Cikkek, írások - Művészet
Legutóbbi módosítás: 2011.11.15.
Friedmann Vilmos alias William Fox - Hollywood öreg rókája
Karinthy Frigyes - A szétaprózott zseni
Liszt Ferenc - "A koncert én vagyok!"
Mr. Bean - A verdafüggő villamosmérnök
Keménykalap, sétapálca, kis bajusz és kacsázó járás: az örök „kisembert” megformázó Chaplin. A némafilm koronázatlan királya óriási sikert és hatalmas bevételt aratott az egyszerű karakterrel, sokan azonban nem is sejtik, hogy a komikus a maga módján mekkora segítséget nyújtott a háború sújtotta Európa számára. A nagy nevettetőnek, akinek halála évfordulója éppen karácsonyra esik, egész pályáját fémjelzi Hitlerrel való nyílt szembefordulása.
Charles Spencer
Chaplin tehetséges varietéénekes szülők sarjaként látta meg a napvilágot
1889-ben Angliában, ám szülei hamar elváltak, és őt és féltestvérét, Sydney-t
édesanyja nevelte. Az énekesnő tehetségének köszönhetően eleinte még jómódban
élt a család, ám elhúzódó betegeskedése miatt búcsút kellett intenie a
rivaldafénynek. A nyomorúságok idején Isten felé fordult, és a protestáns Christ
Church közösségbe kezdett járni. Nagy hatással volt rá az evangélium, ami a
fiaiban is maradandó nyomot hagyott.
A gyerekek többször menhelyre és árvaházba kerültek, mivel édesanyjuk idegeit
kikezdték a bizonytalan életkörülmények és az alultápláltság, így a kis
csavargók életérzéseit Charlie korán megtapasztalta. Nyolcévesen már abbahagyta
tanulmányait, és táncolással keresett pénzt, ám kis idő múlva asztmás lett, és
hónapokra ágynak dőlt. Betegsége alatt édesanyja az ablak elé ülve eljátszotta
neki, mi történik az utcán. Bár gyerekkorában volt újságárus, nyomdász,
játékkészítő, üvegfúvó, kifutófiú, mindvégig egy cél lebegett a szemei előtt: a
színház. Alig múlt tizenkét éves, és álma valóra vált, két évet még
hozzáfüllentett a korához, és megnyílt előtte a színészi pálya.
Karrierje Amerikában
bontakozott ki. A Keystone Stúdió a jó nevű színész felvételével maga sem tudta,
hogy gyémántra lelt: az ifjú Chaplin életre hívta a kis csavargót, akit a
közönség azonnal a szívébe zárt. Filmjeiben mesterien ötvözte a tragikumot a
komikummal, ez egyedülálló ismérve lett műveinek. Nemsokára maga írta, rendezte
és játszotta a filmjeit, sőt a zenét is ő szerezte, és a többi szereplőnek is ő
tanította be a szerepeket. Pantomimjátéka azóta is színészi kihívás – egyszerű,
természetesnek tűnő táncmozdulatait sok gyakorlás után sem könnyű utánozni.
A filmek sikere mellett a bevétele is nőtt, majd barátaival saját filmstúdiót
alapított, hogy megtörjék a készülődő filmipari kartell uralmát. Tervük
sikerült, és hatalmas bevételre tettek szert. Édesanyjáról bőkezűen gondoskodott
haláláig, aki örült a sikerének, de boldogabb lett volna, ha Charlie a művészlét
helyett Isten szolgálatába áll.
Chaplin legjobb alkotásának az 1925-ös Aranylázt tartotta. A
film a számtalan élethű makettel, technikai újításokkal, valamint hatszáz –
javarészt hajléktalan – statisztával valóban monumentálisra sikeredett. Az
életműben végül a négy legnagyobb film között kapott helyet a Nagyvárosi fények
(1931), a Modern idők (1936) és a Diktátor (1940) mellett. A legkiemelkedőbb
alkotásnak azonban a Diktátor bizonyult, amely a színész életében is új
fordulatot hozott.
Chaplin egyik ismerőse révén jutott hozzá egy Hitlert ábrázoló képsorozathoz és
egy beszámolóhoz a nácik bűntetteiről, melyet Amerikában akkoriban senki sem
vett komolyan. Chaplin maga is sült bolondnak tekintette Hitlert. Később, amikor
barátja, Einstein, majd Thomas Mann és még sokan mások elhagyták Németországot,
egyre komolyabban kezdte foglalkoztatni önnön csavargó figurája és a diktátor
külső hasonlósága, mint egy komédia alapötlete.
A külső mellett sok más párhuzam is volt köztük: azonos időben születtek,
mindkettőjüket vonzotta a színészi pálya, és mindketten tömegbefolyással
rendelkeztek. Amikor a nácizmus előretört, részben Korda Sándor ösztönzésére
megerősödött Chaplinben a gondolat, hogy Hitlert nevetségessé kell tennie. Ebben
a filmben a hangosfilm előretörésére is reagált, Hitlerként harsányan uszította
a tömeget, míg a csavargó szerepében néma maradt. Mellesleg nem tudott németül,
de a rögtönzött beszédekben olyan németes kiejtéssel halandzsázott, hogy a
vetítéskor a közönség hahotázott a nézőtéren.
Nem sokkal azután, hogy Anglia hadat üzent Németországnak, és a németek áttörtek
a Maginot-vonalon, a film debütált Európában is, és rekordbevételt hozott.
Németországban „Sárli” – ahogy a németek szólították – nemkívánatos személy
lett, filmjeit betiltották, pedig Hitler állítólag háromszor is megnézte a
Diktátort. Chaplin zsidóság melletti kiállását azzal magyarázták némelyek, hogy
ő is izraelita. A háború után bevallotta barátainak, hogy nem zsidó, ám ha ezt
korábban nyíltan elismerte volna, az szerinte felért volna egy uszítással.
A háború után Amerikában kommunistagyanús elemmé vált, az FBI megfigyelés alatt tartotta, és végül egy tíz évig elhúzódó rágalomhadjáratot indított ellene. Az egyik hírhedt lejárató kampány alapját egy fiatal lány szolgáltatta, aki először megpróbálta elcsábítani a férfit, majd apasági keresetet nyújtott be ellene. A vérvizsgálat bebizonyította, hogy nem Charlie az apa, és később kiderült, hogy a lány náci szervezetekkel is kapcsolatban állt, ennek ellenére néhány gumiparagrafus alkalmazása révén Chaplint járadékfizetésre kötelezték. Élete leghányatottabb időszakában ismerkedett meg negyedik feleségével, az akkor tizenhét éves Oona O’Neillel. A több mint harminc év korkülönbség eleinte aggasztotta, ám Oona határozottsága meggyőzte, és egy év múlva feleségül vette. Charlie családjával önként elhagyta Amerikát, és Svájcba költözött, hosszú és boldog házasságukban nyolc gyermekük született. 1972-ben még egyszer ellátogatott Amerikába, ahol átvette életművéért az Oscar-díjat, majd 1977 karácsonyán nyolcvannyolc évesen eltávozott az élők közül, s vele együtt a némafilm korszaka is lezárult.
(Forrás: Hetek)
Friedmann Vilmos alias William Fox - Hollywood öreg rókája
Tolcsva, Petőfi utca 10. Egy község Tokaj-Hegyalján, ahol egy rossz állapotú épület áll a düledezés határán. Mint kiderült, a ház nagy valószínűséggel a hazánkból emigrált filmmogul, William Fox szülőháza. Emlékhely felállításával és a borvidék propagálásával vonzóbb idegenforgalmi célponttá válhat a hazánkba látogató amerikai turisták számára is.
William Fox magyar származású filmgyáros-producer posztumusz „hozzájárulhat” a magyar turizmus fellendüléséhez. Az amerikai filmgyáros emlékeiben nemigen maradhattak magyar emlékfoszlányok, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchia idején Fried(mann) Vilmos néven született meg Tolcsván, majd zsidó szülei segítségével még pelenkában hagyta el az országot, hogy az Egyesült Államokban kezdjenek új életet. Az 1879. első napján született Vilmos élete igazi sikersztori, legalábbis az egyik fele: mivel Vilmos volt a legidősebb gyerek, már nyolcévesen dolgoznia kellett az új világban. New York Lower East Side részében ez nem számított rendkívülinek, így ő is mindennemű munkát elvállalt. Tizenegy évesen a környéken élő hasonló korú gyerekekkel együtt elhagyta az iskolát, és teljes idejű mosodai inas lett. Megfelelő ritmusban további tizenkét testvére születik még, ám csak hat éli túl New York utcáinak nyomorát. A kis William előtt egy cél lebegett: mindenáron kitörni az ínségből. Nevét édesanyja Fuchs (németül róka) neve helyett az angol megfelelőjére, Foxra változtatta, és szőrmebizniszbe fogott, amiből jelentős haszonra tett szert. Húszévesen, szilveszter estéjén feleségül vette a tizenhat éves Eve Leót. A frigyből négy lány született. Egyszer meg is jegyezte, hogy milyen hatékony időzítést választott, hiszen „egyszerre ünneplem a születésnapomat, a házassági évfordulómat és az újévet is”.
A századfordulón megtakarított pénzéből huszonegy évesen megalapította, majd
négy évvel később busás áron eladta első cégét, és megvásárolt egy 146 üléses
színháztermet, ahol tíz-húszperces némafilmeket vetített mindössze öt centért,
hogy a szegényebb rétegek is megértsék, miről szól a mozgókép. Négy évvel később
már a Broadwayen működik saját mozija. Filmszínházai számának gyarapodásával
filmjeinek hossza is megnőtt. 1915-ben elindította saját filmes cégét, a Fox
Film Corporation-t. A filmek főszereplői, Theda Bara (Arab Death) és Tom Mix
sikert és profitot hoztak, ami elegendő volt az 1100 moziból álló Fox
filmszínházlánc megalapításához. 1927-től jogot szerzett a hangosfilm-vetítésre
is, melyet konkurensei sokáig vonakodtak átvenni, beleértve Chaplint is. Neki
köszönhető, hogy a filmhíradók már a húszas évek végén megszólaltak, A nagy
vonatrablás című 1930-as western film pedig telitalálatnak bizonyult, széles
vásznon és persze a huszonkét éves John Wayne-nel. Itt „sül el” először a
stukker a vászonról a közönségre, amely első körben óriási riadalmat váltott ki,
nem beszélve a nézőtéren ülők „felé” közeledő vonatról. Az emberek azonban,
különösen a szegény munkásréteg hálás volt Foxnak, hogy legalább másfél órára
elfelejthette az élet gondjait.
Fox új elmélettel állt elő: eldöntötte, hogy szakít az addigi tradícióval,
megbontotta és forradalmasította a filmkészítés alappilléreit, kézbe vette a
filmgyártás minden egyes mozzanatát a forgatástól a vetítésig; egy szalagon
futott minden munkálat. A tolcsvai fiú emellett zseniális üzletember is volt,
már nagyon fiatalon ráérzett az emberek vágyálmaira, kitalálta a „sztori” és a
„sztár” fogalmát, mellyel alapjában változtatta meg a tömegek gondolkodásmódját.
A film fő momentumát a cselekmény és a látvány képezte, érzelmet, fordulatot,
humort és izgalmat vitt a vászonra, nemsokára minden a szereplőkről szólt. A
nézők rajongtak a reklámozott filmcsillagokért, miattuk ültek be a
filmszínházakba, és őket követték divatban, viselkedésben, életstílusban. A
csillogást Fox finanszírozta, az ő filmsztárjairól olvashattak a lapokban. A
filmgyáros a nézők segítségével mérte a mozit: ha unták a filmet, az a rendező
többet nem forgatott nála. Minden témában kipróbálta magát a western filmtől a
romantikus vámpírhistóriáig. Egy idő után Európába is átterjeszkedett, Berlinben
és Párizsban hozott létre filmstúdiókat. Magyarország nem tudta elcsábítani,
soha nem tért vissza, bár nem egy magyar írót, színészt alkalmazott
produkcióihoz. Ekkoriban születik stúdiójában az a vicc, hogy „itt nem elég
magyarnak, itt tehetségesnek is kell lenni”.
Fox sikeres volt, így irigyei is bőven akadtak. Hollywoodban sokan kritizálták
megalomániáját, száz dollár alatt nem vásárolt, soha nem hordott karórát, az
ablakait csukott paletták védték. Az első huszonöt évben példátlan növekedést
teljesítettek cégei, ekkor dicsekedett azzal, hogy „nem telik el úgy egy nap,
hogy William Fox neve ne jelenne meg a világ valamely filmvásznán”. Filmes
körökben „a férfi, aki elfelejt aludni” becenévvel emlegették.
Fox, éppen a Metro-Goldwyn-Mayer megvásárlásán gondolkodott, amikor kitört a
tőzsdekrach a Wall Streeten. A nyolc évtizeddel ezelőtt, 1929-ben kirobbant
világválság a filmipart, köztük Fox cégeit is megrázta, egy pillanat alatt
százötven millió dollárt veszített. A kormány vizsgálat alá helyezte
vállalatait, majd trösztellenes eljárást indított ellene, a fekete csütörtökön
részvényei 90 százalékot zuhantak, bankja is tönkrement, rövidesen súlyos
autóbaleset is érte. Mindenből kifosztották, vagyonát felosztották, részvényeit
más bankok vásárolták fel, elvesztette a többségi tulajdont, és egyesült a
Twentieth Century Pictures-szel, melynek eredményeképpen 1935-ben megalakult a
20th Century Fox. Egy évvel később csődeljárás közepette olyan ballépésre szánta
el magát, amely megpecsételte földi sorsát: bírók megvesztegetését kísérelte
meg, amiért egy év plusz egy nap börtönt szabtak ki rá, de hat hónappal később
kiengedték. Míg börtönben van, alig néhány rokona éli túl a nácik ámokfutását a
kontinensen.
Szabadulása után persona non grata Hollywoodban, Fox egészsége és intellektusa
is összeomlott. Kétszer próbálkozott visszatérni a filmiparba, de az úgynevezett
Hayes-szabály alapján – mely megköveteli magas szintű erkölcsi normák és emberi
tisztesség közvetítését mind a filmek, mind a filmstúdiók működésével
kapcsolatosan – büntetett előélete miatt feketelistára kerül. Élete hátralevő
részében megmaradt családi vagyonából és szabadalmi díjakból élt. A
híresztelésekkel szemben nem nyomorban halt meg, 20 millió dollárt hagyott
családjára. Fox 73 évesen halt meg, utolsó útjára egyetlen hollywoodi producer
sem kísérte el.
(Forrás: Hetek)
Karinthy Frigyes - A
szétaprózott zseni
Lehet-e közhelyek nélkül írni Karinthyról, és lehet-e ellenállni a kísértésnek, hogy ne anekdoták özönét zúdítsuk az olvasóra? Karinthy évtizedeken keresztül szórta sziporkáit Pest utcáin és kávéházaiban, és számos pesti történetnek maga a hőse. A pesti élet szellemi kisüléseinek egyik katódja. Karinthy korának egyik fő szócsöve, a régi Pest egyik legendája, akinek kedvéért, állítólag, még a villamos is megállt a nyílt pályán, ha fel akart szállni.
Íróként csak azt írta meg, amit nem tudott elmondani, így
anekdotáiból talán többet tudhatunk róla, mint műveiből. Erről szól híres
versének refrénje is: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” A
Capillária H. G. Wellshez intézett előszavában Karinthy le is írja: talán
háromszor is belefogott a történet elbeszélésébe, végül igazán senki nem
hallgatta meg. Ezért volt kénytelen a regényt megírni. Írósors.
Pedig ma talán már világosabban láthatjuk, hogy Karinthy igazából nem volt író.
Ha íróként akarjuk értékelni, mindig hiányérzetünk lesz. Mint ahogy neki magának
is az volt. Egész életében készült a nagy műre, ami valahogy sose készült el.
Talán, mert az örökös idő-, és pénzhiány szétaprózták tehetségét (Rejtőnél –
Karinthy-tanítvány – a két fő múzsa az előleg és a határidő). Talán azért, mert
sziporkái szétvitték belső rendszerét, talán azért, mert nem figyeltek rá, mert
ő csak egy humorista volt, talán csak azért, mert nem író volt, hanem jelenség,
így ő maga többet jelentett, mint a műve. (Félreértés ne essék, íróknál nem ez
az általános.)
„Ez a marha volt közöttünk az egyetlen zseni.” – Kosztolányinak Karinthyról
mondott, széles körben méltán ismert mondata találóan jellemzi az író és költő
fent említett problémáját. (A „marha” szó itt kedves megszólítás, amelynek egész
jelentéstartományát valószínűleg a Karinthy-életmű teljes ismerete nélkül fel se
tudnánk térképezni.) Kosztolányit egész életében foglalkoztatta a tehetség és a
művészi ambíció viszonya (lásd Néró, a véres költő vagy Adyval való viszonya).
Valószínűleg őszintén csodálta a sziporkázó zsenit ő, az íróvá magát kitanult
polgárfiú, akinek az életművéből valószínűleg pont ezek a szétszórt szilánkok
hiányoztak. „És csendesen fűzögetem a gondolatokat, nem is a gondolatokat, csak
a szavakat – nem várom meg, míg a logika szövevénye gyümölcsöt érlel: letépem,
mikor virágot hajtott, ha csak szóvirágot is.” (Karinthy: Utazás a koponyám
körül)
Egyik alapélménye az iskola, amelyet leginkább a Tanár úr kérem karcolataiból
ismerhetünk. Számunkra ez azért érdekes, mert a polgári iskola ezen világát csak
tőle és Molnár Pál utcai fiúkjából ismerhetjük. Ha Karinthyra itt akarunk
rátalálni, valószínűleg megtehetjük. Ő Bauer is, a rossz tanuló, és Steinmann, a
grófnő is, a kitűnő. Tehetséges diák, akinek az eredménye sokkal gyengébb, mint
ami tőle várható. Érdeklődése szétfeszíti az iskola és a tudományosság kereteit.
Új inspirációi sokszor rendszertelenségben és csapongásban öltenek testet.
Szinte egész életében ez a kisdiák teljesít. A szétaprózott zseni.
Otthonról, a családból hozott minden természetes érdeklődést a tudomány, a
filozófia, a művészetek minden ága és az irodalom felé is. Otthonról hozta ezt a
minden újra nyitott kreativitást, és ezt a „kisördögöt” is, amely arra viszi,
hogy egy jó poénért akár az egész életművet odadobja. Feltaláló szeretett volna
lenni, vagy új tudományos elmélet megalkotója. Még ünnepelt író korában is
traktálta tudós és orvos barátait különleges, ám minden alapot nélkülöző
„tudományos” elméleteivel. Egész életét végigkíséri az érdeklődés a tudomány és
az emberi gondolkodás alapkérdéseinek újragondolása irányába, új találmányok
felé, a vonzódás a felfedezések kora felé (Swift, Verne). És az igényt az
enciklopédikus nagy irodalmi és filozófai műre, ami sose készült el. Helyettük
Így írtok ti és a Görbe tükör, és ezzel valószínűleg az olvasó járt jobban.
Hiába törekedett nagy, átfogó művek megalkotására, életművének értékei töredékes
formában bukkannak fel. Amikor nagyot akar mondani, sokszor borzasztóan
közhelyes, jelentéktelennek tűnő dolgokban pedig egyszerűen zseniális. Azt
hitték, hogy akkor is viccel, ha komolyan szól. Akkor sem figyeltek rá, ha
kellett volna.
Az első világháború elkomorítja, személyes csapás felesége elvesztése a
spanyolnátha-járványban, amit ő a háború miatt megbomlott természet bosszújának
tart. Hiába marad távol a Tanácsköztársaságtól, utána komoly támadások érik,
elsősorban zsidósága miatt. Miután Horthy a fehérterror angyalaként fehér lovon
elindítja Budapest szimbolikus elfoglalását, Karinthy élete a polgári lét
illúziójává és kísérletévé válik. Bátyja, József el is hagyja Pestet, a
fehérterror után úgy érzi, nem tudja élni azt az életet itt, amit előtte
lehetett. Horthy bevonulása nem egyszerű politikai lépés, ez szimbolikus aktus,
szellemi támadás elindítása az addigi polgári életforma, a pesti kultúra, a „Judapest”
(szélsőjobb argó) ellen. Karinthy életművében megjelenik egy új vonal, a
humanista gondolat, tiltakozás a fasizmus és a faji gondolkozás pusztításai
ellen. Ennek a gondolatnak köszönhetjük a „polgári ellen nem állás”
alapgondolatát, amely mintegy tragikus módon előlegezi meg a holokausztba terelt
zsidóság néma tiltakozását, az életért folytatott harc kifordított alaptételét:
„Inkább egyenek meg a férgek, mint hogy a férget megegyem.” (Struggle for life)
És végül, Walt Disney korában, ne feledkezzünk el az eredeti Micimackó – Milne –
eredeti fordítójáról. Sokan mondják, hogy szinte nem is fordítás, hanem átirat.
Kaptunk tőle egy eredeti, saját Micimackót, aki csak a miénk. Talán az egyik
legmagyarabb író Rejtővel együtt, nyelvi humorának, szóvicceinek csak magyarul
kifejezhető egyedisége fordíthatatlanná teszik. Nem véletlen, hogy Karinthy
sokunknak maga az élő nyelv, az anyanyelv, vagyis az anyanyelv játékos
felfedezése, a gyakorlati nyelvfilozófia.
Lehet, hogy Karinthy életműve töredékesebb kortársainál (Babits, Kosztolányi),
de talán megkockáztathatjuk, hogy bizonyos szempontból modernebb, messzebb ható.
Irodalmi súlya kevesebb az irodalmi életben betöltött szerepénél és hatásánál,
viszont valószínűleg ő lesz az, aki kevésbé tűnik el a különböző korszakváltások
süllyesztőiben.
(Forrás: Hetek)
"A koncert én vagyok!" - 200 éve született Liszt Ferenc
Betegeskedő, szegény sorú kisfiúból – akinek egy alkalommal már a koporsóját is megrendelték – vált a zongora és a hangjegyek világhírû, gazdag és bőkezû nagymesterévé. Túlzás nélkül állítható, hogy egész Európa a lába előtt hevert. Örömét egy idő után mégsem csak a zenében, hanem tehetségek felkarolásában és általa fontosnak tartott ügyek szponzorálásában találta meg. Szerelmi kalandjai neki és környezetének is sok fájdalmat okoztak, ettől azonban még ellenvélemény nélkül jelenthette ki magáról: „A koncert én vagyok!”
Ki gondolta volna, hogy ez a
sikertörténet is egy apával kezdődött? Liszt Ádám mindennél jobban szeretett
muzsikálni, az Esterházy-udvarban szolgálva megismerkedett az idős
zeneszerzővel, Haydnnal is. Családja társadalmi helyzete azonban nem tette
lehetővé, hogy a zenei pályát válassza. Amikor a herceg Doborjánba helyezte
át juhászati számadónak, gyakorlatilag teljesen el lett zárva a számára oly
sokat jelentő zenei élettől.
Ebben a légkörben született meg egyetlen gyermekként 1811. október 22-én
Liszt Ferenc. A vézna és gyenge fiúcska sokszor betegeskedett, egy
alkalommal olyannyira, hogy az orvosi ellátástól távol eső faluban azt
hitték, már meghalt, és a koporsóját is megrendelték. Megerősödve azonban
egyre nagyobb érdeklődést mutatott a hangszerek iránt. Először apja kezdte
tanítani zongorázni, aki azonnal szembesült fia tehetségével, és a
gyermekben álmai beteljesedését látta.
Felismerve szakmai elégtelenségét, hamar hozzávaló tanárt keresett fiának.
Így Liszt Ádám felesége hozományát és minden ingóságukat eladva Bécsbe
költözött, hogy fia a zongorázás technikájának megalapozásáról híres Czerny
növendéke legyen. Czerny, látva a gyermek fejlődését, ugyan ingyen tanította
őt, a városi lét azonban hamar felemésztette a szülők kevéske vagyonát. Így
valamelyest érthető, hogy „atyja nagy anyagi haszonhoz kívánt jutni fia
által, és amikor a fiúcska legjobban benne volt a tanulásban, amikor épp
elkezdtem zeneszerzésre tanítani: akkor atyja elvitte hangversenyezni,
először Magyarországra, majd Párizsba és Londonba és más helyekre, ahol – az
akkori lapok tanúsága szerint – mindenütt óriási feltűnést keltett” – írta
Czerny.
Így a „kis Mozart” tizenkét éves korára már Párizsba került, ahol az
arisztokrata szalonok ajtói sorra megnyíltak előtte. Az apa leveleiben a
sikerek mellett részletesen beszámolt Czernynek a fellépésekkel járó anyagi
haszonról is. Amikor azonban a fiatal zongorista hírnevét (vagy inkább az
apjáét) megtámadták, a küszöbön álló botrány elől londoni hangversenykörútra
menekültek, ahová az amúgy is józanabb és a sok koncertezést már rosszalló
édesanya nem követte őket. A család ezzel szétszakadt, és Liszt felesége
csak három év múlva, a férje halála után ment vissza fiához a francia
fővárosba.
A kimerítő utazások, a rengeteg hangverseny, az állandó készenlét az
arisztokrácia kiszolgálására kiégette a fiatal Lisztet. „Akaratlanul is
elöntött valami keserű undor… a művészet iránt… s akármi szerettem volna
lenni széles e világon, csak nagyurak zsoldjában élő zenész nem, akit ők
támogatnak és díjaznak, mint valami… tudós kutyát” – írta. Az már csak egy
csepp volt a pohárban, hogy amikor az egyik grófkisasszony tanítványnak
udvarolni kezdett, a lány apja kis idő múlva az osztálykülönbségre
hivatkozva kitessékelte otthonából a zenetanárt. E lelki krízis közepette a
húszas éveihez közeledő Liszt Istennél próbálta keresni a gyógyírt, ám anyja
nem engedte, hogy a papi hivatást válassza.
Végül a forrongó Párizs hozta ki ebből a melankóliából. Ekkor kezdett el
jótékonysági célból kórházakat, elmegyógyintézeteket, börtönöket látogatni,
de felkarolta a Párizsba érkező fiatal zenészeket is, mint például Chopint
vagy Berliozt. A korábbi csalódásai miatt pedig úgy próbált elégtételt
venni, hogy az állandó sikert hajszolva elkápráztatta az arisztokráciát,
különösen a hölgyeket. Így történt ez Marie d’Agoult grófnéval is.
Marie d’Agoult már hat éve asszony volt és két gyermek édesanyja, amikor
Liszttel Svájcba szöktek. Afféle „világjáró” életet folytattak, bejárták
Svájcot, Olaszországot, Vatikánt, miközben Liszt utazásaik emlékeit, a
tájakat, az illatokat hangjegyekbe foglalta. Románcukat olykor
feszültségekkel telivé tette Liszt bizalmaskodó kapcsolata Marie
barátnőjével, a férfi álnéven író George Sanddal. Kapcsolatuk igazán csak
ezután futott zátonyra, amiről Marie szavai is árulkodnak: „Voltaképpen az
volt a szándékunk, hogy a nyár folyamán a szultánnál tesszük tiszteletünket,
de az útból nem lett semmi. Egy kis fickó, kit világra hozni kedvem volt,
tervünket megakadályozta. (…) Fájdalom, Ferenc megint melankolikus; az a
gondolat, hogy három kisgyermek apja, nagyon lehangolja őt.”
Liszt szembesült azzal, hogy nem csupán önmagát, hanem családját is el kell
tartania, és ehhez biztos állásra van szüksége. Öt év után szétváltak
útjaik, és a gyermekeket Párizsban Liszt anyjára bízták. Az ezt követő
koncertévek ideje alatt a nyarat még néhányszor együtt töltötték Marie-val
és a gyerekekkel, de kettejük kapcsolatának végérvényesen vége szakadt,
amikor Lisztet több hölggyel is hírbe hozták. A sajtóban megjelent cikkek
nem voltak alaptalanok.
Az 1838-as nagy pesti árvízről értesülve Liszt azonnal Bécsbe utazott, hogy
az árvízkárosultak javára jótékonysági koncerteket adjon: 25 ezer forintot
juttatott el számukra. Paganini hatására – akiről azt tartották, hogy „maga
a testet öltött ördög” – ekkorra már úgy kiművelte ujjtechnikáját, hogy az
ezt követő években Európa-szerte óriási vihart kavart fellépéseivel. Az
1840-es években Skóciától Gibraltáron és Konstantinápolyon keresztül egészen
Moszkváig járt mindenütt, ahol csak lehetett, Viktória királynőnél a
windsori kastélyban, I. Miklós orosz cár udvarában, VIII. Krisztián dán
királynál, de az orleans-i hercegnél is több ízben tiszteletét tette.
Nem felejtkezett el Magyarországról sem, ahol még az is előfordult, hogy a
koncert után a közönség hangos éljenzés közepette diadalmenetben kísérte
szállásáig a virtuózt. A magyar államférfiak köztük Batthyány, Széchenyi és
Festetics is üdvözölték az akkor már világhírű Lisztet. Sőt utóbbi egy
drágakövekkel kirakott kardot adott át a művésznek a magyar nemzet nevében,
aki – mivel magyarul ekkor egyáltalán nem tudott – franciául köszönte meg
azt.
1847-ben Kijevben ismerkedett meg a férjétől külön élő Carolyne zu
Sayn-Wittgenstein hercegnővel, aki komoly összeget juttatott el Liszt
jótékony célú hangversenyére. A vonzalom oly erős volt közöttük, hogy a
hercegnő vállalva a száműzetést és oroszországi birtokainak elkobzását,
követte a művészt Weimarba. Itt letelepedve Liszt már nem zongoraművészként,
hanem karmesterként és zeneszerzőként folytatta pályáját. Itt kötött életre
szóló barátságot Richard Wagnerrel, aki később feleségül vette lányát,
Cosima Lisztet. Otthonában nyitott ajtókra találtak a fiatal művészek, mint
Hans von Bülow, Brahms vagy éppen Reményi Ede. Támogatta őket oly módon is,
hogy színpadra vitte szerzeményeiket.
Az idő előrehaladtával azonban Liszt egyre inkább a vallásos világban, az
egyházi zenében kereste a megnyugvást. Míg Wittgenstein hercegné mindent
elkövetett, hogy elváljon férjétől, és Liszt törvényes házastársává tudjon
válni, Lisztben egyre erősebb lett az ifjúkori elhatározás, hogy belépjen a
papi rendbe, amire egyébként a hercegné is bátorította. IX. Pius pápa
többször fogadta magánkihallgatáson, majd Liszt 1865-ben beköltözött a
Vatikánba. Eközben nem hanyagolta el a komponálást és művei bemutatásának
szervezését sem. Az ebben az időszakban keletkezett számos egyházi műve
mellett misét írt az esztergomi bazilika felavatására, Ferenc József és
Erzsébet királyi párrá koronázására is.
Az élete hátralévő részében Róma, Budapest és Weimar között osztotta meg
idejét. 1875-ben nevezték ki a budapesti Zeneakadémia elnökévé, ahol ő is a
tantestület tagjaként – már amennyire a külföldi szereplései lehetővé tették
– hetente négy délután tanított. Eközben figyelemmel kísérte veje, Wagner
pályafutását is, részt vett a bayreuthi Festspielhaus ünnepi megnyitóján.
Tíz évvel később még mindig a hivatalos elfoglaltságok és hangversenyek
forgatagában érte a végzetes tüdőgyulladás.
(Forrás: Hetek)
Mr. Bean - A verdafüggő villamosmérnök
Az emlékezetünkben Mr. Beanként élő Rowan Atkinson alapjában véve nem sokat hallat magáról, így nemigen tölti meg a pletykalapok botrányhasábjait. Az utóbbi időben azonban igencsak váratlan meglepetések érték a komikus színészt. Kiderült, hogy épülő oxfordshire-i, vidéki futurisztikus kúriáját lábatlan gyíkok lepték meg, emiatt le kellett állítani az építkezést, majd néhány hete munkából hazamenet fának ütközött.
Az anglikán neveltetésű filmszínész boldog gyerekkort tudhat maga mögött. A négy fivér imádta a vidéki életet, amely felhőtlen örömre elsőszülött bátyjuk, Paul korai halála vetett szomorú árnyékot. Rodney, Rupert és a legkisebb, Rowan mindent megtettek, hogy enyhítsék szüleik fájdalmát, és egytől egyig igyekeztek helytállni a nagybetűs életben. A kis Rowan Sebastian, a család legfiatalabb és legviccesebb sarja egy évfolyamba járt Tony Blairrel a durhami Cathedral kórista iskolába, előbb a Newcastle-i, majd az Oxfordi Egyetemen tanult és végzett okleveles villamosmérnökként.
Már az egyetemi évek színielőadásain hamar kiderült, hogy az egyetemista többre, avagy másra (is) hivatott. „Azt hiszem, húsz - éves lehettem, amikor az Oxfordi Egyetemre kerültem, és színielőadásokra hívtak, ahol bárki bármit előadhatott, ezért életemben először elkezdtem tükör előtt improvizálni, az eredményen magam is meglepődtem." Röviddel a diplomaosztást követően a huszonnégy éves Rowan összefogott barátjával, a forgatókönyv író Richard Curtisszel, akivel több tucat stand-up comedy versenyen vitték el a pálmát. Curtis így emlékszik barátjára: „Elég fura szerzet volt, csak bejött a terembe, és egy szót sem szólt, csak megjelent. Egyszer egy előadást tartott az autókról. Ahogy a beszédet és a mimikát öszszerakta, egyszerűen zseniális volt. Általában komoly volt, a szobájába zárkózott és elektronikus kütyükkel bíbelődött. Úgy tűnt, a komédiázás nála csupán egy véletlen »gikszer«, de három évvel később már sztár volt." Ennek ellenére a lenyalt hajú, bogárszemű, vicces alak körül rekordgyorsasággal egy teljes rajongótábor alakult, tulajdonképpen részben nekik köszönhető, hogy a szerzőpáros híre eljutott egészen a BBC-hez, és hamarosan a rádióban induló szatírikus sorozatban egy általa megformált fiktív személlyel diskurálva szerzett örömteli perceket a hallgatóknak.
A következő évben már a BBC televízió vidám műsorában, a Not the Nine O'Clock News-ban parolázott, amely erőfeszítés 1980-ban meghozta számára a brit Oscart, a BAFTA-díjat, és ő lett a „BBC Év személyisége" cím birtokosa. Curtis Atkinsonra formálta a gyáva, cinkos tudor trónbitorló herceg szerepét a Fekete vipera című fekete humorú tévésorozathoz. A középkorban játszódó szatíra a BBC egyik legsikeresebb komédiasorozata lett, mely négy szériában folytatódott az Erzsébet, a régens, majd az első világháború érájában elhelyezett történetekkel. A nyolcvanas években több fronton próbálgatta arcait, például néhány kasszadöngető film mellékszereplőjeként tűnik fel: James Bond: Soha ne mondd, hogy soha vagy a Nagy balek, Anjelica Huston oldalán a Boszorkányok, Charlie Sheen oldalán a Rambo III paródiában, majd ügyefogyott anglikán lelkészként a Négy esküvő és egy temetés, illetve az Eltakarítónő című filmekben. A filmek mellett élő kabaréműsorokban lépett fel a Monty Python tagjaként, valamint színpadon a jószívű, hajléktalan Fagint formálta meg az Oliver! című musicalben, illetve hangját kölcsönözte Zazunak, a szarvcsőrű madárnak a Walt Disney-féle Oroszlán - királyban. A kilencvenes években a hazájában népszerű The Thin Blue Line tévésorozatban és a Doctor Who paródiában szerzett újabb vidám perceket a nézőknek. Fizetéskiegészítésként pedig bevállalt néhány reklámés kampányfilmet a Kronenbourg, a Hitachi és a Fujifilm cégeknek, valamint önkéntesen a Give Blood karitatív szervezetnek.
Mr. Bean
Természetesen Atkinson legemlékezetesebb kreációja a kelekótya, de örökké kíváncsi Mr. Bean, melynek első kockái 1990 szilveszterén kerültek adásba félórás adalékokban a Thames Television jóvoltából. A saját fejlesztésű, esetlen Bean-figura univerzális nyelven nevettette meg a globális publikumot, és vált így multikulturális produktummá, megalapozva ezzel a nemzetközi elfogadottságát. A középkorú, beilleszkedési nehézségekkel küszködő, komisz, kétbalkezes fazon földi kalandjai valahol minden ember elé tükröt tartanak.
Eddigi szerepeitől eltérően Atkinson néma, szenvtelen arcjátékával, helyzetkomikumával egyfajta modern burleszket hozott képernyőre, ezért is tartják méltón a kritikusok Buster Keaton, illetve Charlie Chaplin utódjának. A hat évig futó sorozatot több mint 245 ország és 50 légitársaság vásárolta meg. Bab úr téblábolása 152 millió fontot hozott a brit filmes konyhájára, ezzel harmadik helyet szerezve a brit filmtörténelemben, és leggazdagabb tévésztárrá avatva az addig ismeretlen komikust. A sorozat tetőpontjaként egy egész estés Bean-mozifilm készült, 2002-től kezdve pedig rajzfilmsorozat keretében újabb „babos" történetekkel találkozhattunk, magyar animátorok közreműködésével. Tíz évvel az első részt követően elkészült a Mr. Bean nyaral című második rész, melyben a hírek szerint utoljára téblábolt Beanként a gumiarcú parodista. Mr. Bean karakterével kapcsolatosan annyit árult el, hogy „Mr. Bean lényegében egy felnőtt férfibe bújtatott gyerek. Minden kultúrában gyerekként azonosítják, ez egy igen sajátságos és furcsa elegy, ami eljut az emberekhez.
A világ minden tízéves kölykében több a közös vonás, mint a harmincas éveikben járó férfiakban. Mire felnőtté válunk, már annyira érzékenyek vagyunk a hasonlóságra, hogy az már megoszt bennünket". Atkinson túlzó mimikája, gesztusai teszik az úgynevezett „physical comedy" egyik legmagasabb szintű képviselőjévé. Az ötven legviccesebb, illetve az ötven legjobb kortárs színész közt számon tartott brit humorista elmondása szerint Peter Sellers, Charlie Chaplin, Jacques Tati gyakorolták rá a legnagyobb hatást. Mindemellett hihetetlen, hogy a többszörös BAFTA-, Emmy-, Laurence Olivier- díjas „Bab úr" kiejtési problémával küszködik, amit saját ötlete révén a b hang túlartikulálásával orvosol. A hosszú ideig futó Barclaycard egyperces mini hitelkártya-reklámok kémkedő ügynöke alapozta meg a brit titkosügynökség utolsó reményét, Johnny English alakját, mely újabb bevételeket kasszírozott az addig is jól menő szekerére, és íme, ősszel érkezik a folytatás.
Az újabb globális konfliktusnak elejét vevő ügynök kész újra megtornáztatni rekeszizmainkat, ami Johnny English újratöltve (Johnny English Reborn) címmel pereg majd a mozitermekben. Két forgatás között autós tévéműsorokat is vezet (Star in a Reasonably Priced Car, Top Gear), illetve hazai négykerekes magazinokban (Car, Octane, Evo) is publikál. Az exkluzív járgányok közül a Porschék nem állnak közel a szívéhez, „no nem mintha gond lenne a motorral - mint azt állítja -, csak a tulajdonosaik nem az ő »típusai«". Akit a sebességnél is jobban szeret, az a felesége, kivel még a nyolcvanas években találkozott a BBC sminkszobájában. Az indiai-brit származású Sunetra Sastry sminkmesterre egyébiránt barátja is „hajtott", de „Bean" beelőzte. Őt azzal kárpótolta, hogy felkérte tanúnak az esküvőjükre. A huszonegy éve tartó boldog házasságban két gyermek, Benjamin és Lily született. A komikus-színész királyi körökben is kedvelt társaság, Károly herceg és Camilla Parker-Bowles, illetve áprilisban Vilmos és Katalin esküvőjén is a meghívottak közt volt, bár érthető módon nem ültették kameraközelbe. A felkapott színész szívesen eleget tesz a meghívásoknak, bár nehezen viseli, hogy sokan azt várják tőle, amit a képernyőn. Egy interjúban ki is fakadt: „Az emberek azt gondolják, ha a színpadon meg tudom őket nevettetni, akkor személyesen is. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Én lényegében egy nagyon csendes és unalmas alak vagyok, aki csak véletlenül lett előadóművész."
Munkáját imádja, csak a vele járó stressz és az aggódás fárasztja: „Mindig jobban aggódom, mint kellene. Néha már olyan dolgok miatt aggódom, ami még tizenkilenc évesen eszembe sem jutott. Bármit is teszek, az van bennem, hogy ezt még jobban is tehetném. Feltételezem, hogy ez perfekcionizmus, bár hitem szerint a perfekcionizmus inkább egyfajta betegség, és inkább a minőségre kell odafigyelni." Curtis barátja szerint Atkinson nem fekteti két vállára a munkát, mert szeretné, ha minden azonmód összeállna, ezért hamar eltűnik a forgatási szünetben, és egyszer csak azt látjuk, hogy a kábelekkel vacakol, és a technika körül matat. Amikor nem dolgozik, Atkinson legszívesebben feleségével és két gyermekével, no meg a hat-hét luxusjárgányával tölti a szabadidejét vidéki házukban.
(Forrás: Hetek)
