HÍREK
LEGUTÓBBI MÓDOSÍTÁSOK FÓRUM
"NO MOST SZÓLJ HOZZÁ" ZENÉS
BEMUTATKOZÁS AJÁNLÓ
OLDALAK OSIRE
ÁTTÖRÉS A TECHNIKÁBAN

Cikkek, írások II.

Legutóbbi módosítás: 2011.04.15.

 

Iron Maiden - Meglepő fordulatok a fekete piacon

Jean Michel Jarre Budapesten - Tömegek karmestere

Lennon és Jézus - A mondat, ami végigkísérte Lennon életét

Luciano Pavarotti - Az opera királya

Mark Knopfler Budapesten - A szving szultánja

Michael Jackson - Az álom vége

A sztárgyár felfalja gyermekeit - Beszélgetés Sebők János rocktörténésszel

Minden érték ellen - Apa kellett volna ezeknek a punkoknak

Pat Metheny - Akit a zenészek hallgatnak

Paul Anka Budapesten - A jó dalokat nem lehet kidobni

Ricky Martin apaszerepben - Családalapítás béranyával
Teniszkönyök és zenészujj

The Cure: az emokultúra gyökerei - Rémálmok, rasszizmus, halál

Vége a dalnak - A kokain vágta el Whitney Houston énekesi karrierjét

Zenészként óriás, férjként kész csapás volt - James Brown földi pályafutása

 

Iron Maiden - Meglepő fordulatok a fekete piacon

 

Az Iron Maiden brit heavy metal zenekar pályafutása során több mint 100 millió albumot értékesített világszerte. Alapítójuk, az Iron Maiden Holding fõrészvényese ma az essexi grófság egy kastélyában él, melyhez egy foci- és teniszpályát is magába foglaló park is tartozik. Az okkultista, időnként sátánizmusba hajló szövegvilágáról, virtuóz hangszeres játékáról és Eddie nevű kabalaszörnyükrõl elhíresült zenekar a Sziget egyik idei sztárzenekara.

 

 

Az Iron Maident Steve Harris basszusgitáros alapította 1975 karácsonyán. Harris Kelet-Londonban született, gyermekkorára egy interjú során így emlékezett vissza: „Van három lánytestvérem. Apám kamionsofőr volt, anyám pedig háztartásbeli. Apámnak is volt egy húga, aki mindig ott volt nálunk, plusz az anyai nagynéném, így aztán körbe voltam véve nőkkel.” Gyermekkorában a foci töltötte ki ideje nagy részét, először a grundon, aztán a West Ham United utánpótláscsapatában. Azonban a profi sporttal járó edzett életvitelről fél év után lemondva elhatározta: rocksztár lesz. Így a Deep Purple és a Black Sabbath hatására tizenhét évesen megvette élete első basszusgitárját.
Bandájának induló énekese, Dennis Wilcock a Kiss zenekar inspirációjára már akkor sminkelt arccal, művérrel és pirotechnikával operált a színpadon. Gitárokon pedig az Evil Ways (Gonosz utak) nevű zenekarból érkező Dave Murray játszott. Első demójukat 1978. újév napján rögzítették, a rá két évre megjelenő első nagylemezük pedig mindjárt a brit eladási listák negyedik helyén landolt. A címadó Iron Maiden dal egy középkori kínzóeszközt mutat be használat közben, a Phantom of the Opera pedig természetesen az Operaház fantomjának történetét taglalta. A borítón látható zombi fej, Eddie innentől kezdve a zenekar kabalafigurájává vált. Nem sokkal második, Killers (Gyilkosok) című albumukat követően kokainfüggősége miatt megválni kényszerültek énekesüktől, helyére Bruce Dickinson érkezett a nyolcvanas évek elején.
Dickinson szülei fiuk fogantatásának hírére gyorsan összeházasodtak ugyan, ám őt felnevelni már nem volt idejük. Megtették viszont a kis Bruce nagyszülei. A folytonos lakóhely-, és iskolaváltások miatt sosem voltak barátai, gyermekkorát a magába fordultság jellemezte. Tizenhárom évesen bentlakásos iskolába került, érdeklődése pedig a hadsereg és a Deep Purple felé irányult. Az iskolából néhány év múlva kirúgták, mert belevizelt az igazgató ebédjébe. Tizennyolc évesen egy katolikus iskolába került, ahol megalapította első zenekarát. Érettségi után pedig belépett a seregbe, de fél év után onnan is leszereltette magát, és egyetemi tanulmányokba kezdett. Innen csöppent az Iron Maiden berkeibe, hogy aktívan kivehesse részét a megjelenését követően mindjárt a lemezlisták élén landoló, The Number of the Beast (A fenevad száma) című nagylemez munkálataiból. A világsikerű lemezen többek között ilyen sorok hallhatók: „A rituálé elkezdődött, a Sátán munkája bevégződött/666 a Sátán száma/Ma éjszaka áldozatra kerül sor…”
Ezt követően Dickinson jogdíjproblémákba keveredett, dobosuk pedig távozni kényszerült a bandából. Helyére Nicko McBrain érkezett, aki a koncerteken ördögnek öltözve igyekezett a közönséget stimulálni. Powerslave albumuk bemutató turnéján Dickinson egy egyiptomi halotti maszkot viselt színpadi rituáléjához.
A nyolcvanas évek végén jelent meg első koncertalbumuk, a látnoki erőktõl megszállt mitikus gyerekről szóló Seventh Son of a Seventh Son (A hetedik fiú hetedik fia), amely szintén felkerült az eladási listák élére.
A kilencvenes években a tagok szólóalbumaikon dolgoztak, majd 1990 karácsony éjszakáján rögzítették a Rémálom az Elm utcában című horrorsorozat 5. epizódjához a Bring Your Daughter to the Slaughter (Vidd a lányodat a mészároshoz) című, a szüzesség értékét lealacsonyító, slágerlista-vezető dalukat. Néhány évvel később Dickinson távozott a bandából, Harris pedig elvált négy gyermekének anyjától, miután barátnője is gyermeket várt tőle.
Az Iron Maiden 1999-ben állt újra össze a klasszikus felállásban. Az év során azonban érdekes fordulatot vett az annak idején ördögnek öltözött Nico McBrain sorsa: a negyvennyolc éves dobos a spanyol Folyó Gyülekezetben – saját szavaival élve – „könnyes szemmel hívta be Jézust a szívébe”. A zenész elmondása szerint egy pillanat alatt lepörgött előtte addigi alkoholmámorban befutott pályája, és döntött…
Így hát a Matter of Life and Death (Élet-halál kérdése) című albumukon már szellemi-erkölcsi kérdések is helyet követeltek maguknak az olyan dalokban, mint a Pilgrim (Zarándok) vagy a For The Greater Good of God (Isten legfőbb jóságához). Nico McBrain pálfordulása, ha egyértelműen követendő életmintával nem is mindjárt párosult, mindenesetre egy gondolkodási folyamatot elindított mind a zenekar, mind a rajongótábor soraiban, így remélhetõleg Budapesten is.

(Forrás: Hetek)

 

 

 

Jean Michel Jarre Budapesten - Tömegek karmestere

 

(2008.) november 12-én a Papp László Budapest Sportaréna falai közt újra felcsendülnek az Oxygene című legendás zenemű tételei a francia szintetizátormester Jean Michel Jarre előadásában, aki világ körüli turnéján Budapestet is útba ejti. A hatvanéves világsztár ma is fiatal lázadó rocker benyomását keltő külsővel lép a publikum elé, hogy megünnepelje minden idők legnagyobb példányszámban elkelt lemeze megjelenésének 30. évfordulóját.

 

 

A magát egyszerűen retro-futurista zenésznek aposztrofáló Jarre-t az elektronikus zene atyjának, a techno-, és a DJ-kultúra keresztapjának tartják szerte a világon szakmai és műkedvelő körökben egyaránt. Tehetségét a világszerte eladott több mint 55 millió album bizonyítja.
Jarre Lyonban született 1948. augusztus 24-én. Szülei gyermekkorától kezdve bátorították fiukat a zenetanulásra, így a kis Jean Michel már ötévesen zongorázni kezdett. Apja, Maurice Jarre világhírű zeneszerző – nevéhez olyan művek fűződnek, mint a Doctor Zsivago vagy az Arábiai Lawrence című filmek zenéi – az ötvenes évek elején úgy döntött, elhagyja családját, hogy új életet kezdjen Amerikában. Az ifjú Jarre gyermekkorát beárnyékolta apjának elvesztése, kitartva azonban tehetségének munkálása mellett, sikeresen felvételizett a híres Párizsi Konzervatóriumba. 1968-ban a rock and roll korszak kellős közepén felfedezte az akkor még gyerekcipő­ben járó elektronikus zenét, amely katartikus hatást gyakorolt a szárnyait bontogató fiatal művészre: a konzervatóriumot otthagyva beiratkozott a Grou­pement de Recherche Musicale-be, amely egy, a kortárs és kísérletező zenészek számára új képzést kínáló kutatóközpont volt. Itt lehetősége nyílt az elektroakusztikus világ alaposabb meg­ismerésére, és hamarosan zenei munkák is megtalálták. 1973-ban már számos francia pop­sztárnak írt dalokat.
Néhány mérsékelt sikerű kísérleti album kiadása után (La Cage, Deserted Palace) 1976 augusztusában stúdióba vonult, hogy elkészítse Oxygene című lemezét. A formabontó zenei anyag addig még sosem hallott hangzásvilágot teremtett: Jarre komolyzenei motívumokat fúzionált fülbemászó slágeres dallamokkal, mindezt földöntúli atmoszférát idéző szintetikus hangszerelésbe ültetve. A műfajteremtő album alighogy piacra került, szinte rögtön a toplisták élén foglalt helyet világszerte, és egy csapásra a nemzetközi sztárok sorába emelte a 29 éves művészt.
Az ifjú Jean Michel dédelgetett álma eredetileg az volt, hogy muzsikáját ne csak hallgassák, hanem „lássák” is az emberek. Az első lélegzetelállító koncertre 1979. július 14-én került sor (a Bastille lerombolásának ünnepnapján) a Place de la Concorde-on, Párizsban. Az újdonságnak számító, gigantikus multimédiás koncert hang- és fényhatásait hihetetlen tömeg élvezte: több mint egymillió ember özönlött a helyszínre, hogy lássa és hallja az „új mestert”. A koncert mint minden idők legnagyobb számú közönségét felvonultató előadóestje íródott be a Guinness Rekordok Könyvébe.
Muzsikája rövidesen átszivárgott a vasfüggönyön túlra is: 1981-ben a kínai kormány két éven át tartó lobbizásnak és a közvélemény nyomásának engedve – ekkor már a világ fő zenei eseményeként ünnepelték Jarre-t szerte Európában – megengedte, hogy öt rész­ből álló koncertsorozatot adjon, Mao elnök halála óta ugyanis nyugati zenész nem tehette be a lábát Kínába. 1986-ban egy újabb megaprodukció öregbítette hírnevét, ezúttal a texasi Houstonban. A helyi hatóságok meghívására Jarre műsora hivatott megkoronázni Texas állam megalapításának 150. és a NASA megalapításának 25. évfordulóját. Április 5-én a francia művész egy gigantikus, emelkedő színpadon ejtette ámulatba Houston belvárosát. Földöntúli lézerfényben megvilágítva, olimposzi tűzijátékkal a feje fölött, Jarre belevágott intergalaktikus zenei blokkjába, mialatt a felhőkarcolókra kifeszített 120 × 62 méteres óriás­kivetítőkön szürreális képek sorozata jelent meg. A helyszínen mintegy másfél millió (!) ember tapsolta végig a francia művész zenéjét. A koncert alkalmából készült Rendez-Vous lemezzel Jarre újabb formabontó lépéssel rukkolt elő: az elektronikus zenét az élő, emberi kórusokkal ötvözte. Az albumot az amerikai asztronautának, Ron McNairnek ajánlotta, aki egy speciális közreműködésre készült az új lemezen. Az űrbeli szaxofonszóló terve azonban a Challenger űrhajó tragikus katasztrófája miatt meghiúsult. 1997 szeptemberében Jarre Moszkva fennállásának 850. évfordulójának fényét emelte, ezúttal 3 milliós közönség előtt. A grandiózus hang- és látvány­show-n a több száz főből álló orosz nemzeti kórus is fellépett.
Koncertjeivel, lemezeivel rendszeresen kampányolt a háborúk ellen, toleranciát hirdetett faji, illetve szexuális kérdésekben, és a konfliktusok helyett az emberi tudás és a technikai fejlődés érdemeire hívta fel a figyelmet. Munkájának elismeréseként 1993 májusában Jarre-t az UNESCO Jóakarat Nagykövetévé nevezték ki. Több ízben nyerte el a zenei Grammy­díjat New Age kategóriában. A millennium tiszteletére ismét megpróbálta felülmúlni önmagát: 1999 szilveszterén Kairóban tárta a nagyközönség elé a 9,5 millió dollár költség­vetésű A Nap tizenkét álma (Twelve Dreams of the Sun) című alkotását. A piramisok lábánál ötvenezer rajongó döbbent meg az ezer énekest, zenészt, táncost felvonultató előadáson. Napjainkban kissé visszafogottabb elektrodzsesszes albumokkal jelentkezik, de megakoncertjeit időről időre, más-más helyszíneken előveszi a cilinderből, ha az általa vélt jó ügyek mellé állhat műveivel.
Magánélete távolról sem ilyen sikeres, Charlotte Rampling angol színész­nővel kötött házassága (amelyből két gyermek született) a kilencvenes évek közepén futott zátonyra, és – bár nagyszabású koncertjei folytatódtak – azóta is keresi zenei megújulásának fonalát.

(Forrás: Hetek)

 

 

 

 

 

Lennon és Jézus - A mondat, ami végigkísérte Lennon életét

 

Több mint negyven évvel az után, hogy John Lennon kijelentette: „a Beatles népszerűbb Jézus Krisztusnál”, a Vatikán november végén hivatalosan is feloldozást adott a zenekar tagjainak. Egy most megjelent életrajzi kötet szerint Lennon élete végéig birkózott a kérdéssel, mert megdöbbentette, hogy egy odavetett mondatával milyen vihart kavart. „Ki akarok kerülni a pokolból” – írta Lennon 1972-ben Oral Roberts amerikai prédikátornak, akitől azt kérte, segítsen neki megérteni, miről szól a kereszténység.

 

 

A Vatikán hivatalos lapja, a L’Osservatore Romano november végén megjelent cikkében azt írta Lennon hírhedt mondatáról, hogy „oly sok év után ezek a szavak inkább csak egy brit munkásosztálybeli fiú dicsekedésének hangzanak, aki nehezen dolgozza fel a hirtelen jött sikert. Lennon és a többi Beatles tehetsége azonban a modern popzene legjobb fejezeteit adták nekünk”. A vatikáni lap szerint ma már „csak a sznobok legyintenek a Beatles dalaira”.
John Lennon 1966-ban egy interjúban azt mondta, hogy szerinte a kereszténység el fog tűnni. „Összezsugorodik és semmivé lesz. Azt nem tudom, hogy minek lesz előbb vége: a rock and rollnak vagy a kereszténységnek. Most népszerűbbek vagyunk, mint Jézus” – nyilatkozta a Beatles frontembere az Evening Standard című brit lapban. A kijelentés Nagy-Britanniában nem váltott ki indulatokat, nem úgy az óceánon túl. A Beatles amerikai turnéja előtt konzervatív csoportok nyilvánosan elégették a liverpooli fiúk lemezeit, és egy sor rádióadó bojkottot hirdetett a zenekar felvételei ellen, és a Vatikán is elítélte a zenész szavait.
A botrány csillapítására a Beatles 1966. augusztus 11-én Chicagóban sajtótájékoztatót tartott. Lennon itt egy újságíró kérdésére, miszerint mit gondol arról, hogy a rajongók azt kiabálják: „jobban szeretem a Beatlest, mint Jézust”, kijelentette: csak arra utalt, hogy Angliában a fiatalok számára többet mond a Beatles, mint Jézus vagy a vallás. „Nem azt mondtam, hogy jobbak vagy nagyobbak vagyunk, vagy azt, hogy Jézus Krisztushoz mint személyhez vagy Istenhez vagy dologhoz, bármi legyen is ez, hasonlítjuk magunkat. Mondtam, amit mondtam, és ez helytelen volt. Vagy helytelenül értelmezték. Ennyit erről.” Amikor megkérdezték Lennontól, hogy hajlandó-e bocsánatot kérni, annyit válaszolt: „Ha ez önt boldoggá teszi, akkor igen, bocsánatot kérek.”
Lennon a halála előtt két évvel azt állította, hogy örül a botránynak, amit a szavai kiváltottak, mivel ez indította el a szólókarrier útján. „Az életem csapdába jutott a Beatles-szel – írta 1978-ban. – Mindig hálás leszek Jézusnak, hogy véget értek a koncertkörutak. Ha nem mondtam volna azt, hogy a Beatles »nagyobb, mint Jézus«, és nem háborítottam volna ezzel fel a nagyon is keresztény Ku-Klux-Klant, akkor, Uram, ma is ott kellene állnom a színpadon a többi koncertező bolhával!” A botrányokkal kísért amerikai koncertkörút valóban fordulópontot jelentett: ezt követően a Beatles többet nem turnézott, és három évvel később hivatalosan is feloszlott.
A liverpooli zenekar egyik életrajzírója, Steve Turner szerint Lennon nagyon gondosan megválogatta a chicagói sajtótájékoztatón a szavait. „Lennon nem mondta ki azt, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott, csupán annyit, hogy ha ezt így és így értelmezték, akkor az helytelen volt. De nem vonta vissza a szavait” – állítja az újságíró, aki a hatvanas évek második felében rendszeresen tudósított a Beatlesről. Turner a CNN-nek adott interjújában azt mondta: Lennont annak idején megdöbbentette a szavait követő felháborodás és a fenyegetések, „különösen azután, hogy egy spiritiszta azt jövendölte neki, hogy repülőgép-baleset fogja érni a következő útjuk során. Ezért le akarták mondani az amerikai koncerteket, de már nem tudták. Emiatt szervezték meg a chicagói bocsánatkérést”.

 

 

Ugyanakkor Lennont nem hagyta nyugodni az, hogy milyen hatást váltanak ki az emberekből. „A Beatles ateista és agnosztikus alapokon indult, de a zenészeket később egyre jobban foglalkoztatták a spirituális kérdések – írja Turner az Evangélium a Beatles szerint című könyvében. – Amikor 1968-ban elutaztak Indiába, a Beatles kezdett maga is szellemi erővé válni. Úgy vélem, hogy John ezt pontosan látta. A szemében a kereszténység és a rock and roll vetélytársak voltak. Alig három évvel később Woodstockban a rockzene már szinte vallási funkciót töltött be. Ekkorra a Beatles is szinte vallássá vált, amely szellemi hatást gyakorolt az emberek felett.”
2008 nyarán a CBC kanadai rádió archívumából előkerült egy eddig nem ismert interjúrészlet Lennonnal. Ebben a Jézussal kapcsolatos mondatairól azt mondta: „Nem mondanám, hogy jó ötlet volt (erről beszélni), mivel én egyike vagyok Jézus legnagyobb rajongóinak. Ha a Beatlesre irányuló figyelmet Jézusra tudnánk fordítani, akkor azt mondanám, hogy itt vagyunk, csináljuk.” Lennon cáfolta azt, hogy ki akarta volna gúnyolni a kereszténységet. Mint mondta, gyerekkorában templomi kórusban énekelt, és csak akkor hagyta abba az istentiszteletre járást, amikor 14 évesen a pap kitiltotta, mivel egy misén elnevette magát a társaival. „Csak a képmutatás, a vaskalaposság és a vallásos teadélutánok ellen vagyok… Ha a Beatles kiállna Krisztus oldalán – ahol mindig is állt –, és ezt elmondaná az embereknek, akkor lehet, hogy nem telnének meg a templomok, de nagyon sok keresztény táncolna a tánctermekben. Akármit is ünnepelnek, Istent vagy Krisztust, szerintem nem számít, amíg szem előtt tartják Őt és az üzenetét” – idézte Lennont a The Daily Telegraph.  (Bigger than Jesus? The Beatles were a Christian Band. 2008. július 18.)
Ezek a mondatok negyven éven keresztül ismeretlenek voltak, és csak idén júliusban kerültek először adásba a BBC4 rádióadóban. A hetvenes évek elején Lennon a magánéletét körülvevő káosz elől egyre gyakrabban a televíziózásba menekült. Szívesen nézte a kor legismertebb televíziós evangélistáit, köztük Oral Roberts, Billy Graham, Pat Robertson és Jim Bakker műsorait.
1972-ben levelet írt Oral Robertsnek, amelyben őszintén vallott drogfüggőségéről és félelmeiről. Kifejezte sajnálatát a Jézussal kapcsolatos kijelentései miatt is. A levélhez adományként egy kitöltött csekket mellékelt. „Miután idézett egy sort az egyik dalszövegéből, miszerint a »pénzen nem vehetsz szerelmet« ezt írta: »Ez így van. A lényeg az, hogy boldogságot szeretnék. Nem akarok kábítószerrel tovább élni. Paul egyszer azt mondta nekem, hogy kigúnyolom, amiért drogokat szed, de végül meg fogom ezt bánni. Kérem, magyarázza el, hogy a kereszténység mit tehetne értem. Ez is csak egy átverés? Szerethet ő engem? Ki akarok kerülni a pokolból« – idézi Lennon levelét könyvében Steve Turner.

 

 

Oral Roberts hosszú levélben válaszolt a zenésznek, és elküldte neki A magként elvetett hit csodái című könyvét. „John, láttuk önt a televízióban, amikor először Amerikába jöttek… A hatásuk olyan erőteljes és széleskörű volt, hogy a kijelentése, miszerint a Beatles népszerűbb, mint Jézus, bizonyos mértékig igaz is lehetett abban a pillanatban. De tudja, a mi Urunk azt mondta: mindörökké élni fogok” – írta Roberts, aki levelében összefoglalta a megtérés, az újjászületés és a Szent Lélekkel való találkozás keresztény üzenetét. A későbbiekben még több személyes levelet váltottak egymással.
Miután három elvetélt gyermek után 1975-ben megszületett Yoko Onóval közös gyermekük, Sean, Lennon úgy döntött, hogy csak a családjának és fiának él. Megbékült legendás zenésztársával, Paul McCartney-val is, akivel a Beatles felbomlása után a nyilvánosság előtt kölcsönösen, több személyeskedő dalban is szidalmazták egymást. 1977-ben Lennont nagyon megindította az NBC televízióban premierként vetített Názáreti Jézus című alkotás. Miután megnézte Zefirelli hatórás nagyszabású filmjét, bejelentette barátainak, hogy „újjászületett keresztény lett”. Egy héttel később, húsvét vasárnap elvitte Yokót és Seant New Yorkban egy istentiszteletre. Ezekben a hetekben Lennon több keresztény dalt is írt (Talking with Jesus, Amen). Turner könyve szerint még a Pat Robertson által vezett The 700 Club telefonos imavonalát is felhívta egyszer. Ugyanakkor felesége, Yoko gyanakodva fogadta Lennon érdeklődését a kereszténység iránt. Attól tartott, hogy Johnt a gyerekkorában elszenvedett érzelmi sérülései miatt az erős vallási személyiségek könnyen megragadják, a sajtó pedig kigúnyolná, ha kitudódna az újabb Jézus–Lennon sztori. A zenész viszont Yoko szemére hányta, hogy százezreket költ különféle mágusok és asztrológusok tanácsaira. Azt mondta, hogy Yoko „nem látja az igazságot, mivel a sátán megvakította a szemeit”. Elhívott magukhoz egy norvég misszionárius házaspárt, akikkel Yoko hosszan vitatkozott arról, vajon isteni személy-e Jézus, mivel tudta, hogy ebben a kérdésben könnyen el lehet bizonytalanítani Johnt.
Yoko – aki attól tartott, hogy elveszti a befolyását Lennon felett – ekkor bejelentette, hogy két hónapra Tokióba kell utaznia rokonaihoz, és szeretné, ha John is vele tartana. A tokiói Okura Hotelben Lennon heteket töltött magányosan, mindenkitől elszigetelten. Éjszakánként rémálmok gyötörték. Egy ismerősének elmondta, hogy napokon keresztül nem beszélt és nem evett, csak feküdt az ágyban, miközben úgy érezte, hogy a teste „egy üres templom, amely tele van szellemekkel, akik ki-be járnak”.
Bármi is történt Tokióban, ezzel lezárult Lennon személyes érdeklődése Jézus iránt. Újabb dalt írt, ezúttal azonban Yokóhoz: Megmentetted a lelkem. A dolgok visszatértek a régi menetükbe, de Lennon még kétségbeesettebb lett. 1979-ben elutaztak Egyiptomba, miután Yoko, aki hitt a piramisok mágikus erejében, hírt hallott egy különleges ásatásról. Egy halom ősi egyiptomi emléktárggyal tértek haza, amelyekből egy házi múzeumot rendeztek be.
1979-ben Lennon Floridában vakációzott, amikor húsvétkor fiaival együtt ismét megnézte a televízióban a Názáreti Jézus filmet. Ismerősei szerint most már nyoma sem volt rajta a meghatottságnak, ehelyett azon viccelődött, hogy inkább előre kellene tekerni a filmet a keresztre feszítéshez. Lennon kijelentette magáról, hogy „egy újjászületett pogány”, és azon háborgott, hogy a kereszténység Európában szinte minden ősi értéket elpusztított.
Ebben az évben jelent meg Bob Dylan személyes indíttatású gospel-lemeze, a Slow Train Coming. Lennont, aki nagyra becsülte a blues-zenészt, megdöbbentette Dylan nyílt kiállása Jézus mellett. A Valakit szolgálnod kell című dalban azt énekelte, hogy „vagy Istent, vagy az ördögöt szolgálod”. Lennon válaszul azt írta egyik utolsó dalában, hogy „szolgáld magadat, mert senki sincs, aki megváltson”.
Néhány hónappal később, 1980. december 8-án Mark David Chapman New Yorkban, házuk bejáratánál lelőtte John Lennont.

(Forrás: Hetek)

 

 

 

Luciano Pavarotti - Az opera királya

 

Luciano Pavarotti neve összefonódott az 1990-es olasz futballvébével, melynek Puccini Turandot című művéből Kalaf áriája lett a vezérmotívuma. Később a legendás Három Tenor megalapításával másfél milliárd emberhez vitte közelebb az opera világát. Azt még kritikusai is kénytelenek elismerni, hogy a 20. század végén az olasz tenor „crossover” személyiségének köszönhetően vált a műfaj széles körben újra népszerűvé.

 

 

Súlyos rákbetegsége miatt az operasztár egy hete hagyta el végleg a földi színpadot (2007. szeptember). Az olasz kormány a nagy tenor elköltözése előtt két nappal jelentette be, hogy kitünteti Luciano Pavarottit az olasz kultúra előmozdításáért hazájában és külföldön tett erőfeszítéseiért. Az énekest nagy örömmel és büszkeséggel töltötte el a megtiszteltetés. A talján művész az utóbbi években több betegségen és operáción esett át, de mediterrán életkedve töretlen maradt. Egy korábbi interjúban arra a kérdésre, hogy mit vinne magával egy lakatlan szigetre, azt felelte: „Verdi Requiemjét, mert ott úgyis hamar meghal az ember. Ráadásul tenoristaként már igencsak hozzászoktam a meghaláshoz.”
Pavarotti azon szerencsés művészek közé tartozik, akik még életükben megtapasztalhatták a sikert és az elismerést. Puccini, Verdi, Donizetti, Bellini dallamait harminc éven át tolmácsolta hallgatóinak, egyik legnagyobb sikerét harminchét évesen a New York-i Metropolitan Operában élte meg, ahol tizenhétszer tapsolták vissza a színpadra Donizetti: Az ezred lánya című operájában nyújtott teljesítményéért, melyben kilenc alkalommal énekelte ki a magas C-t. Az olasz divatra jellemző, tradicionálisan klasszikus megjelenése, eleganciája kibővült színes, széles karimájú kalapjaival, mintás sáljaival, dél-amerikai gaucho „jelmezeivel”, a maestro afféle „mindenütt népszerű akarok lenni” életérzését sugározva.
Bár visszaemlékezéseiben szépnek látta gyermekkorát, azonban nem volt könnyű a Pavarotti család sorsa a világháború előtti északolasz kisvároska, Modena külnegyedében. Apja pék és autodidakta tenorista, anyja dohánygyári munkás volt. A háború költözésre kényszerítette a famíliát: Luciano egy tanyán találta magát, a munkát meglepő módon jól bírta. Operát először apja lemezeiről hallgatott, nagy hatást tettek rá a korszak híres tenoristái: Gigli, Martinelli, Caruso. Kilencévesen apjával együtt a helyi templomi kórusban énekelt, időközben hangképzésre is járt. Mint a legtöbb átlagos olasz gyerek, Luciano is imádta a focit, vágyainak netovábbja volt profi kapussá válni, ezzel szemben anyja tanárt látott benne. Két éven át tanított, majd énekesi pályára lépett, amit apja anyagilag is támogatott. Tizenkilenc évesen Arrigo Pola, a profi modenai tenor mellett tanult, majd kórusuk megnyerte az eisteddfodi Nemzetközi Fesztivált Walesben. Pavarotti ekkor határozza el, hogy profi énekes lesz. Huszonhat évesen elveszi Adua Veroni operaénekesnőt. Az énekórák mellett általános iskolában, majd biztosítási ügynökként dolgozik. Hat év kemény munka után ferrarai koncertje nem sikerül, mint később kiderül, a hangszálain megjelent csomók miatt, ezért úgy dönt, feladja az éneklést. Később úgy vall erről az időszakról, hogy a szenvedés és mélypont szükséges volt jelenlegi hangjának kiműveléséhez. Maradtak a kisebb helyi színházak és operák, első jelentős debütálását Rodolfo szerepe hozta el számára Puccini Bohéméletében. Verdi Rigolettójával meghódította az osztrákokat, Donizettinek A Lammermoori Lucia című – az operairodalom egyik legsikeresebb – művével pedig az amerikaiakat. A La Scala, Covent Garden, New York-i Metropolitan operaházakban a magas C-k királyává emelték Pavarottit.
Kortársaival szemben Pavarotti már a hetvenes években megtalálta a hangot a médiával: egyre többször vállalt tévészerepléseket. 1977-ben a Time címlapjára tette. A sorra gyűjtött Grammy-díjak, platina-, aranylemezek és szólóestek közepette az operasztárnak az Ifjú Tehetségek Nemzetközi Énekversenyét is sikerül tető alá hoznia a nyolcvanas években Philadelphiában. A kilencvenes években Zeffirelli-produkcióban énekel, majd óriási PR-fogással beindul a fociopera: az 1990-ben megrendezett olasz futball-világbajnokság hivatalos himnusza Kalaf áriája lett Puccini Turandotjából, amivel végképp popstátust nyert. Még ebben az évben felállítja a Három Tenort Plácido Domingóval és José Carrerasszal az oldalán – sikerük a focistáékkal vetekszik. Los Angeles, Párizs, Yokohama foci-világbajnokságain dalolnak együtt. Peking Tiltott Városában, a londoni Hyde Parkban másfélszáz-, az Eiffel-torony tövében háromszáz-, a New York-i Central Parkban már ötszázezer ember előtt énekel.
Megtalálta a hangot a modern pop sztárjaival is, olyan hírességekkel dalolt együtt, mint Bon Jovi, Mariah Carey, Vanessa Williams, U2 vagy Sting. Csakhamar az ENSZ békenagyköveteként járta a háború, földrengés, szegénység és AIDS sújtotta területeket, milliárdos adományokat összeénekelve segélykoncertjein.
Az ezredfordulón, harminchat év után Pavarotti felmond menedzserének, Herbert Breslinnek. Néhány évvel később, negyvenkét év együttélés után, hatvannyolc évesen feleségétől is elvált – amit a katolikus Itália nem nézett jó szemmel –, és elvette harmincöt évvel fiatalabb titkárnőjét, Nicoletta Mantovanit, aki megajándékozta őt egy ikerpárral, de csak az egyik baba maradt életben. Pavarotti több mint negyvenéves pályafutását lezárandó 2004-től, hatvankilenc évesen búcsúturnéba kezdett, amit soha nem fejezett be. Utolsó fellépésére a New York-i Metropolitan Operaházban kerül sor 2004-ben, Puccini Toscájában Mario Cavaradossi festőjét alakította. Tizenkét percen át tapsolták vissza a színre.
A záróhangot az idei Téli Olimpia nyitó ceremóniáján énekelte Torinóban, az opera hazájában, ahol élete leghosszabb és leghangosabb ovációját kapta a nemzetközi tömegtől. A popopera sztárja Guinness-rekordot döntött meg a legtöbbet (165-ször) visszatapsolt énekesként. Sokszor vádolták azzal, hogy a zenéből üzletet csinál. Pavarotti a kritikusokat azzal „küldte haza”, hogy „1,5 milliárd embert értünk el az operán keresztül”. Plácido Domingo csodálta barátja hangját, szerinte a karizmája tartotta össze a hármast, Carreras minden idők legnagyobb tenorjának tartotta, és állításuk szerint neki köszönhetik nemzetközi sikereiket. Pavarotti a következőképp summázta életpályáját: „Az, hogy valaki az életét zenével töltheti, gyönyörűség, és hálás vagyok Istennek, hogy erre szánhattam az életemet.”

(Forrás: Hetek)

 

 

 

Mark Knopfler Budapesten - A szving szultánja

 

A könnyűzenében Knopfler az egyetlen világhírű magyar származású gitáros. A rocktörténet egyik legsikeresebb zenekara, a Dire Straits egykori frontembere turnéja során hatvanöt állomást érint. Amerika előtt most Európát járja be, (2008) pünkösd hétfőn pedig az Arénában adott pazar koncertet.

 

 

Bár a Dire Straits, mint formáció már a múlté, a jövőre hatvanéves Knopfler továbbra is megmaradt zenei ikonnak. Az évek során védjegyévé vált a jól felismerhető, penge gitárjáték, a hanyagul elegáns énekhang és a történeteket megéneklő dalszövegek. Magyarországon először 1985-ben lépett fel, ekkor nyugtázta a kerengő híreket magyar felmenőiről – semmi több –, de a történtek ismeretében ez érthető is. Édesapja, az építész Knöpfler Ervin 1939-ben, a magyarországi zsidótörvények hatására emigrált Nagy-Britanniába és egy skót lányt vett feleségül. Mark zene iránti érdeklődését anyai nagybátyjának harmónika-, és zongorajátéka keltette fel, tizenévesen pedig már Jimi Hendrix és Django Reinhardt gitárjátékában gyönyörködött. Nagy kincsként emlékszik első elektromos gitárjára, erősítőre viszont már nem tellett a családi kasszából. A gyakorlással azonban nem állt le: akusztikus gitárra ültette át a húrokat, és pengető nélkül, ujjbeggyel játszott; idővel sajátos „fingerpicking” stílusát csiszolta mesteri szintre. A gitárt nem tekintette leendő kenyér­kereső eszköznek, tizennyolc évesen újságírónak tanult, azután elvégezte az angoltanári szakot, tanított is egy ideig. Londonba költözve neves zenészek játéka inspirálta továbblépésre; öccsével, Daviddel pedig felújították az éjt nappallá tevő közös zenélést. A Dire Straits majdani basszusgitárosa egy efféle kis éji zene után ismerte meg Markot: talpig farmerbe öltözötten és padlóra csúszott testhelyzetben. Az idősebb Knopfler fiú állítólag igen figyelemre méltó jelenség volt: miközben mélyen aludt, még ha félrebillentve is, de biztos kézzel tartotta derekán a gitárt. Azóta még inkább „álomba játssza magát”, mint valaha: ujjai ma már alvás közben játszanak. Később elérkezett az ideje, hogy hangjukat szélesebb körben és színpadon is hallassák: immár dobossal kiegészülve felállt a kvartett. Ekkoriban koncertjeik semmit nem hoztak a konyhára, mégis kockáztattak: otthagyták munkájukat, és csak a zenének szentelték idejüket. Knopfler vezénylésével éppen harminc éve a Dire Straits már első, mozgalmas rockzenét nyújtó albumával bevonult a nemzetközi zenei köztudatba, s a nyolcvanas évek legismertebb – bár nem mindenhol körberajongott – együttese lett; Dél-Afrikában például a zenekart betiltották apartheidellenes üzenete miatt. A banda Brothers in Arms című albuma az akkoriban az egyik legnagyobb (11 millió!) példányszámban eladott lemez lett – és az egész nyolcvanas évek harmadik legnépszerűbb albuma. Egyre szaporodtak a frontember filmzene-szólólemezei, miközben haladt a Dire Straits szekere is előre, mígnem elérték az évi 248 élő előadást összesen 4 milliós tömeg előtt, majd ’91-re Knopfler nem bírta tovább a fellépésekkel járó állandó nyomást és a megterhelő stúdiómunkákat. Idegei annyira tönkrementek, hogy sem a csapatot, sem a gitárját nem bírta látni egy-két hónapig. 1993-ban nemcsak elhunyt édesapjától, hanem a Dire Straitstől is elbúcsúzott. Mivel úgy érezte, kinőtte a zenekar kereteit, szólókarrierbe fogott három év múltán. Az írói hajlamait a dalszövegekben kiélő művész elbeszélve vagy párbeszédes formában adja elő számait, mindezt szabadon – kelta, skót és más folk motívumokkal díszített játékstílusban.

 

 

100 milliónál is több eladott korong után mostanra életvitele kiegyensúlyozottabbá vált. „Már tíz éve egyetlen egy szál cigarettát sem szívtam. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amire büszke vagyok. A gyerekeimtől eltekintve” – állítja a négygyermekes apa. A nősülésnek már háromszor is nekifutott: első feleségétől, akit a középiskolában ismert meg, még a Dire Straits-korszak előtt fiatalon elvált. Második házasságából született ikerfiai huszonegy évesek. Jelenlegi feleségével öt- és tízéves kislányaikat nevelik. „Megtanultam, hogy minden más tevékenységet alárendeljek a zenélésnek. Már fel sem merült bennem egyéb alternatíva a gitározás helyett.” Véleménye szerint a fiatal zenésznemzedék ezt az árat már nem akarja megfizetni. „Értékelem az állhatatosságot. A türelmetlen és állhatatlan embereket pedig nem kedvelem.” Amikor egy interjú során visszadobták neki a labdát, miszerint a Dire Straits megszűnése és két válása nem támasztja éppen alá, hogy ő maga állhatatos lenne, így válaszolt: „Meglehet, de úgy gondolom, hogy van bennem egy bizonyos nyakasság és akaraterő.” A mások szórakoztatását célzó zenélést valóban mindenekelőtti kötelességének tekinti, erről mindig is többet nyilatkozott, mint magánéletéről. „A rockzenében van valami a jógából és a miszticizmusból – vélekedik. – Ott húzódik például hosszú évek gyakorlása és fájdalma. A zeneszerzés meglehetősen misztikus dolog: az inspiráció néha megmagyarázhatatlanul hirtelen érkezik, máskor viszont hosszú ideig tart.” Lényegesnek pedig nem a technikai tudást tartja, hanem hogy a zenét szívvel-lélekkel játsszák.
A bravúros futamokból a minap nálunk is bőven kijutott. A legutóbb kiadott lemezéről a koncerten csak két új dal szerepelt, ezt rajongói egyáltalán nem vették zokon, hiszen Knopfler régi szerzeményeit képes mindig újszerű változatban előadni. A Dire Straits klasszikusai, a Romeo & Juliet és a Sultans of Swing a hallgatóságot tartós pezsgésbe vitte. Most ráadásul síppal, dobbal és hegedűvel is kísérték a virtuóz gitárjátékot. A budapesti koncert másfél órás intenzív zenei élménye után a zenekar levonult. Ez volt a pont, amikor a taktust elégedetten verő lábak miatt addig lágyan ringatózó lelátó méltatlankodva rázkódni kezdett alattam. Az Aréna végül első ráadásként a háború esztelenségéről szóló Brothers in Arms dalt kapta, a búcsú második felvonásának stílszerű záródala a Going Home (Hazafelé) volt. Knopfler félórás „késéssel” aztán már szó nélkül elment – nem haza, hanem tovább, a maga útján.

(Forrás: Hetek)

 

 

Michael Jackson - Az álom vége

 

„Elmondok valamit, amit korábban soha nem mondtam el, és ez az igazság. Nincs okom, hogy hazudjak önnek, és Isten látja, hogy az igazat mondom. Akartam a sikert és a hírnevet. Akartam, mert azt akartam, hogy szeressenek. Azt akartam, hogy szeressenek, mert sohasem éreztem azt, hogy szeretnek. Azt mondtam magamnak: tudom, hogy vannak képességeim. Talán, ha ezeket fejlesztem, akkor az emberek jobban fognak szeretni. Ez minden, ez az igazság.”

 

Az utolsó próba egy nappal a tragédia előtt

 

Ezeket a szavakat Michael Jackson 1999-ben mondta akkori legközelebbi bizalmasának és mentorának, Shmuley Boteach rabbinak. Az énekes akkor már a világ egyik leghíresebb embere volt, a rabbi mégis egy letört, kiégett és céltalan személyt látott maga előtt. Az életét megrázó ellentmondások gyötörték: tragikus sorsú gyerekeken akart segíteni, miközben molesztálási perek sora zajlott ellene. Közösségre vágyott, de a családjával - különösen apjával - megszakadt a kapcsolata. Elidegenedett szülei jehovista hitétől, de nem találta helyét sem a zsinagógában, ahová Shmuley rabbi vitte, sem a radikális Iszlám Nemzet közösségben, amelynek tagjai egyre inkább átvették környezete irányítását. A Pop Királya lett, de elutasított minden józan tanácsot, amire pedig még a királyoknak is időnként szüksége lehet. Fekete előadóként lett világhírű, de fehérré akart válni. Minél többet változott az arca, annál ritkábban jelent meg az emberek előtt. A világ legjobban kereső előadóművésze volt, aki karrierje csúcsán Paul McCartney-ra rálicitálva vette meg a Beatles-dalok jogdíjait, mégis százmilliós adósságok alatt nyögött. Időnként egy fillér készpénze sem volt, és volt, hogy gyermekeinek a nevelőnő vett születésnapi luftballont.

„Attól tartok, hogy Michael élete idő előtt félbeszakad. Amikor valakinek nincs az egészséges életből semmi a sorsában, és teljesen elszakítják mindattól, ami normális, közben pedig szuper-celebként ünneplik, akkor - Isten őrizz - úgy végezheti, mint Janis Joplin, mint Elvis. ... Michael ebbe az irányba halad." - mondta Boteach 2004. április 22-én a CNN American Morning című műsorában. Nem kellett prófétának lenni annak felismeréséhez, hogy a külső-belső önpusztítás tragédiához vezethet. Mégis, amikor már szinte mindenki leírta, Michael Jackson nekifogott, hogy mindent újrakezdjen. 50 évesen aláírt 50 egész estés élő koncertet a hatalmas londoni O2 Arénába. Az első londoni fellépést 2009. július 13-ára hirdették meg, az utolsót 2010. március 6-ára, majd a maratoni turné Ázsiában és az Egyesült Államokban folytatódott volna. Néhány nap alatt a rajongók a világ több mint száz országából egymillió jegyet vásároltak meg a This is it! (Ennyi!) című koncertsorozatra. Michael Jackson három héttel a nyitó koncert előtt, június 25-én egy Los Angeles-i kórházban elhunyt.

 

 

Michael Jackson az indianai Gary kisvárosban, Chicago egyik ipari körzetében született 1958. augusztus 29-én. Kilencen voltak testvérek, Michael hetedikként született. Apja, „Joe" Jackson acélipari munkásként dolgozott, de rendszeresen fellépett The Falcons (Sólymok) nevű rythm-and-blues zenekarával, amelyben testvére, Luther is játszott.

A család az anya, Katherine nyomán a Jehova Tanúi felekezet szigorú tanait követte, és a gyerekek is részt vettek a házról házra járó missziós tevékenységben. (Jackson egyes beszámolók szerint még sikerei csúcsán, 1984-ben is volt, hogy kalapban és álszakállal bekopogott ismeretlenekhez téríteni.)

A gyerekek zenei érzékére apjuk figyelt fel - a történet szerint véletlenül. Joe egyik nap rajtakapta a gyerekeket, amint éppen a hangszereivel játszanak. Bár nem szerette volna, ha tönkreteszik a drága eszközöket, aznap mégis rájuk parancsolt, hogy ha már egyszer elővették a hangszereket, akkor mutassák is meg, hogy mit tudnak. A produkciót hallva elhatározta, hogy sztárt farag a gyerekekből, szó szerint bármi áron.

A család először a „The Jackson Family" néven, később pedig a testvérek közül öten (Michael, Jackie, Tito, Marlon és Jermaine) „Jackson 5" néven próbálkoztak fellépésekkel. „Emlékszem, amikor először játszottunk együtt 1966-ban - idézi fel a Jackson 5 egykori basszusgitárosa, Mark Rashkow. - Amikor megláttam ezt a srácot (Michaelt), tátva maradt a szám, és egyszerűen abbahagytam a dalt, amit játszottam. Olyan volt, mintha ötven év tapasztalata lenne benne, pedig csak nyolc éves volt. Fred Astaire-re emlékeztetett." Rashkow, aki ma Izraelben egy kibucban él, tizenhat éves volt akkor. Gyorsan összebarátkoztak, és Michael úgy tekintett rá, mint igazi bátyjára. „A legvagányabb, szeretni való kissrác volt. Amikor lejött a színpadról, úgy játszott, mint egy kisgyerek. Amikor telefonon beszéltünk, folyton gyerekes csacskaságokat és találós kérdéseket mondogatott" - emlékezik vissza Rashkow, aki azt tapasztalta, hogy az apja nagyon ridegen bánt a gyerekekkel. „Michaelnak nem volt igazán gyerekkora. Amikor elhívott, hogy menjek hozzájuk játszani, az apja, aki jehovista volt, eltiltotta ettől. Azt mondta neki, hogy ne foglalkozzon ilyen »világias« dolgokkal."

A családtagok azonban ennél szomorúbb dolgokról is beszámoltak. Testvére, Marlon elmondta, hogy apja büntetésből rendszeresen fejjel lefelé tartva módszeresen végigverte Michaelt, tetőtől talpig. A próbákon gyakran korbáccsal a kezében ült, amit használt is, ha nem tetszett neki valami. (Joe Jackson 2003-ban egy BBC-nek adott interjúban elismerte, hogy gyerekként megkorbácsolta a fiát.) Az apa egy alkalommal éjszaka horrormaszkot viselve a hálószoba nyitott ablakán mászott be az alvó gyerekekhez, sikítozva. Jacksont ettől kezdve éveken át rémálmok gyötörték, hogy elrabolják szobájából. 1993-ban Oprah Winfrey-nek elmondta, hogy gyerekként gyakran sírt a magánytól, és előfordult, hogy amikor apját meglátta, rosszul lett és okádni kezdett. Testvére, LaToya Jackson volt férje ennél is rosszabb történetekről hallott. „LaToya mondta el nekem, hogy Joe esténként gyakran meglátogatta gyerekeit a szobájukban, és ilyenkor természetellenes szexuális aktusokra kényszerítette őket. Ez alól pedig Michael sem volt kivétel" - mesélte el könyvében a sztár sógora. (Michael halála után Joe Jackson meglepően nyilatkozott a CNN egyik riporterének, aki azt kérdezte, hogy érzi magát. „Remekül! - válaszolta az öreg Joe, majd mintha emlékeztette volna magát a tragédiára, hozzátette: -Ez nagyon nehéz időszak számunkra, végül is a világ legnagyobb szupersztárját veszítettük el." A férfi ezt követően, kihasználva a figyelmet, gyorsan beszélni kezdett új lemezkiadójáról és ötleteiről is. A családnak írt részvétlevelében egyébként Barack Obama amerikai elnök is Michael Jackson „sok tekintetben szomorú életéről" emlékezett meg. Ami tény: halála után nyilvánosságra került végrendeletében csak anyját, gyermekeit és a jótékonysági szervezeteket nevezte meg, apjáról egy szót sem ejtett.)

 

Al Sharpton tiszteletes és Joe jackson (jobbra)

 

Az állandó próbák azonban profi csapatot formáltak a Jackson 5-ból. 1969-ben a Motown, Amerika akkori legnagyobb „fekete" lemezkiadója egyik embere felfigyelt a kis családi vállalkozásra. Az átütő sikert az 1970-ben megjelent ABC című album jelentette, amely Diana Ross segítségével egy csapásra a nagy sztárok közé emelte a Jackson 5-ot. Több híres műsorban szerepeltek, saját szombat reggeli rajzfilmjük lett a tévében, gyakran léptek fel Elvis Presley-vel és Sammy Davis Jr.-ral egy műsorban, a közelükben lakott Fred Astaire és Frank Sinatra is. Első tengerentúli koncertjük alkalmával hatalmas tömegek özönlöttek a koncerthelyszínekre, és a Jackson 5 megdöntötte a Beatles több rekordját is. Angliában egy akkor még ismeretlen fiatal zenész, Elton John volt a csapat előzenekara, aki később Michael jó barátja lett.

A hetvenes években Michael tinédzserként céltudatos életet élt: nem foglalkozott az akkoriban a zenészek között általánosnak számító kábítószerezéssel. A vallási szabályokat betartva alkoholt sem fogyasztott, és vegetáriánus lett. Ettől teljesen lefogyott, arcvonásai megváltoztak. Levágatta afrofrizuráját, és új stílust teremtve szólókarrierbe kezdett. Huszonegy évesen menedzsert váltott, ettől kezdve nem apja kezében volt karrierje.

1980-ban turnéra indult testvéreivel, amely hatalmas sikert aratott. 1982-ben dalt írt Diana Rossnak, lemezt készített Steven Spielberg E.T. című filmjéhez, majd 1982. december 1-jén a boltokba került a Thriller című album, amely máig rekordnak számító 104 millió példányban kelt el. A lemez sikeréhez hozzájárult, hogy Michael összeállt egy duettra Paul McCartney-val, akinek segítségével a fehér közönséget is sikerült megszólítani, valamint hogy a dalokhoz készült videoklipek új stílusukkal lenyűgözték az embereket. (A címadó Thrillerből készült klip egy rémtörténetbe hajló szerelmi jelenet. A zenés videók sikere útjára indította a műfaj televíziós úttörőjét, az MTV-t. Pedig akkoriban sokan temették a popzenét, amely a punk és a diszkózene ingoványába kezdett süllyedni.)

1984-re a politika is elismerte Michael Jacksont: Ronald Reagan a Fehér Házban kitüntette a drog-, és alkoholproblémákkal küszködő gyerekek megsegítéséért. Karrierje azonban ugyanebben az évben súlyos törést szenvedett: egy Pepsi-reklám forgatásakor egy felrobbanó petárda miatt kigyulladt a haja. Másodfokú égési sérüléseket szenvedett, és csak több plasztikai műtéttel tudták helyreállítani az énekes arcát és fejbőrét. A baleset egy koncertszerű forgatáson történt, rajongók ezrei előtt, ami nagyon zavarta Michaelt, és ettől kezdve különösen aggódott külseje miatt. A Pepsitől kapott 1,5 millió dolláros kártérítést - csakúgy, mint a Victory Tour koncertjeiért kapott 5 millió dollárt - jótékonysági célra adományozta.

Zenésztársaival is rosszabbra fordultak a kapcsolatai. Amikor McCartney megtudta, hogy ügynökségén keresztül Jackson vette meg az orra előtt több száz Beatles-dal zenei jogát, azt mondta: „Egy kicsit trükkös ez így. Egyszer valakinek a barátja, majd megveszi a szőnyeget alóla."

1986-tól kezdenek megjelenni a hírek a zenész különféle betegségeiről és egyre bizarrabb szokásairól. Barátságot kötött például egy csimpánzzal, amit a lakásába költöztetett. Az ilyen sztorik miatt a bulvárújságok „Wacko Jacko" (Flúgos Jacko) néven kezdték emlegetni a sztárt, aki egyre zárkózottabb lett, miközben külseje folyamatos változáson ment keresztül. Bőre egyre fehérebb lett, és mind több sminket kezdett használni, ami arcát nőiessé tette.

A koncert-, és lemezsikerek tovább folytatódtak, azonban 1993-tól vizsgálatok indultak a sztár ellen gyerekek molesztálásának vádjával. Bár a pedofíliát sem ekkor, sem később, az ezredforduló utáni perben sem sikerült egyértelműen bizonyítani, a gyanú élete végéig kísérte Jacksont. Ehhez ő is hozzájárult azzal, hogy előszeretettel időzött gyerekek között az otthonában is. Egy interjúban pedig kijelentette, hogy nem lát problémát abban, ha az ágyát gyermekekkel osztja meg. Egyik vádlója családjával 22 millió dolláros peren kívüli egyezséget kötött, ami tovább erősítette a gyanút. A kritikák hatására egyre több gyógyszert és fájdalomcsillapítót szedett, a halála előtti utolsó időkben legalább nyolc különböző erős szert.

 

 

Az elveszett családot megpróbálta sajáttal pótolni, nem sok sikerrel: Elvis lányával, Lisa Marie Presley-vel két évig tartott a házassága, csakúgy, mint egy bőrgyógyász ápolónővel, Deborah Jeanne Rowe-val való frigye. Ez utóbbiból két gyermeke született, míg egy harmadik később, egy meg nem nevezett béranyától. Annak ellenére, hogy Rowe zsidó származású volt, Jacksont ekkor egyre többet vádolták antiszemitizmussal. Még régi barátja, Steven Spielberg is elítélte egyik dalszövegét. Az énekest a kilencvenes évek végétől kezdte befolyása alá vonni az Iszlám Nemzet elnevezésű szélsőséges muzulmán szervezet. Egyes hírek szerint Michael Jackson 2008-ban át is tért az iszlám hitre. Testvére, Jermanie Friday, aki muzulmán, szintén erre biztatta Michaelt. „Amikor hazatértem Mekkából, rengeteg könyvet vittem neki. Utána sok mindent kérdezett tőlem, én pedig elmondtam, hogy szép és békés vallás." - nyilatkozta Friday. Jackson testőrei az Iszlám Nemzet tagjai közül kerültek ki, és utolsó lakását is a szervezettől bérelte. (Az Iszlám Nemzet alapítója, Louis Farrakhan a nyolcvanas években még elítélte Jacksont a nőies külseje miatt, ám úgy tűnik, a jövedelmező szerződések utóbb megváltoztatták véleményét.)

A londoni Times becslése szerint Michael Jackson húsz év alatt több mint 1 milliárd dollárt vert el, amiből - csillagászati bevételei, bőkezű arab milliárdos támogatói ellenére - 350 millió dolláros adósságot halmozott fel. Mivel minden vagyonát felélte, menedzserei úgy döntöttek, hogy utolsó esélyként magára Jacksonra vesznek fel hitelt. Mivel ma a CD-eladásokból már nem lehet sok pénzt beszedni, ezért az adósságcsapdából egy menekülési út maradt, az élő koncertsorozat. Kiszámolták, hogy Jackson 100-150 koncert bevételéből egyenesbe jönne. Igaz, senki nem tudta, hogy kibír-e akár egyetlen fellépést is, mivel közel tizenöt éve nem állt színpadon, és egészségi állapota közismerten labilis volt.

Jackson nem akart kötélnek állni, de a hitelezők ultimátuma és a bírósági végrehajtók nyomásának végül engedett. A stratégia, úgy tűnt, mesésen beválik. Napok alatt több mint egymillió jegyet adtak el a Londonban, az O2 Arénában szervezett koncertekre, amelyeket jövő év márciusáig kötöttek le. Július 13-án indult volna az évszázad show-ja, amelyet 18 hónapon át Európa, Ázsia, Amerika útvonalra terveztek, példátlan látványelemekkel.

Jackson a Los Angeles-i próbákból összesen hármon vett részt, bár szemtanúk szerint, amikor a halála előtti napon a színpadon állt, úgy tűnt: a régi varázs visszatér. A mindent vagy semmit hazárdjáték 24 óra múlva tragikus véget ért.

(Forrás: Hetek)

 

A sztárgyár felfalja gyermekeit - Beszélgetés Sebők János rocktörténésszel

A médiavezérelt társadalom sztárcsináló gépezete nemcsak felemelte, hanem fel is falta Michael Jacksont. A pop királyának története nem egyedülálló: a másik király, Elvis Presley kísértetiesen hasonló körülmények között halt meg, és sok más zenésztehetség is idő előtt távozott a földi létből, amiért nem feltétlenül csak saját életvitelük volt a felelős.

 

 

Tragikus halálával Michael Jackson olyan sztárok nevei mellé iratkozott fel, mint Elvis Presley, Jim Morrison, Janis Joplin, Jimi  Hendrix. Van közös elem ezekben a tragédiákban?

A konkrét halálesetek között vannak hasonló történetek, de ami mindegyikükre jellemző, hogy a haláluk nagyon nagy üzlet volt. A médiavezérelt tömegkultúra paradoxona, hogy az ilyen korszakos sztárok mint Presley, Jackson - akiknek neve olykor igazi szuperbrand, és ismertségük a Coca-Cola ismertségéhez mérhető - nemcsak életükben, hanem halálukban is kiválóan áruba bocsáthatók. Persze utóbbi esetben maga a művész ebből már nem profitál, csak a rokonok és az a közepes iparvállalatnak megfelelő, a sikert dollármilliárdokban mérő gépezet, amely mögötte áll.

Jackson esetében a nagy visszatérést szervező -a világkörüli turnéért legalább 400 millió dolláros gázsit ígérő- cég vezetői, úgy tűnik, reális lehetőségként számoltak azzal, hogy rosszra fordulhatnak a dolgok. Nem véletlenül adták mellé saját orvosukat, hiszen a „király" tizenkét éve nem turnézott, ötven éves volt-, és ötven kiló. Ugyanakkor a halála nem okozott nagy „drámát", mert most DVD-filmet készítenek a próbáin készült felvételekből, a testvéreket akarják rávenni, hogy szerepeljenek helyette a megaemlékkoncerten, mert a befektetésnek meg kell térülnie. The Show Must Go On - vagyis a show-nak a főszereplő nélkül is folytatódnia kell.

Ez rendkívül cinikus hozzáállásnak tűnik, hiszen közvetve valóban ez a megterhelés okozta Jackson halálát, nem?

Ez nem kétséges, még ha a végzetes egészségi összeomlás különböző elemekből állt is össze. Jackson nemcsak fizikai, hanem pszichés betegségekkel is küzdött. Skizofréniával, depresszióval, alvászavarokkal kezelték, anorexiás volt, és erre jött rá a próbákon a rendkívüli stressz és fizikai megterhelés. Reggel, délben, este injekciózták, gyógyszerezték, hogy bírja a megfeszített munkát. Ezt azonban a szervezete nem viselte el, keringése összeomlott, és már a szívbe adott adrenalininjekció sem segített.

Ez kísértetiesen hasonlít Elvis Presley halálához, aki egy idő után szintén gyógyszerekkel tudott csak létezni...

Elvis is az egyéni tragédiái miatt indult el a lejtőn. Válása után nem tudta feldolgozni, hogy elveszti a lányát. Úgy érezte, hiába veszi körül száz meg száz ember, reménytelenül egyedül van. ő nem anorexiás, hanem bulimiás volt, reggeltől -pontosabban délutántól, mert akkor kelt- lefekvésig zabált, és álmatlanság gyötörte. Ezeket a problémáit gyógyszerekkel igyekezett kezelni: fogyasztótabletták az elhízás ellen, altatók, hogy el bírjon aludni, serkentők, hogy másnap friss legyen. Havonta tabletták százait szedte be, a turnékra külön bőröndben vitte a „gyógyszertárát". Márpedig -és ebben is hasonlít Jacksonhoz- a koncertezést nem lehetett abbahagyni, mert el kellett tartani nemcsak magát -a sztárélet súlyos kiadásaival együtt-, hanem a környezetét is: a családot, a menedzsmentet és az ingyenélő „piócákat". Mögötte is ott volt a gépezet, a „memphisi maffia", akiknek nem a személy, hanem a megélhetés volt a fontos. Jellemző, hogy Elvisnek még a köntösére is fel volt hímezve három betű: T. C. B. - vagyis: Take Care of Business (Törődj az üzlettel!).

Miután elhízott, elkezdett leépülni, a lemezei sem fogytak már annyira, nem hívták reklámokba, filmekbe, de azért koncertcsarnokokat még meg tudott tölteni. Halála előtt is egy új körútra készült, kellett a bevétel, és megtépázott renoméját is helyre kívánta állítani. Nagyon bizakodó volt. Az ördögi kör azonban bezárult: a turné kezdete előtti hajnalon egy gyógyszerkoktél elfogyasztása után saját fürdőszobájában rosszul lett, és barátnője csak másnap délben talált rá.

Arra is láttunk már példát, hogy valaki ki akart törni erről a kényszerpályáról. Jimi Hendrixnek már elege volt a rock and roll életformából, a sorozatos botrányokból, meg akart újulni, önállósodni akart, vissza akart vonulni a stúdióba. Menedzsmentjének azonban nem tetszett, hogy szakítani akart velük. A szerződés lejárta előtt nem sokkal rejtélyes körülmények között meghalt. Jó okkal feltételezhetjük, hogy miközben próbálták megrendszabályozni, belehalt a „kezelésbe". A jogdíjak persze az ő esetében is tovább hozták a pénzt.

Mitől függ, hogy valakit bedarál-e a sztárcsináló gépezet? Madonna például Jacksonnal együtt indult, és a mai napig a topon van.

Ezt alapvetően az adott sztár személyisége határozza meg. Elvis és Jackson -több más sztárhoz hasonlóan-, nagyon mélyről jöttek, és nem igazán tudták feldolgozni sem az egyéni családi-neveltetési problémáikat, sem a sztársággal járó terheket. Különösen Jackson idejében, a nyolcvanas években vált ez problémává, mert ekkor kezdett meghatározóvá válni a bulvármédia. Ő már nemcsak sztár volt, akit a saját, elképesztő művészi teljesítménye jogán emeltek piedesztálra, hanem celebrity, azaz híresség is. Ennek megfelelően nemcsak a zenéje volt eladható, hanem az egész élete a nyilvánosság előtt zajlott. Mindenből hírt lehetett gyártani: leégett a haja, a farmján eteti az állatokat, oxigénsátorban alszik, fehéríti magát, kilógatta a gyerekét az ablakon, és persze a pedofil ügyekből is. A bíróság mindkét esetben felmentette, de a valóságot talán soha nem tudjuk meg. Mindenesetre a „csótányok" az esetenként bizonyíthatóan hamis vallomásokkal komoly pénzt „kaszáltak", ahogy a bulvársajtó is leszedte a maga hasznát a botrányokból, miközben Jacksont, az embert, a sztárt ellehetetlenítették,  „bedarálták" a médiában.

A pop királya -mint ahogy Elvis-, a színpadon elképesztően profi volt. Igen ám, de abban  a pillanatban, ahogy lejöttek a színpadról, kiléptek a stúdióból, és visszazuhantak a hétköznapokba, elveszett emberekké váltak. Elszakadtak a valóságtól, pénzügyeiket, kapcsolataikat nem tudták sikeresen kontrollálni, ezért bentragadtak a családtagok, a menedzsment és a bulvársajtó alkotta hínáros, mocskos mocsárban. Jackson egyfajta édenre, szeretetre vágyott, ezért Peter Panként egy mesevilágként rendezte be az életét. Ezzel azonban támadható lett, mert látták, hogy gyenge: loptak tőle, manipulálták, félrevezették.

Madonna más személyiség. ő gyorsan átlátta, hogyan működik a rendszer, és elég öntörvényű volt ahhoz, hogy ne őt használják, inkább ő használjon másokat. őt nem nyomasztotta a mama meg a papa -előbbi korán meghalt, utóbbit otthagyta-, hamar önállóvá vált. Zeneileg ő is folyamatosan meg tudott újulni, de tudatosan használja ki a celebritással járó lehetőségeket is:  Sean Penn révén beházasodott Hollywoodba, gyerekeket fogad örökbe, és nem utolsósorban tabutémáknak megy neki. Nemcsak a szexualitással játszik, hanem a vallással is - mindegy, csak botrány legyen. Tudja, hogy a közvélemény egy része éltetni fogja - „ő a mi Jeanne d'Arcunk" -a másik része meg szörnyülködik, hogy na ez azért már több a soknál-, ő pedig ott van a figyelem középpontjában, s jól bírja a gyűrődést. Manipulálja a manipulátorokat.

Alapkérdés, hogy a médiában megjelenő tartalmak formálják inkább a közgondolkozást, vagy fordítva, a média csak az igényeket szolgálja ki. Hogyan működik ez a sztárvilágban?

A bulvársajtót a reageni politika tette nagyhatalommá azzal, hogy Amerikában a nyolcvanas évektől nagyobb lehetőségeket kapott a kereskedelmi tévézés. A befektetők profittól hajtott elemi érdeke volt, hogy minél szélesebb közönséget szólítsanak meg. Márpedig az elitkultúra csak egy réteget érdekel, ráadásul sokba is kerül. Ezért nyitni kellett lefelé, a néptömegek felé, akiknek nem a magaskultúrát kellett kínálni, hanem az ösztöneiket piszkálni. Erre pedig a szex és az erőszak „tálalása" a legalkalmasabb. Így alakult ki a nyolcvanas években a „gyönyöréhes társadalomban" az ölés és ölelés kultusza. Eleinte ez csak a videotékákban jelent meg, de hamarosan a főáramú médiát is elfoglalta. Ez a világ azt üzeni: élj a mának, fogyassz, élvezz, legalább szórakozás, kikapcsolódás közben emelkedj felül a modern párialéten!

Ez a változás a zeneipart is elérte: nemcsak a szex, hanem a halál, az erőszak is eladható lett. Megjelent a death és black metal, a halálfejes lemezborítók, sőt még Jackson is a szerelmet és a horrort vegyíti a Thriller című klipjében.

Ennek a primitív, ösztönökre ható mechanizmusnak a révén futhatnak be a műanyag sztárok is?

A bulváripar rájött arra, hogy az igények kielégítéséhez már nemcsak autentikus sztárokra van szükség, hanem olyan hírességekre, akik nem feltétlenül a tehetségükkel tűnnek ki, hanem fizikai adottságaikkal vagy a minél szélsőségesebb viselkedésükkel. A „sztárgyárakban" kitalálják, hogyan nézzenek ki, mit énekeljenek, miről szóljanak a videoklipek, ki legyen a célcsoport, és ha énekesről van szó, az sem baj, ha nincs tökéletes hangja, a technika ma már át tudja hidalni ezt az „apró hibát".

Így alakul ki az az illúzió, hogy a szépség és a fiatalság önmagában érték, hogy ma -Pajor Tamás szavaival élve-, a divat mondja meg, hogy ki vagy. Érdekes jelenség, hogy korábban még meg tudtak öregedni a sztárok, és találtak maguknak az életkorukhoz illő feladatokat, szerepeket, ma viszont az örök fiatalság a menő. A botoxkultusz már nemcsak az elitet hódította meg -érdekes a kampányidőszakban megnézni, hogyan simul ki a politikusok arca-, hanem a tömegeket is. Világszerte divat lett abból, hogy az állásinterjúk előtt a nők plasztikai kezelésre mennek, a hajukat pedig szőkére festetik - így ugyanis nagyobbak az esélyeik. Az érettségiző lányok pedig nemcsak botoxkezelést, hanem intim plasztikát is kérnek és kapnak ballagásukra. A fiatalok tömegesen jelentkeznek modell castingokra minden önkritika nélkül azért, hogy a „korszellemhez" igazodva semmivel vagyonokat keressenek.

Mit gondol, milyen irányba mutat ez a folyamat?

Azt mondják, hogy a tudástársadalomban élünk, mégis tömegek élnek az ösztöneik szintjén. Ez inkább egy pénz-, és médiavezérelt -vagy úgy is mondhatnánk, brojler- társadalom, ahol a társadalmi piramis csúcsán állóknak nem érdeke, hogy a tömegeket kiemeljék a modern párialétből. Nem öntudatos polgárokra van szükség, hanem  olyanokra, akiket lehet manipulálni. Ma már a politikusok is mediatizált sztárok, akiknek minél egyszerűbben kell beszélniük, mert az összetett üzeneteket alig érti meg valaki. Attól tartok, a világ saját csapdáját ássa.

(Forrás: Hetek)

 

Sebők János rocktörténész

A ’80-as években a videoklipekkel és a Music Televisionnel új korszak kezdődött az addig csupán hanganyagokra és élő koncertekre alapuló zenei szórakoztatás világában. Ennek az új érának az első megasztárja volt Michael Jackson. A női oldalon Madonna volt az ikerpárja, aki szintén felismerte, hogy a képiségben milyen hatalmas lehetőségek vannak. Eleinte mindkettőjük karrierje egy diadalmenet volt, ám Jackson esetében ez a felívelő pálya ’93-ban, az első pedofilpere miatt megtört: a show-biznisz, ha nem is taszította ki magából, de elfordult tőle.
Sorsának megértéséhez a gyerekkorát is számításba kell venni. Az édesapja négyéves korától úgy dresszírozta, mint egy lovat, vagy más hasonlattal élve: ő csinálta a tripla szaltókat a kupolában, a testvérek csak asszisztáltak. A papa hajszolta a családi vállalkozást, amit a kis Jackson vitt a hátán. Gyakorlatilag nem volt gyerekkora, nem voltak barátai, elmaradt a szocializációja, ráadásul saját állítása szerint apja meg is rontotta. Mindezek közrejátszhattak abban, hogy skizofréniával kezelték, és személyiségére jellemző volt a Peter Pan-effektus: egy tízéves gyermek lelke lakott benne, miközben kőkemény entertainer volt. Ilyen lélekkel viszont nem lehet feldolgozni a magánéleti problémákat: rákapott a gyógyszerekre, gyerekkori traumái miatt megpróbált fizikailag átváltozni, nem akart hasonlítani apjára és a testvéreire sem. Tragédiája arra is példa, hogy a sztárcsináló gépezet hogyan falhatja fel gyermekeit. A médiatársadalom vér- és szexéhes fogyasztóinak minden nap kell valami új, valami extrém hír kedvenceikről – ezt viszont nem mindenkinek a személyisége bírja elhordozni. Ráadásul a koncertsorozatát szervező cég belehajszolta egy irreális vállalásba: ötven koncertet vélhetően nem bírt volna végigcsinálni. Viszont óriási adósságai miatt kénytelen volt aláírni a szer-ződést, még ha a feladat súlya elképesztően nyomaszthatta is. Nem véletlen, hogy az orvos, aki a halálánál jelen volt, a koncerteket szervező befektetőcég alkalmazásában állt – vélhetően az volt a feladata, hogy biztosítsa, hogy a befektetés biztosan megtérüljön. A boncoláskor Jackson – alig ötvenkilós – testében nyolcféle gyógyszert találtak.
Jackson halálával a csontváz kidőlt a szekrényből, sőt kijöttek a csótányok is a szekrény alól: a családtagok első dolga volt, hogy szó szerint betörtek Jackson bérelt lakásába készpénz után kutatva, volt felesége pedig most adta el a sztoriját súlyos pénzekért, miszerint nem is a popkirály a gyerekei apja.

Zacher Gábor toxikológus

(Michael Jackson 1996-os magyarországi koncertjén „háziorvosként” segített az énekesnek)
Amikor sürgősségi orvos minőségemben elmentem hozzá a szállodába, az volt az első benyomásom, hogy mint ember semmiben sem különbözik bármelyikünktől. Ugyanakkor ő is azon zseniális emberek sorsát élte, akitől pont annyit vett el a világ, amennyit pluszba kapott tőle. Neki sem volt magánélete, zaklatott és olykor depressziós volt az állandó elvárásoktól. Érzékelhető volt, hogy a pszichés megterheléseket tartósan nem jól viseli, de emellett biztos, hogy valamilyen pszichiátriai zavarban is szenvedett, hiszen alapvető gondja volt a testképével. Ennek eredményeként lett egy tipikus negroid gyerekből egy furcsa fehér báb. A műtéti és a gyógyszeres beavatkozások nem múlnak el nyomtalanul, hiszen a szervezettel a végletekig nem lehet visszaélni. Az, hogy ilyenkor felmerül bizonyos fájdalomcsillapítók szedése az aktív kezelési szakaszok után, belefér a képbe. Emellett még szakmai tanácsokat kért bizonyos problémáihoz, melyeket az orvosi titoktartás miatt nem áll módomban felfedni.
(Forrás: Hetek)

 

 

 

Minden érték ellen - Apa kellett volna ezeknek a punkoknak

 

A punk közel negyven éve óriási üzlet, így nem is csoda, hogy az idei hazai rockfesztivál­szezon elsősorban rájuk építkezik. Ellátogatnak a nyár során hazánkba a kezdetek és az újjáélesztési kísérletek „sztár­jai” is: a Sex Pistols, az Exploited, a Bad Religion és az Offspring, hogy bevonják hazánk posztpunk ifjúságát az anarchobusiness rejtelmeibe.

 

 

Sex Pistols

Egy szexuális orgyilkossághoz kötődő punk banda piacra dobása Malcolm McLaren brit üzletember fejéből pattant ki. McLaren már tinédzserként apja példáját követve lelépett otthonról, művészetet tanult és ruhákat tervezett a Sex elnevezésű butik számára. Ebben az üzletben lógtak a Johnny „Rotten” Lydonhoz hasonló narancssárga hajú, szélsőséges öltözködésű figurák. Lydon ír katolikus, emigráns családba született szintén Londonban. Hétéves korában agyhártyagyulladás következtében fél évre kómába és amnéziába esett. A betegség megtámadta szemeit is, melynek következtében azok kidülledtek. A bárgyú tekintetű, „Gyűlölet” pólót viselő, Alice Cooper-dalt éneklő srácra 1975-ben figyelt fel az akkortájt alakuló Sex Pistols-menedzser, McLaren.
A bandához csatlakozott még iskolai haverja, a csont és bőr, égnek álló hajú, örökké gunyoros Sid Vicious. Sid, Simon John Ritchie néven látott napvilágot, s ahogy McLaren esetében történt, apja nem sokkal a születését követően otthagyta a családját. „Ha Johnny Rotten a punk hangja, Sid Vicious a punk attitűdje…” – fogalmazott menedzserük. Sid nevéhez fűződik például a punk „táncának”, a pogónak a feltalálása, valamint a nácizmus és a punk mozgalom egymásra találása. Még 1977-ben megismerkedett egy heroinfüggő prostituálttal, Nancy Spungennel, aki bevezette őt az „élj töményen, halj meg fiatalon” önpusztításba.

 

 

A Sex Pistols az Anarchy in the UK című dalával robbant be a köztudatba, mely egyfajta ars poeticát is jelentett a zenekar számára: „Én egy antikrisztus vagyok / Anarchista vagyok / Tudom, hogy mit akarok / és azt is tudom, hogyan érem el / jártamban, keltemben pusztítani akarok.”
Talán nem is csoda, ha amerikai lemezbemutató turnéjukon Vicious egy alkalommal kórházban kötött ki, miután drogos állapotában a mellkasára egy pengével feliratot vésett, majd egy férfi rajongót vert fejbe basszusgitárjával. Bár utolsó állomásukon Rotten bedobta a törülközőt és kilépett, a zenekar sorsát egy tragédiasorozat pecsételte meg véglegesen. 1978. október 12-én Nancy fehérneműs holttestére egy késsel a hasában találtak rá szállodaszobájukban, Sidet pedig gyilkosság vádjával azonnal letartóztatták. 50 ezer dollár váltságdíj ellenében szabadlábon védekezhetett, ám tíz nappal később felvágta az ereit és kórházba került. Felépülve egy söröskorsót vágott az énekes Patti Smith testvéréhez, amiért 55 napra ismét börtönbe zárták. A szabadulását követő napon azonban kábítószer-túladagolásban meghalt. Mindössze 21 éves volt ekkor…

 

Exploited

A Sex Pistols feloszlásával a média a punk haláláról kezdett cikkezni, ám ekkor egy eredetileg rasszista Oi! zenekarnak induló skót banda vitte tovább a „polgárpukkasztás” zászlaját a Punk’s Not Dead (A Punk nem halott) című albumával.
A bandát egy leszerelt katona, Wattie Buchan énekes alapította még az 1980-as évek elején, aki lelkesen támogatta a brit rasszista Nemzeti Frontot. Egy magazinnak azt is elárulta, hogy otthonába náci háborús lobogót függesztett ki, a karjára pedig horogkeresztet tetováltatott. Megjelenésüket ezenfelül biztosítótűk, bakancsok, felvarrók és a punk azóta védjegyévé vált mohikánfrizurája egészítette ki.
A USA című daluk megjelenését követően szokássá vált a punkok körében az amerikai zászló rituális elégetése. Militáns dalaikkal a brit politikának kívántak beszólni, ám az 1986-os Jesus is Dead (Jézus halott) EP-jükkel, melynek borítóján a megfeszítés szadomazochista perverzióként van beállítva, már minden határon túlléptek. Túl azon, hogy a Punk’s Not Dead / Jesus is Dead relációban a punk eszmét emelték isteni rangra, a dal szövegében egy üzleti fogássá alacsonyítják le a megváltást, sőt azon sajnálkoznak, hogy Pilátusnak nem sikerült egyszer s mindenkorra pokolra küldenie Jézust…
A punk zene kilencvenes évekbeli haldoklását csak egyéb stílusirányzatokkal való mixeléssel tudták átvészelni. Legutóbbi albumaikon a punk zenét már thrash metállal is elkezdték ötvözni, melyeken ismét kibújt a szögesdrót a zsákból: a Hitler’s in the charts again (Hitler ismét a toplista élén) című, Bergen-Belsent megidéző dalukban többek között az alábbi cinikus sor is elhangzik: „Légy a koncentrációs tábor táncbajnoka!”
A dalaikból kiáradó agresszivitás harmincéves pályafutásuk alatt mindvégig botrányokat idézett elő a zenekar körül és koncertjeiken egyaránt. A híradások több száz összetűzésről számolnak be a rendőrséggel; nem is beszélve arról, hogy első dobosuk, Dru Stix fegyveres rablásban való részvételért börtönbe is került, Wattie-t pedig egy alkalommal utcai zavargásért tartóztatták le. A harminc év alatt több mint harminc zenész fordult meg a bandában, sokan egy évet sem tudtak náluk kihúzni.

 

Bad Religion és Offspring

A punk új hullámának beindításáért két PhD aspiráns biológus, a kereszténygyűlöletéről közismert Greg Graffin (Bad Religion) és Bryan „Dexter” Holland (Offspring) tehető felelőssé. A Bad Religion első albumán mindjárt olyan dalokkal nyitott, mint a Faith in God (Istenhit), melyben szó szerint lehülyézik a zsidó és keresztény híveket. A Biblia- és tízparancsolat-gyalázó Suffer (Kín) című albumukon pedig már valamennyi létező szabály áthágására buzdítják hallgatóikat. Mikor a keresztények szapulásáról egy időre leszálltak, a szociális, társadalmi problémákat vették górcső alá. E témából maguk is aktívan kivették részüket, hisz ez idő tájt valamennyi alapító tag elvált feleségétől, sorsára hagyva gyermekeit.
A The Offspring megalakulásakor, ahogy az a punk bandáknál lenni szokott, se hangszerük, se zenei tudásuk nem volt. Ennek ellenére az a Bad Religion-ös Brett Gurewitz jelentette meg albumaikat, aki zenekarából kilépve kiválóan megtollasodott belőlük. Mindjárt olyan dalokkal kezdtek, mint a Demons, melyben „azték szemű, egyiptomi hajú” szellemeket idéztek meg a rituális oltárra, vagy a Kill the President, azaz öld meg az elnököt, hogy megszűnjenek a háborúk…
Harmadik, Smash című nagylemezüktől fogva már 35 millió albumot értékesítettek világszerte. Az elmúlt években tapasztalható Bush-ellenes divathisztéria a Bad Religionnal együtt őket is bedarálta, s olyan dalokat kezdtek írni, mint a Baghdad, kifejezve a „nagysátánozók” iránti szimpátiájukat, vagy a Neocon, mely a konzervativizmust igyekszik nevetségessé tenni.

(Forrás: Hetek)

 

Pat Metheny - Akit a zenészek hallgatnak

 

Ismét hazánkba látogat a sokak által jazzetalonnak tartott, világhírű gitáros, Pat Metheny. Legutóbb 2005. tavaszán volt szerencsénk hozzá, és a magyar zenészszakma színe-java akkor is elment a szinte kötelező „zeneórára”. Lelkesedésük érthető, ha belegondolunk, hogy világszerte a legkülönfélébb műfajok sztárjai tartják muzsikáját meghatározónak a saját munkásságukban.

 

 

Patrick Bruce Metheny 1954-ben látta meg a napvilágot Kansas City külvárosában. Mivel idősebb bátyja, Mike Metheny kiváló trombitás – Pat albumain is hallható –, az ő hatására a kis Patrick is trombitálni kezdett. Természetes adottságai ugyanakkor nem voltak túl jók a fúvós hangszerekhez, így elmaradtak a sikerélmények, amelyekből viszont bátyjának jócskán kijutott. Mike 12 évesen már turnézott Kansas Cityben, Pat pedig kezdte elhinni, hogy az ő becsületes neve: Mike Metheny Kisöccse.
Ebben az időben kezdett ismertté válni a Beatles zenekar, és akkoriban sok fiatal vett gitárt a kezébe. Pat is így tett, megtanult néhány fülbemászó dallamot új hangszerén, ám az igazi áttörést az jelentette, mikor bátyja megmutatta neki Miles Davis Four and More c. lemezét. Azt szokták mondani, hogy sok időnek kell eltelnie, míg a zenehallgató jazzrajongóvá válik. Nála azonban ez a folyamat körülbelül öt másodperc alatt lezajlott, és onnantól kezdve minden nap futva ment haza az iskolából, felrakta a lemezt, beült a két hangfal közé, és hallgatta a dallamokat.
Miután elvégezte a gimnáziumot, a híres Miami Egyetemre ment zenét tanulni, ám az első szemeszter után azt javasolták neki, hogy inkább tanítson. Akkoriban, 18 évesen egy fesztiválon lehetősége nyílt néhány dalt eljátszani Gary Burtonnel, a kiváló vibrafonossal. Röviddel ezután csatlakozott a zenekarához, és innentől kezdve egy csapásra híressé vált. Még ebben az évben Jaco Pastoriusszal, minden idők talán legnagyobb hatású basszusgitárosával elkészítették a Brigh Size Life című albumot, ami ma is etalonnak számít a modern jazz világában. 1977-ben Lyle Maysszel közösen megalapították a Pat Metheny Groupot, mely azóta is működik, minden évben több, mint száz koncerttel szolgálva a nagyérdeműt. Mindez igen komoly teljesítmény, ha ideszámítjuk, hogy közben Metheny több jelentős film zenéjét is megírta, vendégként szerepel különböző formációkban, tanít a Berkeley egyetemen, több mint négyszáz egyéni szerzeményt jegyez, melyek között szép számban vannak remekművek is.
Munkája elismeréseképpen eddig közel húsz Grammy-díjjal büszkélkedhet a számtalan jelölés mellett. Metheny egyik értékes gondolata, hogy a hangszeres játék nagyobb részben zenehallgatás, és csak kisebb részben maga a játék. Ez a fajta gondolkodása zseniális zenekarvezetővé teszi, mert miközben improvizál, tökéletesen hallja és érti, hogy mi történik körülötte az adott pillanatban, a zenekar tagjai mit és hogyan játszanak, így mindig a legjobban odaillő motívumot, dallamot tudja odatenni a megfelelő időben. Ettől lesz igazán élő a zene, mert a szólista érzi a közönségét, a zenekarát, játéka inspirálja a többieket, akik így még jobban játszanak, s ez visszahat a szólistára is.
Július 4-én – nem először – trió felállásban fognak játszani a Margit-szigeten, ezúttal a dobos Antonio Sanchezzel, és a nagybőgős Christian McBride-dal. A dob-bőgő-gitár felállás szakmailag nagy kihívás, mivel – ha a gitáros dallamokat játszik – hiányzik a harmóniát adó hangszer. De egyben óriási lehetőség is, pláne, ha a két másik kiváló zenész talentumaira gondolunk.

(Forrás: Hetek)

 

 

 

Paul Anka Budapesten - A jó dalokat nem lehet kidobni

 

Zenetörténészek szerint Paul Anka az első kreált tinisztárhullám terméke, azonban ötven év távlatából elmondható, hogy kiváló üzleti érzékkel és nagyfokú zenei kreativitással megáldva méltán válhatott a swing ünnepelt zeneszerzőjévé.
(2008) augusztusi budapesti fellépése kapcsán joggal indultak el a találgatások, hogy a 900 dalából és 15 millió példányszámban értékesített 120 lemezéből álló repertoárjának vajon mely darabjai csendülnek majd fel.

 

 

Paul Albert Anka 1941-ben Kanadában látta meg a napvilágot libanoni, maronita kivándorlók gyermekeként. Már egész pöttöm korában énekelt a szír Szent Illés Antiochiai Ortodox Egyház kórusában. Első slágerét, a Dianát, melyben szerelmet vall korábbi bébiszitterének, tizenhat évesen szerezte. Az azóta a világ 45. legtöbb bevételét eredményező dala természetesen azonnal a slágerlisták élén landolt, s egyenesen a világhírnévig röpítette a rocktörténelem első tinisztárját. És ha akkor, ott tizenévesen többé ki nem nyitja a száját, vagy egyetlen sort sem ír le soha többé, az évek során befolyt jogdíjakból akkor is vígan megélhetett volna. De ezt a legényt, mint utóbb kiderült, nem ilyen fából faragták. A rákövetkező években további négy Top 20-as dalt szerzett, majd Buddy Holly oldalán végigturnézta Nagy-Britanniát és Ausztráliát. Hálából írt egy világhírű dalt Buddy számára It Doesn’t Matter Any More címmel.
A hatvanas évek elején megírta az egyik legnépszerűbb amerikai esti tv-show, a The Tonight Show Starring Johnny Carson azóta legendássá vált betétdalát, amellyel szintén dollármilliókat keresett. Huszonkét évesen feleségül vette egy libanoni diplomata divatmodell lányát, Anne De Zoghebet. 1967-ben felfigyelt egy Comme d’habitude című francia dalra, melyre utóbb így emlékezett vissza: „Szörnyű egy felvétel volt, de a dalban volt valami…” Így hát angol szöveget kanyarított mellé, és odaadta Sinatrának, hogy énekelje fel. Így született meg a My Way.
Kapcsolatára Frank Sinatrával a Jazzkovács című rádióműsorban így nyilatkozott: „Nos, rengeteg nagy művésszel dolgoztam, de akitől a legtöbbet kaptam, aki a leginkább inspirált, az Frank Sinatra volt… Én ismertem a másik oldalát is, amikor Las Vegasban a maffiának dolgoztunk. Mindig tudtam, hogy tanulni csak a nagyoktól érdemes, és Frank ilyen volt. Amikor Floridában személyesen megismerkedtünk (…) nagyjából 1967 lehetett, ő éppen ki akart szállni, be akarta fejezni a pályafutását, épp elege volt a saját életéből. A kormány folyamatosan zaklatta az alvilági ügyei miatt, én meg nagyon szomorú voltam, hiszen egy nagy művészt veszítettünk volna el, úgyhogy ez a helyzet adta meg a lökést ahhoz, hogy hazamenjek és megírjam neki a My Wayt. Emlékszem, volt egy olyan tipikusan újságírós írógépem, abban mindig volt papír, erre gépeltem le a szöveget reggel ötre, és felhívtam Franket. Mondtam neki, hogy van számára valami különleges ajándékom. Ő néhány hónappal később stúdióba vonult, felvette a dalt és felhívott, majd bejátszotta a zenét a telefonba, és ez a dal mindkettőnk életét megváltoztatta.”
Anka a hetvenes éveket Las Vegas-i kaszinók ünnepelt sztárjaként töltötte el. Az évtized közepén írt egy dalt feleségéhez és négy lányához, mely arról szól, milyen csodálatos dolog is apának lenni. A dal, a (You’re) Having My Baby azonnal az első helyen végzett a Billboard 100-as listáján. De ezenfelül a Feleségek Nemzetközi Szövetsége is kitüntetésével honorálta szerzeményét.
Karrierje legutóbb akkor kapott új erőre, mikor a Szívek szállodája című tévésorozat főhősnője Paul Anka névre keresztelte kutyáját. Kiváló üzleti érzékérõl tesz tanúságot az is, hogy legutóbbi két albumán (Rock Swings; Classic Songs, My Way) szinte minden műfajból hallhatóak feldolgozások, de a hamisítatlan Paul Anka swing stílusban. Az öt „A” betűs lánya (Amelia, Anthea, Alicia, Amanda és Alexandra) segítségével és hónapokig tartó kutatómunkával választotta ki a ’80-as és ’90-es évek legnagyobb slágereit. A Rock Swingsen Nirvana-, Soundgarden-, Bon Jovi-, Billy Idol-, Oasis- és Cure-dalokat énekelt lemezre, swinges nagyzenekarral. A Classic Songs, My Way című lemez pedig Joni Mitchell, Billy Joel és Bryan Adams dalainak friss feldolgozásait mutatja be, valamint Anka két klasszikusának sajátos interpretációját.
1984-ben csillagot kapott a hollywoodi Hírességek sétányán, 1991-ben a francia kormány a Művészetek és az Irodalom Lovagja címmel tüntette ki, végül, de talán nem utolsósorban a turizmus tiszteletbeli nagykövetévé választották Kanadában. Szülővárosában augusztus 26-át Paul Anka napnak keresztelték el.
S hogy miben látja sikerének titkát? „Az életutam, az életstílusom olyan, hogy bírom. Mindig azt szoktam mondani, hogy hangsúlyt kell fektetni a céltudatos, egészséges életre, és az mindenképpen fontos, hogy az ember szeresse, amit csinál. Az pedig végképp nem baj, ha valami egyedi dolgot, sőt, ha újra meg újra kitalálja saját magát, mint én a Rock Swings albumon, amely igencsak távol van attól, amivel anno a pályámat kezdtem… Ezek a muzsikák időtlenek, örökzöldek, nem pedig olyan »eldobható« dalok, mint amilyen a világ, amelyben élünk. A jó dalokat nem lehet kidobni, azokat újra és újra elő kell adni, akár más stílusban is. Én kifejezetten aktív vagyok. Most például éppen könyvet írok, melyből egy Broadway-musical is készül majd. Egyébként még öt évet tervezek, és aztán majd akkor értékelem át az életemet.”

(Forrás: Hetek)

 

 

 

 

 

 

 

Ricky Martin apaszerepben - Családalapítás béranyával

 

Több mint 55 millió eladott albumával és mintegy harminc slágerlistás számával Ricky Martin az egyik legsikeresebb latin-amerikai popelőadó. Az évek során egyesek szexszimbólumnak, mások viszont meleg csípőrázónak kiáltották ki a sztárt, pár hete mégis ikrei születtek – egy béranyától.

 

A harminchat éves sztár közleményét a People magazin adta hírül, mely szerint „Ricky büszke apa, aki örül, hogy életének új fejezetéhez ért, és az év hátralevő részét a nyilvánosságtól visszavonultan tölti, hogy gyerekeivel minél több időt tölthessen.” A babákat apjuk gondozza, nincs feltüntetve más, gyereknevelésben segédkező személy; se nõ, se férfi. Martin legutóbb tavaly nyáron, európai turnéja során hallatott magáról, ekkor vett fel Eros Ramazottival is egy közös duettet. A dal a "Nem vagyunk egyedül" címet kapta, miközben Martin már azon igyekezett, hogy születendő gyermekeinek mesterségesen megtermékenyíthető béranyát kerítsen, s valóban ne legyen egyedül.
Ricky Martin, azaz Enrique José Martin Morales 1971. szentestéjén született egy Puerto Ricó-i kikötővárosban, ahol édesanyja könyvelőként, édesapja pedig börtönpszichológusként dolgozott. Szülei már kétéves korában elváltak, anyja második és egyben utolsó házasságaként könyvelte el az esetet; apja még újraházasodott, ezzel Ricky féltestvéreinek száma kettőrõl ötre emelkedett. Signor Martinról ma is rajongással beszél fia, mint a hétvégi apák létező legjobbikáról, míg az anya kemény kézzel vezette a csonka családot, majd híressé váló fia pénzügyeit is felügyelte.
Ricky ministránsfiú korában döntötte el, hogy a showbizniszben kíván érvényesülni, amit a liberális felfogású szülők jóvá is hagytak, nehogy fiukból „frusztrált ember” legyen. Így Ricky reklámfilmekben szerepelt, mígnem kiderült, hangja is van. Már tizenkét évesen csatlakozott egy népszerű fiúegyütteshez, ahonnan az érettségi idején kijelentkezett, majd színi tanulmányaival felhagyva Mexikóba utazott, hogy ott ismerkedjen a média világával. Mexikóvárosban egy musical után már szappanoperában is szerepet kapott, itt találkozott a nála hét évvel idősebb Rebecca de Albával, aki televíziós műsorvezetőként és modellként vált ismertté. Kapcsolatuk kezdetén Ricky tizennyolc éves volt, a többször újjáélesztett románcuk pedig hosszabb-rövidebb megszakításokkal tizennégy évig tartott. A Rolling Stone magazinnak Martin még huszonévesen kijelentette, hogy házasságban, állandó párkapcsolatban akar élni, valami mégis visszatartotta ettől a lépéstől: „Talán rajtam múlik. Olyan dolgokon, amelyek még a gyerekkoromból erednek, bár nem akarom arra fogni, hogy a szüleim elváltak.” Éveken keresztül úgy tűnt, a „temperamentumos latin szerető” imázsa elválaszthatatlanul rátelepedett Ricky Martinra, bár popsztár létére mindig is meglepően kevés zavaros nőügye volt, s az egyetlen nõ, akit interjúiban „leendő gyermekei anyjának” bátorkodott megjelölni, az de Alba volt. A pár útjai 2003-ra váltak szét, de Martin két évvel később érezte csak elérkezettnek az időt, hogy megerősítse a hírt; talán addigra hagyott fel végleg korábbi, de Albához fűzött reményeivel.
Ebben az időszakban mondogatta, hogy „szüksége van a befelé fordulásra”, mivel „nagyon igénybe vette a sok szereplés”. Eltelt az önmagát és az életét megkérdőjelező, depressziós gondolatokkal, majd egy ismerős unszolására távol-keleti tanulmányútra ment a magát kezdetektől fogva „spirituálisan érzékeny” embernek tartó Martin, s azóta már Buddha és a dalai láma nagy tisztelője. Indiában mások másfajta nyomorával is szembesült, mire belefogott gyerekmentő szolgálatába. Az UNICEF nagyköveteként Ricky Martin egy saját nevére keresztelt és egy People For Children nevű alapítványt hozott létre. A 2005-ös thaiföldi cunami-tragédia után a helyszínre sietett, ahol a látottaktól megrendülten azóta a gyerekkereskedelem és a gyerekeket érő perverzitások ellen is fellép. Bár fajsúlyosabbnak tartja humanitárius ténykedését, komótosan azért építgeti könnyűzenei pályáját is.
„Legyünk büszkék arra, akik vagyunk! – hangzott Martin csatakiáltása pályakezdő szólóénekesként – Álljunk elő azzal, ami nekünk, Puerto Ricóban van!” A latinos, salsa-, cuema- és szambaelemeket vegyítő albumaival betört a világpiacra, és 1999 óta angol nyelvű albumokat is készít. Az előadó lírai dalaival elsősorban a spanyolajkúak között aratott sikert, míg nemzetközi népszerűségét szinte kizárólag pörgős felvételeinek köszönheti. Ezek gazdag, élő hangszerelésű és sok esetben karneváli hangulatú szerzemények, amelyek leginkább az élő koncertek során nyernek töltést. A világhírt az énekes számára az 1998-as labdarúgó-világbajnokságra írt La Copa de la Vida / The Cup of Life hozta meg, amely hatvan országban lett listavezető, sőt e dalával nyerte el a Grammy-díjat is. Ezenkívül felvételt nyert a People magazin "Az 50 legszebb ember" elnevezésű listájára is, tavaly októberben pedig ő lett a 2351. számú egyedülálló híresség, akit csillaggal tüntettek ki Hollywood Walk of Fame sétányán.
Egyes vélemények szerint a hírnév növekedésével a sztár környezete erőteljesen „felmelegedett”. A sztárt évek óta Armani öltözteti. A köztudottan biszexuális, világhírű divattervezõ Ricky Martin koncertkörútját úgy harangozta be az ezredfordulón, mint amelynek „szellemisége alapvetően szexi lesz, mivel ez Ricky személyiségének lényege is”. Egy éve sincs, amikor az énekes legfőbb, mellesleg meleg kozmetikusa úgy nyilatkozott, hogy Martin „sokkal nyitottabban áll a homoszexualitáshoz, mint korábban”. Tény, hogy a sztár felszólalt már homoszexuális zenészek védelmében is. Martint hiába kérték, vessen véget a pletykáknak, és adjon egyértelmű választ, melyik nemhez vonzódik. Csak azt ismerte el, hogy a kérdés kikerülésével szélesebb (mind homo, mind hetero) közönséget tudhat magáénak. A szexuális irányultságát meg úgyis „minden megszólalása és fellépése sugározza magából”. A sugárzás vakító erejű – látva a tanácstalan rajongótábort. Ha tényleg meleg, nem ő az első férfi a „művészvilágban”, akinek zsenge korában az apa hiányzott, majd felnőttként, sokéves párkapcsolatának felbomlásával egyidejűleg nemi identitása is felborult.

(Forrás: Hetek)

 

 

 

Teniszkönyök és zenészujj

 

Rocksztárok, elektromos gitárjukat csépelve, gyakran kergetik őrületbe szomszédjaikat. Csakhogy, közben maguknak is okozhatnak sérüléseket, állítják brit kutatók. Bár nem feltétlenül a zajjal. A Surrey Egyetem kutatócsoportjának tanulmánya szerint fiatal és tapasztalatlan gitárosok könnyen szembesülhetnek izomdaganatos problémákkal. Ilyen például az ismétlődő megerőltetésekből fakadó sérülés (RSI).

 

 

Kathy Lewis kutató megfigyelte, hogy a kezdő gitárosoknak gyakran rossz a testtartásuk, mivel játék közben folyton a húrokat nézik, illetve sokkal hajlamosabbak rá, hogy a húrokat és érintőket, a gyakorlott zenészekkel ellentétben, jóval erősebben szorítsák le. Ezek következtében a leggyakoribb tünetek a nyak-, a váll-, a csukló- és a kézfájdalmak. A kimutatásból kiderül, hogy az előadás, a teljesítmény miatti izgalom, valamint a zenei pályafutás, a jövő feletti aggodalmak csak tovább tetézik a problémát. Az ülő helyzetben történő gitározás pedig még kevésbé kecsegtet a rocksztárrá válás lehetőségével, így ugyanis még nagyobb a sérülések kialakulásának esélye. Persze nem csak a kezdők vannak kitéve a zenélés közben öszszeszedhető nyavalyák veszélyeinek. Tavaly a Status Quo három koncertjét törölték, miután gitárosukat, Rick Parfittet RSI-vel diagnosztizálták.

(Forrás: Reuters nyomán Hetek)

 

The Cure: az emokultúra gyökerei - Rémálmok, rasszizmus, halál

 

Épp 35 esztendeje adta első koncertjét a brit populáris goth banda, a The Cure. A postpunknak induló trió a kilencvenes évekre a világ legnépszerűbb alternatív rockzenekarává avanzsálódott. 20 albumukból háromszor annyit értékesítettek, mint amennyi Magyarország összlakossága. A The Boston Globe pedig így nyilatkozott róluk: „Talán a Pink Floyd kivételével soha más rockzenekar nem adott elő még ilyen lenyűgöző szomorúságot.” Hangulatuk nem egy emberéletet követelt már.

 

 

Robert Smith, az együttes frontembere egy négygyermekes, gyakorló katolikus család harmadik sarjaként jött világra, és már hatévesen gitározni kezdett. Tizenhárom évesen kapta meg élete első elektromos gitárját. Jimi Hendrix és David Bowie hatására már ekkor arról álmodozott, hogy „egy hegy tetején ülve haljon meg”. Egy alkalommal fekete női bársonyruhában, kisminkelve ment iskolába, máskor meg búcsúkoncertet adott az iskolájukból kirúgott homoszexuális tanárának tiszteletére. Talán nem csoda, ha tizennyolc évesen kicsapták az iskolából, ezt követően pedig segélyekből élt. Ekkorra már azt is látni vélte, hogy nem éri meg a huszonötötöt, ha más nem, hát a saját keze segíti át a halálba…
Az eredetileg The Obelisk néven verbuválódott banda 1973 áprilisában adta első koncertjét. Az akkor még gitáron játszó, zimbabwei származású Michael Dempsey a Szent Wilfrid katolikus középiskolából érkezett, míg a többiek a Notre Dame padjait koptatták. Perkásuk, Lol Tolhurst ötödik gyermekként látta meg a napvilágot, és még óvodás korában barátkozott össze Smith-szel.

1978-ban jelent meg első kislemezük Killing an Arab (Egy arab meggyilkolása) címmel. A Camus írásából ihletett dal világszerte elhintette a rasszizmus magjait a „halálváró” gruftie mozgalomban. A szöveg ugyanis arról értekezik, miként sikerül lelőnie a „főhősnek” a szemébe tükröződő nap ellenére az „Arabot” a tengerparton. Nem is csoda, hogy nashville-i koncertjükön feltűntek a brit Nemzeti Front tagjai. Az emomozgalmat közel negyven évvel lekörözve látott napvilágot következő kislemezük, a Boys Don’t Cry (A fiúk nem sírnak), amely a szerelmi csalódását megéneklő fiúról szól, aki könnyeivel küszködik…
Ezt követően a Sid Vicioust (a későbbi Sex Pistols) is kitermelő Siouxsie & The Banshees goth-punk banda vette szárnyai alá, és invitálta turnéra őket. Néhány alkalommal Smith helyettesíthetett a Banshees­ben a színpadon, s ekkor döbbent rá, hogy mekkora hatalmat érez magában zenélés közben. Innentől kezdve dalaik Robert Smith sötét, depresszív, szuicid álmaira koncentrálnak. „Megtanítottam magamat emlékezni az álmaimra, és lejegyezni mindegyiket, mert segítenek a dalok írásában… Amikor depressziós vagyok, mindig dalszerzésbe fogok” – nyilatkozta.

A nyolcvanas évek eleje a gótika jegyében telt a The Cure háza táján, olyan albumokkal, mint a Faith (Hit), melynek a borítóján látható ködös, szürke épület nem más, mint a Boston Apátság. Ezt a nihilista Pornography követte, melynek rögzítése során Robert „mentális stressz” problémákkal küszködött: „Az »Egy faszén arc a kezembe harap« sort egy könyvből szemeltem ki, amiben egy beteg embereket rajzolt faszénnel, akik életre keltek rémálmaiban. A Hanging Garden akkor született, mikor otthon voltam, és hallgattam ahogy a macskák odakint nyávogtak… Különös hatással volt rám… Ki akartam menni a kertbe… Így is tettem… meztelenül és esztelenül…” – engedett bepillantást a kulisszatitkokba Robert Smith.
Az album pedig a slágerlistákon a nyolcadik helyen végzett. Ekkor váltottak imázst is, és jelentek meg fekete tupírozott frizurával, elmaszatolt rúzzsal, kinyúlt fekete pulóverekben a színpadon. Miután a világhírnév ölükbe hullott, úgy gondolták, mindent megtehetnek. Turnéjuk során szétvertek egy szállodai szobát, és megírták a Head on the Door (Fej az ajtón) albumot, melynek címe szintén Smith gyermekkori rémálmaiból ered. „Annak idején, mikor lefejezték az embereket, a fejüket póznákra tűzték, amitől az ember minden porcikája elborzadt”– nyilatkozta a dal címének jelentését firtató kérdésre egy ízben Robert.
A The Blood (Vér) című nótát pedig „Az Isten könnyei” nevű portugál parasztbor inspirálta: „Ha az ember fél üveggel megiszik belőle, félelmetes látomásai lesznek tőle.
A címkén Szűz Mária az egyik kezében a kis Jézust, a másikban pedig egy üveget tart!”
Lemezbemutató körútjuk során, Los Angelesben megtörtént az első rajongói öngyilkosság is: egy tinédzser leszúrta magát, amint a banda elhagyta a színpadot. Ezt követően Lol Tolhurst alkoholizmusa számtalan fellépést keserített meg, és végül kirúgásához vezetett. A zenekarba időközben visszavett Gallupot pedig kábítószer-túladagolással szállították egy alkalommal kórházba.
Új albumuk, a Disintegration (Felbomlás) felvételeit tűz szakította félbe, dalszövegeik hajszál híján odavesztek. Az albumon hallható Lullaby (Altatódal) videoklipjében Robertet egy hatalmas pók falja fel, ám a forgatás során a rendező nem engedélyezte a közelképeket, mert úgy ítélte meg, hogy Robert szemfestéke és rúzsa ijesztő a fiatal nézők számára. Ezt követően Prágában végzett magával egy rajongójuk a WC-ben.

A kirúgott Lol Tolhurst beperelte a zenekart a névhasználatot illetően, Porl Thompson pedig kilépett, hogy együtt zenélhessen a zeppelines Robert Planttal és Jimmy Page-dzsel.
A Gone! és a Strange Attraction dalokkal pedig a sikerszéria is megtorpanni látszott, sokan a The Cure feloszlásáról kezdtek pletykálni.

Az új évezred okkultista rene­szánsza, valamint az emo divathulláma – mely egyfajta gruftie retrónak is értelmezhető – kihúzta őket a csávából. Sőt mi több, a 2000-es Bloodflowers (Vérvirágok) című albumukat Grammy-díjra is jelölték. 2007-ben ismét új albummal rukkoltak elő, és idén márciussal bezárólag Európa nagyvárosait igyekeztek behálózni fellépéseikkel.

(Forrás: Hetek)

 

Vége a dalnak - A kokain vágta el Whitney Houston énekesi karrierjét

 

Százhúszmillió eladott lemez, világhírnév, drog és alkohol. Röviden így lehetne jellemezni Whitney Houston utóbbi húsz évét, akinek helyzete ma fényévekre van korábbi tündöklésétől, az egykori sztár csak árnyéka önmagának. Tíz esztendővel ezelőtt milliók rajongtak toplistákat döngető dalaiért, ám a siker mára alaposan megkopott, s a híresség a napokban jelentette be válását.

 

Whitney fénykorában...

 

... és napjainkban

 

A negyvenhárom éves énekesnő válságos állapotban van tönkrement házassága és sorozatos drogproblémája miatt. A színes bőrű exsztár január 18-án jelentette be, hogy tizennégy évnyi, meglehetősen gyötrelmes, balhéktól és fizikai bántalmazásoktól sem mentes házasság után elválik jóval fiatalabb rapper férjétől, Bobby Browntól. A National Enquirer című amerikai hetilapban közölt megdöbbentő felvételen Whitney úgy nézett ki, akár egy hajléktalan. "Naphosszat otthon ül a tévé előtt, pizsamában járkál, és ha muszáj kimenni valamiért, fölkapja műszőrme bundáját" – meséli egy bennfentes az újságnak.
Pedig minden külső és belső adottsága megvolt arra, hogy sikeres legyen. Zenei talentumát édesanyjától örökölte, aki tehetséges énekesnő volt, és számos lemezfelvételt készített, sőt olyan sztárok háttérénekese volt, mint Elvis Presley vagy Aretha Franklin. Whitney szigorúan vallásos nevelést kapott. Katolikus iskolában tanult, baptista gyülekezetbe járt. A New Hope Baptist Church gyermekkórusában énekelt, majd anyjához hasonlóan háttérénekes volt, egészen tizenegy éves koráig, amikor is első szólófellépésén az egész gyülekezet megsiratta önállóan előadott dalát. Whitney állítása szerint Istent akarta szolgálni: "Ő adott nekem hangot, tehát nem volt kérdés, hogy mi mást kezdhetek az életemmel." 
A hírnévhez azonban nem volt elég a gyülekezetben énekelni, s ő a nyugodt gyermekkor után úgy döntött, megmássza a szokásos lépcsőfokokat. Tizenhét évesen tinédzsermagazinoknak modellkedett, reklámfilmekben énekelt, majd jöttek a komédiasorozatok. 1981-ben szárnyai alá vette az éles szemű és fülű Clive Davis, majd kiválasztotta az ország legjobb dalíróit, producereit, hogy elkészítsék, első debütáló albumát. A szép énekesnő dalaival sorra tarolt mind az amerikai, mind az európai listákon. Lemezeit két tucat díjjal jutalmazták, köztük Grammy-díjjal, valamint a rangos Emmy-díjjal. Houston elérte azt, amit egyetlen művésznek sem sikerült az amerikai zenetörténelemben: nulláról az első helyre ugrania egyetlen hét alatt. 1988-ban elénekelte a hivatalos olimpiai himnuszt, a One Moment in Time-ot, majd 1992-ben színészként is megállta a helyét a Több mint testőr című filmben, az I will always love you című Dolly Parton-feldolgozás minden idők legsikeresebb dala lett. 
A szekér jól futott, egészen a Bobby Brownnal kötött házasságáig. Bobby elvált, kétgyerekes apa volt. Kislányuk megszületéséig kiegyensúlyozottnak tűnt a kapcsolatuk, azután jöttek a kemény hullámvölgyek: férje szép lassan bevezette a drogok és az alkohol világába. A házaspárnak mára igen hosszú múltja lett a szenvedélybetegségek rabságában. Többször rajtakapták őket ittas vagy kábítószeres vezetés közben, amit bírósági hercehurca, letartóztatások követtek. Ráadásul férje folyamatosan flörtölt, félrelépett. A soul énekesnő sorozatosan kiállt párja mellett, igyekezett megvédeni magánéletét, megmenteni házasságát. Whitney 2002-ben ismerte be a nyilvánosság előtt alkohol-, drog- és gyógyszerfüggőségét. Több alkalommal volt elvonókúrán. Hangját teljesen tönkretette a töméntelen mennyiségű kokain, így már az éneklésben sem lelheti örömét.

 

Bobby Brown, az énekesnő férje

 

Egy korábbi interjúban azt állította, öregnek érzi magát és egyetlen célja, hogy boldog legyen. "Tizenegy éves korom óta egyfolytában dolgoztam, éjszakai klubokba jártam, modellkedtem, de ezek ma már semmit nem jelentenek számomra. Amit a legjobban szeretnék, hogy a férjemmel és a kislányommal legyek, valamiféle normális életet próbáljunk élni. Annál nagyobb boldogság nem volt az életemben, mint mikor karjaimban tarthattam az éppen megszületett kisbabámat."
A valamikori csillag a viszontagságos évek alatt nonprofit gyermekalapítványt hozott létre, ahol hajléktalan, rákos és AIDS-es gyerekekről gondoskodnak, valamint részt vesz számos más, gyermekeket támogató segélyszervezet munkájában.
Sokan attól tartanak, hogy a boldogtalanság miatt túladagolja magát, de Houston azt állítja: "Eszem ágában sincs meghalni. Nekem van saját életem, családom, én élni akarok. Nem nevezném magamat drogfüggőnek… ez amolyan rossz szokás… amit bármikor elhagyhatok." Úgy tűnik azonban, eléggé nehéz megválni a rossz habitustól úgy, hogy férje rendszeresen ellátta drogokkal. Könnyen lehet, ez is az oka, hogy sok végigharcolt év után úgy döntött: a drog mellett a férjétől is megválik.

(Forrás: Hetek)

 

 

Zenészként óriás, férjként kész csapás volt - James Brown földi pályafutása

 

A (2006.) karácsonykor elhunyt háromszoros Grammy-díjas és életműdíjas James Brownt búcsúbeszédében Bush elnök mint a „soul keresztapját”, „zenészek generációinak inspirálóját” méltatta. Brown ellentmondásos személyiségét jól példázza az az eset, amikor elnöki köszönetnyilvánításban részesült azt követően, hogy – történetesen szabadlábon lévén – egyik fellépésével sikerült megakadályoznia egy városi zavargás kitörését Marthin Luther King meggyilkolását követően.

 

 

James Joseph Brown Jr. 1933. május 3-án látta meg a napvilágot a Dél-Karolina állambeli Barnwellben. Miután édesanyja négyéves korában elhagyta őket, édesapja Augustába költöztette családját egy nagybácsihoz, aki történetesen bordélyházat üzemeltetett. Gyermekéveiben édesapjának segített gyapotot szedni a közeli mezőn, majd cipőpucolásból kívánta kiegészíteni szűkös apanázsukat. Később ökölvívással is megpróbálkozott. Tizenhat évesen már három és fél éves büntetését töltötte fegyveres rablásért és egy gépkocsi feltöréséért Toccoában a fiatalkorúak börtönében. Itt ismerkedett meg Bobby Byrddel – akinek a családja befogadta a szabadulását követően –, és beállt Bobby Gospel Starlighters nevű zenekarába. Azonban hamar feladták a Toccoa gyülekezeteiben való gospeléneklést, s inkább egy kemény rhythm and blues együttest alapítottak The Famous Flames néven, amely másfél évtizeden át Brown állandó csapata lett.
A banda 1956-ban jelentette meg első kislemezét, s a Please, Please, Please rögtön R&B-sláger lett. A sikert követően Brown a társait „kísérő együttesi” státusba helyezte.

1962-ben elkészítette a soul egyik mérföldkövét jelentő albumát, a harlemi Apollo koncertfelvételt. A hatvanas években született meg az üdítőreklámokból is jól ismert I Feel Good; tőle származik a „gerappa” szlogen, valamint az amerikai fekete polgárjogi egyenlőség egyik himnuszának tekinthető Say It loud: I’m Black and I’m Proud. E dalhoz kötik ugyanis az addig „színes bőrűként” kezelt afroamerikaiak „fekete” elnevezésének felvállalt használatát. 1968-ban, Martin Luther King meggyilkolásakor Brown bostoni fellépése során tett felszólalása mentette meg Massachusettset a lángba borulástól, amikor csendes gyászra, a felelősök megkeresésére és a társadalmi berendezkedés felülvizsgálatára intett. Szavait egész Amerikában közvetítették, és az akkori elnök, Lyndon B. Johnson külön fogadáson köszönte meg szolgálatait.
Az önmagát „szalonképtelennek” nevező énekes óriási hatást gyakorolt az egész soul és funky műfajra. Nagy tisztelője volt Jimi Hendrix és Prince; Michael Jackson kezdetben az ő színpadi mozgását utánozta. Nem is beszélve az olyan rapperekről, mint Ice-T, a Fat Boys vagy a Public Enemy, akik a soulba épített „gettószövegelését” emelték át a hip-hop műfajába. Erről Brown így vélekedett: „A hip-hop egyenlő James Brown, a rap egyenlő James Brown. Hallgasd csak meg a rappereket, a zenéjük kilencven százaléka én vagyok. Mindenki a soulból táplálkozik, legyen az rap, funky vagy gospel.”
1969-ben, tizenhat évi házasság után elvált három gyermekének édesanyjától, Velma Warrentől. A hetvenes években dörzsölt befektetőnek bizonyult. Számtalan benzinkút és étterem tulajdonosa lett, több rádióállomást is üzemeltetett. Miután meggazdagodott, már csak repülőgépén volt hajlandó közlekedni. De az adóhatóságot neki sem sikerült kijátszania, birodalmának java része összeomlott. 1973-ban legidősebb fia, Teddy meghalt autóbalesetben.
A nyolcvanas évek diszkóhulláma, valamint börtönévei erősen korlátozták zenei lehetőségeit. 1981-ben tizenegy évi házasság után elvált két újabb gyermekének édesanyjától, Deidre Jenkinstől. 1988 szeptemberében engedély nélküli fegyverével, valamint némi kábítószerrel autójában fél órán keresztül menekült az őt üldöző rendőrautó elől Dél-Karolinában, s csak a szolgálatot teljesítő rendőr lövése tudta autója kerekét lefékezni. Az incidenst követően hat év börtönbüntetésre ítélték, ám jó magaviseletének köszönhetően három év után szabadulhatott. Egy alkalommal azt nyilatkozta: „Nem akarok megváltozni, én mindig James Brown maradok.”

 

 

 

1991-ben szemöldökeit eltávolíttatta, és tetoválást helyezett el helyükre. Az elmúlt tíz évben többször is letartóztatták garázdaságért és kábítószerrel való visszaélésért. Harmadik felesége, Adrienne Rodriegues négy alkalommal kezdeményezett letartóztatást ellene testi sértésért, mígnem 1996-ban, kábítószerfogyasztást követően Adrienne szíve végleg leállt.
2002 januárjában negyedszer is megnősült, bár háttérénekesnője, Tomi Raye Hynie előző férjének poligámiája egy kissé megnehezítette egybekelésüket. Két évvel később egy kolumbiai magánklinikán kötött ki fájdalomcsillapító-függőség miatt. 2004-ben pedig, hetvenegy évesen súlyosan bántalmazta harminchárom éves feleségét. Az orvosok kar- és csípőzúzódást diagnosztizáltak nejénél, ezért ismét előzetes letartóztatásba helyezték Brownt, végül ezer dollár büntetéssel az esetet megúszta. Pechjére Augusta városa éppen hetvenegyedik születésnapja alkalmával kívánta meglepni egy életnagyságú bronzszobor felállításával, de az incidens miatt a ceremóniát elhalasztották. 2004-ben sikeresen kezelték prosztatarákját. 2006. december 24-én súlyos szívelégtelenség miatt az Emory Crawford Long Kórházba szállították, ahol másnap szíve örökre megállt.

(Forrás: Hetek)