Arpeggio–skálák I.
Az arpeggio egy zenei utasítás, amely azt jelzi, hogy a hangokat "hárfaszerűen", azaz nem egyszerre, hanem gyors egymásutánban szólaltatjuk meg. Ekkor általában 1 húrra 1 pengetés jut. Ebből következően a felhasznált zenei alapelemek általában akkordok, hangzatfelbontások és nem skálafutamok, mert az utóbbiak -sűrűbb hangszerkezetük miatt-, erre ritkán alkalmasak. A gyorsaság és a felbontás miatt a pengetés is formabontó: erőteljesen alkarból elkövetve egy irányban kizárólag le-, illetve felfelé pengetünk (ezt nevezik angolul sweep-picking-nek), egyébiránt másra nem is igazán marad időnk. Természetesen különálló, mellette nagyon hasznos gyakorlatsorozat lehet az arpeggio-skálák folyamatos fel-lepengetéses kigyakorlása, mert ez igen feljavítja a pengetés minőségét.
Először hasonlítsuk össze az akkordok (hangzatok) és a skálák hangsűrűségét!
Kiindulópontunk a jól ismert pentatónia (az alábbi esetben G hangról indított). Ebben a skálában csupán 5 hang van 1 oktávon belül, akár bichord (1 húron 2 hang)...
...akár trichord-szerkezetben (1 húron 3 hang)...
...amely hangmennyiségben megegyezik egy ötöshangzatéval (azaz 5 hangból álló akkorddal). A pentaton skála hangjai azonban nem nagyon alkalmasak arpeggio-technikára, mert más a skála belső zeneelméleti szerkezete. Ez a különbség még szembetűnőbb egy hétfokú skála esetén, hiszen ott a hangsűrűség még nagyobb. Ebből következően az arpeggio-technika leginkább hármas-, illetve négyeshangzatoknál szokott előfordulni (azaz 3, illetve 4 hangból álló akkordoknál). Mivel zenei hangrendszerünk egyik legfontosabb jellemzője a tonalitás, ennek alapja pedig a skálák, valamint a rá építhető hármashangzatok, legelőször nézzük meg a skálákból felépíthető 4 alapvető hangzatfelbontást, ezek:
-
dúr,
-
moll,
-
szűkített,
-
bővített.
Ezután egy Pénzes-féle globális rátekintéssel felvázoljuk ezen hangzatok gitáron lecsapódó teljes szerkezetét a fantasztikus OGRE segítségével. Lényeges ez, hiszen a teljes szerkezeteket ugyan nem tudjuk lejátszani, ám potenciálisan megmutatják azokat az arpeggio-töredékeket, amelyeket egyáltalán a gitárjáték során felhasználhatunk. A felvázolás kiindulópontja legyen a csakis fehér billentyűket tartalmazó C-dúr hármashangzat...
C-E-G
-
C-dúr - C-E-G
-
C-moll - C-Esz-G
-
C-szűkített - C-Esz-Gesz
-
C-bővített - C-E-Gisz
C-dúr - C-E-G
C-moll - C-Esz-G
C-szűkített - C-Esz-Gesz
C-bővített - C-E-Gisz
A felhasználható technikai szerkezetek tehát a fentiekből kiemelt, technikailag viszonylag kényelmesen lejátszható arpeggio-töredékek. Egyúttal jegyezzük meg, hogy a fenti arpeggio-rajzolatok nyilvánvalóan minden hangnemben azonosak. Ellenőrizzük most le gyorsan ezt az állítást a C-, és F-hármashangzat Kállay-kettősén ☺!
A C és F hangok között 6 félhanglépésnyi távolság van, ha beleszámoljuk a kezdőhangot is (amit én mindig megteszek, mert így könnyebb számolni):
Ezen felismerés birtokában az F-dúr hármashangzat-szerkezetek ugyanennyivel fognak jobbra tolódni a C-dúréhoz képest:
F-dúr
F-moll
F-szűkített
F-bővített
Ezt az ellenőrzést meg tudjuk tenni az Arpeggio skálák II. című fejezetben is.
Ám ebben a pillanatban meg kell állapítanunk az arpeggio-skálák egy további fontos tulajdonságát: nevezetesen azt, hogy az arpeggio-futam hány húrt érint? Elméleti lehetőségünk 6, mert az átlagos gitár hathúros, de mivel nincs arpeggio-futam 1 húron (hiszen ez már egyhúros skála), ezért az arpeggio főként a sweep-picking-hez köthető technikája minimum 2 vagy több húros. A leggyakoribb arpeggio-futamok 3-4, ritkán 5 húrosak, de a mániákusok 6 húrral is vígan vagdalkoznak oda és vissza.
Ha a fent megállapított (1 húron 1 hang) feltételt és a gitár túlnyomórészt kvart alaphangolását összevetjük, akkor rá kell arra döbbennünk, hogy mivel a hármashangzatok kisterc és nagyterc kombinációkból állnak, ezért egyetlen hármashangzat sem lesz szekvenciálisan végigjátszható. Például C-dúr hármashangzat esetén, ha következetesek akarunk maradni a C-E-G-C-E-G-C-E-G... szerkezetben, akkor mindig meg fog törni az arpeggio "1 húron 1 hang" szabálya, azaz mindig lesz olyan húr, ahol 2 hangot kell pengetnünk. Az ilyen szerkezeteket neveztem el tört arpeggio-nak. Valójában nem probléma ez, hiszen a jó gitáros képes lekezelni az ilyen skálatöréseket is.
A fenti teljes szerkezetekből elméletileg rengetegféle arpeggio-töredéket képesek vagyunk levezetni. A gyakorlatban viszont mindenkinek megvan a maga jól bevált fekvése és szerkezete, amelyhez több-kevesebb erővel ragaszkodik. A töredékek technikai variálását maga a gitár belső felépítése is elősegíti, hiszen rajta egyetlen hang, skála, akkord többféleképpen játszható le. Ezért az alább ismertetésre kerülő arpeggio-töredékek csupán azért vannak kiemelve, mert a nagy gitárosoknál a leggyakrabban fordulnak elő vagy egyszerűen a legjobban használhatók fel. Ebből természetesen az is következik: egyáltalán nem biztos, hogy a nagy gitáros kedvenc arpeggio-futama és a mi kedvencünk azonos lesz. Ne dőljünk hát be az aljas arpeggio-marketingnek ☺...
("Én majd megmutatom, hogy neked mi a legjobb!")
...hanem próbáljuk ki az összes variációs lehetőséget...
Kezdjük a triviális C-dúr hármashangzattal a 1.2.3.4. fekvés környékén! A5 húr C hangjáról indulva egy 5-ös arpeggio-t kapunk:
Az ilyen hosszú felfutás viszonylag ritka, éppen a hossza miatt, de szólókezdéseknél előfordul. Ennél gyakoribb a 4-es...
...és a 3-as, amely sokszor már egy kisterccel túl is lóg. Az utóbbi szerkezet nagyon jól műveltethető és ezért népszerű szerkezet:
Ebben a pozícióban az egymás fölött lévő 3 hang...
...amelyet vagy kisbarré-technikával, azaz elfektetett ujjrenddel vagy külön ujjakkal tudunk csak lefogni, nem teszi túl vonzóvá a szerkezetet. Ennek ellenére ez a szerkezet...
...vagy ez...
...amely utóbbi esetben még nagy kéz is szükséges, szerintem egész jól felhasználható.
Ez a pozíció nagyon népszerű, mindenféle formátumban, ezért a leggyakoribb szerkezeteket további magyarázatok nélkül fel is vázolom:
Ha feladjuk az arpeggio szekvenciális elvét, azaz, hogy a hangzatot alkotó hangokat egymás után szólaltatjuk meg, akkor még többféle szerkezet alkotható. Ennek tesztelését a fenti teljes szerkezetek alapján a Tisztelt Olvasóra bízom.
Az első említésre érdemes mozzanat 3-5. fekvés környékén következik be:
A fenti szerkezet nagyon népszerű, Malmsteen is sokszor használja fel dalaiban. Néha alul redukálódik...
...de sokszor párosul még +1 hanggal E1 húron:
Az 1. és 2. pozíció között is szoktak előfordulni a következő hibrid variációk:
Szintén közkedvelt mindenféle felfutási hosszban:
Ebben a pozícióban 3 számottevő felfutás említhető meg:
A szűkített hármashangzat (C esetén ez C-Esz-Gesz), mint szólótechnikai elem nem nagyon szokott előfordulni. Belőle viszont nagyon könnyen tudunk egy szűkített skálát készíteni 1 kisterc hozzáadásával (C esetén ez C-Esz-Gesz-A). Ez már közkedvelt vagdalkozási forma, hiszen a neoklasszikus metál alaphangnemeiben, a harmonikus moll és a domináns fríg skála tonális építkezéseinél szűkített hármashangzat 2 helyen is megjelenik, amelyek felett a szűkített skála lehengerlően képes dübörögni.
Nézzük meg először a szűkített teljes skálát:
Voltaképpen olyan sormintára bonthatjuk, ami nekünk tetszik. Vegyük például a bichord (1 húron 2 pengetés) hímzőmintát ☺...
...vagy a totálisan hadirokkant és csonka trichord-szerkezetet (1 húron 3 pengetés):
Ami azonban arpeggio-technikailag kiemelten fontos a szűkített skála esetében, az főként a felső húrokon történő sorminta:
Ez a szekvenciális sorminta millióféleképpen variálható a szólózás során, ezt a nagy gitárosok folyamatosan ki is használják.
A bővített skála semmilyen formátumban nem szokott előfordulni a zenében. Speciális, átvezető jellegű hangzása miatt tonálisan csupán egy jól behatárolható helyre, átvezetésként lehet betenni, akkor is csak ritkán élnek vele a komponisták, ezért szólótechnikai boncolgatása felesleges.
 |
 |