Pénzes-féle Gitáriskola - Cikkek, írások I.

Honlapom és saját arculatváltásom során (2008. február) nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy merre is fejlesszem tovább „az én drága Gitáriskolámat ☺” és ha a cél már kitűzésre került, akkor mely személyek, esetleg intézmények bevonásával. Ám ez a roppant méretűre duzzadt oktatási anyag eddig sem volt pusztán gitáriskola, ezt minden komolyabb gondolkodású látogató megsejtette, noha kezdetben kizárólag ilyen és ehhez hasonló szándékkal indult. Én személy szerint már a kezdetekkor tisztában voltam azzal, hogy csakis úgy lehet jó gitáriskolát írni, ha néha egyszerűen „nem foglalkozunk vele”. Ezt a poénnak látszó kijelentést én azóta is következetesen betartom: ha van rá lehetőség, akkor én adott napon vagy napszakban nem vagyok hajlandó gitárt a kezembe venni, helyette olvasok vagy tanulok. Ekkor vagyok képes eltávolodni a dologtól, nevezetesen a skálahegyektől olyannyira, hogy átlátván az egészet, meghatározzam további fejlődési irányait. Rengeteg dolgot képes vagyok ilyenkor megérteni. Gitáriskolám tehát noha nyers szakmát képvisel, ám mégis a Pénzes-féle személyiséggel ötvözve, amely azért tágabb lehetőségeket is sejtet.

Gitáriskolám eddig is bővült saját gyártmányú zenei, sőt filozófiai írásokkal; erről bővebben a Tisztelt Olvasó a Kritikai fórum című fejezetben olvashat (sőt kis számú olvasói reflexió is tanulmányozható ott), így nyilvánvaló, hogy nagyobb mennyiségű, immár külsőleges írás is behozható; már csak az a kérdés, hogy honnan és milyen szerzői jogi feltételekkel.

E célból a „nyakamba vettem” az Internetet és a böngészés során valóban sok zenei cikkre, írásra leltem főképp könnyűzenei portálokon, ám ezek fogalmazási stílusát többségében csapnivalónak, sokszor alpárinak, témáit pedig nagyobbrészt közhelynek és egyéb sületlen, azaz emészthetetlen zöldségnek értékeltem. Erről a jelenségről írta egyébként Frank Zappa a következőt:

"Most rock journalism is people who can't write, interviewing people who can't talk, for people who can't read."

A rock-újságírás legtöbbször az, amikor emberek, akik nem tudnak írni, olyan emberekkel készítenek riportokat, akik nem tudnak beszélni, olyan embereknek, akik nem tudnak olvasni.

http://www.brainyquote.com/quotes/authors/f/frank_zappa.html

Ez a nagyon szellemes megállapítás egyúttal be is vezeti a következő gondolatot: nekem Gitáriskolám felhasználásával lehetőségem van ezen negatív folyamat megfordítására, vagy legalábbis kritikai analízis alávételére. X. zenei magazint, Y. zenei portált olvasva ezt nekem mindenképpen meg kell tennem, hogy legalább egy alternatívája legyen a „gondolkodó” gitárközönségnek, akik úgy látom, hogy jelentős intellektuális bázist képviselnek…

IQ + LOVE = GUITAR

Várok tehát a zenével tágabb értelmezésben foglalkozó cikkeket, írásokat, olyanokat, amelyek hangvételükben, stílusukban, tartalmi mélységükben hasonlóak a Pénzes-féle Gitáriskolában publikáltakhoz és amelyeknek szerzői jogi státuszuk teljességgel tisztázott.

Ehelyütt szeretném kiemelten hangsúlyozni a következőket:

a Pénzes-féle Gitáriskola ideológiai hovatartozástól és vallási felekezettől függetlenül publikál írásokat, noha a szerzőknek (és természetesen a Tisztelt Olvasóknak) lehetnek különböző ideológiai és vallási nézeteik. Ebben a minőségében tehát a zene egységesítő voltát hangsúlyozza, amelyre egyébként -a láthatóan teljes megosztottság helyett-, égető szüksége volna napjaink magyar társadalmának. A Pénzes-féle Gitáriskola tehát nem kíván állást foglalni egyetlen politikai és vallási kérdésben sem, ugyanakkor hajlandó különböző nézőpontú forrásokra támaszkodni, bár némelyik cikkben egyértelműen tetten érhető határozott etikai állásfoglalás is. Ezen állásfoglalási jogot a Pénzes-féle Gitáriskola a józan, általában objektivitásra törekvő állampolgári vélemény keretein belül fenntartja.

Ezúton köszönöm, hogy a Hetek című hetilap válaszolt megkeresésemre és az újság archívumát ingyenesen rendelkezésemre bocsátotta. (Az egyetlen kikötés a forrás megjelölése volt.) Óriási mennyiségű értékes anyag kerülhet majd így a Tisztelt Olvasó elé, amelyek közül a legértékesebbek a „sztárinterjúk”, amelyeket sajátokkal együtt a Beszélgetések című fejezetben fogok publikálni.

A Led Zeppelin 40 éves - A mágikus rock úttörői

A negyven éve, 1968 szeptemberében alakult Led Zeppelin az elsők között játszott hard rockot és heavy metalt. Napjainkig több mint 300 millió albumot adtak el világszerte, 2005-ben pedig Grammy-életműdíjat kaptak. Töretlen sikerükben az okkultizmus felé fordulás jelentette a lejtő kezdetét, melynek köszönhetően tragédiák sorozata után fel is bomlott a banda.

Led Zeppelin

A folyamatos tagkiválástól megfogyatkozott Yardbirds 1968 júliusában adta utolsó koncertjét, ám mivel még Skandináviában maradt néhány előre lekötött fellépésük, az extagok engedélyezték Jimmy Page gitárosnak, Chris Dreja basszusgitárosnak és új társaiknak – Robert Plant énekesnek (kis képünkön) és John Bonham dobosnak – a The New Yardbirds név használatát. A turné végeztével azonban új név után néztek. A Led Zeppelin kifejezés eredetileg John Entwistle-tõl (The Who) ered, aki a rossz koncertek után mindig azt mondogatta: „olyan lassan ment, mint egy ólom (lead) zeppelin”.
Az első turnét követően, 1969-ben megjelent a zenekar nevét viselő debütáló album, melyben a blues, a folk és a keleti zene hatásai a gitárhang torzításával együtt a heavy metal egyik alapkövét jelentették. Az album központi darabja, a Dazed and Confused legismertebb része a dal elején hallható, basszusgitáron játszott dallam, valamint Page virtuóz gitárszólója, melyet többek között hegedűvonóval játszott le. A legtöbb dalban a Plant által elénekelt dallamot Page gitározta vissza. Ezt a technikát koncerteken és későbbi albumaikon is előszeretettel alkalmazták.

Robert Plant

Az ugyanebben az évben megjelent második albumuk (Led Zeppelin II) még a debütáló albumnál is nagyobb sikert ért el, s az Atlanti-óceán mindkét partján győztes lett. Ebben az időszakban a Led Zeppelin több amerikai turnén is részt vett, ahol gyakran játszották James Brown, Elvis és más soul, rock, funk előadók dalait. A harmadik album dalainak megírásához egy civilizációtól elzárt walesi házba vonultak vissza, melynek eredménye egy akusztikusabb, kelta hangzásvilág lett. Híres nyitódaluk, az Immigrant Song az előző két album kemény hangzását idézi, szövegét pedig a skandináv mitológia inspirálta. Innentől kezdve Robert Plant életét és egész szövegírói munkásságát átszőtte a kelta mitológia. A Led Zeppelin ezt követően megjelenésében is váltott: fellépőruháikat gondosan megtervezték, turnéállomásaikon egész szállodai emeleteket béreltek ki, nevük pedig fel-feltünedezett a botránykrónikákban.
1971-es negyedik albumuk borítóját a tarot-kártya Remete alakjáról formázták meg, a csomagoláson nem jelölték meg a zenekar nevét, a cím pedig mindössze négy okkult szimbólum volt. A kérdésre, hogy mi a jelentése a negyedik lemezükre felkerült négy szimbólumnak, a ZoSo-nak, a basszusgitáros, John Paul Jones 2004-ben így válaszolt: „Az az igazság, hogy nem tudom! Jimmy ötlete volt az egész. Azt mondta, hoz valamit szombatra. Bonzó és én egyszerre csaptuk fel azt a könyvet (Jerome Cardan: Artis Magne). Jimmy akkoriban elmondta, mit jelent az övé, de ki emlékszik már arra?!” A hetvenes évek okkultista reneszánszának hatására Page mindennapjaiban az asztrológia ekkorra már olyan nagy jelentőséggel bírt, hogy még híres tüzes-sárkányos ruhájára is ráhímeztette születéskori napjegyét, annak aszcendensét és holdjegyét, valamint a Szaturnusz szimbólumát.
Ezen az albumon került rögzítésre a Led Zeppelin talán legismertebb és egyben legvitatottabb dala, a Stairway to Heaven. 1982-ben ugyanis egy baptista prédikátor arra figyelt fel, hogy a dal közepén található, „If there’s a bustle in your hedgerow” kezdetű versszak visszafele lejátszva sátáni üzenetként is értelmezhető. A The Battle of Evermore, valamint a Misty Mountain Hop című dal több hivatkozást is tartalmaz Tolkien Gyűrűk ura című regényére. A lemez az USA-ban több mint 20 millió példányban kelt el, így minden idők harmadik legeladottabb albumává lépett elő.
A hetvenes években Jimmy Page beköltözött – a biszexualitás, az antiszemitizmus és a drogfogyasztás népszerűsítéséről is ismertté vált brit okkultista, misztikus – Aleister Crowley egykori rezidenciájába, a Boleskine-házba, és megnyitotta az okkultista Equinox könyvkiadót. Ezzel párhuzamosan Bonhammel kokainozni kezdtek. 1974-ben megalapították saját lemezkiadójukat, a Swan Song Recordsot, melynek logójára felkerült Lucifer alakja. Page később filmzenét is írt az okkultista rendező, Kenneth Anger Lucifer felemelkedése című filmjéhez.
Újabb három album felvételét követő koncertkörútjaikat Robert Plant autóbalesete szakította félbe. Plant „mindössze” bokatörést szenvedett, ám felesége életét csak vérátömlesztéssel tudták megmenteni. Ezt követően a Tampa stadionbeli koncertjükön tömegverekedés tört ki, melyet a rendőrség csak könnygáz bevetésével tudott megfékezni, majd pedig Bonhamet tartóztatták le verekedésért. A kezdeti viharfelhőket azonban újabb sötét fellegek követték: 1977-ben gyomorfertőzésben elhunyt Robert Plant fia, Jimmy Page masszív heroinozásba kezdett, míg végül John Bonham alkohol hatására bekövetkezett légzészavarban harminckét évesen meghalt 1980-ban. Így kénytelen-kelletlen 1980. december 4-én hivatalosan is bejelentették a Led Zeppelin feloszlását.

(Forrás: Hetek)

Andrea Bocelli 50 éves - Aranytorkú előadó

(2008.) szeptember 22-én volt ötven éves Andrea Bocelli, korunk egyik legkedveltebb tenoristája. Egy kis toscanai faluban született; a szépséges táj hangulata, kultúrája, a gyerekkorában ért impulzusok nagy hatással voltak későbbi művészi pályafutására. Noha örökletes zöld hályoggal született, látását mégis baleset következtében - focimeccs közben fejen találta a labda - vesztette el tizenkét éves korában.

Az érettségi után a Pisai Egyetemen szerzett jogi diplomát, egy évig praktizált is, de végül vonzásába kerítette régi szerelme, a zene. Csodás hangjára már kisgyermekkorában felfigyeltek, megtanult zongorázni, fuvolázni, sőt szaxofonozni, és teljes operákat tudott fejből.
Karrierjét az olasz Zucchero indította el, aki 1992-ben Miserere című duettjéhez keresett partnert. Az olasz bluesénekes először Luciano Pavarottit környékezte meg, és a demofelvételt az akkor még bárokban fellépő Bocellivel készítette el. A tenorok királya a próbafelvételt tökéletesnek minősítette, így a lemez az ismeretlen énekessel jelent meg. Első igazi sikerét a San Remo-i dalfesztiválon aratta, debütáló lemeze hazájában ünnepelt sztárrá avatta.
Azonban a nemzetközi elismerés sem váratott sokáig magára: a Con Te Partiro című dallal, illetve a Sarah Brightmannel közösen énekelt angol nyelvű változatával, A Time To Say Goodbye-jal szinte berobbant a zenei életbe. A duett 14 hétig vezette a német kislemez-listát és közel 3 millió példányt adtak el belőle, a Romanza című lemezből pedig 15 millió példány kelt el. Következő albumai, a Viaggio Italiano és az Aria a klasszikus zene jegyében születtek, miként eddigi legsikeresebb lemeze, a Sacred Arias is.
Amerikában egyszerre négy albummal szerepelt a sikerlistákon, ami addig csak a legnagyobbaknak, a Beatlesnek, a U2-nak vagy a Led Zeppelinnek sikerült. Bocellit a legjobb új előadó kategóriában Grammy-díjra jelölték, ami klasszikus művésszel harmincnyolc év után először fordult elõ. A Celine Dionnal közösen énekelt The Prayer című száma a legjobb dal kategóriában Arany Glóbusz-díjas lett, és jelölték Oscar-díjra is.
Bocelli évente jelentkezik új lemezzel, melyekből eddig több mint 53 millió példány kelt el. Európa- és Amerika-szerte koncertezik, de eljutott Ausztráliába, és kétszer Magyarországra is. Énekelt a pápának, Pavarottit is ő búcsúztatta, operaelőadásban azonban csak egyszer lépett színpadra. Szabadidejét családjával tölti a birtokán, rendszeresen lovagol, motorozik, sőt síel is.

(Forrás: Hetek)

Aretha Franklin az évszázad énekese - Legyőzte a siker

„Aretha nem volt érzelmileg felkészülve az előadóművészi életre” – vallott egy közeli barátja az énekesnőről, aki egy memphisi színesbőrű tiszteletes gyermekeként már kislány kora óta szívta magába a zenét és a gospelt. Otthonukban olyan sztárokkal jöttek össze éjszakákon át tartó örömzenélésre, mint Mahalia Jackson, Clara Ward vagy James Cleveland. Ezek az alkalmak mély benyomást gyakoroltak az akkor még kislány Arethára. Tizenkét évesen lépett fel először édesapja templomában, ami akkora sikert aratott, hogy ettől kezdve rendszeresen énekelt testvéreivel az istentiszteleteken. „Élénken emlékszem, hogy egy délután, mikor a házuk lépcsőjén üldögéltünk, Aretha ezt mondta nekem: Eljön a nap, mikor a nevem hallatán mindenki tudni fogja majd az egész világon, hogy kiről is van szó.” A történetet felidéző gyermekkori barátnő nemsokára nagyon meglepődött, hiszen akkor mindez még csak fantáziálásnak tűnt.

Aretha Franklin

Két évvel első fellépése után, mindössze tizennégy évesen készültek el első lemezfelvételei, a Motow kiadó gondozásában. Ekkor még csak gospelt énekelt, a kiadó mereven ragaszkodott hozzá, hogy ne szerepeljen más a repertoárban. Az ifjú hölgy azonban többre vágyott, szerette volna kipróbálni magát más stílusokban is, ezért átszerződött a Columbia kiadóhoz. Itt rythm and blues énekesként kezelték, de a stílusváltás nem hozta meg a várt eredményt. Aretha később így vallott erről az időszakról: „Rettentően féltem, sokszor a padlónak énekeltem. Ez a stílus nem én voltam igazán.” Az első nagy sikereket a hatvanas évek hozták meg számára, végre azt énekelhette, amihez nála jobban talán senki sem ért: soult. A Muscle Scoals Sound Rythm Section elnevezésű zenekar olyan hátteret biztosított az ifjú énekes hangjának, amely kiemelte érzelmekkel fűtött, szenvedélyes előadásmódját. Ebben az időszakban bárhol bármit énekelt, mindig hatalmas sikert aratott, nemcsak a közönség, de a kritikusok körében is. 1967-ben mindössze tizennyolc hónap leforgása alatt tizenegy dala került fel a slágerlisták élére.

A hirtelen jött siker miatti boldogságot azonban hamar beárnyékolták a családi tragédiák és az érzelmi nyomás, amit a hírnév hozott magával. Gyors egymásutánban veszítette el édesanyját, két testvérét, majd egy tragikus merénylet során rajongásig szeretett édesapját is. Aretha szinte gyermekként kezdett el turnézni, amihez hiányzott a kellő érettség és élettapasztalat. Tizenhét évesen már két gyermek édesanyja volt, háta mögött több rosszul végződött kapcsolattal, és egyes hírek szerint alkoholba fojtotta bánatát. Gyermekeit az állandó koncertkörutak miatt barátai nevelték. A világsztár ragyogott és kinyílt, mint egy virág, ha színpadra lépett, de ha kialudt a reflektorfény, magába zuhant. A hozzá közel álló emberek szenvedtek legjobban hangulati hullámzásaitól, megmagyarázhatatlan érzelmi kitöréseitől. Sokszor ő maga sem tudta megmondani, mit és miért érez. Franklin nagyon szerette, ha barátok veszik körül, szerette a nyüzsgést, de nem bírta elviselni a visszautasítást. Ha megbántották, nagyon nehezen tudott megbocsátani, és pont azokkal volt rideg, akik a legjobban törődtek vele.

A kétszer elvált Aretha próbálta titokban tartani és nagyon szégyellte zűrzavaros magánéletét. Nagyon ritkán nyilatkozott a sajtónak, és a magánéletét érintő kérdéseket mindig határozottan és megválaszolatlanul utasította vissza. A titkokat borító lepel azonban időnként fellibbent, és alatta egy félresiklott, magányos és fájdalmas élet vált láthatóvá. 1999-ben megjelent önéletrajzi könyvével csalódást okozott azon rajongóinak, akik mint embert szerették volna megismerni a soul királynőjét.

Aretha Franklin

A zűrös magánélet ellenére szakmai pályafutása töretlenül ívelt fölfelé. A hetvenes évek elejére már a feketék és polgárjogi törekvéseik szimbólumává vált, hiszen zenéje és hangja bőrszíntől függetlenül hódított meg és kovácsolt egységbe mindenkit. A hatvanhat éves díva csak a Grammy-díjat huszonegyszer kapta meg, de abban a megtiszteltetésben is része lehetett, hogy első nőként került be a rock and roll halhatatlanjai közé, valamint a hírességek brit csarnokába. A szakemberek szavazatai alapján a Time magazin a huszadik század száz legfontosabb személyiségei közé sorolta a továbbra is főleg gospelszerűen éneklő előadót. George Bush amerikai elnök a legmagasabb amerikai állami kitüntetéssel, a Szabadság Érdemrenddel jutalmazta meg őt életművéért, a Rolling Stones zenei magazin által kezdeményezett szavazáson pedig a majd’ kétszáz tagú szakmai zsűri minden idők legnagyszerűbb énekesének választotta.

Aretha 2003-ban bejelentette, hogy nem vállal több koncertkörutat, ennek ellenére ma is aktív. Idén karácsonykor például egy ünnepi koronggal készül megörvendeztetni rajongóit. Mivel saját bevallása szerint nagyon házias, és szeret főzni, öreg napjaira egy étteremlánc megnyitását tervezi. Szabadidejében szívesen jár horgászni, de legtöbbször egyszerűen csak ditroiti otthonában pihen. Ilyenkor süt, főz, szappanoperákat és régi mozifilmeket néz legszívesebben. Hitét magánéleti kudarcai után sem veszítette el: amikor hatvankét évesen vérnyomásproblémákkal kórházba került, a sikeres kezelés után első dolga volt, hogy nyilvánosan fejezze ki köszönetét Istennek, amiért meggyógyította őt, egy évvel saját megbetegedése előtt pedig nyilvános imaalkalmat és virrasztást szervezett barátjáért, Luther Vandrossért, aki egy szélütés után kómába esett.

(Forrás: Hetek)

A spirituális Elvis - Harminc éve halt meg a rock'n'roll királya

Elvis a mennyben van? – teszik fel leggyakrabban a kérdést Elvis Presley féltestvérének, Rick Stanley-nek, aki egykori drogfüggő, ma baptista pásztor és kábítószerellenes kampányokat vezet. Ki volt valójában a rock’n roll koronázatlan királya: egy visszacsúszott keresztény vagy egy képmutató jampi? Ez a kérdés 1977. augusztus 16-ai halála óta, harminc éve (2007) zavarja össze a kaszinó- és a templomlátogató emberek százezreit. Elvis ellentmondásos életútját végigkísérte az istenkeresés, illetve a függőségeivel való küzdelem. Vajon melyik oldal lett a győztes élete végén?

Elvis Presley

Amikor Elvis Presley-re emlékezünk, zenéje mellett gyakran csak a vadabbik oldala jut eszünkbe: televíziós szereplései, botrányai, kábítószerezése, zűrös szerelmi kalandjai és elvonókúrái. Pedig a rock'n'roll nagy sztárjának volt egy másik, kevésbé ismert arca is. Elvis spirituális ember volt, akinek a hite központi szerepet játszott az életében. Minden bizonnyal küzdenie kellett volna azért, hogy cselekedeteivel hitelt tegyen meggyőződése mellett, mindezek ellenére hitét nem titkolta el egyetlen barátja elől sem.
Elvis egy felszínesen vallásos családban nőtt fel, szüleivel az Isten Gyülekezete nevű pünkösdi keresztény egyházat látogatták. Bár középiskolás korában felhagyott a gyülekezetbe járással, szívesen vett részt éjszakába nyúló gospelkoncerteken. Olyan híres gospelzenekarokkal barátkozott össze, mint a Blackwood Brothers és a Statesmen, és befutott sztárként is szívesen látogatta a déli kórusok előadásait. Elvis Presley illusztris karrierje során 105 falrengető dallal vezette a slágerlistákat, a hőn áhított Grammy-díjat azonban mégis egy gospeldallal, a How Great Thou Art című slágerrel nyerte el. Az egyházi zene iránti vonzalma azonban nem biztosíték arra, hogy őszinte keresztény lett volna.
Hamill pásztor, a memphisi gyülekezet vezetője beszámol arról, hogy a szakmai csúcsán lévő énekes-színész arról panaszkodott neki, hogy minden hírneve, vagyona és rajongója ellenére a legnyomorultabb embernek érzi magát, mivel éppen az ellenkezőjét csinálja annak, amire a gyülekezetben egykor tanították.
Az 1960-as években sok más amerikai fiatalhoz hasonlóan Elvis is felfedezte magának a keleti vallásokat és a kábítószereket. Fodrásza, Larry Geller vezette be ezekekbe a transzcendens kalandozásokba, és ellátta a legújabb okkult irodalommal is. Volt felesége, Priscilla Presley így nyilatkozott erről az időszakról: „Elvis órákon át tanulmányozta ezeket a könyveket. Azon fáradoztak Larryvel, hogy kiderítsék, mi is életük célja.” Elvis talán anyjától örökölte a természetfeletti sötét oldala iránti vonzalmát is, ő ugyanis rendkívül fogékony volt az összes primitív babonára, hajlamos volt a látnoki álmokra, és rejtélyes intuíciói voltak. A gyerek Elvisszel gyakran imádkoztak Presley halott ikertestvéréhez is, és a nehéz kérdésekben útmutatást, vezetést kértek tőle.

Ha hitt is a Biblia bizonyos részeiben, Elvis egy személyes vallást alakított ki önmagának, amelyben a keresztény hit egyes elemei mellett helyet kapott egy kis hinduizmus, júdaizmus, numerológia, teozófia, agykontroll és pozitív gondolkodás is. Egyik önéletrajzírója szerint a hindu guru, Paramahansa Yogananda utasításait is betartotta. Később Ginger Aldennel kötendő esküvőjét (amely soha nem következett be) egy piramis alakú csarnokban képzelte el, hogy a pozitív szellemi energiák úgymond a párra koncentrálódjanak. Elvis hordozható könyvtárának kétszáz kötete között az okkult, ezoterikus irodalom legprominensebb szerzőinek művei is szerepeltek. Rajongott a híres okkultista író, Blavatsky könyveiért is. A Csend hangja című írását mindenhová magával vitte, amely után saját gospelzenekarát Voice-nak nevezte el.
Kétség nem fér hozzá, hogy az a kulturális földrengés, amely Elvis nevéhez fűződik, keresztény mércével nézve nem értékadó. 1970-től a Las Vegas-i években Elvis elindult lefelé a lejtőn: belemerült a drogokba, szexuális erkölcstelenségekbe, és rettenetesen elhízott. A mélypontot az 1973-as év hozta el, amikor Priscilla elvált tőle.
Amint egészsége romlott, Presley újra a Biblia Istene felé fordult. Hogy felelevenítse gyermekkorának hitét, vegasi fellépéseihez híres gospelzenekarokat fogadott fel. J. D. Sumner gospelszupersztár visszaemlékezett, amint egy alkalommal egy női rajongó egy koronát akart átadni Elvisnek. Amikor megkérdezte, hogy miért hozta ezt neki, így válaszolt: „Ezt neked hoztam. Te vagy a király!” Elvis a következő szavakkal finoman visszautasította: „Nem drágám, én csak egy énekes vagyok. A király Jézus Krisztus.”
„A show-műsorok után magukban is folytatták még a zenélést. A Király a gospelből merített inspirációt és vigaszt. Egy olyan személynek tűnt számomra, aki nincs kibékülve önmagával: nem azt csinálta, amit igazán szeretett – karrierje rabjává vált” – nyilatkozta Frank Breeden, a Gospel Zenei Szövetség elnöke.
Gyerekkori barátja, Becky Martin szerint Elvis prédikátor szeretett volna lenni. Élete vége felé az énekes így panaszkodott neki: „Becky, gondolj csak bele, mennyi jót tehettem volna, ha Isten Igéjének hirdetésére szántam volna az életemet.”
1976-ban Elvis találkozót kezdeményezett Rex Humbard televíziós evangélistával. Humbard megkérdezte, hogy imádkozhat-e érte, Elvis beleegyezett, és elmondták a bűnösök imáját.
Ezt követően Elvis sokat beszélgetett Jézus Krisztusról az akkor még szintén drogfüggő Rick Stanley-vel. Egy ilyen alkalommal Rick beszámolt neki egy lányról, aki bizonyságot tett a Megváltóról. Elvis ezt mondta: „Ő az igazságot szólja. Az ilyen emberek komolyan gondolják, amit beszélnek.”
Elvis féltestvére hallotta, amint a negyvenkét éves énekes néhány órával halála előtt így imádkozott: „Drága Uram! Kérlek, mutasd meg, hogy mi a helyes út számomra. Fáradt vagyok, össze vagyok zavarodva, és a Te segítségedre van szükségem.”
Stanley szerint Elvis még mindig él – emlékezetünkben. Sokan osztják véleményét, miszerint Elvis Presley egy modernkori tékozló fiú volt, aki éppen elindult a hazafelé vezető úton atyja házába. Mások viszont elítélik kétes múltja miatt. Akárhogy is van, hatása felülhaladja korát, dalait még ma is emberek milliói hallgatják.

(Forrás: Hetek)

Barockos heavy metal - a Deep Purple-sztori

A Deep Purple brit hard rock együttest a heavy metal előfutárának tartják. Az elmúlt negyven évben világszerte több mint 100 millió albumot adtak el. Viszontagságos, olykor feszültségekkel teli pályafutásuk ellenére minden korosztály a mai napig „menőnek” tartja őket. Magyarországra idén hetedik alkalommal látogatnak el (2007. november).

Deep Purple

1967-ben Chris Curtis dobos felhívta Tony Edwards londoni üzletembert, és arra kérte, hogy menedzseljen egy új együttest, amit Curtis alakítana meg. A terv az volt, hogy a tagok folyamatosan váltanák egymást. Az első tag Jon Lord Hammond orgonista lett, akinek keze munkáját dicséri a zenekar „barokkos” hangzása. Ami nem is csoda, hisz Lord ötéves korától kezdve Bach partitúráin nőtt föl, amit aztán tinédzseréveiben Jerry Lee Lewis performanszával kezdett kombinálni. A hetvenes évek elején a szintén Curtis által beszervezett Ritchie Blackmore gitárossal alakították ki a Speed Kingben tetten érhető, hangszereikkel egymásnak felelgető, improvizációs Deep Purple-show-t.

Ritchie Blackmore tizenegy évesen fogott először gitárt a kezébe. Annak érdekében, hogy lehetetlennél lehetetlenebb témákat tudjon lefogni, négy évig klasszikusgitár-leckéket vett. A komfortosabb zenélés érdekében pedig leszerelte Fender Stratocasterének középső hangszedőit. Mivel ő is szívesen kombinálta a klasszikusokat (rendszeresen eljátszva az Örömódát koncertjein) a heavy riffekkel, jól kiegészítették egymást Lorddal a színpadon. Még három tag csatlakozott az induló együtteshez: Nick Simper basszusgitáros, Rod Evans énekes és Ian Paice dobos. A meghallgatásokra akkoriban egy még névtelen sírásó is jelentkezett, ám ezt meghallva kipukkant belőlük a nevetés és hazaküldték. Az illetőt úgy hívták: Rod Stewart. Szerencsés kezdetként a Cream búcsúturnéján a Deep Purple lehetett az előzenekar, ami óriási sikert eredményezett számukra az Egyesült Államokban.

Azt a bizonyos „széles ösvényt” propagáló Hallelujah című kislemezen mutatkozott be először legendás énekesük, Ian Gillan, aki érces, kemény hangjával, óriási hangterjedelmével nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Deep Purple lefektesse a heavy metal alapjait. A zenekar és a műfaj mérföldkövének számító Machine Head című albumukat eredetileg egy montreux-i kaszinóban kívánták fölvenni, ám a munkálatok megkezdése előtt egy koncertlátogató, elsütve egy rakétapisztolyt, az épületet porig égette. Az esetnek állítottak emléket talán legismertebb dalukkal, a Smoke On The Waterrel.

Ám ahogy mondani szokás, nem fér meg két dudás egy csárdában, így Blackmore és Gillan állandósuló összetűzései az énekes kilépéséhez, s az Ian Gillan Band megalakulásához vezetett 1973-ban. Helyükre David Coverdale és Glenn Hughes került, akik az együttes új dalszerzői lettek. Ezzel Stormbringer című albumukhoz már funkysabb beütés és némi öltözködési tanács is érkezik.

A hanyatlás első jeleit továbbiak követték. Blackmore 1974-ben a California Jam élő közvetítése során ripityára zúzta gitárját, összetört számos technikai berendezést, kis híján felgyújtva a színpadot is. A rákövetkező évben a zenekart elhagyva pedig megalapította Ronnie James Dióval a Rainbow-t. Az együttesre egyre súlyosabb terheket rótt az újonnan bevett jazzgitáros Bolin heroinfüggősége, aki egy alkalommal úgy belőtte magát, hogy még játszani sem tudott, ezért minden szólóját Lord játszhatta le. Így hát 1976-ban nyolc évre feloszlott a Deep Purple. Még ugyanazon év végén Tommy Bolin herointúladagolás következtében meghalt.

A zenekar tagjai önálló elképzeléseiket vitték tovább: Lord rögzítette legtechnikásabb szólólemezét, a Sarabande-ot az ’56-os magyarok által alapított Philharmonia Hungaricával, majd csatlakozott Coverdale új bandájához, a saját bavallásuk szerint „lányos fiúknak öltözött” Whitesnake-hez. Ian Gillan megkapta Jézus szerepét Andrew Lloyd Webber Jézus Krisztus Szupersztár című rockoperájának eredeti felvételén, majd leváltotta Ronnie James Diót a heavy metal alapkövét letevő másik együttesben, az okkultizmust népszerűsítő Black Sabbathban (Boszorkányszombat). Gillan a döntését utólag így indokolta:”Nem volt szándékomban a Black Sabbathhoz csatlakozni. Csak elmentünk egyszer Tonyval (Iommi gitáros) bulizni, és jól berúgtunk. Másnap már arra ébredtem, hogy csatlakozom a bandához. Egy csodálatos évet töltöttem velük, és ennyi.” Az év gyümölcse a Born Again (Újjászületés) című album, melynek borítóján egy vámpírfogú torzszülött gyerek vigyorog.

A Deep Purple mosolyszünete nyolc évig tartott, és 1984-ben újra összeálltak. Ám két lemez (Perfect Strangers, The House of Blue Light) után az ellentétek újra kiéleződtek Blackmore és Gillan között. Most is az utóbbi lépett ki az együttesből. Blackmore szerint ugyanis Gillan nem vigyázott eléggé a hangjára, túl sokat ivott és dohányzott, ami hangja ércességének elvesztésébe került. Egy alkalommal pedig Gillan úgy megütötte Blackmore-t, hogy eltörött a keze. Gillan agressziója koncertjeiken is megmutatkozott. Többek között az sem okozott problémát neki, ha a biztonságiaknak kellett nekimenni egy szál mikrofonnal…

Helyét Joe Lynn Turner, a Rainbow korábbi énekese vette át. 1990-ben Turnerrel vették fel a kevésbé sikeres Slaves and Masters lemezt. Kiadójuk ekkor ultimátumot adott: vagy visszahívják Gillant, vagy nem adják ki a The Battle Rages On albumot. Ekkor Ritchie Blackmore végleg kilépett a zenekarból. Mivel pont turnén jártak, és nem szerették volna lemondani a további koncerteket, a világhírű virtuózt, Joe Satrianit hívták a helyére. A turné befejeztével új gitárost kellett keresni, aki Steve Morse lett a Dixie Dregsből. A lelkészcsaládból származó Morse eredetileg a Miami Zeneművészeti Egyetemen végzett gitár szakon.

2002-ben Jon Lord bejelentette nyugdíjba vonulását, helyére Don Airey került. Airey hétévesen kezdett klasszikus zongoraleckéket venni, majd két zeneművészeti diplomával a zsebében zenélni kezdett többek között a Judas Priesttel, a Black Sabbathtal, Ozzyval és Bruce Dickinsonnal (Iron Maiden), majd a kilencvenes években súlyos betegség miatt kényszerpályára került. 2003-ban a Bananas album jelent meg, rajta a Contact Lost című számmal, amelyet a Columbia űrsikló tragédiájának emlékére írtak. 2005-ben jött a következő, a Rapture Of The Deep című lemez, amellyel most már a hatvanas éveik felé közeledő zenészek újra turnézásba kezdtek. Ezzel kapcsolatban Gillan azt nyilatkozta, hogy mennyire meglepődött a közönség összetételén:„Fantasztikus érzés ott fent állni, és látni, hogy a közönségünkben tizenévesek is vannak. Nemrég elvittem a lányom egy koncertre, és a show után az öltözőben viccesen azt kérdeztem tőle, vajon hogy került ide ez a sok kölyök? Mire azt mondta: „Hát nem érted, apa? A Deep Purple tényleg menő.”

(Forrás: Hetek)

Bobby McFerrin - A zene szolgálatában

A héten (2007. május) Budapestre látogatott Bobby McFerrin, a tíz Grammy-díjjal büszkélkedő világhírű jazzénekes és karmester, aki páratlan zenei tehetsége mellett széles mosolyával is levette lábáról a kelet-európai közönséget. A Don’t Worry, be Happy című dal szerzőjét bámulatos képességei miatt „élő hangszernek” is titulálják. A zene nagymestere a muzsika megszerettetését és tanítását érzi leginkább hivatásának, bár húszmillió eladott lemezzel a háta mögött előadóművésznek sem utolsó.

Bobby McFerrin

Bobby McFerrin egy New York-i operaénekes házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot 1950. március 11-én. Édesapja, Robert McFerrin volt az első afroamerikai szólóénekes a Metropolitan Operában. Az idősebb McFerrin egy nyolcgyermekes baptista család gyermekeként hosszú ideig kizárólag gospelt énekelhetett édesapja szigorú nevelése miatt, így amint önálló életet kezdett, az opera világába vetette magát, nem kevés sikerrel. Ellenben Bobby a zene sokszínűségében nőtt fel, s hatévesen már megkezdte zenei tanulmányait. Virtuóz énektudásával csak viszonylag későn, a hetvenes évek végén lépett a közönség elé, először mint jazz-zongoristát ismerhette meg a világ, bár a zongora mellett klarinétozni, csellózni és fuvolázni is megtanult. Legnagyobb sikerét azonban hangjával aratta: négy oktáv hangterjedelmű, csupa mosoly előadásmódja magával ragadta a közönséget, szívükbe zárták Amerikától Európán át Ausztráliáig. Legsikeresebb zenei műfajai a jazz, a coral és nem utolsó sorban a klasszikus zene, melyek mindegyikében improvizatív és spontán. Lemezein olyan hírességekkel zenélt együtt, mint a nagynevű zongorista, Chick Corea, akihez szoros baráti kapcsolat is fűzi, vagy a híres csellista, Yo-Yo Ma. A virtuóz énekes-zenész tündöklése akkor indult el, amikor az innováció útjára lépett, és a zenei megújulást elősegítendő a rögtönzött előadások felé fordult. Az improvizatív koncertekre ugyanis nem készült konkrét dalokkal, egyszerűen csak énekelt, ami épp eszébe jutott. Nemsokára olyan sikere lett, hogy a zenei kíséretet is ő adta elő, ezzel létrehozta a zenetörténet első, száz százalékban vokális szólójazz-műfaját. Első ilyen koncertjére Európában, Németországban került sor, kisebb sokkot okozott a hallgatóságban, amikor hanyag eleganciával besétált a színpadra, és minden kíséret és készülés nélkül szórakoztatni kezdte az egybegyűlteket. A kezdeti zavar hamar elült, és McFerrin óriási sikert aratott, a németek ezentúl csak Csodahangként emlegették. A zene iránti szeretete mellett fő erősségének a humora és interaktív, közvetlen előadásmódja bizonyult, melyet továbbfejlesztett a nyolcvanas években, rendszeresen megénekeltetve a közönséget is, hogy minden jelenlevő részévé váljon a zenének. Magas zenei képzettsége és játékos előadásmódja természetesnek és pillekönnyűnek tünteti fel a zenét mindenki számára. Az éneklési technikák széles skálája és virtuóz alkalmazása mellett is tovább képezte magát: elképesztő hangokat tanult meg utánozni, sőt a lélegzetvétel közben is hangot kiadni, hogy ne kelljen megszakítania az éneklést ilyen apróságok miatt. Ehhez időnként dobol a mellkasán, vagy különféle stílusban énekel egy kis örömöt kicsikarva.

A jókedvet alapvető üzenetnek tartja, ezért több ízben neves komikusokkal is fellépett, mint Robin Williams vagy Billy Crystal. A zenei élet nagy felfedezőjének és megújítójának tartott énekes legismertebb dala is ezt az életérzést tükrözi, a Don’t Worry, be Happy egy humoros kis nótának indult, majd világsiker lett.

Bobby McFerrin

Ahogy a zenei pályafutása kezdett révbe érni, a turnézás helyett visszavonult, és egészen új dolgok kezdték foglalkoztatni: a komolyzene felé fordult, és karmesteri tanulmányokat folytatott. A szakma krémjétől – Leonard Bernsteintől, Gustav Meiertől és Seiji Ozawától – leste el a vezénylés csínját-bínját, rövidesen pedig olyan virtuóz esteket tartott, hogy a klasszikus zenét is megszerettette az emberekkel. Következő albumait már Mozart, Bach, Vivaldi és Mendelssohn hangjegyei fémjelzik, ám itt is játszva szórakoztat, spontán trombitaszólót, fuvola- vagy csellórészletet énekel a klasszikus darabokba is, ha úgy tartja kedve. Egy-két album erejéig a vallásos zene is megihleti. A 23. zsoltárból készített dala – amelyben az Istenre utaló hímnemű névmás hirtelen átvált nőneműbe – arról árulkodik, hogy nem a felmenők protestáns örökségének, hanem sokkal inkább a katolikus egyház tanításainak hódol. Bobby tizenéves korában komolyan fontolgatta, hogy pap legyen. Miközben az Ave Mariával emlékezik hitbuzgó korszakára, elmondja: „egy sokkal egyszerűbb és közvetlenebb módja az imának és az isteni elmélkedésnek az éneklés, és a közös éneklésben rendkívüli erő van”. Legutóbbi lemezeivel megint az újítások mezejére lép, a különféle földrészek, kultúrák zenéit ötvözi a jazz, a coral és az a capella stílusaival. A zsongító, bódító dalok hol muszlim kántálást, hol afrikai törzsi éneket idéznek, legújabb coral stílusú számai pedig már címükben is tükrözik etnozenéjének kevert jellegét: a selyemúttól a derviseken át a zikkuratig csak pár percig tart az utazás. Egyedülálló pályafutásának legújabb célkitűzése a zene megszerettetése és tanítása, ezenkívül feleségével és három gyermekével kívánja tölteni minden idejét. Új stílusú koncertjeit magával ragadó lelkesedéssel adja, és a zenéről mint természetfelettiről beszél: „Olyan sokféle muzsika van, a különböző kultúrák, különböző földrészek zenéi, és úgy gondolom, hogy a Zene szellemisége nyilvánul meg ezeken a koncerteken.”

(Forrás: Hetek)

Brutális katarzis - Nu metal, az elit ifjúság kedvence

A fiatalok, különösen az intellektuális elit körében a zúzós, agresszív hangzású metalzene képviselői, a „nu metal” zenekarok – mint például a SlipKnoT – jelentik az igazi zenei alternatívát, mondhatni Nagy-Britanniától Magyarországon át minden jelentősebb oktatási intézményben.

Slipknot

Egy brit felmérés során az intelligenciaszintjük alapján a legfelső 5 százalékba sorolható National Academy for Gifted and Talented Youth diákjai a metalzenét „zsigeri brutalitása” miatt dicsőítették. Az ezer megkérdezett, 11–19 év közötti diák több mint egyharmada jelölte meg kedvenc irányzataként az olyan nu (new) metalt játszó zenekarokat, mint a SlipKno T, a System of a Down vagy a nyáron a Szigetre érkező Tool. A kutatók eredményei alapján a diákok a hardcore hangzást és az érzelmi, illetve politikai szövegvilágot kedvelik leginkább.
A nu metal dalok szövegvilága a stresszre, valamint az élet balszerencsés oldalaira koncentrál. Kedvenc témák: gyerekkori elutasítottság és molesztálás, a kamaszkori érzelemvilág jellegzetességei, a meg nem értettség, a szociális különbségek, súlyos kapcsolatteremtési és házassági problémák. A vizsgálatot vezető Stuart Cadwallader, a Warwick Egyetem pszichológus professzorának magyarázata szerint az intellektuális elit gyakrabban találja szembe magát olyan kihívásokkal és súlyos teljesítménykényszerrel, amelynek legkézenfekvőbb levezető csatornája a metalzene, ami csupán „egy katarzist kifejező és stresszoldó eszköz” a számukra. „Gyakori tendencia, hogy a szülők kicsit aggódnak emiatt, de ez csak egy katartikus dolog, ami semmiféle problémához nem vezet” – nyilatkozta Cadwallader professzor.

Slipknot

A tanulmányból mindenesetre az derül ki, hogy a nu metalt hallgató diákoknak komoly problémáik vannak mind a családi, mind a baráti kapcsolatteremtés területén, amire ez a fajta zene egyáltalán nincs jótékony hatással. Figyelembe véve a diákság kedvenceként egyhangúlag megjelölt SlipKno T zenekar jellemzőit, a szülők aggodalma – az imázsteremtő bizarr külsőségeket leszámítva is – több mint megalapozottnak tűnik.
A SlipKnoT annak ellenére az egyik legközkedveltebb banda napjainkban, hogy rajongóikat „maggot”, azaz lisztkukac jelzővel illetik. Zenei stílusuk szélsőséges, színpadi teljesítményük a szakma megítélése szerint brutális, ugyanakkor több szerzeményük is Grammy-helyezést ért el. A banda jól ismert sajátos megjelenéséről: mindnyájan egyforma egyenruhát viselnek, melyen nemzetközi vonalkódok és nácizmusra utaló karszalagok is találhatók. Mindegyik tag rendelkezik egy egyéni stílusú maszkkal, amely saját bevallásuk szerint belső érzésvilágukat fejezi ki (fehér koponya, kabuki, Hannibal Lecter, Pinokkió, hokijátékos, egy rasztás zsák, valamint egy művérrel és pentagrammal dekorált bohóc álarc). Perkásuk, Shawn rendszeresen önkielégítést imitál Pinokkió álarcában. A zenekar tagjait számos olyan sátánista zenekar is inspirálja, mint a Deicide vagy a Morbid Angel.
A SlipKno T által használt emblémák között megtaláljuk a kecske szimbólumot profilból és szemből, valamint az öt- és kilencágú csillagot. A tagok beavatása pornóhorroron keresztül zajlik, a koncerteken gyakori a zenészek csonttörése, balesete. A történethez tartozik, hogy Donnie Steele nevű gitárosuk még 1996 februárjában keresztény hitre tért, s közölte a zenekarral, hogy képtelen többet a bandában zenélni.

(Forrás: Hetek)

Bryan Adams - Rocksztár extrák nélkül

Kopott farmer, fehér póló, kölyökséró és egy gitár. Úgy tűnik, van, akinek ennyi is elég ahhoz, hogy negyed évszázadnyi sikeres karriert fusson be. Ráadásul konzervatórium elvégzése nélkül. A rekedt hangú Bryan Adams idei (2006) koncertturnéjával ünnepli huszonöt éves zenei pályafutását, igaz, mire Budapestre érkezik, már a huszonhatodikat tapossa.

Bryan Adams

A november végén hazánkba látogató Bryan Guy Adams fehér hollónak számít a rockzene világában: nem drogozik, plasztikai sebész nem látta, családi botrányai sincsenek, sőt, öngyilkossági kísérleteket sem követett el. Jókedvűen zenélget, és elmondása szerint azon kevés rockzenész közé tartozik, akit hidegen hagynak a „kalóztámadások”, azaz a feketepiacon terjedő tiltott mutyizás. Bryan úgy véli, ha a jogdíjaktól el is esik, legalább akkor is az ő zenéjét hallgatják. „Minek izgatnám magam, ha úgysem tehetek ellene semmit?” – közli a művész, könnyedén lemondva a meg nem szerzett milliókról.
Sokan kiismerhetetlennek tartják az egyszerű, majdhogynem „melós” ruhában zenélő Adamset. Talán van rá magyarázat: relatíve normális környezetben nőtt fel, bár itt is becsúszott egy válás. Katona-diplomata családja révén az ifjú Bryan bejárta az egész világot. Mire apja diplomata szolgálatai leteltek, hazaköltöztek Kanadába, de a hirtelen bekövetkezett nyugalom és egyhangúság a család bomlásához vezetett. Adams ekkor tizennégy éves volt, és addig is jóformán évente volt kénytelen váltogatni katonai és diplomataiskoláit – többek között Izraelben, Portugáliában, Ausztriában, Franciaországban és Angliában –, így nem csoda, hogy tizenöt évesen úgy gondolta, Kanadából is megárt a sok: gitárt ragadott, és irány az ismeretlen.
Tanárai szerint egész jó tanuló lett volna, ha bejárt volna az órákra. Így azonban nagybetűs élete a Csatabárd étterem mosogatója mellett, illetve egy állatkereskedés pultja mögött indult.
Tizennyolc évesen találkozott a harminc év körüli Jim Vallanc zenész-producerrel, s hosszú távú barátság és igen gyümölcsöző munkakapcsolat alakult ki közöttük. Pályafutása során olyan sztárokkal dolgozott együtt, mint Joe Cocker, Bonnie Tyler, Tina Turner, Barbara Streisand, Sting, Celine Dion és Rod Stewart, ám saját bevallása szerint zenéjére Bruce Springsteen gyakorolta a legnagyobb hatást. Pályafutásának eddigi csúcspontja az 1992-es Robin Hood, a tolvajok fejedelme című film betétdala, az Everything I Do (I Do It for You), ami Oscar- és Golden Gobe-díj jelölést hozott a napokban a negyvenhetedik évét betöltő sztárnak, valamint tizenhat hétig vezette a brit slágerlistákat, ami addig senkinek nem sikerült.
A Szilaj, a vadvölgy paripája című DreamWorks animációs alkotás zenéjét Hans Zimmerrel közösen írták, de mivel a két zeneszerző egymástól távol élt, így kihangosíthatós telefonok segítségével komponálták meg a muzsikát. Legújabb albuma, a Room Service (Szobaszolgálat) is egyedülálló módon, huszonhat európai szállodában készült az elmúlt néhány évben: fellépéseinek üresjáratait kihasználva mindig felvett egy-két dalt az éppen aktuális hotelszobában.
A vegetáriánus dalszerző nem csupán a zene területén termékeny, másik szenvedélye a fotózás. A három Oscar-, két Golden Globe-, valamint Grammy-díj jelöltséggel is büszkélkedő Adams idén tavasszal megnyerte a német fotósok Lead Awards-díját. II. Erzsébetről készült fotói a kanadai postabélyegeken is forgalomba kerültek.
A sűrű kattintgatás eddig három fotós könyvet eredményezett: 1995-ben a Made in Canada, a Haven és a tavaly Calvin Klein közreműködésével megjelent American Woman fotóalbumokat. A könyvekből befolyt összegeket karitatív célra, a Kanadai Mellrák Alapítvány munkájára fordították. A jótékonykodó Adams több segélykoncertet adott például Pakisztánban, a súlyos földrengésben elpusztult iskolák újraépítése végett. De örömmel zenélt jordán, etióp gyerekek, palesztin menekültek, thaiföldi, Srí Lanka-i földrengések során megsérült emberek és falvak megmentéséért is.

(Forrás: Hetek)

Carlos Santana - A hatvanadikba ért a híres gitáros

A gitárlegenda éppen hatvan éve született (2007. július). Idestova negyvenéves pályájának termése: világszerte 90 millió eladott példány a 38 albumából, 10 Grammy-díj és cirka 100 millió ember a telt házas koncerteken – Santana továbbra sem szorul rockkantnyugdíjra.

Carlos Santana

„Lehet valamit szívből úgy csinálni, hogy hatással legyen a világra, ráadásul jövedelmező is. De nem tudnék csak a pénzért alkotni” – vallja Carlos Santana, akit nem szükséges bemutatni, legfeljebb mélyebben lehet megismerni. Távol tartva magát az angolszász búbánatos zenei áramlatoktól, Santana játéka évtizedek óta kultúrákon átívelő életörömöt és dinamizmust sugároz, amellyel képes lebilincselni a legkülönbözőbb nációjú hallgatóságot. Kezdettől brilliánsan ötvözte az afrikai és az indián hangszereket, illetve zenei motívumokat az egyeduralomra törő rockkal, így Santana időben megmenekült az etnozenész skatulyától, lemezei pedig attól, hogy a „világzene” polcokon rostokoljanak száműzetésben. Maga a gitárlegenda – akárcsak zenekarának összetétele – állandóan változik, amit ő azzal magyaráz: „a legrosszabb, ami egy előadóval történhet, hogyha nem mozog már a szíve, s így jó előre kiszámíthatóvá és önmaga karikatúrájává válik. Azért is olyan változatosak a lemezeim, mert itt az ideje, hogy az emberek észrevegyék, hogy belül milyen sokfélék vagyunk. Több kultúrához is kötődöm, s ezt megpróbálom hangsúlyozni a zenémben”.
Santana tisztelői közül többen helytelenítik, hogy együtt muzsikál vendégművészi rangra emelt perczenészekkel is, és engedményeket tesz „komolytalan” stílusok felé. Bár mostani albumaiban továbbra is fellelhetőek a tőle megszokott misztikus és ezoterikus elemek, a kilencvenes évektől fogva a populárisabb hangzás felé fordult, amellyel nemcsak bevételeit gyarapítja, hanem szélesebb körben terjesztheti nézeteit is. „A zenével nem pusztán a szórakoztatás a célom, hanem szándékom, vágyam és küldetésem, hogy a zenén keresztül üzenjek a világnak; hogy ráhangolódjanak arra, amit gondolok” – hirdeti. Legutóbbi korongjainak címe beszédes: All that I am (Ez vagyok én) és Shaman (Sámán). Igazán ütősre az ezeket megelőző Supernatural (Természetfeletti) című album sikeredett; a szerkesztett, vibráló dalok nagyot szóltak a közönség és a szakma körében egyaránt. Az ezredfordulón, a lemezért elnyert nyolc Grammy-díj átadásakor azért már kikívánkozott a zenészből, hogy „nem spanyol, de nem is latin zenét játszom, hanem afrikait. Amikor Afrikában járok, nem turista vagyok, hanem művész, aki tudás után kutat”.
A művész pedig sosem ódzkodott tehetsége aprópénzre váltásától, ám annál sokoldalúbb, hogy egy műfajra korlátozza önmagát: a „by Carlos Santana” termékek közül a zene, a hangszerek és világnézet mellett parfümöket, borokat és lábbeliket is vásárolhatunk tőle. Az üzlet mellett – feleségével karöltve – egy alapítványt is létrehozott, amely hátrányos helyzetű gyermekek támogatását célozza. Az ügy felkarolásában szerepet játszik, hogy mindketten valamiképpen áldozatok lettek fiatalon: a félvér feleség rasszista atrocitásokat állt ki, majd fizikai bántalmazásokat is elszenvedett, amikor egy drogos zenésszel élt tizenévesen; Santanát pedig szexuálisan zaklatták sráckorában – de nem csak emiatt kényszerült hamar felnőni.
A zenész középső fiúként 1947. július 20-án Mexikóban született a népes Santana családba. A profi hegedűművész édesapa a családi mesterség folytatását remélve az ötéves lurkó kezébe nyomott egy hegedűt. De maga az apa annyira belefeledkezett a művészi önmegvalósításba, hogy egy teljes évig nem látták otthon. Csak egy címet hagyott hátra, ahova az asszony a hét gyerekkel végül elzarándokolt, ám a zenészlakáson egy idegen nő nyitott ajtót: a felnőttek arcán döbbenet és szégyen, a gyerekekén öröm és zavar – a kép örökre bevésődött a kis Carlosba.
A tinédzser srác kezében már a gitár lesz a hangadó, emellett naphosszat a határon túli amerikai zenés rádióadásokon tartja vigyázó füleit: csodálja, majd hamarosan versenyre is kel az akkori nagy nevek gitárjátékával. A család ’61-ben kivándorol San Franciscóba, amely akkoriban zenei fellegvárnak számít. A középiskola után mosogatást vállalva segít be a családi kasszába, de zenél is: éjszakai, nappali bárokban és az utcán egyaránt. Szabadidejében pedig folyton a város zeneművészeti főiskolájában megforduló rock-, blues- és jazz-zenészek játékára settenkedik be. Húszéves sincs, amikor néhány amigót maga mellé véve megalakítja saját zenekarát. A főiskola alapítójának füle megakad rajtuk, és Santana nyilvános szereplése is kezdetét veszi.
Innen már csak egy ugrásra volt Woodstock és a ’69-es hippifesztivál. Santana és kísérői erős LSD-befolyás alatt álltak, ám az egyedi hangzásvilág és virtuozitás révén valósággal elvarázsolták a négyszázezres tömeget. A gitárlegenda a korai drog- és nőügyekre úgy emlékszik vissza, mint élete szükségszerű és bocsánatos velejáróira, „amikor túl fiatal és túl naiv volt”. A korai években a bandatagok drogfüggősége miatt a fellépések is veszélybe kerültek, a zenekar összetétele gyakran változott. Az önpusztító életmód miatt Santana számos kortársa elhunyt, vagy pályája, magánélete jutott válságba.
„A család a legszentebb dolog” – hangoztatja ellenben Santana. 1973 óta él a híres fekete bluesénekes-gitáros, Saunders King lányával, aki első és egyetlen felesége, bár házuk táján hűtlenségek is előfordultak, amint az Deborah életrajzi könyvéből kiderül. Viszont mikor egy hosszú turné során válságba került a házasságuk, a zenész inkább a koncertjeit mondta le, mint családfői szerepét. Santana megtanulta az otthonról kapott leckét: amikor hazaér, rögvest leteszi a lantot, és átadja magát a családnak. Sokféle próbát kiállt a kapcsolatuk: fiatal házasokként átélték a „szellemi gyorskiszolgáló” korszakot, amikor szinte minden sarkon guruk toppantak elő, akik örömest igazították útba az élet értelmét kereső zsenge zenészek népes táborát. Santanáék életére is rátelepedett egy „mester”, aki a „megvilágosodott” párt óva intette a gyermekvállalástól. A házaspár akkor az abortusz mellett döntött, és a gyerekek csak azután jöttek, hogy a gurujuk tízéves manipulatív tevékenységét megelégelték. A világpolgár zenész azóta is úgy véli, hogy a világ legfőbb problémája a politikában és vallásokban fellelhető korrupció.
Ma már Santanának egyre mennek a vallások és a vallásalapítók, és egy húron pendül azokkal, akik abszolútnak a „világszellemet” tartják, melynek ők maguk a hordozói. A gitárguru sajátos életfilozófiát alakított ki, nem fogad el személyén kívüli valóságot. Így maga szabja meg, mi a jó („szeretetenergiák” és „igazságelvek”) és mi a rossz (nemzeti, hitbéli széttagoltság és Bush elnök). Most dolgozik legújabb lemezén, amelyben visszatér az instrumentális gyökerekhez, és zenéjét bevallottan a hozzá hasonló „többdimenziós lelkek” számára írja.

(Forrás: Hetek)

Chris Rea - Egy szenvedélyes úriember

Éppen két éve vettünk búcsút Chris Reától. Akkor úgy tűnt, betegsége nem engedi vissza többé a koncertek világába. Sokak örömére a zenész nem tartotta meg fogadalmát, és most The Fabulous Hofner Blue Notes című turnéja keretében egy új formáció kíséri Budapestre (2008. március). A közönség is őt kíséri: odaadó figyelemmel – immár harminc éve.

Chris Rea

Chris Rea harmincmillió eladott lemez után sem rest példaképének egy kortárs zenészt, az élő legenda bluesgitáros B. B. Kinget tartani. Rea bevallása szerint nála mindig is a blues vitte a prímet, de csak súlyos betegsége alatt határozta el, hogy fittyet hány a lemezkiadók által szabott korlátoknak, és saját kiadót hoz létre. Nemrég ugyanis krónikus hasnyálmirigy-gyulladással küzdött, ötven százalékos túlélési eséllyel, számos operáción esett át, de családja segítségével leküzdötte a kórt. „Ez az a zene, amit mindig is játszani szerettem volna; valódi, tiszta gitárjáték – mondja Rea. – A blues elsősorban az élő fellépésekről szól. Ott lenni, játszani, beleadni mindent, amit a pillanat adhat, és közben figyelni a közönség reakcióját. Ez egy rendkívül személyes, mondhatni intim találkozás.” Lemezein komplex zenei élmény nyújtására törekszik: Blue Guitars című „zenés könyvében” például a blues megannyi árnyalatát vonultatja fel százharminc dalban, saját festményeivel illusztrálva.
Mi születhet egy olasz férfi és egy ír hölgy házasságából? Van, hogy egy rendkívül érzékeny és humanista zenész, mint Chris Rea. Az olasz emigráns apa, Camillo Rea beindította a „Rea-jégkrémek” üzletláncot az angliai Middlesbrough-ban, a nehéziparáról ismert városban, és családot is alapított, amely idővel kilenctagúvá gyarapodott. Chris Rea szülőhelye és annak embertelenül szennyezett folyója több dal forrása lett, köztük a leghíresebb az 1989-es Road to Hell (Út a pokolba) című „kétfelvonásos” szerzeménye, amelyben némi ősi kelta hagyomány is felszínre tör. A pokolba vezető út Rea előadásában nem más, mint egy erőszakos és „túlcivilizált” világ, ahol az ember (f)eladja önmagát, hogy meggazdagodjon.
Az ifjú Chris nem hamarkodta el a zenészpályára lépést: tizenkilenc éves volt, mikor az Eagles együttes gitárosát hallva belátta, nem mehet tovább az élete gitár nélkül. A bandák, ahová játszani hívták, örültek dalszerzői vénájának, de addig nem is énekelt, míg egy fellépéskor be nem állt a lebetegedett énekes helyére. Egy különleges, érdes hang töltötte be a teret – s akkor minden megváltozott. Nem sok telt bele, 1978-ban szólókarrierbe kezdett. „Sosem volt célom, hogy híres legyek. Arra jól felkészültem, hogy nagyon sikeres zenésszé váljak, de nem készültem rocksztárnak – mondogatja azóta is. – Minden bizonnyal én vagyok az egyetlenegy művész a világon, akinek úgy veszik például egy albumát hárommillió példányban, hogy annak alig tizede kel el az Államokban. Általában fordított az arány.” Amerika kapui egyébként nyitva álltak a zenész előtt, de ő a családi életét fontosabbnak tartotta: „A három-négy hónapos európai turnék után nem mondhattam a családnak, hogy helló, további öt hónapig távol leszek.” Egy interjú során megkérték, ugyan mondjon egy okot, miért nem lett olyan rocksztár, mint a szintén brit Peter Gabriel vagy Sting. Rea különös válaszában arra utalt: ragaszkodik ahhoz, hogy ő is végigálljon minden sort. „Kezdve az autóversenyzés iránti érdeklődésemmel, ami arra késztet, hogy soha senkinek ne engedjem, hogy a hétköznapi teendőket más tegye meg helyettem – az alkatrészekért is magam ácsorgok.”
Chris Rea olyan zenész, aki mások dalain sosem gyakorolt, a saját világából túláradó dallamok foglalják le ma is. Zenei repertoárjában mindig is kiemelkedtek az önéletrajzi ihletésű dalok. Úgy érezte, minden nőnek írnia kell dalt, akikhez csak gyengéd szálak kötik, így született többek között a Stainsby Girls, a Josephine és a Julia. Az első dalt Chris a feleségéhez, Joanhoz írta, a másik kettőt pedig egy huszonnégy, illetve tizenkilenc éves ifjú hölgyhöz – ők az édesapjukként tekintenek „Reá”. E dalok máig hallható bizonyítékai, hogy a zenésznek a slágerlistákra kerüléshez pimasz módon több esetben elegendő volt családtagjaihoz írt vallomásait közzé tenni. „Igazán szeretem a feleségem, s azon vagyok, hogy jó legyek a családomhoz. És ezt nem csak mondom – állítja Rea. – Tudom, hogy a nyolcvanas évektől kezdett ez trendivé válni, és a szakmában sok fickó mondja, »normális pasas vagyok, harmonikus családi életet élek« s a többi. Azon kevesek közé tartozom, akiknek a szájában ez nem hazugság. Szükségem van rájuk, ezért egyszerűen hazamegyek.” Rea életének legnehezebb időszaka a Stony Road című album megkomponálásához vezetett, amelyet egyfajta életrajzi utazásnak tart: „Ez minden, ami Chris Rea valaha is volt: egy ember, aki az élet köves útján tovatáncol.”
A zenész játékstílusa nem szorítkozik az őserőből végzett húrtépésre; ír módján mély érzéssel, ugyanakkor olaszos könnyedséggel siklanak elő a hangok a gitárjából. Dalait áthatja a vágyódás valami szép, jó és tökéletes felé – amit a hangok jobban kifejeznek, mint a szavak. Muzsikájából leginkább derűs és csendes szemlélődés árad – a melankolikusabb dalokért valószínűleg a Brit-szigeteken a napfényes napok botrányosan alacsony száma is felelős. Ezzel együtt a megszelídített rockzene előtt megnyílnak a kapuk ott is, ahol a „nyugati kultúra” nem kifejezetten kívánatos. Rajongói több ízben könyörögtek már Reának, hogy tartson koncertet például Indiában, Kínában, sőt Iránban is. Ennek ellenére a gitárművész továbbra is az öreg kontinenst tekinti hivatása színhelyének. Az idei két hónapos turné állomásai között is csak európai városok szerepelnek. A jövő héten az 57. születésnapját ünneplő férfi a koncertjein kívül csak Forma–1-es versenyekre jár hozzánk – ez a másik szenvedélye a zene mellett. „Azt gondolom, az embereknek még mindig szükségük van a zenére… a tartalmas zenére, amiben van egyéniség és szellem” – nyilatkozta az Origónak. S hogy mi várható a március 3-ai kétórás koncerttől? Bluesközpontú instrumentális zene és a közkedvelt slágerek – s ezekre ráerősítendő jó pár, életre szóló slidegitár-szóló.

(Forrás: Hetek)

Clapton, a nagy túlélő - mindhalálig blues

Eric Clapton telt házas koncertje hatalmas siker volt Budapesten (2006). A hatvanegy éves, Grammy-életműdíjas gitáros, a blues fehér királya harmincegy állomásból álló turnéjának címe megegyezik legutolsó albumáéval: „Back Home”, ami annyit tesz: Hazafelé. Ám kérdéses, hogy egy örök vándoréletet követelő hivatás esetén hol van a „haza”.

Eric Clapton

„Valamennyien magányosak vagyunk – mondta egyszer Eric Clapton a Musician magazinnak. – Lényegében mi zenészek mindannyian normálisak akarunk lenni. Most már el tudom fogadni, hogy nekem ebben talán sosem lesz részem, de még mindig nem tettem le arról, hogy életemnek ezt a részét is megoldjam, kényelmessé tegyem.”
Eric Clapton élete valóban szinte kizárólag a zenélésből állt: koncertturnék, formációk és stúdiófelvételek végeláthatatlan sorából – attól kezdve, hogy 1962-ben, tizenhét évesen Londonba ment, hogy a zenélésből próbáljon megélni. Kötetlen életet élt, sorra járta a bandákat, és rendszeresen fellépett klubokban. Eredetileg kiskamaszként kezdett el gitározni, a blues klasszikusainak felvételeit hallgatva. Mint ő maga is utalt rá, a blues érzelmi töltöttsége, végtelen fájdalmassága már kissrácként is teljesen lenyűgözte, szívéből szóló zeneként érzékelte az ősi dallamokat. Minden energiáját az önképzésre fordította, s húszéves korára eljutott odáig, hogy Angliában „Clapton, az isten”-ként emlegették virtuóz gitárjátéka miatt. Ekkortájt ragadt rá a Lassú Kéz elnevezés is – tréfából, hihetetlen gyors játéka miatt. Később teljes drog- vagy alkoholmámorban tartott fellépésein is képes volt az ujjai emlékezetére hagyatkozva, öntudatlanul lejátszani a futamokat. Egész pályafutása alatt megmaradt vérbeli előadómuvésznek, sokak számára feledhetetlen improvizátornak.
A hatvanas években, amikorra a blues világszerte sikeressé vált, és a műfaj őshazájából, az Egyesült Államokból a még élő fekete bluesmanek sorra jöttek át Angliába turnézni, Clapton afféle lelkes tanítványként együtt játszhatott nem egy általa bálványozott öreg muzsikussal. Ezek a találkozások alaposan próbára tették a korai sikerektől felduzzadt önbizalmát: „Más hallgatni a lemezeiket, és más megismerni az élő embereket” – ismerte el. A blues tradicionális fekete énekesei ugyanis emberöltőkön keresztül szegény, névtelen vándormuzsikusok voltak. Küldetésüknek tartották a blues fennmaradását, balladaszerű dalaik a szájhagyomány részét képezték. A „déli” gyökerekkel rendelkező, az európaitól teljesen eltérő kultúrájú öregek nem sokra becsülték angliai kísérőzenészeiket, a brit popipar ifjú titánjait. A kétfajta mentalitás Clapton pályáját is végigkísérte, ami állandó őrlődést jelentett az autentikusságra való törekvés és a showbiznisz pénzcentrikus szempontjai között. Clapton zenei kalandozásai ellenére mindvégig a bluest tartotta saját műfajának, minden sikerét ebből eredeztette. Mindazonáltal nem panaszkodhatott: huszonöt éves korára mindent elért a pályán, méghozzá úgy, hogy művészi önbecsülését is úgy-ahogy megőrizte. Világhír, gazdagság, olyan együttesek, mint a Yardbirds, a Bluesbreakers vagy a „Szupertrió”, azaz a legendás Cream tagjaként. De súlyos árat fizetett. A hatvanas években, a „brit zenei invázió” korában minden ígéretes klubzenészt azonnal felkarolt a zeneipar, hogy aztán pénzcsináló gépezetté tegye. Az ezzel járó felpörgetett életvitelt, a vég nélküli stúdiómunkálatok, koncertturnék iramát drogok és alkoholmámor nélkül kevesen bírták. Huszonhat éves korára már kemény heroinista lett Clapton is, riasztóan leépült, elszigetelődött, s csak szerettei beavatkozásának köszönhette, hogy nem követte ő is fiatal kortársai, Brian Jones, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison és a többiek tragikus példáját.

Eric Clapton

Amikor tavaly felmerült egy önéletrajzi könyv megírásának lehetősége, Clapton kijelentette, hogy sajnos nem emlékszik rá, mi történt fénykorában, olyan súlyos drogfüggő volt. A drog helyére azután beült az alkohol, s egy évtizeddel később, amikor a „legenda” egészsége teljesen megroppant, újabb kemény elvonókúra következett.
Clapton magánéletét is féktelenség, állandó partnerváltogatás jellemezte, s normális kapcsolat híján nem volt valami nagy véleménnyel a női nemről. Érdekes módon az általa játszott blues akkor vált átélten fájdalmassá, amikor beleszeretett legjobb barátja, George Harrison feleségébe. Patty Harrison sokáig ragaszkodott a férjéhez, aki később, amúgy baráti alapon átengedte őt Claptonnak.
A házasság azonban a férfi alkoholizmusa és állandó turnéi miatt évekkel később felbomlott.
Claptonnak két alkalmi kapcsolatából a nyolcvanas évek közepén egy lánya és egy fia született. 1991-ben az ötéves kisfiú, Conor kizuhant egy toronyház ablakából, és meghalt. Ezt követően, mély letargia után született meg Clapton leghíresebb albuma, az Unplugged. Úgy tűnik, Clapton 2002-ben, ötvenhét évesen újból megpróbálta pótolni, ami kimaradt az életéből: feleségül vett egy huszonöt éves amerikai lányt, akitől egy kislánya született. Hivatását nem adta fel, a zenélést missziójának tekinti. Meggyőződése, hogy kivételes tehetsége az oka, hogy túlélte pályáját, hogy mindig képes volt új lendületet venni.
Claptont, aki egy kisvárosi, konzervatív munkáscsaládban született, a nagyszülei nevelték fel sok szeretettel. Tizenhat éves édesanyja a születése után elhagyta. Bár később fel-felbukkant az életében, soha nem kezelte őt a fiaként. Clapton apja egy ’45-ben Angliában állomásozó kanadai katona volt, akit soha nem ismert. 1998-ban a médiából tudta meg, hogy a férfi nagy bohém volt, több házassággal és legalább négy gyermekkel a háta mögött, bárzenélésből tartotta fenn magát, és vándoréletet élt. „Zenélni akart, jól érezni magát, szerette a nőket. Akárcsak én – nyugtázta Clapton. – Jó tudni, honnan örököltem a hajlamaimat.”

(Forrás: Hetek)

David Bowie - A rockkaméleon hatvanéves - "Helló emberiség! Érzitek, mire gondolok?"

(2007.) David Bowie harmincöt évet töltött el a rock világának élvonalában. A „rockkaméleon” jó érzékkel váltogatta stílusát, mindig korát megelőző módon. A botrányhős minden formációja sikeres, szövegei fiatal zenekarok tucatjait ihlették meg. Az okkult élményeknek, a tudatmódosító szereknek és sajátos képességeinek köszönhetően egyfajta vátesz volt, aki mára konszolidált üzletemberré avanzsált.

David Bowie

Fotó: Reuters

Bowie mint David Robert Jones született Londonban 1947-ben. Gyerekként az volt a célja, hogy Little Richard zenekarában szaxofonozhasson, ezért meg is tanult a hangszeren játszani. A hatvanas években különböző alkalmi blues-zenekarokban muzsikált, különösebb sikerek nélkül. A zenésztársaknak és a csekély számú rajongónak már akkor feltűnt, hogy a nevét közben Bowie-ra változtató énekes milyen könnyen bújik más-más álarc mögé. Különcségét erősítette külső megjelenése is: tizenöt évesen egy verekedés folytán bal szemére megvakult, és a sérült szeme színe megváltozott. Ez a megfelelő megvilágításban különösen érdekes jelenség védjegyévé vált a zene mellett a színház és a képzőművészet világát is kipróbáló, a korszellemmel együtt mindig váltani tudó Bowie-nak. A hatvanas évek végén jelenik meg első két szólólemeze, ami viszonylag csendesen megbukik. Közben kapcsolatba kerül Iggy Poppal, majd a cseh származású New York-i művésszel, Andy Warhollal és körével. Velük végigjárja a tudattágítás minden formáját és fokozatát – nemi hormonok szedése, drogok stb. –, s szép csöndben a pszichedelikus élmények és a kábítószerek örök rabjává válik.
A pályáját végigkísérő, sokszori identitáscserét sokan hajlamosak a családi gyökerek számlájára is írni: domináns, ír katolikus anya, hallgatag protestáns apa, s mindez skizofrén esetek sorával súlyosbítva anyai ágon. Bátyja és nagynénjei elmebetegségét látva Bowie is egész életében tartott attól, hogy a kór rajta is kitör. Állítólag markáns férfiminta hiányában már gyermekkorában is extravagáns volt, legalábbis gyakran kifestette magát anyja sminkkészletével. Alig huszonhárom évesen feleségül vesz egy hasonlóan bizarr személyiségű leányzót. Mindketten nyíltan vállalják biszexualitásukat, nyitott házasságban élnek. A legkülönbözőbb hírű és nemű egyénekkel kötnek ki az ágyban napi rendszerességgel. Hódolnak a transzvesztiták és egyéb különcök előtt, így kinézetük sem akármilyen: miután megszületik kisfiuk, ránézésre olykor nehéz eldönteni, ki közülük az apa, és ki az anya… Hírhedten kicsapongó életet élnek London szívében, ami az akkor dúló hippikorszak erkölcsiségének ismeretében nem akármilyen teljesítmény.

David Bowie

Bowie 1970 után jelenteti meg azokat az albumokat, amelyek igazán híressé teszik. Vérbeli avantgarde személyiség, igazi akcionista, aki érzékkel keveri a populáris műfajokat a meghökkentő formabontásokkal. Neki sikerül tömegérzéssé tenni az affektálós, meg nem értett művészmentalitást, az ehhez tartozó felsőbbrendűségi tudattal együtt. Lemezei címlapján női ruhában jelenik meg, minden módon feszegeti a hagyományos korlátokat. 1972-es Ziggy Stardust című, meglehetősen apokaliptikus hangvételű, bibliai fogalmaktól hemzsegő albuma legendássá válik. Főhőse egy földön kívüli, hermafrodita személy, aki rocksztárként igyekszik megmenteni a bolygót a közeli pusztulástól, ám a meg nem értettség önpusztításba sodorja. Bowie olyannyira azonosul a szereppel, hogy megváltónak hiszi magát, nem sok hiányzik az elmebeli elborulásig, amitől rajongói szerint zsenialitása menti meg. Szupersztár, amikor fellépésein a közönség vállain, tenyerein lépdel – a vízen járást imitálja, s koncertjein a mendemonda szerint a tolószékesek is felállnak. Gyakorlatilag ekkor teremti meg a glam rockot, azt a rockzenei irányzatot, amely sokat adott a külsőségekre és a színpadi megjelenésre, a lehengerlő hatásra. A lemezbemutató turné állomásai közben írja következő zenei anyagának dalait, melyeket hasonló külsőségek és dekadens víziók jellemzik: egy meghatározatlan nemű személy, a világ és a társadalmak felbomlása, orwelli pusztulása.
A hatvanas-hetvenes évek a botránykeltés virágkora, a rockzene missziós jelentőséggel bír, ilyen közegben a hímnő imázs üzleti fogásnak sem utolsó. Bowie-t nemsokára a homoszexuálisok is bálványként tisztelik. A melegkultúrában növekvő népszerűsége erősítette a melegjogokat követelő mozgalmakat az USA-ban és Angliában egyaránt. Mindkét országban 1967-ig törvénybe ütközött a homoszexualitás.
A hetvenes évek közepén-végén Bowie amerikai hatásra soulzenét játszott, majd Brian Enóval együtt a megosztott Berlin nyugati felén dolgozott.
A nyolcvanas években egyértelműen szupersztár volt. Mindenhol tömegek voltak kíváncsiak fellépéseire, akkori lemezei kultikus cikké váltak.
Igazi hardcore-zenekart is létrehozott – intellektuális változatban – Tin Machine néven, amellyel néhány évig sokkolta saját rajongóit is. Az elmúlt évtizedekben is folyamatosan dolgozik. Lemezeket jelentet meg, de a hírek általában csak házasságairól, szakadatlan nő- és férfiügyeiről jutnak el hozzánk. 1980-as válása után fiát ő nevelte, ’90-ben pedig elvette a szupermodell Imamot, akitől egy kislánya is született.

David Bowie

Mindeközben producerként olyan személyeket emel vissza vagy lök be a rockzene élvonalába, akik hasonló szellemben alkotnak, mint ő. Ilyen például Lou Reed, aki Séta a sötét oldalon és Heroin című dalaival ismert a nagyközönség előtt. De a kábítószerrel és alkohollal magát teljesen szétlövő Iggy Popot (aki 2007. augusztusban Magyarországon is fellépett) is Bowie karolja fel. Elvonókúráit ő fizeti, és lemezeit ő menedzseli.
David Bowie nagyon jól tartja magát. Még mindig ő a „sovány, szőke herceg”, ahogyan a világsajtó évtizedeken át nevezte. Ebben azok a kezelések is közrejátszhatnak, amelyek során időről időre átmossák és frissítik a vérét, hogy a benne lévő kábítószereket kivonják. Az biztos, hogy ma már nem nevezhető meg nem értett művésznek: a Francia Művészeti Akadémia tagja, s közel egymilliárd dolláros vagyon tulajdonosa – jogdíjainak és az internetre is kiterjedő üzleti érzékének köszönhetően. Bowie, aki egyébként Marilyn Manson példaképe is, pár éve egy interjúban kifejtette: káoszt lát mindenhol, úgy érzi, hogy a kilencvenes évek vége felé a társadalmak mélyponton vannak, ami talán csak a kezdete valaminek. A vallások is reformra várnak, nem lehet régi, mitikus sablonokhoz, több ezer éves sztereotípiákhoz mereven ragaszkodni. A régi értékek elavultak, újakra van szükség – hangoztatja Bowie, immár harmincöt éve egyfolytában.

(Forrás: Hetek)

Dylan ma: ahogy öregszik, úgy javul?

(2007.) Februárban kiderül, Grammy-díjjal is elismerik-e Bob Dylan Modern Times című albumát, mely tavaly augusztusban jelent meg, és azonnal a Billboard magazin listájának élére került. A hatvanöt éves előadó pályája töretlennek tűnik, ennél is fontosabb azonban, hogy nagypapa korában is képes örülni az életnek.

Bob Dylan - Modern Times

Dylan az amerikai Közép-Nyugat északi részén született 1941-ben Duluthban, jellegzetes kisvárosi környezetben. A vallástalan zsidó család gyermeke később, már ismert zenészként legendákat költ arról, hogy milyen kalandos gyermekkora volt. Ez természetesen nincs így. Mindenesetre megtanult zongorázni és gitározni. Az ötvenes években volt tinédzser, ezért egyértelmű, hogy a rock and roll körül forog minden. Egészen addig, amíg meg nem hallja a folk egyik előadójának dalát. Eladja elektromos gitárját, és Woody Guthrie, az amerikai protest song legnagyobb alakjának nyomdokaiba lép.
1960-ban elhagyja a szülői házat, és New Yorkba megy. A város művésznegyedében játszik, gitárral és szájharmonikán adja elő saját szerzeményeit, versei és írásai jelennek meg különböző magazinokban. Ekkor születnek azok a dalai, amelyek ma már nemzedéki himnuszok, és rengeteg előadó is feldolgozta őket: Blowin in the Wind (Elfújta a szél), Masters of War (Háborúcsinálók), vagy éppen a The Times They A-Changin (Változnak az idők). Rövidesen felkarolják, és a Columbia Recordsnál egymás után jelennek meg lemezei. Néhány éven belül a legnagyobb folkelőadó lesz. Egy egész nemzedék tekint rá úgy mint szószólójára, minden dala, mondata óriási hatással bír. Erről a korszakról így mesélt: „Miért hasonlítsak én ahhoz a Broadway környéki társasághoz, amelyik folyton olyan dalokat ír, hogy »subidubi, de imádlak, édes angyalom«? Fontos a szerelem, de hát van más is a világon, amit az embernek kötelessége észrevenni akkor is, ha ez nem valami kellemes. Sose lesz itt jobb világ, ha félünk szembenézni ezekkel a dolgokkal.”
1965-ben azonban ledönti önmaga bálványát. A newporti folkfesztiválon a kötelező akusztikus hangzás ellenére komplett zenekar élén elektromos hangosítással adja elő legújabb dalait. A botrány miatt harminc évig nem engedik szerepelni a fesztiválon.

Az új hangzás egyik nagy sikere a Like a Rolling Stone (Földönfutó), amely egyszerre szerepel a top 5 élén az USA-ban és Angliában is (megelőzve ezzel a Beatlest és a Rolling Stonest). A következő évben kiadja a rock történetének első dupla albumát. A karrierje töretlennek látszik, nem így ő maga. Motorbalesetet szenved, és két éven át nem hallat magáról. Amikor kiadja új albumát (Nashville Skylines), ismét bebizonyítja, hogy nem a divatot követi. 1968-ban járunk, minden csupa szín, a hippi ellenkultúra a csúcspontján áll. Erre Dylan hamisítatlan countrylemezzel rukkol elő.
A hetvenes években gyakorlatilag „csak” létezik. Ha kedve van, kiad egy albumot, ha nincs, akkor csak koncertezik. Az 1975-ös amerikai Before the Flood (Az özönvíz előtt) koncertkörútjára a hatszázezer jegyre hatmillió igénylés érkezik. Koncertezik a Távol-Keleten és Európában egyaránt. Ezeken a koncerteken egy a biztos: Dylan játssza a dalait, de mindig másképp, ahogyan éppen kedve van. Fellép a társadalom képmutatása ellen is. „Nekem senki se mondja, hogy mit »erkölcsös« tenni, hanem mutassa. Én arra vagyok kíváncsi, hogy ki mit csinál, nem pedig arra, hogy kinek mi a véleménye az erkölcsről. Ez rám is vonatkozik.”
1979-ben a médiában is elterjed a hír: Bob Dylan megtért és újjászületett egy Vineyard gyülekezetben. A következő három évben lemezei hitének kifejezői voltak. Az első ilyen lemez a Slow Train Coming, amelynek egyik dala, a You Gotta Serve Somebody (Szolgálnod kell valakit) Grammy-díjat hoz a művésznek. A Saved (Megmentve) és a Shot of Love (Szeretetlövet) is sikeresek voltak. „Vallásos nem lettem, az nem. Semmi dogma. Nem tudom miért, de sosem mentem bele az ilyen guruügyekbe. Annyira még sosem szerencsétlenedtem el. Hiszek a Jelenések könyvében. Ha eljön az idő, szerintem lesznek, akik felkészülten várják.” Sajnálatos módon azonban nem hagytak neki időt a hitben való megerősödésre és a megtisztulásra – csupán Larry Norman háromhónapos intenzív bibliaismereti kurzusát végezte el –, hanem a reflektorfénybe tolták, hogy a hitéről beszéljen az embereknek. Több észak-amerikai és európai turnén hirdeti a megváltást, ám a nyolcvanas évek elején eltávolodik a bibliai alapokkal bíró közösségektől, és folytatja a muzsikusi pályát.
1985-ben fellép az afrikai éhezők megsegítésére irányuló monstrekoncerten, a Live Aiden, és egymás után jelenteti meg albumait is. Travelling Wilburys néven bulizenekart alapít olyan társakkal, mint Roy Orbison és George Harrison. A kilencvenes évek elején rövid ideig Jeruzsálemben egy jesivában tanul, zsidó gyökereit kutatja.
Az elmúlt évtizedekben évről évre felkerekedik, bejárja az Egyesült Államokat, és gyakran elmegy a Távol-Keletre, Ausztráliába és Európába is. A kilencvenes évek elején újabb Grammy-díjat kapott, sőt 2000-ben a legjobb eredeti filmzenéért járó Oscar-díjat is megkapta, Things Have Changed (Megváltoztak a dolgok) című dalával. Magyarországon is több alkalommal adott nagy sikerű koncertet, legutóbb 2003 októberének végén a Budapest Arénában.

Bob Dylan

Bob Dylan zenéje mellett a szövege az, amely a leginkább hat, immár negyvenöt éve több nemzedékre. Sokkal inkább tartják költőnek, aki nagyszerű zenével teszi befogadhatóvá líráját, miközben szövegeit át- meg áthatják a bibliai ihletésű sorok.
Dylan legújabb albuma, a 2006-ban megjelentetett Modern Times is ebbe a világba illeszkedik. A tíz dal mindegyikében egy érett férfi gondolatai szólalnak meg. Olyan emberé, aki megélt ezt-azt, sok mindent látott, sok mindent tud, mégis képes még örülni a mindennapok szépségének, és képes megrendülni az ember nyomorúsága láttán. Az albumot az a megtiszteltetés érte, hogy a 49. Grammy-díjra három kategóriában is jelölték: két rock és egy folk kategóriában is nyerő lehet. Februárban megtudjuk.
S hogy hogyan gondolkodik Dylan magáról? „Úgy beszélnek rólam, mint egy letűnt korszakbeli figuráról. De Picasso élete végéig dolgozott, pedig kilencvenvalahány évet élt. Szerintem az ember ahogy öregszik, úgy javul.”

(Forrás: Hetek)

(P.L. megjegyzése: Bob Dylan elnyerte a 2007. évi Grammy-díjat a "Best Contemporary Folk / Americana Album" kategóriában.)

Edith Piaf - A kis veréb ámokfutása

Tizenöt perces ováció fogadta Olivier Dahan La Mome/La Vie en Rose című életrajzi művét a (2007.) februárban megrendezett 57. Berlinialén. Az Edith Piaf sorsát feldolgozó filmprodukció a művésznő halálának negyvenedik évfordulójára készült. Az alkotás némileg árnyaltan foglalja össze a „szent szörnyeteg” mindössze negyvenhét évet felölelő önpusztító életét.

Edith Piaf

Nagy várakozással vetettem magam a mozi foteljába a két és fél órába gyömöszölt, francia–angol–cseh koprodukcióban készült Piaf-film vetítésén. Ám a La Mome Piaf, azaz a kis veréb/Verebecske című film kissé elnagyolva és kíméletesen kezeli a sanzonkirálynő despota jellemét, folytatódik tehát a mítoszgyártás. Piaf a néző számára egy vagány, időnként spicces, de mégis aranyos „kismadár”, a rendező kisebb botlásokként prezentálja önpusztító, szexuálisan velejéig romlott, egoista életét, aki úgy fogyasztotta a férfiakat és a morfiumot, mint más a kávét. A véget követő, már-már kötelezően elvárt intellektuális csendben szimpátia és empátia kavarog, holott autentikusabb képet is kaphattunk volna arról, aki „nem bánt meg semmit sem”.

„Rózsaszínű élet”?

Edith Piaf életét inkább feketének nevezhetnénk, mint az általa megénekelt rózsaszínűnek. Valószínűleg ezt a dalt és sok minden mást is Szent Teréz útmutatásának köszönheti, aki Piaf elmondása szerint rózsaillattal közeledett hozzá, és földöntúli hangokkal tolmácsolta a túlvilág üzenetét junior éveitől kezdődően. Edith Giovanna Gassion néven 1915-ben jött a világra. Tizenhét éves, toszkán származású anyja és másfél méteres akrobata apja hamar különváltak. A négyéves Edith az apai nagymama vezette kuplerájba került, ahol a „lányok” rajongtak a kislányért. Piaf ekkortájt állítólag kötőhártya-gyulladás miatt megvakult egy időre, de későbbi nyilatkozata szerint 1921-ben történt gyógyulását Szent Teréznek köszönhette – akit mellesleg 1925-ben avattak szentté.
A kis Edithnek rendkívüli hallása és memóriája volt, de az iskolába járást a halmozottan hátrányos „családi” háttere miatt tiltotta meg a helyi tanerő, így az apja magával vitte az utcai mutatványokra. A kiskamasz Edith egy ágyban aludt idült alkoholista apjával, aki kétes hírű hölgyekkel osztotta meg a közös heverőt… Másnapos apja helyett nemsokára egyedül, énekléssel kereste meg a napi betevőt az utcán. Még tizenöt sincs, és neki is az ital a legjobb barátja. Különválik apjától, majd egy kifutófiú képében jött a szerelem, és hamarosan a közös gyerek is. Edith azt sem tudta, mi fán terem a háztartás, nem hogy a gyereknevelés, a higiénia meg pláne nem volt az erőssége: elhordott, koszos ruháit mosás helyett inkább elhajította.
A száznegyven centiméter magas Piaf képtelen volt ellenállni az egyenruháknak. Nem tartotta magát szépnek, de híre bejárta a környéket, így hamarosan barátnőjével a laktanyában adtak „estet”, a dalokat a katonák kedvéért trágár szavakkal cifrázták. Tizennyolc, amikor rátalál a Champs Élysées közelében lévő „Gerny” leszbikus bár tulajdonosa, a transzvesztita, kábítószerrel és kiskorúakkal kereskedő Louis Leplée (Gerard Depardieu). Melegen fogadta a kellemes hangú lányt, akit azonmód Kis Verébnek (Piaf) keresztelt el. Ez idő tájt Piaf kétéves lánya, Marcelle, meghalt agyhártyagyulladásban, a temetésre a „sorstársak” dobták össze a rávalót. Ettől kezdve elindult a „Kis Veréb” mélyrepülése: a harmincas évek alvilági figurái, stricik, transzvesztiták vették körül. Piaf apjaként nézett fel a párizsi „keresztapára”, akit üzlet- és élettársai hidegvérrel meggyilkoltak. Mademoiselle Piaf első számú gyanúsítottként került a címlapokra, ami jó ideig stigmaként pecsételte meg karrierjét.
Piaf öt perc alatt beleszeretett bárkibe, de ugyanennyi idő alatt ki is ábrándult belőle, és „leselejtezte” az udvarlót, attól függően, épp milyen napja volt. Mindenkit magához láncolt, elvárta, hogy őt dicsérjék, a saját lemezeit hallgatta, igazi zsarnok volt. Falta a férfiakat, akik sokszor egyidejűleg férfi szeretőiket a szomszéd szobában szállásolták el. Különösen azokat a határozott fickókat kedvelte, akik néha lekevertek neki egyet-egyet. A vég nélküli tivornyákon borivó verseny, a morfium és a szerelem hajkurászása folyt – minderre a magánytól való rettegés késztette. Kiválasztottai kék öltönyt és egy Szent Teréz-érmét kaptak, és Edith minden szerelmének kötött egy pulóvert. Az afrikai idegenlégiót megjárt, nős Raymond Assónak is, akinek sokat köszönhetett, amiért „emberi lénnyé” változtatta, kiművelte közönséges, faragatlan és dilettáns modorából. Voilá, a hároméves képzés bevált, az óriási nimbusszal bíró sanzontemplom, az ABC koncertterem kapui megnyíltak, a közönség tombolt. Volt olyan koncert, ahol huszonkétszer tapsolták vissza. Piaf keményen dolgozott, a napi nyolc óra este tizenegytől reggel hatig tartott. Felfogása szerint „a tompa fények megszépítik az embereket, a sötétség pedig bátrakká teszi őket. Az éjszakai emberek összetartanak, közös vágy, közös ösztön hajtja őket. A személyes titkok beleolvadnak a Nagy Titokba, amely maga az Éjszaka”.

Marion Cotillard Edith Piaf és Gérard Depardieu Louis Leplée szerepében

Életvitele fölött szemet hunyt a korabeli elit, sőt olyan körökben forgott, mint Charlie Chaplin, Albert Einstein, és a későbbi Erzsébet királynő. Bejárta Európát, Észak- és Dél-Amerikát, még Ausztráliába és Japánba is meghívták. Marlene Dietrich felkarolta, és mindent megtett, hogy elnyerje Piaf szerelmét. Mindhiába, pedig még egy kilencdarabos gyémántkeresztet is vett számára, amit Piaf amulettként hordott. Babonából nem ült repülőre, miután egyik nagy szerelme, a harminchárom éves világbajnok bokszoló, Marcel Cerdan, feleségétől és három fiától utazott Piafhoz New Yorkba, de soha nem érkezett meg. Piaf kikészült, olyannyira, hogy az aznapi Carnegie Hall-i koncertjén összeesett, kétségbeesésében asztalt táncoltatott avégett, hogy meghalt szerelme szellemével tartani tudja a kapcsolatot. Ettől fogva teljes rabja az italnak. A négy autóbaleset és tucatnyi bél- és gyomorműtét megtette a hatását, de Piaf szavait idézve „legyőzhetetlennek” érezte magát. Ekkor kezdődött az öngyilkos turné, betegen kiállt a színpadra, majd összeesés, kórház, gyógyulás vagy szökés – ez így váltakozott, amíg végül az áttétes rák győzött. Igaz, nem járt templomba, de minden fellépése előtt imádkozott, megcsókolta Szent Terézt, a Dietrich-féle keresztet és a világot jelentő deszkákat a színpadon.
A második világháború idején még a németek is imádták Piafot. Sőt, nagy sikerű koncertjeit követően, szinte az SS-tisztek szeme láttára menekített ki négyszáz francia hadifoglyot. Anyjához ridegen viszonyult, ha az ablaka alatt énekelt, saját vizeletével öntötte le, temetésére el sem ment. Apját ellenben szerette, halála előtt még inast is fizetett mellé.

Végső visszaszámlálás

Kifulladásig énekelt. Piaf vallásossága ellenére a Vatikán nem volt hajlandó katolikus temetést biztosítani számára, érdekes módon nem könnyűvérűsége miatt – a pápa által aláírt nyilatkozat szerint „a Szentszék soha nem nézte jó szemmel a bálványimádást, és Edith Piaf a tömegek számára fabrikált bálvány volt, s így nem érdemli meg, hogy az egyház végtisztességben részesítse”. Temetésekor Párizs forgalma leállt, százezres tömeg gyászolta a francia nemzeti ikont.

(Forrás: Hetek)

P.L. a témához fűződő megjegyzése

Az az igazság, hogy én Edith Piaf művészetének feltétlen rajongója voltam és maradok. Egyesített etikai és esztétikai véleményem az, hogy egyfelől a művésznő hányatott és botrányos életéről saját magának kellett elszámolnia, másfelől viszont a botrányok közepette is életében olyan kimagasló zenei értékek keletkeztek, amelyeket azóta sem tudott egyetlen énekes, egyetlen dalszerző sem felülmúlni.

Itt van például a XX. század legszebb szerelmes sanzonja, címe: Hymne á L'Amour. A szövegíró maga Piaf volt, de említsük meg a zseniális (női) dalszerzőt is: Marguerite Monnot.

Akit kottaformátumban is érdekel ez a mű, az innen letöltheti:

837 KB - zip

...és a folytatása: a világ egyik legszebb könnyűzenei dala (szintúgy szerelmes tartalommal), címe: Le Vie en Rose.

Emo: a nyafogó-kultúra

A 13-15 évesek körében ma az emo számít menőnek. Bár ez a letargikus hangvételű, punk-pop stílus a különböző irányzatok rangsorában még legalul van, sőt az idősebb punkok is ellenérzéssel viseltetnek iránta, jó ideje óriási sikert arat Európában. Az emók túlnyomó többsége feltehetően csak a külsőségeket utánozza, míg egy ideologizáló kisebbség az öngyilkosságot és a homoszexualitást eszményíti. Úgy tűnik, a zeneipar és a média a mostani tinikben egy fogékony korcsoportot talált a nyafogókultúrára – amiből egyébként 17 éves korra illik kinőni.

Emo-kid

„A Tokio Hotel együttes budapesti koncertjén 13-15 év közötti fiatal lánykák százai feszegették a Syma csarnok fémkordonjait, már kora reggel – mesélte lapunknak Hartai Edina, aki aznap ott dolgozott. – A fanatikusabbak előző este birtokba vették a területet, a parkolóban aludtak, hogy az elsők közt vívhassanak kézitusát a biztonságiakkal a legjobb helyekért. A kislánysereget egyébként egy-két szülő is elkísérte, némelyikük gondosan felügyelte a csemetéjét, nehogy agyonnyomják vagy megsérüljön a hisztéria közben. A beengedéssel látszólag elcsitultak a kedélyek, de a négy fal között tovább visított a felhergelt lánytábor, ami még a fellépőket is megrettentette. Az együttes a végén sietősen távozott a helyszínről, nagy csalódottságot okozva ezzel a tömegnek. Abszolút teltház volt, az ötezer jegy hamar elfogyott.”

Emo

A Tokio Hotel egy Kelet-Németországból jövő pop-punk tinibanda, s bár németül énekel, ez semmit sem von le az extrém módon lányos külsejű fiúk hallatlan népszerűségéből, akik civilben egyébként meglehetősen konszolidált gyerekek. Sokak szerint ők az egyik jellegzetes zenei képviselői ma annak a divatirányzatnak, amit gyűjtőnéven emoként emlegetnek. A kifejezés az angol emotional szó rövidítése, és annyit tesz: érzelmes, túl érzelmes. Ennél sokkal többet sem az emo szócsövei, sem a külsőségeket már hazánkban is tömegesen majmoló fiatalok – az úgynevezett „pooserek” – sem igen tudnak mondani róla. Zenei szakértők szerint az emo mint a hardcore ellenében korábban létrejött lágyabb zenei gyűjtőirányzat tavaly tört föl Európában, az amerikai MTV zenecsatorna révén.
Címke ide vagy oda, kevés idesorolt együttes tartja magát igazi emósnak, leszámítva a stílusirányzat komoly bevételeket produkáló médiasztárjait, mint például a Full Out Boy. Amikor egy alkalommal megkérdezték Guy Picciottot, a Fugazi és a Rites of Spring frontemberét, milyen érzés az emo létrehozójának lenni, így válaszolt: „Sosem éreztem, hogy az »emo« egy zenei stílust jelöl. Számomra mindig is a legidiótább kifejezések közé tartozott. De komolyan, én mindig azt hittem, hogy punk-rock zenekarokban játszom. Nem látom sok értelmét a dolognak.” Vagy ott van a másik emofétis, Chris Carrabba, akinek folyamatosan megénekelt szerelmi bánatát némileg ellensúlyozza, hogy kiegyensúlyozott házasságban él, amit évek óta gondosan titkol tini rajongói elől.

Érzékenyebbek

Több hullámot követően az emo a kilencvenes évek végére vált igazán populárissá az USA-ban. Közönsége is ekkor mozdult el a serdülő korosztály irányába. Az emo-tudat kisajátította magának a lelki szenvedést és a személyiséget felőrlő spleent (világfájdalmat), erényként állítva be azt az önmagukat kereső tizenéves fiúk és lányok számára. Az emo fiatalok érzékenyebbek az átlagnál, többet sírnak, zárkózottak, verseket írnak, elmondásuk szerint az emberek nemtörődömsége ellen lázadnak. Figyelemfelkeltésük elsődleges eszközei a netre feltett bizarr felvételek: kóbor állatok feletti véres könnyhullatás, baljós misztikum, önvagdosás és csókolózó egyneműek látványa kimerítő mennyiségben. Arra a kérdésre, mit szeretnek az emóban, ilyen és ehhez hasonló válaszokat kapunk: „én sokat sírok, és az szerintem jobb, mintha magamba fojtanám, az emósságban pedig kifejezhetjük magunkat”; „elsősorban a zene, az őszinteség (elmondhatom, hogy mi fáj a pici szívemnek), másrészről az öltözködés, a haj, a piercing”; „cejetem az emósokat, mert tudnak örülni és szomik lenni”. Egy tizennégy éves emós lányka blogjában pedig így vélekedik: „Néha tök boldog vagyok, máskor meg legszívesebben meghalnék... Fáradt vagyok, alig aludtam valamit, egész éjszaka különböző dolgokon gondolkoztam. Például a mostani életemen, mire fogom vinni az életben. Aztán elkezdtem azon gondolkodni, mennyire utálom a hajamat: göndör és megrekedt valahol a szőke és a barna között. Tehát szörnyű. Talán be kellene melírozni.”

Emo-kids

Marketingpunk

A külsőségeiben és életérzésében egyaránt a tiniket megcélzó „marketingpunk” jellegzetes külső ismertetőjegyei között szerepel az arcba fésült fekete haj, erősen festett arc, fekete szemkontúr, szűk ruházat, csípőnadrág, tornacipő, piercingek, fémes övek, kapucnis felsők, kitűzők, láncok vagy halálfejes motívumok – miközben a kifestett, anorexiagyanús fiúk és lányok a megtévesztésig egyformán néznek ki, és szívesen fel is vállalják a nemcserét. Egy emós fórumon feltett kérdésre, miszerint kik tetszenek jobban, az emós görlök vagy bojok (EmoKID), a válaszadó tinik többsége így válaszol: „ez is, az is, biszex vagyok!”
Egy másik fórum tizenéves lánykája az alábbiakat tette közzé: „tök zárkózott vagyok, ki nem mozdulnék itthonról, egész nap csak zenét halizok meg gépezek, a karomat vagdosom (már egyre jobb formákat tudok belevágni)”. A Depeche Mode, a Nirvana vagy a Guns'N’Roses után a mai szülőknek a lázadás terén már nem sok újat lehet felmutatni, egyesek szerint a homoszexualitás és az öngyilkosság imitálása talán képes lehet a felnőttek ingerküszöbét átvinni, figyelmüket felkelteni. Mondhatni, íme a gyerekek méltó reakciója a kizárólag magukkal elfoglalt felnőttek agresszív világára, amit a média jó érzékkel kiaknáz.
„A popipar rendkívül profitorientálttá vált, jelen esetben sincs másról szó, mint az egyre fiatalabb korosztályt megcélzó trendgépezetről, amely felkarolt egy zenei szubkultúrát Amerikában – mondja Király Györgyi kulturális menedzser. – Ezúttal a célcsoport a nem elhanyagolható piaci szegmenst jelentő tini korosztály, akin keresztül jól pumpolhatók a szülők. A kamaszkori életérzés fájdalmaira építő, harsány külsőségekkel operáló stílusirányzat szükségszerűen hamar el fog múlni, miután kiöregednek belőle mind az előadók, mind közönségük, az új generációk meg szükségszerűen mást keresnek majd.”
Ma az is ciki, ha valaki 17 éves korára még nem nőtt ki az emóból, ami mellesleg a leglesajnáltabb irányzat a fiatalok körében, sőt: a lehúzására magyar antiemo szövetség is alakult. Az emónak szerteágazó a hatása, terjedésének, a külsőségek burjánzásának az internet a táptalaja, s bár elég idegborzolók egyes honlapok, azért semmi jel nincs arra, hogy tömeges öngyilkosság lenne kitörőben. A szakember szerint a felháborodás helyett sokkal inkább azon kellene elgondolkodni, hogy miért tud ma harsány divattá válni az önsajnálattal teli nyafogókultúra. A jelenség a maga módján vészjelzőként kellene hogy tudassa a túlontúl elfoglalt felnőtteknek, hogy semmilyen kapcsolatuk nincs a gyermekeikkel, akik teljesen magukra hagyva élnek az interneten.

„Rózsadombi” nyafogás?

Gábor Kálmán ifjúságkutató szerint a kilencvenes években hazánkban is felgyorsult a fiatalok korai önállósodása, legalábbis a pénzköltés és szabadidőtöltés tekintetében. A szülőkkel egy lakáson osztozó, de önálló életvitel ma tizenkét-tizenhárom éves korban elkezdődik, és elhúzódik a harmincas évekre. A korai önállósodás része az is, hogy az iskolai és a szülői tekintély meggyengülésével párhuzamosan fölerősödik a média befolyása a fiatalok értékválasztására. A felkészületlen életkorban rájuk zúduló fogyasztói kultúra szinte maga alá temeti és kihasználja őket.
Az emós életérzés minden bizonnyal az elit, de legalábbis a középosztálybeli gyerekek „nyafogása”. Tóth S. Katalin, egy szakiskola magyartanára például így válaszolt érdeklődésünkre: „Emo? Mármint nálunk, a szakiskolában? Á, ez nekik igen távoli! Ők többnyire olyan hátrányos helyzetű, a lét peremén küzdő gyerekek, akik nem jutnak el ilyen magaslatokig. Nekik nincs is naponta internetezési lehetőségük. Mondhatni soha. Az első két év nálunk arra megy el, hogy a tanulók elérjék a nyolcadikosoktól elvárható készségszintet, és egyáltalán kialakuljon némi önbizalmuk. Ha egy gyerek itt nem megy haza napokig, otthon a kutyát nem érdekli, hol volt, mit evett, jár-e iskolába. A fiatalok olyan komoly anyagi és családi gondokkal küzdenek, hogy egy Converse vagy Vans cipő náluk szóba sem jöhetne. Konszolidálódni akarnak: plázanő és kigyúrt őrző-védő – nekik ez jelenti az elérendő ideált.”

(Forrás: Hetek)

Én-ek esőben - DJ-beszedők: a kor sámánjai

A ma oly divatos s a fiatalok körében egyre bevettebb partikultúra kialakulásának kezdetén a legkülönbözőbb társadalmi rétegek vegyültek össze az új zenei irányzat zászlaja alatt, akiknek nem volt határozott ideológiájuk, egyszerűen csak táncolni akartak és a zenét élvezni. Tíz-tizenöt éve a house megnevezés még a partizene egészét jelölte. Az akkori rajongók egy új, posztmodern kulturális forma fogyasztóiként voltak leírhatók. Ám három mesterséges valóság: a dominánssá váló gépzene, a számítógép teremtette képi világ és a tudattágító kemikáliák alaposan átrajzolták mára ezt az ifjúsági kultúrát.

Love Parade Berlinben

Haverok, kamion, angyal. Ennyiben hasonlítunk Berlinre

Fotó: Reuters

Már a partikultúra kialakulásának kezdetén annak a fogyasztónak a képzeletbeli álmai és vágyai kezdtek a középpontba kerülni, aki aktív érzelmi kielégülést és esztétikai gyönyört keres, és akinek az értékrendjében, életvezetésében a fogyasztás meghatározó elemként jelenik meg. Világképére mind jelentősebb hatással van az új kulturális közeg, amelyben a fogyasztás, illetve – a fogyasztáson és a szabadidő eltöltésén keresztül megélt – énközpontú identitás válhat a legfőbb társadalmi értékké.

Rizikótársadalom
A szociológusok szerint ezt az új típusú individualizálódást három igen lényeges tömegjelenség erősítette fel a mai nyugati társadalmakban. Egyrészt a jövedelmek és a kereső tevékenységen kívül eltöltött szabadidő hallatlan megnövekedése, amely kitágította a nyugati civilizáció polgárainak döntési hatáskörét. Másrészt a szolgáltatási szektor dominanciájának kiépülése a foglalkoztatásban, amely megnyitotta széles rétegek előtt a felemelkedés esélyeit, a társadalmi mobilitásnak korábban soha nem látott széles lehetőséget nyitva ezzel. Harmadrészt a képzés expanziójával nemcsak a pályaválasztási esélyek bővültek, hanem halmozottan javultak az önmegtalálás és az egyéni reflexió esélyei. Ezek következtében a teljesítmény mára egyre inkább az egyén feladatává válik, ő lesz a jogok és a kötelezettségek hordozója. A kockázattársadalom ott kezdődik, ahol a biztonságot ígérő társadalmi normarendszerek (a fejlődésbe vetett hit, a hagyományos családi értékek) a döntések miatt előállott veszélyek hatására csődöt mondanak. Azokat a nagyon különböző, egymásnak is ellentmondó, globális és személyes kockázatokat, esélyeket és veszélyeket – az életpálya ambivalenciáit, amelyekkel korábban a család kötelékében még meg lehetett birkózni – egyre inkább az egyénnek kell észlelnie, interpretálnia és feldolgoznia.

A kockázati társadalomra jellemző, hogy mindenki maga felel saját életéért. Ennek értelmében neki kell felépítenie saját magát, definiálnia személyes céljait és kialakítania kapcsolatrendszerét. Újra és újra meg kell találnia saját szakmai fejlődésének irányát annak valamennyi kerülő, mellék- és teljesen új útjával együtt. Mindenki maga hozza létre saját egyéni etikáját, csakis ő találhatja meg élete értelmét. Ezt a folyamatot egyes szociológusok „barkácsolt életútnak” nevezik, egyéni felépítésű szocializációnak. Ennek megvalósításához az egyénnek képessé kell válnia arra, hogy akár naponta újabb és újabb döntéseket hozzon, átmeneti, rugalmas identitásokat hozzon létre. Ehhez pedig elengedhetetlen a nyitottság az új, váratlan élethelyzetekre, valamint a képesség a szakmai és személyes tudás folyamatos megújítására, azért is, hogy versenyben maradhasson, és azért, hogy saját életét „megfelelően” alakíthassa.

Mind a személyes kockázatvállalás mértékének növekedése, mind a szüntelen fogyasztásban realizálódó élménykeresés beépült a partikultúra egészébe. A fogyasztás egyrészről értékmérővé, másrészről pedig szórakoztató és „hasznos” szabadidős tevékenységgé vált, melyben a fiatalok a piac „aktív részeseivé”, s leginkább befolyásolható fogyasztóivá léptek elő.
A legfontosabb egységesítő tényező ebben a közegben a zene, amely egyfajta kommunikációs eszköz, a szórakozás, a létezés egyik alapvető közege. Mindegyik zenei stílusnak sajátos kulturális kerete van, amely az adott ifjúsági szubkultúra egyéb elemeivel (öltözködés, környezet) együtt érvényesül.

Egy nyugat-európai szociológiai felmérés szerint a zenei stílusválasztás és a tiltott szerek fogyasztása között mára ebben a világban szoros összefüggés alakult ki. Kapcsolódik egymáshoz például a technozene és az extasy fogyasztása. A rock- és a reggae-hívek viszont nem kedvelik az extasyt, ők egyre több cannabist fogyasztanak – a jelentős alkoholmennyiség mellett. Akik leginkább táncolni akarnak, azok kétharmad része soha vagy alig iszik alkoholt, míg az elsősorban zenét hallgatni vágyók körére inkább az „alkalmankénti ivás” a jellemző.
A kábítószerek közül legnépszerűbb a cannabis, azaz az indiai vadkender, olyannyira, hogy egyes helyeken már szinte érzékelhető egyfajta szociális engedékenység is az irányában. Az extasy mellett pedig a kokain, majd a kábulatkeltő gombafajták népszerűsége növekedett meg.
Az alkohol és a dohány népszerűsége a legtöbbet fogyasztott kábítószerek nagyságrendjét is megelőzi. Társasági kultúránk integráns részévé vált, fogyasztásuk leggyakrabban családi mintákat közvetít. A legtöbb alkoholt a bárok törzsvendégei fogyasztják, de ők használják legnagyobb mértékben a cannabist és az extasyt is.

Korosztályi adatokat összevetve – az illegális drogokkal való visszaélések nagyságrendje szempontjából – a legveszélyeztetettebbeknek a tizenkilenc és huszonkét év közöttiek tekinthetők. A cannabis fogyasztása tizennyolc év alatt, a kokainé pedig huszonhat év fölött tetőzik. A drogok fogyasztása leginkább a szórakozóhelyekhez kötődik, az extasy és a kokain meglepő arányokban magánházaknál rendezett összejöveteleken is megjelent.
A különféle szórakozóhely-típusok eltérő szerepet töltenek be az éjszakai életben, mint ahogy az egyes odalátogató csoportok is jól elkülöníthetők egymástól – a zenei vonzódáson kívül elsősorban az életkor, az öltözködés szempontjából.

A fenti felmérésben megkérdezettek átlagéletkora, iskolai végzettsége országonként változik, a családi állapot azonban azonos, kilencven százalékuk független még. Családi hátterüket tekintve legtöbben a középosztályhoz tartozónak tekintik magukat, többségük szülei lakásában, házában él (de pl. a mediterrán zónában többen élnek családi függőségben, mint Angliában vagy Németországban), ám a szülők nem gyakorolják (vagy nem tudják gyakorolni) ellenőrzési jogukat.

Jelen van egyfajta „európai identitástudat”, ami a transznacionális kulturális hasonlóságokban lelhető fel: a zenei stílusok nemzetköziségében, az angol nyelv használatában, az internetkommunikációban.

Partizóna
A különböző szubkulturális zenei irányzatokban ma is adódnak közös vonások: a partikban „összeadódnak” a posztmodern jegyek. A Zene: elektronikus. A Táncban a hagyományos párok felbomlanak, mindenki mindenkivel táncol. A Tánc az Élmény megélésének legkifejezőbb formájává válik. Ebben az Élményben az én szinte eltűnik az önfeladás és a feloldódás eksztatikus világában, a (többnyire drogok segédletével) átélt virtuális gyönyör hatására meseszerűnek leírt állapotnak lesz részese, amelynek megfogalmazása is „lehetetlen”. Ez az Esemény fraktálszerű, vagyis részeiben is önmaga egészére utal.
A társas érintkezés „szétfolyik”, a kommunikáció nem konkrétan egy emberrel jön létre, hanem átmenet figyelhető meg a társas érintkezés és az egyedüllét között. A táncban eltűnnek a párok, a belső lelkivilág fejeződik ki a mozdulatokban. A verbális némaság jellemzi a társas kapcsolatokat. A virtuális kommunikáció, a megidézés igazi közege a tánc.
A viselkedésre a flegmatikusság, az érdektelenség, a bámészkodás jellemző, de nem konkrét személyek kereséséről van szó, hanem magáról a véget nem érő tevékenységről, speciális tudatállapotról.
Hajnali négy óra után vége az utazásnak, ez után épül be az eksztázisélmény a hétköznapi személyiségbe. Jellemzővé válik a partiról való utólagos beszélgetés, a korábbi partik kiértékelése, egybevetése, amellyel egyfajta biztonság-, folyamatosság- és beavatottságérzet alakul ki a társaságokban.

Ebben a világban a DJ a posztmodern művész, a sámán. „Művészete” a kollázs, a montázs műfaji sajátosságait ötvözi (remixek). Nem teremtő, hanem alkotó „művész”, aki stílusok ötvözésére vállalkozik, alkotásában a zene válik a jelek szabadon lebegésének színterévé. Új kulturális-fogyasztói tér ura ő, olyan, az adott alkalomra kiválasztott helyszíneké (hangár, építkezés, gyár), ahol a tánctér kialakítása a legfontosabb, ugyanis ez a partiélmény helye. A belső térben találhatunk egy gyorsulási „kifutópálya-övezetet” és egy „megfigyelői-övezetet”, ahol a bámészkodás tölti be az esemény funkcióját. Esetenként van még egy „chill-out room” is, ahol a többórás táncolás fáradalmai kipihenhetők.

A szimbolikus jeleket az enteriőr hangsúlyozott kialakítása, a szintetikus anyagok (bőr, műanyag, kígyóbőrutánzatok), fémesen csillogó fekete, ezüst, neonszínek jellemzik. A miniatűr ábrák hódítanak az öltözködés terén: a nyers, extravagánsan eklektikus divat. Gyakorlatilag minden mindennel hordható.

Vágtató moziképek

Bár a partikultúra nyújtotta élmény képlékeny, integrálása nem más, mint az élmény kultúrává alakítása. Ez a kultúra részvétlen érzelmi beleélésen, befogadói vágyon, élményszerűségen, illetve az élmény egyszeri és megismételhetetlen voltán alapul. A benne vizuális főszerepet kapó spotok – mini narratívák – és a klipek radikálisan új képi nyelvet jelentenek. A rövidítésekből, hangulatidézésekből, távoli asszociációk mixeléséből építkező villanások a „gyorskultúra” építőkockájává válnak, átépítik az emberi percepciót és gondolkodást. A képek egymás utáni rohanása izgalmi állapotot gerjesztve mámorba manipulálja a résztvevőt. A klipben gyakorlatilag nem az hat, amit látunk, hanem a látvány vágtató totalitása. A képmozaik a mozaiktudatra épít, asszociációk írják képpé, és egészében másról szól, mint önmagában a szövege vagy a zenéje. A felszín esztétizálódása hajszolja az embereket, az élménygépezetek pedig úgy gerjesztik ezt a folyamatot, hogy a szórakozás következmények nélküli élvezete domináljon. Ezzel az esztétikával az eladhatatlant is el lehet adni, mert a fogyasztó elsősorban az esztétikai aura megszerzésére törekszik, az élmény birtoklására, s a termék másodlagossá válik. A hedonizmus az új mátrix, a legszembetűnőbb esztétikai érték a gyönyör.
A vizuális csapdaszerkezetként működő partikultúra ma még csak a legintenzívebb fogyasztói réteget, az ifjúságot szuggerálja látványosan. Izgalmas a kérdés, hogy vajon milyen lesz az a közeljövőben megvalósuló társadalom, melyben húzóerővé, középgenerációvá ez a réteg lép elő.

(Forrás: Hetek)

Freddie Mercury - Az első AIDS-es bálvány

Idén (2008.) novemberben múlt tizenhét éve, hogy a rock-történelem legismertebb AIDS-betege, Freddie Mercury életét vesztette. A homoszexualitását és HIV-fertőzöttségét rajongói elől hosszú éveken át titkoló szexidolt immáron csak néhány hangbejátszás és archív felvétel helyettesíthette a novemberi budapesti Queen-koncerten. Zenei tehetségét és karizmatikus színpadi produkcióját 150 millió eladott hanglemez fémjelzi, féktelenül kicsapongó életvitelét azonban tragikus betegség zárta le.

Freddie Mercury

Mercury Farrokh Bulsara néven látott napvilágot 1946. szeptember 5-én a kelet-afrikai Zanzibárban, zoroasztriánus, párszi szülők gyermekeként. Családnevüket a vallás indiai fő központjáról, Bulsarról eredeztették. A kis Farrokh szüleitől távol, a bombayi Szent Péter bentlakásos fiúiskolában nevelkedett, ahol több sportágban is jeleskedett. Itt vette fel a Freddie becenevet, és itt alapította meg zongoristaként első zenekarát. Ezt követően a szintén indiai Szűz Mária Középiskolában érettségizett, majd hazarepült Zanzibárba. Ám az 1964-es zanzibári forradalom elől a brit hivatalt képviselő családnak Londonba kellett távoznia, ahol Freddie művészetet tanult, és grafikus designer diplomát szerzett.
A Led Zeppelin-, és Rolling Stones-rajongó, csöndes, félénk fiú ekkor mindenféle alkalmi munkából tartotta fönn magát, míg végül rátalált a gitáros Brian May és a dobos Roger Taylor Smile (Mosoly) nevű zenekarára a hetvenes évek elején. A banda nevét Queenre, azaz Királynőre változtatta, mely egyébiránt az angol szlengben a transzvesztitákra utaló jelentéstartalommal is bír. Döntését később így indokolta: „Kétségkívül tudatában voltam a név homoszexuális mellékzöngéjének.”
Első albumaikon Freddie elsősorban keresztény vallási témákat feszegetett. A Great King Rat például arra szólította fel hallgatóit, hogy „ne higgyenek el mindent, ami a Bibliában olvasható”, a Liar pedig egy gyóntató pap elutasító magatartását taglalta. Ellenben a Led Zeppelin hatására több dalban is megénekelték a Mercury által gyerekkorában megálmodott misztikus „Rhye királyságot” (Seven Seas of Rhye, Lily of the Valley).
Sokoldalúságát igazolja, hogy számtalan stílusban szerzett dalokat a rockabillytól a heavy metálon át a diszkóig a bandatagok által „agresszív és türelmetlen játékosnak” jellemzett Freddie. „Nekem a Queen-dalok olyanok, mint egy eldobható papírzsebkendő: jópofák, kellemes dallammal, s ez minden. Aztán írok még egyet…” – mondogatta.
Annak ellenére, hogy természetes hangja a bariton volt, a legtöbb dalt tenorban adta elő a közel négy oktáv hangterjedelmű énekes. A Queent a dalokon túl Mercury karizmatikus előadásai tették világhírűvé. Koncertjeiken rendszeresen „gitározott” a mikrofonállvánnyal, énekpárbajt vívott a közönséggel, vagy épp rávette rajongóit, hogy a refrént nélküle énekeljék el. Szexuálisan túlfűtött színpadi mozgása pedig egyenesen megigézte az orientációjának titkát évtizedekig nem ismerő gyengébb nemet. Egy alkalommal előadásmódjáról így nyilatkozott: „Van egy machós, férfias leplem, amit a színpadon öltök magamra, de van egy sokkal lágyabb oldalam is, mely olvadékony, mint a vaj.”
A hetvenes években még egy hosszú távúnak kinéző partnerkapcsolatban élt egy Mary Austin nevű hölggyel, akihez többek között a Love of My Life című sikerdalát is címezte, ám viszonyukat Mercurynak egy férfi technikussal létesített egyszeri szexuális kapcsolata zátonyra futtatta. A nyolcvanas évekre már rendszeres látogatója volt a New York-i és müncheni homoszexuális bároknak, ahol is számtalan partnerre tett szert, melyek közül a „legtartósabbnak” a HIV-fertőzött Jim Hutton fodrásszal létesített kapcsolata bizonyult. A Queen pihenőidőszakaiban féktelenül kicsapongó partikat tartott, egy alkalommal a teljes baráti köre számára repülőt bérelt, hogy a frissen felfedezett playboy-szigetre, Ibizára reptesse őket. Ha valamit vagy valakit megkívánt, arra semmi pénzt sem sajnált: „Nekem igazából sok szeretetre van szükségem, és rettenetesen elkényeztetem a szeretőimet” – vallott magánéletéről. Zenéje és életmódja számtalan meleg előadót befolyásolt George Michaeltől Rob Halfordon (Judas Priest) át a Frankie Goes to Hollywoodig.
1985-ben jelentette meg Mr. Bad Guy című, önéletrajzának is tekinthető szintipop szólóalbumát, melynek sikerét követően életvitelét némiképp visszafogta, ám sajnálatos módon már túl későn. Annak ellenére, hogy a nyolcvanas évek végén szinte alig mutatkozott a nyilvánosság előtt, a lapokban megjelenő paparazzi fotók láttán megindultak a találgatások az egyre soványodó sztár egészségi állapotát illetően. 1991. november 23-án egy közleményben jelentette be, hogy AIDS-betegségben szenved, melybe másnap bele is halt. Két nappal később zoroasztriánus temetésen búcsúztak tőle.
Zenei tehetségét és emberi méltóságát tiszteletben tartva, kortárs zenészek is intő példát láttak tragikus történetében. Phil Collins például egy alkalommal így nyilatkozott: „A legnagyobb tiszteletem és szeretetem iránta. De ha olyan kicsapongó életet élsz, amilyet ő, mindig az AIDS kockázatával játszol.”
2006-ban, születésének 60. évfordulóján a szülőföldjén, Zanzibárban, tekintettel arra, hogy életmódja teljes egészében ellentétes volt a helyi vallási és közerkölcsökkel, a kulturális minisztérium megtagadta a hivatalos állami megemlékezés megrendezését.

(Forrás: Hetek)

Gerschwin zenéjével a csövezés ellen

A bostoni rendőrség különleges módszert vezetett be a metróállomásokon ténfergő tinédzserek ellen. A fiatalokat Gerschwin muzsikájával késztetik távozásra. A városban régóta gondot okoz, hogy számtalan tizenéves csavarog a metróállomásokon. Eddig semmit sem tudtak ellenük tenni, mert a fiatalok továbbra is előszeretettel csöveztek az aluljárókban.

A rendőrség megpróbálta letartóztatni őket, de ez sem segített sokat, így most új módszerhez folyamodtak. A Forest Hills megállóban kihangosították George Gerschwin zenéjét, és úgy tűnik, ez a békés támadás eredményhez vezetett. A csövesek ugyanis egyre-másra hagyják el az állomásokat, mert nem bírják a zenét. A bostoni rendőrség igénybe vette még egy komolyzenész segítségét: egy másik állomáson ugyanis John Philip Sousa muzsikája riogatja a csavargókat. A metró egyik képviselője elmondta: „A zene megszelídíti még a legvadabb szörnyeteget is. A fiatalok önként távoznak, és eddig még nem volt verekedés.”

(Forrás: www.uno.hu nyomán Hetek)