Beszélgetések

Ivanich Miklós világhírű zongoraművész - Egy vicc ára - Szubotics Mariann

 

Tizenhat éve tért haza. Volt a BBC rádió szólistája, a St. Louis-i Zenekonzervatórium zongora főtanszékének vezetője, ahol mesteriskolát is alapított. Európa- és Amerika-szerte telt házak előtt koncertezett. A New York-i Lincoln Centerben adott szólóestet, de még a Queen Elizabeth 2 fedélzetén utazók lélegzete is elállt játéka hallatán.

 

 

Tehetős polgári családban születtem 1932-ben Dombóváron. Édesanyám – aki Dohnányi Ernő egyik legkiválóbb tanítványa volt – hatéves koromban ültetett le először a zongorához, ő volt az első tanárom. Ám nekem az első két év nem igazán smakkolt. Inkább focizni szerettem volna, és egészen kilencéves koromig csak azért játszottam, mert illik, és mert muszáj volt.


Mikor vált világossá, hogy a zongorázás nem múló szerelem?


Meghatározó volt, hogy egy alkalommal a Dombóváron vendégeskedő Kodály Zoltán véletlenül meghallotta a játékomat a nyitott ablakon keresztül. Tizenkét éves voltam akkor. Megkocogtatta az ablakomat, és azt mondta: „Ki zongorázik?” Mondtam, hogy én. Erre ő: „Melyik kiadást használod?” (tudniillik kottát – a szerk.) „A Rózsavölgyit” – feleltem. „Akkor – mondta ő – a 3. oldal 3. sorában a 4. ütemben az F-et légy szíves fiszre javítsd ki!” A közvetlensége életre szóló élményt jelentett. Ezután már komolyan készültem a pályára, rengeteget gyakoroltam. Kaposváron Paulovits Erzsébet tanítványa voltam, ő készített fel eredményesen a zeneakadémiai felvételire. Nagyon kemény volt egyszerre készülni a felvételire és az érettségire is.


Mivel járt akkoriban a polgári származás?


Pannonhalmán jártam középiskolába, de a gimnázium utolsó két évét már a dombóvári gimnáziumban végeztem. A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán a felvételin a több mint hatvan jelölt közül a legmagasabb pontszámot kaptam. Ennek ellenére csak Kodály és Zathureczky Ede közbenjárására vettek fel „osztályidegen” származásom miatt, és végül itt tanulhattam 1950–56 között. Nagyapám alapította a Dombóvári Villamos Műveket, amit halála után édesapám irányított. 1948-ban egy tollvonással államosították a céget, nemsokára ezután elvették a család többholdas gyümölcsösét is, így gyakorlatilag nincstelenné váltunk. Ráadásul egy nyilvánosan elmondott vaskos politikai vicc miatt eltávolítottak a felsőoktatásból is. Az akkori szerelmemet is arra kényszerítették, hogy ne találkozzon többet velem, a „megbízhatatlan” iskolatárssal.


Ennyi megaláztatás után nem meglepő, hogy 1956-ban az emigrációt választotta. De mi lett a kitűnő művészi ambíciókkal?


Párizsba mentem, nyelvtudás nélkül, ismerősök nélkül, egy vas nélkül. Szerencsémre ott divat volt akkoriban az ilyen fickókat felkarolni. Vonzott a város lüktető zenei és művészi élete, hamarosan kapcsolatba kerültem magyar muzsikusokkal is, sorstársakkal. Meghívtak egy házi koncertre, melyen talán húszan voltak, és ott felfedeztek: tíz napon belül már jelentkezett a tévé. Hamarosan házasságot kötöttem Jacqueline Barot-val, akitől két lányom, Carolyne és Alexandra született. A Francia Rádió és Televízió rendszeresen szerepeltetett, de sikeres zenei koncertek, hangversenyek következtek Európa-szerte is. 1964-ben költöztünk Angliába, ahol jobbak voltak a művészi érvényesülés lehetőségei. Hamarosan a BBC angol rádió szólistája lettem, és az 1965-ös fellépésem után a London Times „Hungarian pianist beautiful playing” címmel közölt rólam lelkendező kritikát. 1966-ban meghívást kaptam az Egyesült Államokba a St. Louis-i Zenekonzervatórium zongora főtanszékének vezetésére. Harminc évig éltem itt, zongora mesteriskolát alapítottam, miközben rengeteg helyen hangversenyeztem: St. Louis-ban, Chicagóban és a világhírű New York-i Lincoln Center­ben is adtam szólóestet. A legegzotikusabb szerződésem 1984–94 között a világ legnagyobb óceánjárójára szólt, a Queen Elizabeth 2-re. Iszonyatos pénzekbe kerültek a jegyek.


Nem volt sosem honvágya?


Addig volt honvágyam, amíg a hetvenes évek közepén először haza nem látogattam. Félelmetes volt, mert a nemzetközi törvények értelmében, ha valaki illegálisan hagyja el az országot, az nem veszti el automatikusan a magyar állampolgárságot. Izgalmas volt, de szerencsémre itthon is konszolidálódott a helyzet, majd a Filharmónia megbízásából egyre többször léptem fel itthon is, főleg a keszthelyi Festetics-kastélyban.


Mikor és miért telepedett végleg haza?


Válásom után, 1985-ben regénybe illő módon újra találkoztam ifjúkori szerelmemmel, Jakuts Évával, akivel az emlékezetes viccmesélés miatt szakítani kényszerültem az ötvenes években. Kapcsolatunk újrakezdődött, és ennek is köszönhető, hogy 1995-ben végleg hazatelepedtem.

(Forrás: Hetek)