millió forintba is belekerülhet és a legnagyobb előadóművészek játszanak rajtuk.

Az elektromos hangzás sokrétűségéhez hozzátartozik: annyi mindent lehet olyan sokféleképpen beállítani, hogy szinte nincs is két egyforma hangú gitár és minden gitáros meg tudja találni a saját, csakis rá jellemző hangzását.

A főbb csapásirányok az új, olcsóbb anyagok és technikák kifejlesztése és a húrok rezgésének elektromossá alakításának precizitása.

Optikai elven például lézerekkel lehetséges bizonyos szintig a hangszedők apertúráját egy pontra összehúzni és fokozatmentesen állítani, amely idáig lehetetlen célkitűzés volt. Az alábbi kép egy ilyen elven működő hangszedőt mutat:

 

 

További lehetőség a hangszedők mágneses visszacsatolása (Sustainiac-hangszedők) és ezáltal a pengetés nélküli, tisztán tapping-technikával történő gitárjáték, ahol a húrokat lényegében örökké megpendített állapotban lehet tartani. (Pénzes László egy ilyen hangszedővel ellátott Jackson-gitár lehetőségeit mutatja meg a Zenés bemutatkozás fejezet "A-moll jazz blues backing - improvizáció - részlet" című részében.)

 

 

Jelen pillanatban a fejlesztések a gitárra kapcsolható DSP-k, torzítók, erősítők és egyéb átviteli rendszerekre összpontosulnak. Sőt, ez az egyik ritka akusztikai villamosmérnök tudományág, ahol még mindig foglalkoznak elektroncsövekkel, és mind a mai napig gyártanak csöveket gitárerősítőkbe.

 

Források

Szieberth Tamás (www.fender-hungary.hu) hangszerész mester szaktudása és szakkönyvei

 

http://www.bananas.com/multimedia/5577/FullImage/5577.jpg

http://www.mansons.co.uk/shopping/images/items/1139/1139_1_medium.jpg

http://hu.wikipedia.org/wiki/Git%C3%A1r

http://www.ballurio.com/stuff.htm

http://en.wikipedia.org/wiki/George_Beauchamp

http://en.wikipedia.org/wiki/Stuff_Smith

http://www.electricguitarwebsite.com/1930s.html

http://www.stonefingers.org/Frying%20Pan%20Guitar%20Close%20Up.jpg

http://www.till.com/articles/PickupResponseDemo/index.html

http://www.till.com/articles/PickupResponse/index.html

http://en.wikipedia.org/wiki/Guitar_pickup

http://zone.guitarsite.de/pics/humb2.gif